Sebkörnyéki gyógyítás

Rágja a gyerek a körmét? Lakkozd be méreggel az ujjait!

Az óvodában katatón veri a fejét a falba? Gumiszobásításra fel!

Tépi a haját? Nullásgép rulez!

Falcol? Dobd ki a lakás összes kését, ollóját!

A legtöbben, ha elakadunk a gyerekünkkel kapcsolatban, az elakadással foglalkozunk.

Nyilván.

Mi mással foglalkoznánk?

Teljesen egyértelmű, hogy azon kell változtatni, ami nem jó, ami nem jól működik.

Csakhogy gimnáziumi osztálytársamtól közel húsz éve tudom tudom, hogy ha be van dagadva a bokacsontom, akkor a síbakancsba bújás előtt nem a bokát kell kenegetni, bekötözni, hanem a körülötte kell a bőrt úgy befáslizni, hogy a síbakancs okozta nyomást egyenletesen oszlassuk el, mintegy a csontot tehermentesítve.

Visszatérve a lélekhez tehát - jövök rá közel húsz évvel később -, épphogy nem azzal kell foglalkozni, ami nem úgy működik, ahogy szeretnénk. Hanem minden mással.

Persze, ha életveszélyben van egy gyerek, akkor azt meg kell szüntetni, ez evidens.

De azért ezzel együtt fontos tudni, hogy a fenti listán szereplő kicsit rossz és nagyon rossz dolgok csak tünetek, ha azokat elkezdjük módszeresen tiltani, büntetni, ellehetetleníteni, hát az okos gyerek majd talál magának valami más eszközt arra, hogy kifejezze, hogy valami nem jó neki. Tünetet vált, úgymond.

Csak hát tényleg mi máshoz is nyúlna a kudarcot megélő szülő? Mi az, hogy minden máshoz? És ami ennél még fontosabb, ha épp a tünettel nem foglalkozunk, akkor honnan fogja tudni a gyerekünk, hogy észrevettük a problémát, sőt, megpróbálunk rajta változtatni.

Hát onnan, hogy a fenti és az ahhoz hasonló tünetek esetén nem csak úgy óvatosan változtatgatni kell, hanem strukturális, az egész rendszert érintő változásokat kell bevezetni. Mire ugyanis egy gyerek eljut az autoagresszióig, már jó eséllyel ezer más kommunikációs eszközt kipróbált - úgy tűnik, sikertelenül.

Komolyan kell tehát venni a gyerekek igényeit.

De persze a legjobb szándék és odafigyelés mellett is előfordul, még az elég jó szülők esetében is, hogy a szülők és a gyerek nem illeszkedik egymáshoz elég jól. Mindennapos helyzet is lehet ez, csak hát vannak a mindennapos helyzetek között banálisak és kevésbé banálisak. Nyilván, amire a gyerek körömrágással, esetleg visszatérő éjszakai bepisiléssel reagál, az kevésbé banális illeszkedési hibára utal.

Valamit tehát minőségileg, következetesen és elképesztően tudatosan másképp kell csinálni.

Ehhez érdemes lehet végigmenni egy átlagos napon az alábbi kérdések mentén:

• milyenek az otthoni kommunikációs normák?
• hogy néznek ki a közös étkezések, közös játékok, közös programok
• mennyit és hogyan van egyedül el
• hogy indul el a család otthonról?
• milyen döntési köre van a gyerekeknek?
• milyen eszközei vannak a szülőknek a tiltásra?
• milyen eszközei vannak a gyereknek az ellentmondásra?
• mennyire adekvátak az otthoni elvárások?
• milyen szabályok vannak otthon? biztos, hogy mindre szükség van?
• hol ragaszkodik a szülő értelmetlen mértékben valamilyen szabályhoz, kitételhez?
• milyen büntetési, fegyelmezési eszközök vannak otthon?
• mekkora a verbális, esetleg a fizikai terror otthon? - és itt nem csak a szélsőségek érdekesek, hanem egy karszorítás, kisebb-nagyobb rángatás, üvöltözés, ilyenek
• mikor és milyen megerősítéseket kap a gyerek?
• milyen verbális, nonverbális és metakommunikatív módjai vannak otthon a szeretet kinyilvánításának?

Érdemes tehát kicsit kívülről és távolról, madártávlatból ránézni a család és önmagunk működésmódjára. Ha pedig tényleg sikerül a fenti kérdéseket rendszerszinten végiggondolni és a szükséges változtatásokat sikerül rendszerszinten véghezvinni, akkor a gyerek már egész hamar rettenetesen hálás lesz, és idővel tényleg fel fog hagyni autoagresszív cselekedetével.

A helyzetet persze fokozza, hogy egy gyerek nem csak a családi rendszerben van ám jelen, hanem mondjuk egy óvodai vagy iskolaiban is, ahol már nehezebb belelátni a folyamatokba és sajnos még nehezebb kontrollálni a dolgokat.

De az otthoni rendszer biztonsága elsődleges, az ugyanis a bázis, amihez viszonyítva lesz jelen a gyerekünk abban az intézményben, amibe éppen jár, abban az életben, amiben él.

Hagyjuk tehát a sebek nyalogatását!
Sokkal izgalmasabb, ami körülötte van!

(kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Kindergarten vs. óvoda

Magyarországon berakják a gyerekeket egy helyre, ahol megóvják őket. Német (és angol) nyelvterületen a gyerekek egy nekik készült - metaforikus - kertben töltik a napjaikat.

A különbség magáért, de még annál is inkább a gyerekekért beszél. Őket ugyanis nem kell semmitől sem megóvni, viszont annál inkább teret kell nekik biztosítani arra, hogy játszhassanak, kibontakozhassanak, úgynevezett éljenek.

Csakhogy Magyarországon az óvodás gyerekeket inkább megóvják. De hát tényleg meg kell őket óvni. No de nem azért, mert a gyerekek pont úgy viselkednek, mint a gyerekek, nem. Ennél a dolog sokkal szebb és még annál is cinikusabb. A rendszer ugyanis mintha direkt úgy épülne fel, hogy abban a gyerekek úgy viselkedjenek, hogy ne játsszanak, hanem úgy, hogy óvni kelljen őket.

A megóvást pedig az alábbi két tényező biztosítja:

1. A jó melegre felfűtött csoportszoba
2. A szabályok tengere

Előbbire nemhogy az ég világon semmi szükség sincs, de még egészségtelen is, szóval csak azt tudom elképzelni, hogy emögött csakis a gyógyszerlobbi lehet. Melegben a nátha, az influenza, a hányós-fosós vírus, a kötőhártya-gyulladás úgy terjed, mint kés a vajban.

A rengeteg szigorú és következetes szabály alkalmazása mögött viszont nem lobbi, nem összeesküvés-elmélet vagy paranoia áll, hanem

30 FŐ.

Perszepersze. A törvény egyébkén már 25 főben maximálja a csoportlétszámot (ami szintén sok), de szerencsére - a rugalmasság jegyében - ettől a számtól 20% erejéig el lehet térni. S mivel jóval több óvodai férőhely van, mint gyerek (nem!), ezért ettől a számtól a legtöbbször lefelé szoktak eltérni (nem!).

Szóval a fiam szeptember óta kiscsoportos egy nagy, huszonkilencfős csoportban.

Alig várom már a szeptember 1-et, amikortól három éves kortól kötelező lesz óvodába járni, hiszen országszerte gombamód nőnek ki a földből az újabb és újabb óvodák (nem!).

Hogy mi mindent nem lehet megcsinálni egy harmincfős csoportban, azt részben leírtam itt, a blogban, részben, kicsit jobban kifejtve benne lesz a rövidesen megjelenő könyvben is, szóval ennek most még egyszer nem futok neki.

Viszont.

Van egy aspektus, ami létszámtól független.

Ez pedig a hierarchiaféltés, a szociális dominancia orientáció. És ezzel már lent is vagyunk a szociálpszichológia egész mély bugyraiban.

Miszerint.

Van egy elképesztően központosított rendszer, ahol három óvodára jut egy vezető, és ez még a jobb eset, hiszen van olyan kerület is, ahol 8-10 intézmény fölé akarnak egy vezetőt tolni. Namost, ez az egy vezető minden döntés ura, de legtöbb esetben hölgye: mindent ő tud, mindenben övé az utolsó és az első szó, mindenki másnak kuss a neve. Gyerek, szülő, óvodapedagógus, pedagógus-asszisztens, dadus csak szépen fogja be a száját, és lesse a nagyfőnököt.

Mindez egészen addig nem probléma, amíg nincs valami rendkívüli. De amikor mondjuk terhesség okán elmegy az egyik óvónő, akkor aztán meg lehet nézni, hogy néz ki a tankönyvi kereteken túl a Sidanius és Pratto által megalkotott szociális dominancia elmélet.

Nem igazán lenne izgalmas a két szociálpszichológus személye, ha, ahogy azt megszoktuk, mindketten fehér férfiak lennének. De nem. Sidanius ugyan férfi, de olyannyira fekete, hogy tagja volt a 60-as évek végi radikális polgárjogi mozgalomnak, a Fekete Párducoknak, s Pratto ugyan fehér, de egy másik alávetett csoport tagja, mivel úgy alakult, hogy nőnek született.

Felrúgták tehát ők ketten azokat a társadalmi konvenciókat, amelyek szerint a hierarchizált társadalmakban, mint amilyen a miénk is, mindenkinek megvan a maga helye: az alávetetteknek alul, a dominánsaknak fölül. A rendszert - mondják a szerzők - ilyen igazságtalanságok mentén fogjuk igazságosnak, helyesnek gondolni, éppen ezért a rendszer a fenntartásában - szemben néhány színes bőrű politikussal, magas pozícióban dolgozó nővel, gyesre menő férfival - mindannyian és folyamatosan érdekeltek vagyunk. Ez van a rasszizmus, a szexizmus, a xenofóbia, de még a protestáns munkaetika mögött is. És ezt szolgálják az úgynevezett hierarchia-erősítő erők és legitimáló mítoszok is, mint amilyen például a rendőrség, az egyenlőtlenül érvényesített jogok, a bíróság, a politika, vagy mondjuk az oktatás. Elég ha csak megnézzük ezt a videót.

Vagy ezt:

És már el is érkeztünk az óvoda-kindergarten problematikához:

A Kindergartenben, amit nem csak a hierarchia tart össze, egy terhesség esetén például tájékoztatják a szülőket a helyzetről, mármint, hogy egy elmegy, de majd felveszünk egy másikat, a kettő közötti időszakot, ha van ilyen, okosan, szakmaian áthidaljuk. Az újat bemutatjuk a szülőknek, gyerekeknek, hiszen hadd ne soroljam.

Egy óvodában viszont a szülő nem partner, nem érdekes; az óvodában történtekhez nekünk - felsőbb utasítás híján - nincs közünk. Mi tehát a terhességet a gyerekeinktől tudjuk meg, azt pedig, hogy nem vesznek fel helyette új embert, folyosói pletykákból. És visszafelé is működik a rendszer: szülőit - felsőbb utasítás híján - nem tudunk összehívni, hiszen olyanra még  s o h a s e m  volt példa, hogy a szülőit a szülők hívták volna össze, ezért aztán hőbörögni is csak egymás között tudunk. Aztán szintén folyosói pletykákból megtudjuk, hogy mégis felvesznek valakit, de - felsőbb utasítás híján - az óvónők semmilyen információt sem adhatnak ki. Annyit is csak óvatosan, hogy két munkanap múlva kezd. Megismerjük, ha visszük a gyerekünket.

Persze ha lenne, lehetne az óvoda és köztünk párbeszéd, nem kellene mindent szétszabályozni. Akkor lenne megértés, lehetne rugalmasság, lehetne érdeklődni és nem kellene szükségszerűen óvni. Akkor írhatnánk mi is levelet az óvónőknek és nem csak ők nekünk. Akkor használhatnánk a telefont egyéb dolgokra is, mint pusztán arra, hogy lemondjuk a másnapi kaját. Akkor legálisan is megkaphatnánk az egyszerűbb, egy számjegyből álló kaputelefon-kódot, nem csak a megjegyezhetetlent.

De hát központosítás van, igazgató van, felsőbb utasítás van. Hova is lenne a rendszer, ha lennének egyéni döntési jogkörök is az egyébként kreatív és jó szemléletű óvónők kezében? Ha az egész rendszer a bizalomra és nem a szabályokra, a törvényekre és a megkérdőjelezhetetlen hierarchiára épülne.

A hierarchiaalapú, széjjelközpontosított, társadalmi dominanciára és félelemre is épülő rendszerben tehát nincsenek könnyű helyzetben az óvónők. Úgy kell ugyanis velünk szemben megértőknek lenniük, hogy közben képviseljék a hatalom diktálta, megkérdőjelezhetetlen szabályokat is.

Így aztán az érdekérvényesítés, a kommunikáció, az együttgondolkodás és -működés protokollja a következő lesz: ha szólsz, beleszólsz, ha érdeklődsz, bizalmatlankodsz, ha javasolsz, megkérdőjelezel.

Kár.
Kár érte. Kár értük. Kár értünk.

De legfőképp a gyerekeinkért kár, akik sokkal több játékot és sokkal kevesebb óvást érdemelnének.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Önállóságra nevelés

Szóval Crush, a teknős, simán hagyja Squirt-et, a nagyszemű fiát kiesni a Kelet-Ausztrál áramlat sodrásából, de pánikra semmi ok, simán visszatalál ő egyedül is. Annál pedig nincs büszkébb érzés. És mivel Crush keni-vágja az ösztöntant, Marlinnak, a bohóchalnak nincs oka szorongásra. Persze őt is meg lehet érteni, Coralt, a feleségét és egy kivételével összes ikrájukat felzabálta egy barrakuda, egyetlen életben maradt fiát, Nemót pedig elrabolta egy idióta fogorvos.

Az élet tehát nem csak játék és mese, tudják ezt a Nagy-korallzátonyon és tudják ezt egy nyüzsgő nagyváros lakói is, csak hát valahogy az utóbbi - innen nézve - kicsit összetettebbnek tűnik.

Így aztán sosem tudhatjuk, hogy mikor vannak a gyerekeink készen arra, hogy

• ne lépjenek le az úttestre
• a wc-be és ne a szőnyegre, bugyiba pisiljenek, kakiljanak
• a szájába találjon a kajával

De közben meg minél tovább nem tudjuk, hogy készen vannak-e már (és ezért inkább jó szorosan tartjuk őket), annál kevésbé lesz alkalmuk kipróbálni magukat, a szülők bizalmatlansága és bizonytalansága pedig elég hamar beteljesíti magát.

A kérdés éppen ezért az, hogy a gyerekek fizikai, illetve fiziológiai fejlődése bevárja-e a mentális, illetve érzelmi fejlődést, illetve mindezek hogyan viszonyulnak a szülők igényeihez. Egyáltalán nem egyértelmű ugyanis, hogy minden fej-fej mellett zajlik. Persze az evolúció sem tökéletes, így aztán a test néha előreszalad: a 10 hónaposan már totyogó gyerek például garantáltan nem fogja érteni a Ne! és az Állj meg! tőmondatokat és hát a fordítottjára is van bőven példa, mondjuk amikor kézügyes gyerekünk rajza kifut a lapról a frissen kárpitozott fotelra, vagy amikor evés címen a fülét is paradicsomos.

Csakhogy míg előbbi tényleg szívás, addig az utóbbi inkább a szülők türelmetlenségének következménye szokott lenni. Attól ugyanis, hogy egy gyerek már ki tudja nyújtani a nyelvét, még nem kell neki fagyit venni és attól, hogy 12 hónaposan pont akkor berregett a szájával, amikor bekakilt, még nem kell büszkeségtől repedezve eladni a korábban drágán vásárolt biopelenkáinkat, hogy aztán a befolyó összegből szobatisztaságra nevelő kézikönyveket és különböző színű biliket, wc-szűkítőket vásárolhassunk. Arról nem is beszélve, hogy nincs még egy ennyire érzékeny terület (talán a nemi szervet leszámítva, de erről majd máskor), mint a szobatisztaság. Igazi, mély és csak komoly munkával kiirtható szorongások alapjait lehet 2 és 4 éves kor között lefektetni.

Nincs mese, vissza kell magunkat fogni, el kell fogadni, hogy a gyerek drága és időigényes dolog, pelenkába kakálni pedig kényelmes, a szarban ülni meg puha, meleg érzés. Legtöbb esetben viszont megtérül a sok befektetett energia és visszafogottság, no meg persze sosem fogjuk megtudni, hogy azért beszél-e tisztábban a gyerekünk, mert már az első mámmmmámmám kimondásától megerősítjük őt abban, hogy beszél, vagy azért, mert tényleg jó verbális képességei vannak. Merthogy a kettő között - akármilyen kellemetlen is ennek beismerése - nem sok ok-okozati összefüggés van. Simán lehet ugyanis, hogy a korán megerősített gyerek később beszédhibás lesz, mint ahogy az is, hogy a már két és fél éves, de csak két szót ismételgető gyerek egyszer csak folyékonyan és hibátlanul kezd el beszélni.

Valami olyasmi képesség birtokában kell tehát lenni, amivel elvileg a pszichológus is bír, ez pedig a lebegő figyelem. Nem kell mindig mindenre odafigyelni, visszakérdezni, nem kell mindig mindent elmagyarázni, nem kell a fingás utáni mosolyt szobatisztaságnak, a villa utáni nyúlást önállóan evésnek, a bilabiális hangok gyakorlását pedig beszédnek gondolni. Nem kell tehát sztárolni a gyereket, viszont érdemes jelen lenni, a valódi sikereket a helyén kezelve értékelni, hogy ő is tudja, hogy mi a siker és mi nem.

Ettől persze simán lehet, hogy a gyerekünk ki fog lépni az úttestre, akkor is, ha igazából tudja, hogy a kocsi gyors és kemény, viszont nem baj, ha nem gondolja, hogy ő gyorsabb és keményebb. Egyébként meg igenis fogjuk a kezét a járdán is, átkeléskor meg aztán pláne, előbbivel négy-öt éves korig semmi baj sincs, utóbbi pedig még 8-10 évesen is bőven belefér. Egyrészt mert finom érzés, másrészt mert szinte bármi mással kapcsolatban támogatandó a tapasztalati tanulás, de talán az autó tényleg lehet kivétel.

Mindenre kiterjedő, tökéletesen és bármikor alkalmazható jó tanács tehát itt sincs, marad tehát a szokásos: légy egyszerre laza, rugalmas, érzékeny és empatikus.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Dunsztod se!

Hogy alszik el a gyereked a bölcsődében/óvodában?
Mit csinál, ha sír? Kihez megy oda, hogy megvígasztalják?
Szokott verekedéseket kezdeményezni?
Megeszi az ebédjét rendesen?
Hagyja magát pelenkázni?
Kivel van jóban?
Miket szeret csinálni?
Mennyire társasági? Kezdeményez is, vagy csak sodródik?
Ő is harap, karmol, rúg, vagy csak elszenvedi mindezt?
Betartja a szabályokat?
Hallgat a nevére?
És egyáltalán, hogy szólítják őt bölcsis/ovis társai, gondózói/óvói?

Közel egy éve nagyjából ugyanezeket a kérdéseket tettem fel, a választ azóta sem tudjuk.

Fogalmunk sincs!
Nem tudunk semmit sem!

Lepasszoljuk a gyerekünket, aztán reménykedünk abban, hogy az, aki vigyázza szemünk fényét, életünk értelmét, sokkal többet gondol erről az egészről, mint amennyit az állam. Aztán, amikor a fiunk mondókákat skandálva jön haza, újabb és újabb dalokat villant, tésztaláncot készít a mamájának és megpillantjuk a bölcsődei szoba falán egyik művét, amihez ragasztót és ollót használt, akkor azért valami visszacsorog abból, hogy nagy baj, azért nincs.

És hát az is van, hogy egyre jobban és többet beszél (értsd: be nem áll a szája), így aztán egyre jobban képben is vagyunk, ami viszont azzal is jár, hogy néha olyanokat is megtudunk, amitől görcsbe rándul a gyomrunk, elborul az agyunk.

Érzékeny téma ez, nekem a gyerekemről, a gondozónőknek az éhbérrel honorált munkájáról van szó, ilyen kiindulás mellett még akkor is igen nehéz úgy kommunikálni, hogy egyik fél se vegyen semmit se magára, munkájára, ha egyébként messzemenőkig elégedettek vagyunk a bölcsődével. És persze ki tudja, hány részinformációból és résztapasztalatból állt össze az adott valóság a fiam fejében? És egyáltalán vele történt-e az, amiről beszél.

Azok a kérdések ugyanis, amiket ilyenkor ijedségemet, tanácstalanságomat palástolva próbálok feltenni, számára teljesen indifferensek, így aztán egy idő után abba is hagyja a beszámolót egy laza nem tudommal, vagy azzal, hogy játsszunk a szőrös állatokkal! Onnantól meg aztán nincs visszaút.

Így aztán sosem fogjuk megtudni, hogy mi lett például annak a konfliktusnak a vége, ami nagyjából a következőképpen indulhatott:

Fiam (F): nem vagyok telefon!
Barát (B): de telefon vagy!
F: nem vagyok telefon!
B: de telefon vagy!
F: te vagy a telefon!
B: nem, te vagy a telefon!
F: nem, én nem vagyok telefon, te vagy a telefon!

Itt egy kisebb tartalmi szakadás után így folytatódhatott a dolog:

B: motorozni akarok!
F: ez az én motorom!
B: de én motorozni akarok!
F: ez az én motorom!

Aztán újabb képszakadás után a fiam sarkokat és odamenést említett, de innentől már nincsenek információim.

De mit tegyen ilyenkor a szülő? Pláne mit tegyen a pszichológus szülő, akitől azért egy kicsit tartanak a gondozónők (vagy csak projektálnék?)? Kérdezzen rá a bölcsődében, hogy ugyan miért kellett a sarokba állni a fiának? Már látom is magam előtt az alábbi regresszív párbeszédkezdeményt:

Én (É): Hogy képzelitek, hogy sarokba állítjátok a fiamat?! 2014 van, nem 1980.
Gondozónő (G): Apa, de hát hogy gondolod, hogy mi a sarokba állítunk bárkit is?
É: Hát, mivel a fiamat nem szoktuk otthon sarokba állítani, ezért aligha találhatna ki ilyen büntetést.
G: Értem, tehát hazudok?
É: Én nem azt mondtam, de ilyet egy gyerek nem talál ki magától.
G: Tehát mégis hazudok.
Én: De én nem ezt mondtam.
G: De.
Én: Akkor egy telefon vagy!

Egy ilyen beszélgetés után joggal aggódhatunk azon, hogy másnap belepisálnak a levesünkbe, én már a mellettünk lévő étteremben is háromszor meggondolom, hogy szóljak-e, hogy a rántott sajt valószínűleg nem friss, ha hideg a közepe, egyszerűen nincs meg a reklamálás kultúrája Magyarországon.

Nyilván nem fogom megtudni, hogy valójában ki a telefon.

Az egyetlen, amit talán mégis tenni lehet, hogy felnőttként kezeljük magunkat is és a bölcsődei személyzetet is. Ehhez nem kell más, mint végtelen nagyvonalúság, komoly önismeretet igénylő önkontroll, rengeteg alázat és felülkerekedési képesség. Mindez egyidejű jelenléte esetén semmi sem áll útjába annak, hogy stewardess-i mosoly kíséretében a következő szavak hagyják el az ember száját:

Feleségemmel együtt nagyon nagyra becsüljük az emberfeletti erővel végzett munkátokat és természetesen nem szeretnénk titeket még jobban leterhelni, de fontosnak gondolnánk, ha az óvodába kerülésig tartó időszakban többet tudnánk beszélgetni azokról a dolgokról, amik a fiunk nevelésében nehézséget jelentenek számunka, hogy közösen tudjuk egyengetni a következő öt hónap kihívásait.

Hajrá!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Spock kapitány és Pikler hadnagy

"I hope the Russians love their chilrden too"

Sting: Russians, 1985

Ez itt a magát már quadrológiává kinőtt posztsor harmadik része. Az első a kötődésről, a második a kötődő nevelésről szólt, ez pedig - az előző bejegyzésre érkezett kommentelő hatására - a Spock-kal és Piklerrel kapcsolatos mítoszok, legendák, misztifikálások, tévedések bejegyzése lesz.

Hogy képbe kerüljünk, érdemes először a google képkeresőbe beírni a két szakember nevét. Rögtön megértünk mindent. A gonosz minden attribútuma megjelenik a két képen. Benjamin Spock és Pikler Emmi (igazából a képen nem ő van, hanem valaki az általa alapított intézetből•) generációkárosító munka közben.

• A jobb oldali képet az Emmi Pikler Stichting Nederland (http://pikler.nl/) bocsátotta az apapara.hu rendelkezésére

Mazochisták következő lépése a Csecsemőgondozás, gyermeknevelés bő 700 oldalas és a majdnem 400 oldalas Anyák könyve című könyvének átfutása. Az elolvasás már csak azoknak javasolt, akik garantálják, hogy nem akarnak gyereket. Akárhogy is, érdemes lenne szólni a párizsi polgármesternek, hogy nevezze már át a Pikler Emmi teret valami másra.

Nem véletlen, hogy az olyan alap pszichológiai munkák, mint a Mérei- és Binét-féle Gyermeklélektan vagy a Cole házaspár által írt Fejlődéslélektan egyszer sem, az Atkinson-féle Pszichológia is csak egyszer említi a Spockot, de akkor is csak egy kósza mondat erejéig. Pikler neve szerencsére egyikben sem kerül elő.

Node félre a tréfát.

A miheztartás végett előre szólok: tudtunk nélkül akkora spockiánusok vagyunk, mint ide Lacháza.

1945-ben, amikor a Csecsemőgondozás, gyermeknevelés első kiadása megjelent, hatalmasat robbant. Spock ugyanis olyat emelt a nevelési gyakorlatba, ami addig hiányzott, és amit a már említett kommentelő és rengeteg kötődően nevelő is hiányol a mai gyerekorvosok, intézmények hozzáállásából. Persze, csomó minden már viccesnek hangzik így majdnem 70 év távlatából. A higiéniai javaslatok, vagy az apukák szerepe például. "Kirekesztettség érzése különösen akkor jelentkezik, amikor az anya a kórházban van az első babával [...] Hirtelen egészen magára marad, munkaidő után nem tud mihez kezdeni [...] Nem csoda, ha ilyenkor a férfi megiszik egy-két pohárral [...] Ha az apa az első két évben mindent a feleségére hagy, akkor csak az asszony ért majd a gyerekhez és később is ő dönt majd mindenben, ami a gyerekkel kapcsolatos [...] Ez persze nem jelenti azt, hogy az apa is annyiszor etesse és pelenkázza a kicsit, mint a mama [...] Vasárnap ő lehet a soros a táplálék elkészítésében."

Az alapkoncepció viszont valóban progresszív és korszakalkotó volt. Spock ugyanis egyszerre találta fel a kompetens szülőt és a kompetens gyereket, ami merőben új színt vitt az addigi szemléletbe. Ezzel ugyanis visszaadta a szülőknek (najó, az anyáknak) azt, ami nekik jár és ami mindaddig inkább az orvostudomány kezében volt. A gyermeknevelést. Arra biztatta őket, hogy bízzanak magukban, ösztöneikben és ne kövessék vakon az orvos utasításait. Megszünteti, illetve értelmetlenné teszi a gyermeknevelés egyértelműségét. A könyv kiválóan mutat rá a valódi igény szerinti táplálásra, szembemenve mind az addigi merev táplálási rendszerrel, mind pedig az igény szerinti táplálás félreértett verziójával, amely minden sírásra mellet javasol. És ami még nagyon rokonszenves, hogy ezzel kapcsolatban nincs semmiféle bűntudatkeltés: "Tegyük fel, hogy valaki szeretne szoptatni, de nem tud. Megsínyli-e a kisbaba akár fizikailag, akár érzelmileg? Nem, ezt nem mondhatjuk [...] Ha arról olvasnak, amit a pszichológusok és a pszichiáterek írnak a szoptatás fontosságáról, egyes édesanyákban az a hamis elképzelés alakul ki, hogy a mesterségesen táplált kisbaba nem olyan boldog, mint amelyik anyatejen nő fel. Ezt azonban még senki sem bizonyította be." Zene füleimnek.

És akkor az is van, hogy szó sincs benne hosszan tartó sírni hagyásról, hideg nevelési kultúráról, vagy a túl sok érintés káros hatásáról. Ami pedig talán még ennél fontosabb, hogy nem teszi a szépet. "A gyereknevelés rengeteg fáradtsággal jár", de ez - írja Spock - egyáltalán nem azt jelenti, hogy mártírkodni kell, viszont érdemes felismerni és belátni, hogy a szülőknek is lehetnek és vannak is igényeik a gyerekekkel szemben, megemlít például egy olyan szempontot, amiről nagyon ritkán lehet olvasni, hallani, ez pedig a szülők igénye a pihenésre. Szóval Spock a gyereknevelést alapvetően egy kölcsönös kompromisszumokkal járó folyamatnak látja, amibe még az is belefér, ha a szülő olykor dühös a gyerekére.

Na, és akkor ez úgy nagyjából a könyv hetedét teszi ki. A maradék 6/7-be csak bele-belenéztem - teljesen elvetemült én sem vagyok -, de ott is csak megnyugtató dolgokat találtam. Nem sulykol, nem kelt bűntudatot, nem ír elő, maximum ajánl, felmerülhető kérdésekre próbál különböző alternatívákat, megoldási módokat (nem csak egyet) kínálni.

Ez persze csak az én olvasatom, biztos lehet őt is, könyvét is kritizálni, félreérteni, esetleg belemagyarázni valami egészen mást. Vakon követni viszont elég nehéz, mert nagyon kevés radikál kijelentést tesz. Ügyes tehát az, aki Spockban a mumust látja, előbb ajánlom őt bárkinek, mint Searst.

Az Anyák könyve kicsit több lehetőséget ad a félreértésekre. Pikler 1972-ben megjelent könyve előír, magyaráz, utat mutat. Szó szerint mindenre van egy helyes megoldási javaslata a fésűfogástól, a mellbimbó és környéke tisztán tartásán, a szabályos evőeszköz-tartáson és az időhöz kötött szoptatás közbeni a liptaütegetésen keresztül egészen a ruházkodás kényszeres pontosságú leírásáig. És mindezt fantasztikus rajzokkal illusztrálja.

No de ez nem holmi maradi attitűd, abban a korban mindez rendkívül progresszívnak hatott, így e tekintetben nem marad el amerikai társától, csak éppen mindent, amit leírt, érdemes  a egyrészt magyar kontextus (történeti, szociológia), másrészt Pikler életútjának ismeretében olvasni, értelmezni, alkalmazni. Fontos ugyanis, hogy Pikler, az általa működtetett gyermekotthoni tapasztalatait írta le, ahol a fegyelem, a rendszeresség, a tudatosság és a tisztaság - amire könyvében több, mint 50 oldalt szánt - elengedhetetlen volt. Hozzáállásával és metodikájával elérte, hogy az ott lakó gyerekek nem hospitalizálódtak, ami azért nem kis dolog.

És persze a mai fejjel elképesztően merev mondatok között ott lapul a megengedés, a szeretet, a figyelem, a rugalmasság, a baba igényeinek figyelembe vétele. Etess alapvetően három óránként, de ha egy kicsivel korábban lesz éhes, ne hagyd sírni, ha pedig átaludna egy etetést, ne keltsd fel. De azért felhívja a figyelmet arra, hogy ha a szoptatás után fél órával újra sír a gyerek, akkor azért nem árt az okot keresni és nem egyből szoptatni.

Aztán.

Hangsúlyozza az érintés és a közelség fontosságát, de egyúttal felhívja a figyelmet a fokozatos önállóságra nevelésre. Többek között ennek is köszönheti franciaországi népszerűségét. Alapvető és kölcsönös bizalomra építi a gyereknevelést, amiben mindkét fél igényei fontosak. Az apák a könyvben nem annyira szerepelnek. És aztán a sok oldalon keresztül leírt szabályok után megfogalmazza számomra a lényeget: mindennek csak akkor van értelme, ha mindezt a szeretet táplálja. Egyre giccsesebb vagyok, érzem. Tehát lehet valakit éjjel-nappal szoptatni, ha közben hiányzik a mosoly. Lehet valakit sokat ölben tartani, ha mindez csak fizikai közelséget jelent. Így tökéletes szőranyák leszünk, de nem olyan anyák, mint amire John Lennon is vágyott volna.

Alapvetően tehát Pikler minden okot megad arra, hogy dogmatikusan lehessen, sőt, kelljen őt követni, de a szándéka bizonyára nem ez volt, hanem egy tudatos, kiegyensúlyozott, szeretetteljes gyereknevelési attitűd támogatása. Tanácsait egy korszak anyái - többek között az én anyukám is - fogadták meg, ki tudatosan, ki tudattalanul, ki minden gondolkodás nélkül, ki némi árnyalással. Nincs mese, a 70-es 80-as évek nevelési elveit Magyarországon ő határozta meg (nem pedig Spock), és hát ezek a generációk is felnőttek valahogy. Ki boldogan, ki boldogtalanul, ki kiegyensúlyozottan, ki kiegyensúlyozatlanul, valaki drogos lett, valaki orvos, valaki ács.

És ezzel pont egy dolgot akar ez a quadrológia hangsúlyozni. Mégpedig azt, hogy az, hogy kiből milyen ember lesz, nem egy könyvben leírtakon múlik, nem azon, hogy mennyit hordozzuk, meddig szoptatjuk, hol alszik, mennyit van egyedül, hanem a körítésen. Azt pedig nem lehet megtanulni.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: