Nézd, hogy rúg, biztos fiú, nézd, milyen kis nyugodt, biztos lány. De okos fiú, de cuki lány. De erős fiú, de édes lány. De ügyes fiú, de cukor lány. És ez így meg tovább: Levente vagány, Hanna csinos, Máté határozott, Zoé hisztis, Dominik magabiztos, Anna beképzelt, Bence kitartó, Léna törekvő. Ha Kincső valamit elront, akkor semmi baj, csinál majd valami egyszerűbbet, vagy kap segítséget, ha Medox hibázik, hát fusson neki megint, ha Teodor elesik és sír, katonadolog, ebcsontbeforr, mitrinyálsz, ha Zora elesik és sir, jajédeskémsemmibaj, gyereüljazölembe.
Mindennek ne lenne hatása?
De van.
Levente üt-rúg, dúl-fúl, csapkod, rágja a körmét, ha nem tetszik neki valami, Hanna sír, megsértődik, félrevonul. Leventére megharagszanak, mert nem tud viselkedni, Hannát megvigasztalják. Bence újra és újra próbálkozik, ha nem megy neki valami, nem kér és nem is fogad el segítséget, Léna feladja, eleve a könnyebbel kezdi, ha nem megy neki, segítséget kér. És kap is.
Medox ügyesebb lesz tesiben és a reál tárgyakban, Kincső a készségtárgyakban. Más reakciót fog kapni az iskolában ugyanarra a viselkedésre Teodor, mint Zora, legyen szó sikerről vagy kudarcról, közösségi jelenlétről vagy tantárgyi teljesítményről. Gyerünk Bence, sebaj, Anna! Biztos csak rossz napja van Máténak, majd legközebb jobban megy, Zoé olyan jó szívű, eszem a kis pofiját.
Máté aktív, Zoé passzív. Ellenkező esetben biztos buzi, biztos hülyekurva.
Ja, igen, mert főhőseink közben már kamaszok.
És hát tovább is kéne ám tanulni, pályát is kéne végre választani.
Eddigre már bőven tudják ők, hol a helyük: magasan, alacsonyan. Levente családfenntartó, Hanna anya. Nyugi kell neki. Nem kell a karrier. Ott úgyis meggebed. Foganjon csak meg a baba, maradjon csak otthon három évig. A két gyerek között meg ne is menjen vissza. Persze otthon is meggebed. Nyilván. A láthatatlan munkába és az érzelmi házimunkába. Levi is meggebed. A munkába és abba, hogy el kell fojtania az érzéseit. 45 éves korára már azt sem tudja, hogy érzett-e valaha bármit is a szívkörnyéki zsibbadáson és a túlsúlya miatti légszomjon kívül.
Ismerjük a terrible two-t, ismerjük dackorszakot, tudjuk, hogy lesz majd kamaszkor és tudjuk, hogy a mai rohanó világban minden hamarabb jön el, mint tette a mi időnkben, akkor ugyanis még térdig ért a hó.
A pszichológia viszont alig beszél a dackorszak és a kamaszkor közötti időszakról, magukra hagyva ezzel a cimkézési vággyal/kényszerrel élő szülőket.
És persze, a dackorszak nem ér véget a szobatisztasággal, tudjuk ezt, de akkor is, adhatna a tudomány némi támpontot az előttünk álló jobb/rosszabb esetben hat-hét évhez.
Ugyanis.
Az én szüleim maguk voltak a higgadtság. Szerintem 18 éves koromig egyszer sem kiabáltak velem vagy a nővéremmel. Nem volt otthon hangos szó, veszekedés, mi voltunk a bezzeg család sok barát szemében. Pedig biztos én is csináltam néhány kemény dolgot óvodáskoromban, de ezek közül most egy sem jut eszembe.
Ja, de:
fejre ejtettek, elhalt, majd befeketedett a fogam,
leestem a körhintáról, felszakadt a térdem,
végighorzsoltam az orrom az egyik mászókán lógva,
pocsolyába léptem, elázott a zoknim (!) a szandálban (!),
sámlin állva hátraléptem, hogy megcsodáljam a szekrényre (!) rajzolt művemet, eltörött a karom,
a begipszelt kezemmel húztam ki a kád dugóját, naná, hogy elázott a gipsz,
a filc kupakos végével vakartam a gipsz alatt viszkető karomat, naná, hogy bent maradt a kupak,
és hát bizonyos okok miatt egy életre eldöntöttem, hogy sosem dodzsemezem többet. Ezt azóta is tartom.
A fiam is jó úton halad, és ez így van rendjén. Csináljon csak hülyeségeket, semmi bajom nem lett nekem sem (persze az emberrel, aki fejre ejtett, akkor találkoztunk utoljára), csak hát olyan jó lenne, ha én is jó úton tudnék haladni, és nem hinném, hogy valóban bármi is azon múlna, hogy én sorolom a nem!-eket, a hagyd abba!-kat, a béna fenyegetéseket, az elég!-eket.
Az apunak sose kellett kiabálnia, sorolnia a nem!-eket, a hagyd abba!-kat, a béna fenyegetéseket, az elég!-eket, elég volt, ha a John Lennon-szemüvege mögül ránk meresztette a szemeit, mi rögtön tudtuk, hogy na, ott és akkor elég. Aztán persze, amikor már nagyobbak lettünk, pontosan tudtuk, mikor jön a szemmeresztgetés, nemeresztgesdaszemed!, mondtuk, de persze akkor is tudtunk, hogy elég.
Amikor pedig valamilyen rejtélyes oknál fogva nem jöttek be a tágra nyitott apu-szemek, akkor igazán keményre váltott: nem köszönhetsz holnap reggel!, mondta, s mivel ez egész életében nagyjából háromszor hangzott el, és mivel annyira félelmetesnek tűnt az, hogy a harag, a büntetés másnapra húzódik, hogy azonnal megértettük a helyzet komolyságát. Másnap aztán mindig köszönhettünk.
Ezzel a két fegyelmezési eszközzel nagyjából meg is volt oldva az apai szigor, de hogy miért működött, arról fogalmam sincs. Azt persze még értem, hogy minél ritkábban alkalmazta, annál hatásosabb volt, de azt már kevésbé, hogy egy nagyra nyitott szempár milyen kognitív tartalommal bírt, azt meg még kevésbé, hogy mivel oldotta meg a többi alkalommal az iránymutatást.
Mi tehát tudtuk, hogy mikor elég, a fiam viszont egyelőre még nem mindig érti a rendszert. Nekem, nekünk kell rá megtanítani, ez a mi feladatunk, de ehhez nem meresztgethetjük minden éberen töltött percében a szemünket, mert akkor azzal az egész elveszíti az értelmét. Arról nem is beszélve, hogy kipróbáltam: ha én nyitom nagyra a szemem, akkor inkább vicces vagyok, semmint megálljt parancsoló.
Szóval egyelőre még keresem a megfelelő, önazonos elég-jelemet. A kiabálás, a számítógép-megvonással fenyegetés, na, akkor mars be a szobádba, nem az.
Sosem hittem, hogy képben vagyok a szülőségemet illetően. Valami mindig képes meglepetést okozni annak ellenére és azzal együtt, hogy három évet készültem a felvételire (igen, negyedszerre vettek csak fel), öt évet jártam egyetemre, kettőt szakképzésre, hármat doktori képzésre és hát most már ötödik éve vagyok apa.
De még így is tele vagyok kérdésekkel.
Ezek persze teljesen marginális kérdések, nem múlik rajtuk semmi sem: ha tudnám ezekre a választ, akkor sem lennék jobb apa, vagy jobb pszichológus, a világnak is nagyjából mindegy, semmi ez egy fekete lyukhoz, a piramisépítés titkaihoz, de még a tökéletesen ragadó rizs elkészítésének nyitjához sem.
Következzék hát a teljesség igénye nélkül, az utókor számára teljesen irreleváns és random vajon-lista:
... meddig bírom még a kialvatlanságot?
... a gyerekek apákon való mászkálási igénye együtt jár a férfiak heréinek egyre csökkenő fájdalomküszöbével?
... mi a világrekordja a megbocsátásnak és a hangulatváltásnak?
... mikor tanul meg egy gyerek igazán haragudni?
... min múlik, hogy egy gyerek megeszik-e egy ételt?
... a gyerekek fájdalom- vagy hisztériakönnyei száradnak meg hamarabb?
... hány éves kortól nem emlékeznek a gyerekek a három éves koruk előtt történtekre?
... tudattalanul tényleg abban látják a fiúk a mamájukkal való újraegyesülési vágy kulcsát, hogy elteszik az apjukat láb alól?
... hány százalékát értik a gyerekek valóban annak, amit a felnőttek - pláne, ha hadarva - mondanak?
... mikor és miért romlik le a felnőttek szintjére a gyerekek emlékezőképessége?
... mitől kezd el egy gyereket zavarni, hogy csokis maradt a szája széle?
... mikor értik meg a gyerekek, hogy az álmosság és a türelem között bizony van ok-okozati összefüggés?
... mikor jönnek rá a gyerekek arra, hogy hitelesség szempontjából nagyon nem mindegy, hogy mennyi idő telik el a Nem vagyok álmos! mondat üvöltése és az elalvás között?
... mikor kezdik el a a gyerekek sejteni, hogy éjjel a szülők is alszanak?
... mikortól kezdi el a gyerekek talpát nyomni a kavicsos talaj?
... mikor jönnek rá a gyerekek arra, hogy nem a szüleikhez, hanem önmagukhoz képest erősek?
... mikor tanulom nem valóban, hogy a szekrény melyik fiókjában vannak a tiszta lepedők?
... mikor jönnek rá a gyerekek arra, hogy mennyire fantasztikus és hihetetlen érzés, amikor az esti mese olvasása közben a szüleik vállára hajtják a fejüket?
... mikor interiorizálják a gyerekek, hogy a szüleik értük való aggodalma horizontálisan éppoly végtelen, mint amelyen feneketlen vertikálisan?
Meg egyébként is.
Vajon mikor, miért, hogyan és meddig bármi?
------ xxx ------
És most kedves Apapara-olvasók, egy kis játékra invitállak benneteket! Küldjétek el - Kérdőjel jeligével - hasonlóan irreleváns, de nektek mégis fontos kérdéseiteket az apapara.n2@gmail.com címre. A legjobbakat - természetesen név nélkül - kiposztolom a Facebookra.
Persze ez az óvodában inkább úgy, hogy Árulkodó Judás, nem kap pííííros tóóóójást!
Akárhogy is, szép kis mondás, biztos mondtam én is oviban, és legalább ilyen biztos az is, hogy nem tudtam, ki az a Júdás, azt meg még kevésbé, hogy miért nem kaphat szegényke tojást. Pláne pirosat. Ezt speciel most sem tudom.
És az is biztos, hogy nekem is mondták sokszor, ugyanis egész eddigi életemben pontosan tudtam, hogy árulkodni bizony nem szabad, sőt, már neki is láttam az engem követő generáció kiképzésének.
Remek alkalomnak bizonyult a vasárnapi ebéd, ahol játék közben/helyett a fiam ínyét véletlenül felsértette a méretben ugyanakkora, de életkorban másfél évvel kisebb unokatestvére.
A négy múlt fiam sírt, tényleg fájhatott neki, kicsit fel is szakadt az ínye, s mivel a harc alatt nem voltam a szobában, ezért, bár kicsit nehezen érthető módon, elmondta, hogy mi történt. Árulkodott úgymond.
Le is szidtam, mert árulkodni ugye nem szabad, csúnya dolog, fujj, nemhogy tojást, de ajándékot sem kap születésnapjára, idén a karácsony is kimarad, és örülhet, ha egyáltalán megengedem, hogy köszönjön nekem. Ő meg ettől csak még jobban sírt, egyre csak kapaszkodott a nyakamba, alig bírtam lefejteni magamról a kis Júdást.
Aztán egy sógornői visszakérdezés hatására rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs, mi a baj az árulkodással.
Lám-lám, nem árt néha evidenciákat is megkérdőjelezni.
Szóval akkor mi is a baj az árulkodással? Miért nem szabad elmondani, hogy mi történt? Hogy miért sír? Hogy ki okozott neki lelki vagy testi fájdalmat? Hogy ki készül éppen a konnektorba nyúlni?
Merthogy az a helyzet, hogy az árulkodással nemhogy baj nincsen, épp ellenkezőleg. Árulkodni kifejezetten jó, hasznos és fontos.
Ezért aztán kedves gyerekek, árulkodjatok éjjel, árulkodjatok nappal, árulkodjatok minden nap legalább kétszer (jó jó, persze sportot űzni belőle azért nem kell). És hát kedves szülők, értékeljétek át magatokban a júdásos szólást, árulkodni ugyanis nem csak egyéni, de társadalmi szinten is fontos. Árulkodjatok hát ti is! Meglátjátok, amennyiben gyerekeitek nekilátnak és ti is nekiláttok árulkodni, akkor boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak, figyelmesebbek, érzékenyebbek és empatikusabbak lesznek ők is, ti is, s ami ennél sokkal fontosabb, morálisan rendben lesztek. Fel fogtok szólalni a bárkit ért igazságtalanságok, vagy éppen az erőszak különböző formái ellen, meg fogjátok védeni a gyengébbeket, az elesetteket, a rászorulókat, jó eséllyel kevesebbet lesznek bullying, vagy bármilyen egyéb horror áldozatai.
Az árulkodás ugyanis annak a nem is ügyetlen kifejezésmódja, hogy valamit a gyerekünk nem talál rendben valónak. Vagyis az árulkodás nem más, mint annak a legjobb bizonyítéka, hogy valamit jól csináltunk, vagyis a gyerekünk azért árulkodik, mert átment neki a nevelésünk. Azzal tehát, ha leszidjuk a gyerekünket azért, mert árulkodott, azzal kiforgatunk mindent, amit egyébként fontosnak tartunk.
Mondjuk azt tanítjuk, hogy a másik által épített tornyot nem szép dolog ledönteni. Másnap épít egy tornyot az óvodában, szép magasat, sokat dolgozott vele, majd legnagyobb megdöbbenésére az egyik barátja fogja magát, és ledönti, ő pedig, amikor érte megyünk, bizalommal telve elpanaszolja nekünk, mi meg szépen leszidjuk, ahelyett, hogy megdicsérnénk, hogy észrevette, hogy rossz dolog történt, ahelyett, hogy arra biztatnánk, hogy legközelebb, ha ilyen dolog történik, akkor szóljon egyből - értsd árulkodjon - az óvónéninek, ahelyett, hogy megerősítenénk őt abban, hogy igaza van, tényleg nem volt szép dolog, hogy ledöntötték a tornyát, reméljük, ő nem is tenne ilyet, satöbbi.
És hát van egy másik probléma is az árulkodás tiltásával.
Mégpedig az, hogy milyen alapon feltételezzük, hogy a gyerekeink meg tudják oldani a problémáikat. Miért hagyjuk őket magukra? Miért ne kérhetnének segítséget azoktól, akikben bíznak, akikről az a képük alakult ki (nemhiába, hisz mi teszünk is ennek a képnek a kialakulásáért), hogy a dolgokat megoldják.
Hát valahogy így.
Persze egész más a figyelemfelhívó, a provokáló, vagy éppen a bemószeroló árulkodás, de azért ezeket elég könnyű megkülönböztetni a valós és legitim árulkodástól, s ezekre sem a szidás a legjobb reakció.
Árulkodni tehát kell, az ugyanis, hogy a gyerekeink árulkodnak, a belénk vagy az egyéb szocializációs ágensekbe vetett bizalom jele!
Magyarországon berakják a gyerekeket egy helyre, ahol megóvják őket. Német (és angol) nyelvterületen a gyerekek egy nekik készült - metaforikus - kertben töltik a napjaikat.
A különbség magáért, de még annál is inkább a gyerekekért beszél. Őket ugyanis nem kell semmitől sem megóvni, viszont annál inkább teret kell nekik biztosítani arra, hogy játszhassanak, kibontakozhassanak, úgynevezett éljenek.
Csakhogy Magyarországon az óvodás gyerekeket inkább megóvják. De hát tényleg meg kell őket óvni. No de nem azért, mert a gyerekek pont úgy viselkednek, mint a gyerekek, nem. Ennél a dolog sokkal szebb és még annál is cinikusabb. A rendszer ugyanis mintha direkt úgy épülne fel, hogy abban a gyerekek úgy viselkedjenek, hogy ne játsszanak, hanem úgy, hogy óvni kelljen őket.
A megóvást pedig az alábbi két tényező biztosítja:
A jó melegre felfűtött csoportszoba
A szabályok tengere
Előbbire nemhogy az ég világon semmi szükség sincs, de még egészségtelen is, szóval csak azt tudom elképzelni, hogy emögött csakis a gyógyszerlobbi lehet. Melegben a nátha, az influenza, a hányós-fosós vírus, a kötőhártya-gyulladás úgy terjed, mint kés a vajban.
A rengeteg szigorú és következetes szabály alkalmazása mögött viszont nem lobbi, nem összeesküvés-elmélet vagy paranoia áll, hanem
30 FŐ.
Perszepersze. A törvény egyébkén már 25 főben maximálja a csoportlétszámot (ami szintén sok), de szerencsére - a rugalmasság jegyében - ettől a számtól 20% erejéig el lehet térni. S mivel jóval több óvodai férőhely van, mint gyerek (nem!), ezért ettől a számtól a legtöbbször lefelé szoktak eltérni (nem!).
Szóval a fiam szeptember óta kiscsoportos egy nagy, huszonkilencfős csoportban.
Alig várom már a szeptember 1-et, amikortól három éves kortól kötelező lesz óvodába járni, hiszen országszerte gombamód nőnek ki a földből az újabb és újabb óvodák (nem!).
Hogy mi mindent nem lehet megcsinálni egy harmincfős csoportban, azt részben leírtam itt, a blogban, részben, kicsit jobban kifejtve benne lesz a rövidesen megjelenő könyvben is, szóval ennek most még egyszer nem futok neki.
Viszont.
Van egy aspektus, ami létszámtól független.
Ez pedig a hierarchiaféltés, a szociális dominancia orientáció. És ezzel már lent is vagyunk a szociálpszichológia egész mély bugyraiban.
Miszerint.
Van egy elképesztően központosított rendszer, ahol három óvodára jut egy vezető, és ez még a jobb eset, hiszen van olyan kerület is, ahol 8-10 intézmény fölé akarnak egy vezetőt tolni. Namost, ez az egy vezető minden döntés ura, de legtöbb esetben hölgye: mindent ő tud, mindenben övé az utolsó és az első szó, mindenki másnak kuss a neve. Gyerek, szülő, óvodapedagógus, pedagógus-asszisztens, dadus csak szépen fogja be a száját, és lesse a nagyfőnököt.
Mindez egészen addig nem probléma, amíg nincs valami rendkívüli. De amikor mondjuk terhesség okán elmegy az egyik óvónő, akkor aztán meg lehet nézni, hogy néz ki a tankönyvi kereteken túl a Sidanius és Pratto által megalkotott szociális dominancia elmélet.
Nem igazán lenne izgalmas a két szociálpszichológus személye, ha, ahogy azt megszoktuk, mindketten fehér férfiak lennének. De nem. Sidanius ugyan férfi, de olyannyira fekete, hogy tagja volt a 60-as évek végi radikális polgárjogi mozgalomnak, a Fekete Párducoknak, s Pratto ugyan fehér, de egy másik alávetett csoport tagja, mivel úgy alakult, hogy nőnek született.
Felrúgták tehát ők ketten azokat a társadalmi konvenciókat, amelyek szerint a hierarchizált társadalmakban, mint amilyen a miénk is, mindenkinek megvan a maga helye: az alávetetteknek alul, a dominánsaknak fölül. A rendszert - mondják a szerzők - ilyen igazságtalanságok mentén fogjuk igazságosnak, helyesnek gondolni, éppen ezért a rendszer a fenntartásában - szemben néhány színes bőrű politikussal, magas pozícióban dolgozó nővel, gyesre menő férfival - mindannyian és folyamatosan érdekeltek vagyunk. Ez van a rasszizmus, a szexizmus, a xenofóbia, de még a protestáns munkaetika mögött is. És ezt szolgálják az úgynevezett hierarchia-erősítő erők és legitimáló mítoszok is, mint amilyen például a rendőrség, az egyenlőtlenül érvényesített jogok, a bíróság, a politika, vagy mondjuk az oktatás. Elég ha csak megnézzük ezt a videót.
Vagy ezt:
És már el is érkeztünk az óvoda-kindergarten problematikához:
A Kindergartenben, amit nem csak a hierarchia tart össze, egy terhesség esetén például tájékoztatják a szülőket a helyzetről, mármint, hogy egy elmegy, de majd felveszünk egy másikat, a kettő közötti időszakot, ha van ilyen, okosan, szakmaian áthidaljuk. Az újat bemutatjuk a szülőknek, gyerekeknek, hiszen hadd ne soroljam.
Egy óvodában viszont a szülő nem partner, nem érdekes; az óvodában történtekhez nekünk - felsőbb utasítás híján - nincs közünk. Mi tehát a terhességet a gyerekeinktől tudjuk meg, azt pedig, hogy nem vesznek fel helyette új embert, folyosói pletykákból. És visszafelé is működik a rendszer: szülőit - felsőbb utasítás híján - nem tudunk összehívni, hiszen olyanra még s o h a s e m volt példa, hogy a szülőit a szülők hívták volna össze, ezért aztán hőbörögni is csak egymás között tudunk. Aztán szintén folyosói pletykákból megtudjuk, hogy mégis felvesznek valakit, de - felsőbb utasítás híján - az óvónők semmilyen információt sem adhatnak ki. Annyit is csak óvatosan, hogy két munkanap múlva kezd. Megismerjük, ha visszük a gyerekünket.
Persze ha lenne, lehetne az óvoda és köztünk párbeszéd, nem kellene mindent szétszabályozni. Akkor lenne megértés, lehetne rugalmasság, lehetne érdeklődni és nem kellene szükségszerűen óvni. Akkor írhatnánk mi is levelet az óvónőknek és nem csak ők nekünk. Akkor használhatnánk a telefont egyéb dolgokra is, mint pusztán arra, hogy lemondjuk a másnapi kaját. Akkor legálisan is megkaphatnánk az egyszerűbb, egy számjegyből álló kaputelefon-kódot, nem csak a megjegyezhetetlent.
De hát központosítás van, igazgató van, felsőbb utasítás van. Hova is lenne a rendszer, ha lennének egyéni döntési jogkörök is az egyébként kreatív és jó szemléletű óvónők kezében? Ha az egész rendszer a bizalomra és nem a szabályokra, a törvényekre és a megkérdőjelezhetetlen hierarchiára épülne.
A hierarchiaalapú, széjjelközpontosított, társadalmi dominanciára és félelemre is épülő rendszerben tehát nincsenek könnyű helyzetben az óvónők. Úgy kell ugyanis velünk szemben megértőknek lenniük, hogy közben képviseljék a hatalom diktálta, megkérdőjelezhetetlen szabályokat is.
Így aztán az érdekérvényesítés, a kommunikáció, az együttgondolkodás és -működés protokollja a következő lesz: ha szólsz, beleszólsz, ha érdeklődsz, bizalmatlankodsz, ha javasolsz, megkérdőjelezel.
Kár.
Kár érte. Kár értük. Kár értünk.
De legfőképp a gyerekeinkért kár, akik sokkal több játékot és sokkal kevesebb óvást érdemelnének.
A személyközpontú pszichológia az egyik legvonzóbb irányzat a pszichoterápiában.
Mert:
nem hierarchizál
elfogad
nem ír elő
nem moralizál
nem betegnek (páciens), hanem partnernek, ügyfélnek (kliens) tekint
a kliensből indul ki
nem tudja a tutit
veled dolgozik egy megoldáson
nem túr le a jól elfojtott ismeretlenbe
Annyira üt a cucc, hogy ma már - hála Carl Rogersnek, a humansztikus pszichológia egyik atyjának - azt gondoljuk, hogy a jó pszichológus éppen a humansztikus pszichológia alapelveinek kell, hogy megfeleljen.
Tessék hát jól megjegyezni az alábbi három szót: empátia, tolerancia, kongruencia. Ki is emeltem. Mert ez, így egyben minden pszichológus számára elengedhetetlen és megkerülhetetlen. S ha a szülő kibírja, hogy nem lesz pszichológusa gyermekének, akkor az sem árt, ha apaként, vagy anyaként is bírja ezen skilleket.
De minthogy otthon nem dolgozunk, hanem élünk (és persze fordítva, pszichológusként sem cél, hogy a kliens (!) szülei legyünk), ezért simán nem vagyunk sem elég empatikusak, sem elég toleránsak, sem pedig elég kongruensek. Akár tudjuk, mit jelentenek ezek a fogalmak, akár nem. Így aztán bőven előfordulhat, hogy gyerekünk felnőttként menedéket fog keresni egy, a munkahelyéhez közeli pszichológusnál. De bűntudatra semmi ok, hibázni lehet, sőt kell is, ha ugyanis nem hibázunk, és magunkat széjjel tudatosítva vagyunk egyszerre empatikusak, toleránsak és kongruensek, akkor attól gyerekünk is, mi is meghibbanunk. Méghozzá garantáltan. Merthogy lehetetlen egyszerre mindhármat gyakorolni.
Mutatom:
- Tééééévéééééééé
- Gyere ide kicsim, nézz rám, éhes vagy? (tudjuk, hogy éhes, hiszen előtte alig evett - empátia) - Nnem! Tévvvvvvé! - Jó, kicsim, bekapcsolom, mit szeretnél nézni? (ez itt már a tolerancia, de hol az éhséggel kapcsolatban kifejezett korábbi empátiám, miszerint már a hitelesség is komolyan megcsorbult) - Kiflit. Akarok. Enni. - Látod, kicsim, ezért kérdeztem, hogy nem vagy-e éhes. De most már megy a mese, te kérted, majd eszel utána (kis lépés a kongruencia felé, de most meg hova lett az empátia). - Nnnem! Kifli! - Najó, nekem ebből elegem van, azt csinálsz, amit akarsz, szia! (mindhárom skillnek annyi)
Persze az is lehet, hogy amikor kiflit kér, akkor így folytatod:
- Látod, kicsim, ezért kérdeztem, hogy nem vagy-e éhes. Gyere a konyhába, ott kapsz kiflit. (így egyszerre vagy empatikus, hiteles és hiteltelen, hiszen egyszer elfogadod a tévét, aztán viszont átbillensz a kaja felé, amit egyébként előtte is gondoltál, de ezt a gyereked már nem biztos, hogy össze is rakja) - Nem. Én itt akarok kiflit enni. - De itt nem lehet kiflit enni, ha éhes vagy, gyere a konyhába (empatikus nem vagy ugyan, de bravó a kongruenciádért)
Minél éhesebb a gyereked, annál kevésbé fogja elfogadni az alkut, márpedig aki úgy kezdi, hogy Tééééééévééééééé, az nagyon éhes, szóval előbb-utóbb a TV előtt fog morzsázni, te pedig feladtad mindhárom Rogers-i elvedet.
De lehetséges forgatókönyv az is, hogy:
- Tééééévéééééééé - Nézd csak, pont a Spongyabob megy (végül is ez is empatikus viselkedés, igaz, kicsit megúszós) - Mást akarok nézni! - Nem jó a Spongyabob? Na várj. Barney és barátai? - Mástmástmást
És itt hosszas alkudozás veszi kezdetét, melynek az alábbi három dolog egyikének (vagy azok valamilyen kombinációjának) feladása vet véget:
empátia
tolerancia
kongruencia
Okosan kitalálta hát Rogers ezt a dolgot. Olyan ez, mint a pszichoanalízisben a vágy (pl. anyával való újraegyesülés), amit definíció szerint nem lehet elérni. Ezt a triászt sem lehet egyszerre teljesíteni, itt még a minimálprogram is bőven jó: egyet, esetleg kettőt még akár azonos időpontban is lehet képviselni.
A jó pszichológus attól jó, hogy van önkritikája. És ezzel a tulajdonsággal bírt Rogers is, tudta ő, hogy a tökéletes állapot nem érhető el, a teljességgel működés viszont igen. Szóval nincs minden veszve, ha tökéletesek nem is, de jobb emberek még simán lehetünk.
A
Büntető Törvénykönyv 208. § (1) kimondja, hogy "a kiskorú nevelésére,
felügyeletére vagy gondozására köteles személy […], aki e feladatából eredő
kötelességét súlyosan megszegi, és ezzel a kiskorú testi, értelmi, erkölcsi
vagy érzelmi fejlődését veszélyezteti, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő."*
Már
önmagában is szép mondat, ha pedig nekiállunk minden szavát külön-külön
értelmezni, akkor rájövőnk, hogy milyen dolog is a jog. Merthogy. Ki a kiskorú?
Mit jelent a nevelése, felügyelete, gondozása? Ki a köteles személy? Mi a
kötelességszegés? És persze mi a testi, értelmi, erkölcsi vagy érzelmi fejlődés
veszélyeztetése?
Szaladgálás
a lakásban szívószállal/furulyával a szájban?
Játszótéri
kötélhágcsón felmászás?
Hosszabb-rövidebb
időre kiskorú eltűnése a látótérből?
Kiskorú
kilátóban történő felemelése?
Kecskemagasságú
gyermek kezébe zoo csemegét adni az állatsimogatóban?
Mikor szóljak rá? Mit engedjek? Egyáltalán nem egyértelmű, már csak azért sem, mert a felsorolás egy része könnyen megelőzhető, de a másik fele valódi következményekkel járhat.
Amikor például az egyébként viszonylag szelíd kecskék a zoo csemegétől vérszemet kapva a nyakamig ágaskodnak és sáros patanyomokat hagynak a vállamon, akkor azért a fiam is megrémül, és ez így rendben is van.
Amikor viszont a fiam, veszélyérzet nélkül, arcán eszelős boldogsággal, nagyjából 20 km/h-val robog le a hungaricumnak számító motorjával a zugligeti lejtőn, én hideg verítéket és vért felváltva izzadva rohanok utána, az úgy már nem annyira van rendben.
Akkor?
Ne engedjük motorozni? Vagy csak akkor, ha tényleg megáll? De hát előtte megállt. Mondta is büszkén. Megálltam. Én meg mondtam is büszkén. Ügyes vagy. Majd legközelebb is állj meg, ha szólok. Bólogat. Tényleg. Majd eltűnik. Én némi ráhagyást követően észbe kapok, sprintelek. Zihálva érem utol. Snitt. Remegve üvöltök, kicsit habzik is a szám. Megrémül. Azt hiszem, megérti. Most nincs motor. Talán beépül.
Persze, a motoron nincs fék. De a futóbiciklin és a sílécen sincs. Az autón ugyan van, de a sofőr, még ha nem is a facebookra posztol épp, akkor sem a járdát nézi vezetés közben.
Az utcai
kézfogást is ellazáztuk eleinte, aztán ott is volt egy rémülettel telt
kiabálásom. Kecskemagasságú gyermekünk azóta járdán, zebrán magától nyújtja a
kezét.
Az utcán
már ő vezényel, no de meg is teheti.
Büszkén
szól az átjárónál, míg társait vezeti:
"Nekem
még a rendőrség is barátilag tiszteleg,
Mert
tudja, hogy minden jelzést hiba nélkül ismerek"**
Ha az
idióta Szeleburdi Róka Rudi is idővel megérti a veszélyt, akkor akár a
gyerekünknek is el lehet, sőt, el is kell magyarázni, hogy mi az. A probléma
nem is ezzel, hanem a teszteléssel van. Itt ugyanis nincs kontrollcsoport.
Bizalom,
vasszigor, más és saját maga kárán tanulás izgalmas, spirális egymásra hatási
viszonya ez tehát, mind a négyet egyszerre és egyben egymás körkörös
következményeképp, de egyiket sem túlhangsúlyozva érdemes használni. Izgalmas
balansz, szóljon, akinek megvan.
Az apu,
amikor kicsi voltam, a veszélyt anticipálva mindig azt mondta nekem, hogy csak
egyszer eshetsz le. Most, hogy már én is apa vagyok, nekem is többször volt már
a nyelvemen ez a remek frázis, de szerencsére mindig rájövök, mennyire
életkor-függő is ez a mondat, hiszen éppen az ellenkezőjét jelenti: innen
egyszer sem eshetsz le! Mondani tehát csak akkor lehet, ha ezt már a gyerek is
tudja. S bár az igaz, hogy hét csonttörésem volt, a lábaimat egész vagány hegek
díszítik és nyaranta nem igazán volt ép bőrfelület a térdeimen, sípcsontjaimon,
mégis, mi sem igazolja jobban azt, hogy az apu adekvátan használta ezt a
figyelmeztetést, hogy olyankor, amikor mondta, nem lett bajom.
"Sári gondolt egyet, és felült Maszat motorjára. - Motorozom egyet. Maszat észrevette. - Nem adom! Az én motorom! - Vigyázok rá! - ígérte Sári. - Nem, nem, nem! Add vissza! Én megyek vele! - Légy jó szívű, Maszat! - kérte Hóchóc. De hiába, Maszat ráült a motorra, úgy maszolta az almát."
Aki nem ismeri a mindig morális tartalommal és üzenettel bíró Maszat-történeteket, annak nem árt tudni, hogy Maszat egy öt év körüli, igen nagyfejű kisfiú, aki egyik játékába, bizonyos Hóchócba outsource-olja anyját/apját. Valódi szülők nincsenek, csak két hasonlóan nagyfejű barát, Sári (az ő "anyja/apja" Pötyi baba) és Misi (neki egy vacak matchbox jutott), akikkel időközönként találkoznak.
És mint azt a fenti remek példa mutatja, néha - életkoruknak megfelelően - veszekednek is egymással, a problémát zömmel Hóchóc úgy oldja meg, hogy a valódi felismerés mindig Maszatnál marad. Így interiorizálják a szabályrendszert a gyerekek, csak hát kár, hogy így inkább a pszichológusok működnek, nem pedig a szülők, de így legalább mi is tanulunk a könyvet olvasva.
A jó Hóchóc tehát, a maga szoft módján eligazítja Maszatunkat a tiltások kavalkádjában, ahelyett, hogy olykor kivárná, hogy mi történne, ha nem ugatna közbe. Nyilván a vérig nem kell eljutni. De ha mindig ott egy felnőtt, aki eldönti a konfliktust, akkor az énhatárait próbálgató agresszorok sosem fogják megtudni, hogy valójában meddig mehetnek el.
Akkor viszont kérdés, hogy mikor kell beavatkozni, meddig kell hagyni, hogy a gyerekek elintézzék egymás között a dolgot? Milyen tevékenységeket kell már rögtön az elején leállítani és mikor érdemes kivárni a végét, hátha magától is rájön a dolgok nyitjára. Kicsit távolabb merészkedve a kérdés inkább úgy hangzik, hogy milyen gyerekeket szeretnénk nevelni? A felnőttek folyamatos okoskodása és túlóvó figyelme idővel ugyanis ügyesen leszoktatja a gyerekekből a felfedezés adta izgalmak alól.
Lehet néha sírni, nem baj, ha olykor néha valami fáj, lehet konfliktuálódni, mindez ugyanis az önismereti folyamat szerves része, tükör úgymond, amit eltörünk, de legalábbis elhomályosítunk mindig, amikor a gyerekünk helyett megoldjuk a helyzetet. Éppen ezért csínján kell bánni a rászólással. Kicsit olyan ez az egész, mint a tárkonyos raguleves fűszerezése. A tárkonyból ugyanis mindig pont egy kicsivel kell több annál, mint amennyit úgy első gondolnánk. Sőt, kicsivel még annál is mehet több.
Csak hát már a tárkony megfelelő adagolása sem egyszerű feladat, nemhogy a gyerekünk nevelése. És ne legyünk képmutatóak, borzasztóan kontrollfreakek vagyunk. Annyira bonyolult a körülöttünk lévő élet, tele idióta és követhetetlen szabályokkal (amikről mi viszont azt hisszük, hogy nem idióták és teljesen jól követhetőek, csak oda kéne figyelni), hogy óhatatlanul mindenért szólunk.
Igazából pont olyanok vagyunk, mint amitől a Green Day is óv minket az alábbi klipben.
Persze, darabos tejet inni ostobaság, lenyelni a fogkrémet egészségtelen, ollóval rohangálni pedig ön- és közveszélyes, nyilván nem is erre gondol a szebb időket is megélt punkegyüttes. Inkább csak arra, amire a szövegben is utal, miszerint "...question everything or shut up and be a victim of authority."*
Szóval olykor meg lehet próbálni kicsit lazítani - megint csak az Anyátlanok című filmet ajánlanám a témában -, jelen kell lenni, persze, de lehet, hogy néha okosabb dolog a sírás miatt, vigasztalásképpen felkapni a gyereket, mint helyette.
Érdemes tehát óvatosan bánni azokkal a fránya, óverprotektív Hóchócokkal, utólag pedig még mindig lehet az értelemre hatni, akkor talán van is esélye annak, hogy gyerekünk nem fog újrázni.
Lábjegyzet:
* kérdőjelezz meg mindent vagy légy a hatalom áldozata
Az első kép szövege: Parkolj pontosan!
Második kép szövege: Értelmes emberek itt nem bicikliznek. Mindenki másnak tilos.
Az első kép felhasználásához a www.infogyor.hu hozzájárult, a második kép a szerző zürichi felvétele
Indiai születésű, de tizenöt éve Párizsban élő nő, két és fél hónapig volt otthon a gyerekével. Tíz éve Párizsban élő, eléggé vallásos, francia férjű, lengyel származású lány, akinek a gyerekére és két kortársára három hónapos kora óta egy babysitter vigyáz. Egy másik párizsi - őshonos - anyuka, aki már-már lázadónak számít azzal, hogy csak nyolc hónaposan adta bölcsődébe a gyerekét. Egy magyar anyuka, aki a második gyereke és hat év után ment vissza dolgozni. Igaz, közben megírta és -védte a doktoriját. Szintén magyar anyuka, aki egy év után már alig várta, hogy mikor teheti végre bölcsődébe a gyerekét. Nem tette.
Az első anyuka két és fél hónap alatt telítődött attól, amitől a bölcsődét kívánó anyuka egy év után, s amiből hat év otthonlét után sem lett elege egy harmadik anyukának.
Ez a működő gyakorlat.
És akkor mindezzel szemben ott lebeg a tudomány, a pszichológia, aminek képviselői nem kevés olvasás, megfigyelés, vizsgálat és kísérlet tapasztalatából állítottak fel elméleteket azzal kapcsolatban, hogy a különböző fejlődési szakaszokban milyen szerepe van az elsődleges szocializációs ágensnek - sok esetben az anyának, olykor az apukának, néha a nagyszülőknek, testvérnek - bár az anyán túliak elvi lehetőségéről is kevés szó esik.
Abban azonban még a legszoftabb elméletalkotók is egyetértenek, hogy ha lehet, legalább hat hónapon keresztül csak szoptatni kéne a gyereket, meg abban is elég nagy a konszenzus, hogy mennyire nagyon fontos a kötődés szempontjából az első két év, de legalább az első hat-nyolc hónap (a szimbiotikus fázis vége).
Közben meg ha megnézzük Franciaországot, akkor úgy tűnik, hogy mégsem. Vagy máshogy. Vagy a franc tudja.
Merthogy az összes gyerek kötődni fog az anyukájához/apukájához, mindegyik anyunak/apunak, mamának/papának, anyának/apának, maman-nak/papa-nak, मां/पिता-nek, vagy matka-nak/tatuś-nak szólítja őt. Ha ezek közül a gyerekek közül bármelyik beüti az ujját, először az anyukáját/apukáját hívja, a legjobb gyógypuszit úgyis valamelyik szülő fogja adni.
De ha nem az első két év, nem az első hat hónap számít, akkor mi?
Franciaország és Magyarország persze két szélsőség gyes-szempontból. Sehol Európában nincs olyan rövid, illetve ilyen hosszú otthonmaradási lehetőség, mint ebben a két országban. Mindkét verzió ijesztő. A francia rendszerhez képest a hazai három éves otthonmaradás persze maga a mennyország, de azért korábbi munkahelyi reintegrációt javasolnék.
Képtelen lettünk volna viszont a két és fél hónapos, nagyjából 75 napos fiunkat bárki másra bízni, hisz még mi is alig ismertük, ő meg aztán pláne nem ismert minket. 75 nap még arra is bőven kevés, hogy megszokjuk, hogy szülők vagyunk, nem csak ő nem kötődik hozzánk, még mi is alig-alig hozzá.
De hát úgy tűnik, ez hülyeség. Mert még a szélsőségesen nevelt francia gyerekek is kötődni fognak a szüleikhez. Még akkor is, ha csak hétvégén látják egymást. És nem fogja összekeverni a babysittert az anyukájával vagy az apukájával.
Újra tehát: mi számít? Mitől lesz valaki szülő és mitől lesz valaki gyerek?
Őszintén nem értem.
Ha azt is gondoljuk, hogy a francia rendszer embertelen, akkor vannak még enyhébb, de azért magyar szemmel még mindig egész extrém, nyugat-európai példák, ahol azt hiszen, szintén kötődnek a gyerekek a szüleikhez és viszont.
Szóval az van, hogy nem mindenütt akkora cucc a szülőség, mint Magyarországon. Szülsz, kicsit szoptatsz, otthon vagy, aztán szépen visszamész dolgozni, majd nem sokkal később szülsz egy újabbat. Az egész alig jelent változást. Ha viszont a szülés azzal jár, hogy csak sok évvel később mész vissza oda, ahol esetleg korábban nem is voltál, akkor valószínűleg kicsit nehezebben szánod rá magad arra, hogy újra alávesd magát annak a rengeteg változásnak, amivel ez az egész jár.
- De hát gondolom, a holland gyerekek is kötődnek a szüleikhez, ott is működnek a családok - vetettem fel a problémát Hágában élő barátomnak.
- Dehogy működnek! - vágta rá gondolkodás nélkül a Hágában élő barátom.
Megyünk felfelé a lépcsőn a bölcsődében, számolja a fokokat, tízig eljut, oké, ezt már tudta, számol tovább, tizenegy, aha, ez új, légyszi, lassan rontsd el, kicsi vagy még ehhez, tizenkettő, ajjaj, nem lesz ennek jó vége, tizenhárom, húha, ezt hogy magyarázzuk ki a gondozói előtt, tizenöt, nahálisten, visszamászom hozzá tizenhétről, megpuszilom a homlokát, megnyugszom.
Ne mondd a gyerekednek, hogy okos, mert buta lesz, mondta még nyáron a Díványon egy mérsékelten okos cikk. Hát akkor mit mondjak neki ilyen esetben? És mit mondjak magamnak? Hát dehogyisnem okos! Persze elbízni nem kell magát senkinek sem, a fiam sem hibátlan, de van, amiben kifejezetten okos, akkor meg miért ne mondjam?
A cikk persze egy kicsit távolabbról csak arról szól, amiről a neveléslélektan úgy általában: ne az embert, hanem a cselekedetét méltasd. Nem az vagy, amit megeszel, ne keverd össze a gyereked személyiségét a teljesítményével, nem rossz ő, csak rosszat csinál, nem okos (de!), hanem teljesít, okosat csinált, megdolgozott érte.
Mert ha nem ezt mondjuk neki, hanem véletlenül összekeverjük a szezont a fazonnal, akkor elbízza magát a mihaszna, oszt idővel tényleg mihaszna lesz, nem fog küzdeni, fel fogja adni seperc, a kudarcra rosszul fog reagálni, jajjleszavége.
Azért persze értem én: az okos jelző nem tartalmaz sem konkrét, sem absztrakt utalást arra vonatkozóan, hogy mit jelent ez a szó, csak következtetni tud a gyerek, ott meg azért simán van esélye a benézésnek. De ha pontosan tudja, hogy mit és mikor csinált jól (vagy rosszul), akkor azért inkább előfordulhat, hogy képes lesz máskor is reprodukálni a dolgot, illetve, ha valamiért valami nem sikerül, akkor tudni fogja, miért nem ment, sőt, azt is, hogy mitől fog legközelebb menni. Ehhez azonban az kell, hogy a méltatás közel legyen a teljesítményhez. No meg, hogy meg is érdemelje.
Aztán nem árt belenézni az eredeti tanulmányba se, mert ott azért kicsit a helyére kerülnek a dolgok, bele a kontextusba, meg az elméleti keretbe.
Ha eddig nem tudtuk volna, akkor például megtudhatjuk, hogy van a probléma- és az érzelemfókuszú megküzdési mód. Ki lehet találni, hogy melyik stratégiát alkalmazó hogyan fog egy problémához hozzáállni. Az talán már kevésbé egyértelmű, hogy a két típust megtestesítő embertömeg máshogy áll az intelligenciához, utóbbi csoportba tartozók szerint ugyanis az IQ stabil, nem fejleszthető. Előbbiek viszont, azon kívül, hogy minderről az ellenkezőt hiszik, még várják is a kihívásokat, szinte dörzsölik a tenyereiket egy-egy keményebb probléma előtt.
(Most jut eszembe, hogy alsóban volt is délutánonként egy Töprengő
elnevezésű, opcionális foglalkozásunk, remek feladatokkal. Nem féltem tőle, nem is vártam különösebben, egyszerűen csak nem értettem, hogy minek töprengeni, amikor focizhatok is.)
És hát főhőseink máshogy is állnak az iskola kihívásai elé, az egyik a jegyekre, a másik a tanulási folyamatra fog gerjedni, az egyik utálni fogja a kritikát, a másik kérni fogja, sorolhatnám napestig a jellemzőket, amik nyilvánvalóan egyetlen dologból erednek, mégpedig abból, hogy kisgyerekkorában mennyiszer okosozták le szegényt.
Hát itt mi hibázunk, de szerintem sokan vagyunk ezzel így. Ettől még semelyik gyerek sem fog hisztérikus tombolásba kezdeni, ha majd másodikban össze kell adnia két tíz alatti számot, de az egészséges énkép kialakítása fontos szülői feladat, egészséges reflexiókat kell adni, különben később nem lesz neki egészséges önreflexiója. Attól tehát, hogy a fiam büszkén mutatja, hogy terpeszbe tudott állni, még nem fogom holnap felhívni a Csollány Szilvesztert, és pontosan tudom, hogy csak bizonyos szavakban ismeri fel a saját nevének kezdőbetűjét, és ott is inkább csak a helyét tudja. De attól még lehidalok.
És hát hosszú a sora azoknak a jelenségeknek, amiből elfogultan csak arra lehet következtetni, hogy egészen különleges és fantasztikus, már-már a zseniség határait súroló képességei vannak a fiamnak.
Erről persze mélyen hallgatok, annál is inkább, mert arra is képes vagyok, hogy kicsit hátrébb álljak, hátha onnan kicsit józanabb következtetésre tudok jutni. És igen, tudok. Mégpedig arra, hogy azon túl, hogy természetesen iszonyatosan okos a fiam, még az is van, hogy egészen másképp működik az agya, szeme, mint a felnőtteké. Merthogy nem az egészet nézi, ahogy elvileg mi, hanem a részleteket, neki ott a lényeg. Amiben mi elvesznénk, abban neki a rendszer áll össze. Melyik hajszál merre áll, hogy kell állnia a kanálnak a tányér mellett, mit csinál a marginálhangya a teljesen másról szóló mesében, melyik utcában laknak a rokonok, hol fogjam a könyvet, amikor mesélek neki, milyen színű pohárból és hogyan igyon, mikor melyik ételt szereti.
Mindez szükséges ahhoz, hogy elemeiben és legapróbb részleteiben megismerje és megértse a világot, és magát, megismerjen és megértsen minket. Viszont mivel mi nem igazán foglalkozunk a részletekkel, illetve nem tulajdonítunk nekik különösebb jelentőséget, ezért aztán csak ámulunk és bámulunk, hogy miket tud a gyerekünk. Ilyenkor óhatatlanul és észrevétlenül csusszan ki a szánkon a DEOKOSVAGY!
Nekünk nyomja ugyanis gyom az agyunkat!
A kép megjelenéséhez köszönöm Takáts Lilla hozzájárulását (www.designdroops.blogspot.hu)
Ez az állapot ikrek esetében viszonylag rövid ideig tart csak, testvér nélkülieknél valamivel tovább, de a legtöbb család esetében legalább a következő terhesség láthatóbb részeitől kezdve, a kistestvér születésétől számítva meg aztán pláne, garantáltan vége a paradicsomi életnek.
Ami persze egyáltalán nem paradicsomi, a szülőknek a legkevésbé, mi legalábbis egyre inkább azt érezzük, hogy úgy csúszunk bele egy igazi egyke gyerek nevelésébe, mint kés a vajba. Olvasztottba. Kényeztetünk, következetlenkedünk, bénázunk, félrenevelünk, mindent engedünk, majd semmit se engedünk, hogy aztán mégis mindent engedjünk.
És mindezt a dackorszak vészes közeledtével.
A fiunk meg ennek - és életkorának - megfelelően mindent azonnal szeretne akar, követel. Olyan, mint amilyenek a kereskedelmi tévék voltak az indulásuk körüli tíz évben, csak itt, csak most, csak tőlünk, csak mi.Csak remélni tudjuk, hogy a fiunknál ez kevesebb ideig fog tartani.
Szóval tombol az egocentrikus világképe, és szíve szerint mindenféle Galileiket elevenen elégetne, akik arról próbálják meggyőzni, hogy nem ő a Világegyetem közepe. S minthogy nekünk tényleg nincs más dolgunk, amikor vele vagyunk, minthogy vele legyünk, így aztán csomó olyan kérését is teljesítjük, amikről korábban el sem tudtuk volna képzelni.
Íme egy összetettebb, de teljesen értelmetlen, viszont annál jellemzőbb beszélgetés:
- Kirakózzunk! - Jó, gyere!
(kiönti az egyébként négy éveseknek való, már rongyosra játszott, 45 darabos puzzle-t a szőnyegre, amit egyébként gond nélkül kirak, leülök mellé.) - Hallgassunk lemezt! - De hát most mondtad, hogy kirakózzunk! - Most mondtam, hogy lemezt hallgassunk! - Jó, beteszek valamit, de aztán befejezzük a kirakót, jó? Mit hallgassunk? - Nem tudom. - Micimackó jó lesz? - Ne a Micimackót hallgassuk, az uncsi! - A Regélő? - Azt a M A - M Á - V A L szoktuk! - Akkor mondd meg te, hogy mit hallgassunk. - Nem tudom. - De én se, amit meg mondok, az nem tetszik. Tudod, mit, beteszem a Süsüt és befejezzük a kirakót, jó?
Beteszem, folytatja a kirakót, majd - A Micimackót hallgassuk! - De hát az előbb azt mondtad, hogy az unalmas, most vegyem ki a Süsüt? - Most mondom, hogy a Micimackót hallgassuk! - Jó, akkor beteszem a Micimackót! - Kirakózzunk!
Persze. Köthetnénk az ebet a karóhoz, lehetnénk ügyesebbek és következetesebbek, de közben meg azt gondolom, hogy néhány dolgon aztán tényleg nem múlik semmi. Majdnem 40%-kal idősebbeknek szóló játékot vígan kirak, közben fejből tudja az összes mese- és gyereklemezünket, akkor meg miért ne lehetne a kedvébe járni, és ezzel néhány hisztit megelőzni?
Csakhát a gyermeki agy nem így működik.
Hanem úgy, hogy egy-egy engedésből végzetes és olykor téves következtetésekre jut. Hiszen, ha egyszer egész kiflit kapott, akkor miért ne kaphatna máskor is egy egészet? Hogy nincs otthon, csak egy fél? Hát az kit érdekel. Az ő fejében az van, hogy ő azt, akkor, ott, abból és úgy ehet, ahogy akar. Meg úgy és akkor mehet ki az utcára, ahogy csak szeretne. Meg akkor, azt és annyi ideig nézhet a számítógépen, ameddig csak akar.
Szóval nem annyira tudja a dolgokat az érthető-nem érthető, teljesíthető-nem teljesíthető és a bármikor-soha dimenziókban elhelyezni, hiszen mi magunk sem mindig tudjuk. A dolog tényleg nem egyszerű, mutatom:
érthető, és bizonyos esetekben akár teljesíthető is lenne, de azért inkább nem
keljen fel hozzá a mamája is,
másik pohárból szeretne inni,
vegyem nyakba, amikor egyébként tele van a kezem
érthető és szinte bármikor teljesíthető, de közben néha mégsem
játszani szeretne
üljek mellé
meg akarja nézni a bokámon a gyógyuló sebet (ugyanolyan átéléssel mondja, hogy milyen szép, mint amikor megmutatom neki, ahogy kicsontozom a nyers csirkecombot),
enni vagy inni szeretne
nem érthető, de akár teljesíthető is lehetne, de azért főleg nem
csak egész kiflit hajlandó enni,
az összes kukoricát töltsük ki a tányérjába
a könyvet, amiből mesélek, ne a gerincénél, hanem két kézzel fogjam
nem érthető (ő sem látja okát, de azért akarja) és teljesíthetetlen
a másik irányba menjünk
meg akarja enni a porcicát
érthető, de teljesíthetetlen
vezeti akarja az autót, motort (de persze a leállított kocsi/motor kormányához odaülhet, miért ne?)
vegyem nyakba a liftben
nem akar sálat venni
ne menjünk széllel szemben
bele akar sétálni a kora tavaszi Dunába
konnektor, tűz, stb.
És akkor most várjuk el a gyerekeinktől, hogy ezt megértse? Hát ne! A rendszertelenség éppen arra van, hogy eltévedjünk benne, ez nem is kérdés, az, hogy kitalálunk-e belőle, az már inkább kétséges, az meg még inkább, hogy a gyerekünket mennyire hagyjuk magára a kuplerájban.
Ha szerencsénk van, akkor a gyerekkor első harmadára, de legkésőbb felére azért csak összeáll valamiféle rendszer. De mivel szabályt erősítő kivételek mindig lesznek, ezért szó sincs arról, hogy bármi is sokkal egyértelműbb lenne. Inkább csak kialakul az elfogadás, a megértés, a mentalizáció és a késleltetés képessége.
A másik, ami sokat segít, az a testvér születése. A dimenziókban akkor sem lesz könnyebb eligazodni, sőt, traumák sora fogja érni szegény gyereket. A szülőknek viszont jóval kevesebb idejük lesz arra, hogy elvesszenek a káoszban, ami sok fenti problémára automatikus megoldást jelent.
Pszichológus vagyok, apa és business coach. A középsővel kapcsolatban ezt a blogot olvasva szerintem egész sok kiderül. Ha viszont az előbbi vagy az utóbbi is érdekel, akkor látogass el a szakmai oldalamra.
 nyelvterületen a gyerekek egy nekik készült - metafo...){kind=link}
 kimondja, hogy "a kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles ...){kind=link}
![](http://pinterest.com/pin/create/button/?url=https://www.apapara.hu/2014/02/nem-szol-rank-hazmester.html?m=0&media=https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhaEBtOJDK4ARwwH7-gII3EGC1G8lYlFWEza2qef0KV70gjq8AnI4cT4O6XWTLUSAWmH-nV4CMC9fIeFEFclrmuzCvCUYM3cXgpoIiTSQ-2Yvy4fBgaqj_xbZUkhr_pjXh5dWOiDDoUryY/s72-c/98c1f05afd7663c9323f5154912b22c1.jpg&description="Sári gondolt egyet, és felült Maszat motorjára. - Motorozom egyet. Maszat észrevette. - Nem adom! Az én motorom! - Vigyázok rá! - ...){kind=link}
