Óvodai nemek és igenek

Vegyünk egy képzeletbeli gyereket, mondjuk Nórit. Nóri négy éves, középsős. Szeret óvodába járni. A fizikai-fiziológiai, kognitív és pszichológiai fejlődésben úgy nagyjából ott tart, ahol a négy éves gyerekek szoktak, tehát úgy nagyjából egy méter magas, sokat és elég édesen beszél, sokat játszik, a játékaiban egyre több szimbólum jelenik meg, a gondolkodását az úgynevezett gyermeki vagy mágikus realizmus jellemzi, no meg az egocentrizmus. A világ, legalábbis úgy érzi, körülötte és érte, miatta, neki forog.

Vagy hát, izé, nem csak úgy érzi, mert kicsit azért ebben igaza van, tényleg körülötte forog, de ez egy másik téma.

Ami a bejegyzés szempontjából fontos, hogy Nóri már nagyon is különbséget tesz fiúk és lányok között, tudja, hogy ő lány, több lány barátja van, kezd egyre inkább igazodni a saját nemiségéhez, azaz kezd masszívan kiépülni benne annak a képe, hogy milyenek is a lányok, milyen elvárások vannak a lányokkal szemben.

Közben persze azt is gondolja (bár ezt sosem kérdezte meg tőle senki sem, hiszen Nórit csak kitalálom), hogy egy lovat át lehet műteni zebrává, viszont azt már nem gondolja, hogy ha fiús ruhába öltözne (mármint ő, nem a ló), akkor fiúvá is válna.

Mindez pedig teljesen természetes.

Mert ez az életkor, amikor kialakul, kezd kialakulni a nemi identitás és a nemkonstancia .

És így történik ez a fiktív Nórival is.

Halad tehát az önismeret rögös és rögtelen útján, kitartóan, mindenféle tudatos erőfeszítés nélkül. Az impulzusok pedig tudattalanul beépülnek. Akár tudatosan küldjük őket, akár tudattalanul.

Éppen ezért fontos Nóri számára, hogy milyen mintákat kap, milyen viselkedést erősítenek meg a szülei, közeli rokonai, a kortárs kapcsolatai (bár óvodás korban ez kevésbé szempont még), a média és persze az óvodapedagógusok, akikkel a gyerekek az ébren töltött idejük nagy részét töltik.

Szóval nagyon nem mindegy, hogy mennyi "fiús" és mennyi "lányos játék van az óvodában, hogy lehet-e az ellenkező nemű gyereknek szánt játékkal játszani, hogy kinek szabad sírni és kinek ciki, hogy kivel szemben elvárás, hogy nyugtassa meg magát és ki az, akit inkább megnyugtatnak, hogy kitől elvárás, hogy építse meg szépen újra, ami véletlenül ledőlt és kinek mondják azt, hogy édes bogárkám, semmi baj, biztos nehéz volt, gyere, játsszunk valami könnyebbel.  

És ne legyenek illúziói senkinek sem, a fiúk azok, akiknek nem szabad sírniuk, mert katonadolog, mert ebcsontbeforr és mert ugyanmár, a fiúk azok, akik kevés megnyugtatást kapnak és igen, a fúk azok, akiktől elvárás, hogy próbálkozzanak csak újra, a lányok viszont nyugodtan belekezdhetnek valami másba. Valami könnyebbe.

És ne legyenek illúziói senkinek sem, többek között ezek a dolgok, amik miatt a fiúk nem tudnak az érzéseikkel mit kezdeni, ezért is lesznek erőszakosabbak, és ezek miatt is lesznek a lányok kevésbé motiváltak, emiatt is lesznek kevésbé tele ambícióval.

Illetve hát az egész folyamat itt indul el. Épp azért, mert itt alakul ki a nemi identitás.

Ami pedig még iszonyú fontos, hogy ha ennyire más reakciókat kapnak a lányok és a fiúk. Hiszen ha ennyire másképp látják ők magukat és a másikat, akkor miért csodálkozunk azon, hogy nem tudnak együttműködni egymással a különböző nemű gyerekek?

Hát többek között mindazért, amik az óvodában elindulnak, illetve nem indulnak el.

(kép forrása)

Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Kellemetlen tények

Leírom, hogy mit gondolok.

Azt gondolom, hogy én ezt az egész nemi különbséges dolgot nem értem.

De nem úgy (ál)naivan, hanem úgy igazán és őszintén nem.

Mert nézzük csak.

Vegyünk egy heteroszexuális férfit és egy heteroszexuális nőt. Megismerkednek ők ketten egymással, meg is tetszenek egymásnak, mert mindketten vonzónak, helyesnek, szépnek, okosnak és viccesnek találják a másikat. Így aztán össze is jönnek, hogy aztán majd, idővel, ahogy kell, el is vegyék egymást, meg majd legyen is gyerekük.

Lesz is.

Mondjuk először egy fiuk, aztán meg egy lányuk.

És akkor ők ketten azt akarják, hogy a fiuk legyen boldog, a lányuk meg ne?

Vagy azt akarják, hogy mindkettő boldog legyen, de azt gondolják, hogy a fiú attól lesz boldog, ha bármi lehet, a lány meg akkor, ha megmondják neki, hogy mi lehet? Ha a fiú szabadságot kap, a lány pedig korlátokat? Vagy azt gondolják, hogy a boldogság és a szabadság két, egymástól független dolog? Esetleg azt, hogy a fiú a szabadságban, a lány pedig a korlátokban éli ki magát?

via GIPHY

De ezt csináljuk.

Ez lesz a következménye társadalmi szinten a legapróbb szexizmusoknak, amik úgy mellesleg (nem mellesleg!) a legkeményebb megalázásokhoz vezetnek. A jó- és a rosszindulatú szexizmus ugyanis összefüggenek.

Szóval tehát van egy kifejezetten lejtős pálya (aka társadalom), ami, ne legyen senkiben sem félreértés, a férfiaknak lejt, a férfiaknak kedvez. A pálya persze nem magától jött létre, azt a férfiak hozták létre. A patriarchális társadalom.

Csakhogy történt egy kis hiba a tervezéskor. És a kivitelezéskor. De erre csak a legkeményebb, legszigorúbb, legkövetkezetesebb, legéberebb ellenőrök jöttek rá, őket viszont alig hallgatja meg valaki, hiszen addigra már rég létrejött a hibás alapokra megépített társadalom, aminek fenntartásában túl sokan érdekeltek.

Legalábbis azt hiszik.

A hiba pedig az, hogy a férfiak által megtervezett és megépített, majd mindkét nem által működtetett lejtős pálya a férfiaknak sem kedvez.

Egyéni szinten ugyanis a lejtős pálya azt a kellemetlen következményt hozza, hogy a férfiak nem beszélnek az érzéseikről (kutatások igazolják egyébként hogy a különbség férfiak és nők között nem abban van, hogy megélik-e az érzelmet és még csak nem is abban, hogy hogyan élik meg azokat, hanem abban, hogy kommunikálják-e az érzést), aminek szerves velejárója a sok szív-és érrendszeri megbetegedés, öngyilkosság(i kísérlet), daganatos megbetegedés, no meg mindenféle stresszbetegség és úgy általában az, hogy a férfiak korábban halnak, mint a nők, társadalmi szinten pedig ott az agresszió mindenféle formája, kezdve a sima verekedéstől és bullyingtól, abúzustól egészen a háborúkig. 

Csak hát kétségtelenül vannak bizonyos pozitív következmények is, amiről a férfiak, de a nők sem szívesen mondanak le.

Egészen addig, amíg egyéni szinten gondolkodunk.

De amint megjelenik a kapcsolati és annak mentén a társadalmi szint, akkor már nagyon más lesz a helyzet. Illetve hát más lenne a helyzet.

Mert nyilván nem kizárólag önmagamért fogok akarni lemondani a privilégiumaimról. De egyrészt tudom, hogy az előjogaimnak semmi köze sincs a teljesítményemhez vagy a kvalitásaimhoz, az előjogaim pusztán abból a tényből származnak, hogy férfi vagyok, másrészt pedig sokkal könnyebb úgy hátralépni, ha tudom, hogy akkor a másik előre tud lépni. Ha pedig az egész kölcsönös, akkor a rendszernek (családi rendszernek, társadalmi rendszernek) is jobb lesz.

Tehát néha én lépek hátrébb, néha meg a feleségem. Mert a rendszert együtt működtetjük. Mert mi a rendszert így működtetjük együtt.

Lehet persze úgy is működtetni a családi rendszereket, hogy én a karrieremet építem, a feleségem meg a családot, de akkor én kimaradok a családból, a feleségem meg a karrierből, a gyerekek meg ezt az igazságtalan rendszert öröklik meg tőlünk. 

Ösztönösen.

Tudattalanul.

Hát nem jobb, nem sokkal jobb mégis inkább együtt, közösen, egyenlően csinálni, közösen és egyenlően gondolkodni és gondoskodni?

Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Csorcsárt

Csorcsárt, csorcsárt, mi a franc az a csorcsárt, de időm sincs megnézni, utánanézni, megkérdezni meg aztán pláne nem tudom a Zewa Gondoskodni együtt jó kampány második fordulójának kick-off-meetingjén, a reklám- és pr-világ kicsit másképp pörög, mint az én világom, zúdulnak rám a magyarul is ismeretlen kifejezések és rövidítések. 

Pont úgy, ahogy a Die Fantastischen Vier MfG című dalában. Itt:

Vagy ahogy a Jó reggelt, Vietnám!-ban érezte magát Adrien, csak ő vissza tudott vágni:

Én viszont nem. Én csak hallgattam a frázisokat és csorcsártokat.

De mert egy ilyen kickoffon bizony ötletelni és brainstormingolni kell, ezért kezdett a dolog egyre kínosabb lenni, szóval kénytelen voltam utolérni a központi, regionális és helyi vezetőket és munkatársakat, leesett a csorcsárt is, chorechart-ról van itt szó, feladatszervezőről, amit tényleg érdemes letölteni, szépen átláthatóvá teszi mindazokat a teendőket, amik egy háztartás körül vannak.

Lehet is hozzájuk még újakat írni, a lényeg, hogy a családból mindenki vállaljon mindenféle feladatokat. Olyanok is, akik nem szoktak, olyanokban is, amikben nem szoktak. Gyerekek is, férfiak is.

És akkor aztán jön végre eljön a közteherviselés kora.

Ami egyébként is fontos, de olyan válságos időkben különösen, mint amilyeneket éppen élünk, hiszen most (majdnem) mindenki többet van otthon, az, ami korábban láthatatlannak tűnt, az most látványossá válik, hiszen ha mindenki sokkal többet van otthon, akkor bizony már nem adatik meg (legtöbbször a férfiak számára) a kimaradás fölényes és érzéketlen luxusa.

Most minden sokkal jobban látszik.

Az is, ha valaki csinál valamit és az is, ha valaki nem csinál semmit. A kettő közötti dolgok is sokkal jobban látszódnak. A tessék-lássékok.

És igen, nem titok, ez a bejegyzés egy szponzorált tartalom, de szerencsére (dehogy szerencsére, más szerződést nem is írtam volna alá) nekem nincs más dolgom, mint arról írni, amit egyébként is gondolok.

Az pedig az, hogy van a Zewa (meg a mögötte álló Essity és mindenféle reklámcégek), amelyik elég sokat foglalkozik az utóbbi időben azzal, hogy a háztartás körüli feladatokban ne csak a nők, hanem a férfiak is részt vegyenek. És hogy a mai gyerekek már úgy nőjenek fel, hogy ez nekik is alap.

És ez elég imponáló.

Annál is inkább, mert nemcsak ez a chorechart lett az innováció, hanem az is, hogy ezt négy család ki is próbálhatta néhány kamera és mikroport jelenlétében. Négy hús-vér család, hús-vér szülőkkel és hús-vér gyerekekkel, kudarcokkal és sikerekkel, életszerű lakásokkal, amiben nem látványkonyha és láthatatlan vécé van. Tudom, mert az egyik családdal még beszéltem is. És igen, a feladatkezelő igenis és tényleg működik. Egész rövid idő alatt már hatékonyan be tud avatkozni a család életébe.

Amit pedig még csináltunk, hogy kitaláltunk mindenféle feladatot és játékokat gyerekeknek, ami kicsit rámutat arra, hogy nem úgy van ám a nemi szerepekkel, ahogy azt a sztereotípiák diktálják. Lehet egy lány is erős, egy fiú is érzékeny.

Ezek a feladatok kicsit hasonlítottak azokhoz a feladatokhoz, amiket egy BBC-minisorozatban is használtak (erről Icuka, csöcsök, szopóajkak címmel már írtam egy bejegyzést), de azért voltak újak is.

Megnézhették például a gyerekek, hogy melyikük mennyire erős, mi pedig azt, hogy nem feltétlenül a fiúk ütöttek nagyobbat a kalapáccsal, vigyázhattak néhány napig egy nyers tojásra, mi pedig láthattuk, hogy fiú is kiborulhat, amikor véletlenül összetört, megnézhették ők is és mi is, hogy milyen egy férfi balett-táncos vagy egy női tűzoltó, kipróbálhatták, hogy milyen az, amikor az anyjával barkácsol, az apjával süt, mi pedig megnézhettük, hogy épp annyira megy az nekik, mint nem.

Szóval azt, hogy a biológiai nem (sex) és a társadalomban betöltött szerep (gender) tényleg függetlenek egymástól.

És amikor többes szám első személyt írok, akkor nem csak azokra gondolok, akik részt vettek a kickoffon, hanem mindenkire. Csak rá kell klikkelni az alábbi videóra.

Érdemes.

Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Karácsonykor

A fát. 

Kinézem, megveszem, befaragom, feldíszítem, felszaloncukrozom-, mézeskalácsozom, - csillagszórózom, vigyázom, le ne égjen. Gyerekek, ne egyétek meg az összeset, óránként csak egyet, a csomagolást dobd ki légyszi, szelektívbe, jó?, de persze titokban megeszem az összes marcipánosat, a lakás különböző pontjaiba és a zoknik textúrájába széthordott tűleveleket összeszedegetem, aztán, ha már teljesen megkopaszodott a fa, leszedegetem a díszeket, gyerekek, sajnálom, de muszáj, a díszeket elpakolom, vigyázz, el ne törjenek!, a fát leviszem, a tűleveleket összesöpröm, a fát tartó talpat elpakolom, a fa helyén tátongó űrbe visszatolom a kanapét. 

A vacsorát. 

Kitalálom, a hozzávalókat megveszem, megfőzöm, a vacsorához megterítek, tálalok, alkalmasint megeszem, amit főztem, közben igyekszem a gyerekekbe belediktálni azt, amit egyébként szeretnek, de hát máskor úgy szereted, csak úgy falod, najó, májkrémes kenyér jó lesz a pisztráng helyett?, majd fáradtan leszedek, takarítok, maradékot bedobozolom, kicsit csalódom. 

Az ajándékokat. 

Kitalálom, beszerzem, elrejtem, gyerekek, a spájzba tilos benézni!, 24-én előveszem, becsomagolom, most ne gyere be légyszi a szobába, igen, titkolózom!, izgulok, hogy mit szólnak majd, visszafogom magam, nehogy lássák, az összegyűrt, széttépett csomagolópapírokat szelektíven gyűjtöm, játék után elpakolok, a megsértődött gyerekeimet megvigasztalom, jahaaaj, nem tetszik? de hát a kedvenc színed, azt hittem örülni fogsz, gyere, ülj az ölembe, majd valamit kitalálunk, jó?, a boldog gyerekeim túlpörgését igyekszem megakadályozni,nyugi, nyugi, alattunk is laknak, na, meg a bátyád most szomorú, légyszi, na!, a házastársamnak/páromnak vett ajándéknak keresem a blokkját,hát de látom, hogy nem tetszik, de semmi baj, kicseréljük, na, jó?  

A gyerekeket. 

Reggeltől nyugtatgatom, hogy még nincs faállítás, nincs bontogatás, most reggelizzetek, nem, nem halat, az majd a vacsora, most tükörtojás van, akkor ne edd a sárgáját, ja, pont azt kéred, na mindegy, azt már megettem, akkor egyél szendvicset, túl sok a mag?, kiszedem, hogy benne maradt az íze?, na, akkor itt van, túrórudi, jó, most öltözz fel, ja, maradnál pizsibe?, jó, maradhatsz, de nem fázol?, legalább egy zoknit vegyél, most nem tudok veled játszani, nézd meg a fenti listát, csak görgess feljebb a papíron, na, de segíts, ha van kedved. Nincs? Na, mindegy, de játszani most nem tudok. Fogat mostál? Húgodnak/bátyádnak csinálj gyorsan valami ajándékot, apádnak mit adsz? Menjünk le együtt a boltba? De hát nézd meg a fenti listát! Najó, végül is, úgyis nekem is kell még venni pár dolgot, tegnap nem volt olyan csillagszóró, amit úgy szerettek, gyere, akkor lemegyünk, öltözés, pisilés, fogmosás, igen, ma is kell fogat mosni. Jahaaaj, gyerekek, sima ügy lesz ez a karácsony, még csak reggel kilenc van, seperc alatt este lesz és alszotok, ugye?

via GIPHY

Persze, nem állok ám ennyire szarkasztikusan az egészhez, és hát az egyes szám első személy is csak dramaturgiai fordulat, szóval csomó öröm is van ám karácsonykor, tényleg, de az is tény, hogy ennyi, sőt, ennél jóval több munka elvégzése és menedzselése vár a családokra, érdemes tehát kicsit előre készülni, tervezni, feladatokat kiosztani és vállalni, ez ugyanis, kéremszépen, nem egyemberes, hanem bizony közösségi feladat. 

Méghozzá a legjavából.

Boldog karácsonyt hát mindenkinek, aki ünnepli!

(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Láthatatlansági mellény

Az utóbbi időben egész sok helyen kipróbáltam, hogy rákérdezek arra, hogy ki hallott már a láthatatlan munkáról és az érzelmi házimunkáról. Nyilván, nem úgy van ám az, hogy random leszólítok embereket az utcán (bár nem lenne rossz egyszer kipróbálni), sőt, még csak a barátaimat sem hergelem ezzel, de mondjuk a tanítványaimat meg szoktam kérdezni, meg ha valahol előadást tartok, akkor ott is, és hát az arány eléggé elkeserítő. A láthatatlan munkát még csak-csak tudják az emberek, de az érzelmi házimunkáról mondjuk 80-ból 7-en hallottak, 20-ból senki, ilyesmi. 

Mindez két dolog miatt is érdekes.

(forrás: GIPHY)

Egyrészt azért, mert úgy nincs fogalmuk az embereknek arról, hogy ezek a kifejezések pontosan mire is vonatkoznak, hogy közben mindenki elég pontosan elvégzi a szükséges láthatatlan munkákat és érzelmi házimunkákat, aki meg nem végzi, az elég konkrétan be szokta hajtani ezeknek a feladatoknak az elvégzését. 

De azért is érdekesek ezek az arányok, mert nem csak azok nem tudnak ezekről a kifejezésekről, akik haszonélvezői annak, hogy van, aki leviszi helyettük a szemetet és megszervezi a családi ünnepséget, hanem az se, aki leviszi és megszervezi. 

Kicsit olyan, mintha épp építeném az M3-as további nyolc kilométerét, de ennek nem lennék tudatában. Elfáradok, koszos is leszek, de fogalmam sincs, mitől, és még fizetést sem kapok érte. Elismerést se nagyon. 

Hát valami ilyesmi lehet elvégezni azokat a feladatokat, amiket általában nők végeznek el. 

És ezért írunk újra és újra az Apaparán az érzelmi házimunkáról, mert a létezését nem lehet elvitatni, a fontossága teljesen egyértelmű, mint ahogy az is teljesen evidens, hogy az, aki az érzelmi házimunkát végzi, nem nagyon szokott hibázni. 

Olyan ugyanis nem nagyon van, hogy Maxim jógaórán várja az anyukáját, aki viszont véletlenül gitárra megy. Születésnapot sem nagyon szoktak az érzelmi házimunkások elfejteni, ha pedig gluténérzékeny a fiam, akkor még véletlenül sem löttyintek búzalisztet a rántásba. 

Nem sorolnám, csomó ilyen van még, a lényeg, hogy az a családi szereplő, aki ellátja ezeket a feladatokat, az nem csak ellátja, de menedzsel is mindenki mást. 

Ha a forprofit világban lenne ilyesmi, akkor az vagy egy egyszemélyes vállalkozás vagy a vezető valamit nagyon rosszul csinál.

Mert egyébként nem nagyon van olyan, hogy irányítom, csinálom és ellenőrzöm is a folyamatot, sőt, még a következményeket is én viszem. 

Ott olyan van, hogy vagy-vagy. Felelősségem persze ott is van, de nem minden feladat az enyém, és másokat is felelősségre vonhatok.

Az érzelmi házimunka esetében viszont minden egy ember kézében szokott lenni. Figyelj, majd ne felejts el elmenni Zsombiért, fuvolázik kettőtől, utána szolfézsra kéne vinni, énekfüzet a táskájában, már reggel bekészítettem, itthon várlak titeket a kedvenc kajátokkal.

Az igazi munkamegosztás az lenne, ha az egyiknek nem kéne kiosztani a feladatokat, hanem azt a másik magától csinálná. Mert a feladatok kiosztása is munka ám.

Persze, rengeteg családban működik valamilyen munkamegosztás, nem szeretnénk itt mi bűntudatot kelteni, de az biztos, hogy majdnem minden családban lenne ezzel a két funkcióval kapcsolatban mit átbeszélni. Tisztázni a feladatokat, terheléseket, célszerű valami olyasmi rendszert kialakítani, amelyben ha nem is oszlanak meg a feladatok jobban, mert mondjuk az egyik tényleg sokkal többet dolgozik, mint a másik, akkor is, legalább mindkét fél tudjon eleget a láthatatlan munkák és az érzelmi házimunkák sokaságáról.

Sajnos azonban az a tapasztalat, hogy még akkor is a nők végzik ezeket a feladatokat, amikor mindkét fél ugyanannyit dolgozik. 

De akkor is, már az nagy előrelépés lenne, ha a felek tudnának egyáltalán arról, amit csinálnak és tudnának egyáltalán arról, amit nem.

(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Nemi identitás

A gyerekek úgy születnek, hogy fogalmuk sincs a nemi sztereotípiákról. Nem tudják, hogyan kell a nemüknek megfelelően viselkedniük, mi viszont szépen megtanítjuk őket erre. És mi alatt a mindenkit értem: szülők, kortársak, pedagógusok, utca népe, tv, internet, minden.

A gyerekek nemi identitása (aminek semmi, pontosan semmi köze a szexuális orientiációhoz), az tehát, hogy a biológiai nemükkel azonosítják magukat vagy sem, három és öt éves kor között alakul ki. Ez, önmagában nem jelent túl sokat, az ugyanis, hogy egy gyerek fiúnak vagy lánynak gondolja magát, még nem tartalmaz utasításokat arra vonatkozóan, hogy hogyan is kell neki viselkednie, ez ugyanis már kulturális konstrukció, szemben a nemi identitással, ami nem az.

Szóval az, hogy hogyan kell a nemünknek megfelelően viselkedni, ennél azért később alakul ki, sőt, talán ki sem alakul, hanem inkább folyamatosan alakul, folyamatosan változik.

Ennek némiképp ellentmond az a tény, hogy közben meg a kultúra, a társadalom, a szocializáció elég hamar beteszi a lábát a rendszerbe, ami azt jelenti, hogy még mielőtt kialakulna egy gyerek nemi identitása, már elég jól fogja tudni, hogy majd milyennek is kell neki lennie. A nemi szocializáció ugyanis már a gyerek tervezésével egyidőben elindul. A szülők beszélgetnek arról, hogy fiút vagy lányt szeretnének, s arról, hogy az a fiú vagy lány majd biztosan milyen lesz. Aztán, amikor már megtudják, hogy jó eséllyel milyen nemű gyerekük lesz, elkezdik a magzat méhen belüli mozgását is a nemnek megfeleltetni (ú, nézd, milyen markánsan rúg, jahaaj, decukin mocorog), arról nem is beszélve, hogy ilyenkor lassan elindul a szoba berendezése, a ruhák és néhány játék beszerzése, itt pedig már esélye sincs a szülőknek arra, hogy elkerüljék a gyerek sorsát. A fiúk vagány ruhákat, a lányok csinos ruhákat kapnak, a fiúk belevaló és okos játékokat, a lányok meg cukikat, édeseket és így tovább, és persze a szoba színe is megfelelően fog alakulni. A megszületett gyerek pedig már a nemének megfelelően fog sírni, aludni, enni, kakilni és természetesen a mozgás- és beszédfejlődése eszerint fog alakulni, satöbbi, satöbbi. Persze nem, de mi mindenbe azt látunk bele, amit szeretnénk. A társadalom elvárásai pedig nagyon erősek.

Szóval nem úgy van ám az, hogy rájövök, hogy fiú vagyok, aztán szépen lassan elkezdem elsajátítani azt a viselkedést, amiben komfortosan érzem magam, dehogy. Úgy jövök rá arra, hogy fiú vagyok, hogy már rég tudom, hogy hogyan viselkedik egy fiú és ami még nagyon fontos: azt is tudom elég hamar, hogy hogyan nem. Hát lányosan semmiképp sem.

Nem is nagyon működhetne egyébként másképp, képzeljük csak el, ahogy újdonsült szülőként úgy beszélünk a gyerekünkhöz, hogy semmilyen módon nem utalunk a nemére, úgy, hogy semmilyen módon sem erősítünk rá nemi szerepekre.

Nincs is azzal semmi baj, ha valaki tisztában van a nemi identitásával, sőt, azzal sincs semmi baj, ha valaki saját neme reprezentatív darabjának érzi magát, a baj azzal van, hogy sok esetben a nemi szocializáció alá-fölé rendeltségi viszonnyal is együtt szokott járni, fiúnak, majd férfinak lenni a mi társadalmunkban, de még az egyenlőbb társadalmakban is előjogokkal, privilégiumokkal jár.

Ez ellen viszont érdemes lehet küzdeni, nyilván senki sem akarná alárendelt szerepben látni a lányát, elnyomó szerepben a fiát, mégis, többek között például az, amilyen szerepkiosztást otthon egy gyerek lát, épp ezt a helyzetet alapozza meg és teszi megkérdőjelezhetetlen, kikezdhetetlen alapigazságnak.

Lássa hát a gyerek minél többféle szerepben a szüleit, még senkinek sem kérdőjeleződött meg a nemi identitása azért, mert férfiként többet mosogatott vagy nőként többet szerelt villanyt és hát egy fiúnak is kijár ugyanaz a vigasztalás, mint egy lánynak, egy lány is megérdemli ugyanazt a motiváló, megerősítő, elismerő szülőt, mint egy fiú és egy fiú is megérdemli ugyanazt az érzelmességet, empátiát, törődést, mint egy lány.

(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Példamutató magatartás

A kisoroszlánok harapdálják egymás nyakát, a kisgyerekek beöltöznek a szüleik ruháikba, mindkettő ugyanarról szól: próbálgatni, eljátszani a felnőtt életet. Mindez pedig azt jelenti, hogy a példa tehát, amit mutatunk, elég fontos. 

A probléma, hogy nem igazán fogjuk tudni, hogy pontosan mikor, mivel és hogyan nyújtottuk azt a példát a gyerekeink számára. Szeretnénk azt gondolni, hogy a strukturális, globális és a konkrét nevelésünkkel, de jó eséllyel a példamutatásaink sokkal inkább a nüanszokban rejlenek. 

Ahogy megkeverjük reggel a kakaójukat, ahogy lehajolunk hozzájuk puszit adni lefekvéskor, ahogy letöröljük a bolognait a szájuk széléről, ahogy elköszönéskor még visszafordulunk egyet integetni, ahogy megfogjuk az zsibbadásig ismert fociskártyát és ahogy negyvenedszerre is ugyanazzal a lelkesedéssel adunk gyógypuszit a Barbiebaba homlokára. 

És hát van egy elég zavarbaejtő hazai statisztika arról, hogy átlagosan mennyit vagyunk minőségileg is együtt a gyerekeinkkel. 

Hét percet. 

Ez nem sok. De egyrészt, akármilyen kevés is ez a hét perc, azért ebbe is elég sokat bele lehet szuszakolni, no meg azért érdemes lenne megpróbálni kicsit feltornászni ezt számot, másrészt viszont a szülőség nyilvánvalóan nem csak erről a hét percről szól, nem csak azzal mutatunk példát, amikor és ahogyan jelen vagyunk, hanem azzal is, ahogy nem. 

A teljes kontextus számít tehát. 

Nyilván nem pótolható a nem jelenléttel a jelenlét, de azért fontos, hogy milyenek is vagyunk a nem jelenlétünkkor. Ebben pedig benne van az, ahogy elmegyünk dolgozni és ahogy visszaérünk a munkából, ahogy a feleségünkhöz/férjünkhöz/párunkhoz fordulunk, ahogy az otthoni térben működünk, azzal, ahogy képben vagyunk, vagy nem vagyunk a gyerekeink dolgait illetően vagy csak úgy simán az otthoni dolgokkal, teendőkkel kapcsolatban. 

És hát itt azért eléggé szervesen kúszik be a házimunka gondolata, illetve az azzal kapcsolatos hozzáállásunk. Hogy akkor kinek mi a feladata. Hogy szökőévben, esetleg anyák napjakor kicsit összekapjuk magunkat, vagy a mindennapok szerves részének tekintjük-e azt, hogy megosztjuk a házimunkát. Hogy elfogadjuk-e, hogy az nem úgy van ám, hogy az apának jogai, az anyának pedig kötelezettségei vannak, hanem mindkettőnek mindkettő.

És ez a hozzáállás bizony átszáll a gyerekekre is. 

Azt látják, hogy de jó fej az apu, hogy segít, azt látják, hogy a házimunka az anyák feladata vagy, hogy a háztartás körüli teendők olyan dolgok, amiket bárki végezhet és végez is. Mindhárom stratégia elég transzparens egyébként, no nem azért, mert a szülők hangoztatni szokták, hanem azért, mert a gyerekek nem vakok.

Ki is lenne jobb példa a tökéletes példamutatásra, mint a This Is Us című sorozat (Rólunk szól) Jack-je, aki már akkor is tudta, hogy vacsora után bizony el kell pakolni és el kell mosogatni, amikor még nem is voltak gyerekei.

Éppen ezért, amikor a gyerekek felnőtt szerepeket játszanak, nagyon hasonló szerepekbe fogják magukat elképzelni, mint amiben a szüleiket látják. Így aztán már csak az a kérdés, hogy van-e lehetőségünk és kedvünk ahhoz, hogy tudatos energiát fektessünk abba, hogy a gyerekeink nemtől függetlenül megértsék, hogy nekik is éppúgy vannak jogaik, mint kötelezettségeik.

(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Papíron jók vagyunk

Az van, hogy kutatásokat nem csak kutatóintézetek végeznek, hanem olykor cégek is, nyilván a cél utóbbi esetben a cég profitjának növelése, nincs is ezzel semmi gond, ez egy kapitalista világ, viszont cserébe, mivel ez most épp egy ilyen cég által támogatott tartalom, ezért aztán be tudom mutatni a kutatás eredményeit. 

Már maga a kutatás is tök fontos, az eredményei pedig kifejezetten kapcsolódnak ennek a blognak a tematikájába, a Zewa ugyanis azt vizsgálta 200 interjú segítségével, hogy a gyerekneveléssel és a háztartási teendőkkel kapcsolatos feladatok hogyan oszlanak meg olyan, magyarországi háztartásokban, amelyekben egy férfi és egy nő nevel legalább egy nyolc éves vagy annál fiatalabb gyereket. A mintába bekerültek falusi, kisvárosi, megyeszékhelyi és budapesti családok, felső-, közép- és alapfokú végzettségűek, közép-, kelet- és nyugat-Magyarországon élők, 34 évesek és annál fiatalabbak, 35 évesek én annál idősebbek. 

A Zewa levonta maga, illetve a #GondoskodniEgyüttJó kampánya számára a lényeget, amit elég jól bemutat az alábbi kép. 

Szóval bár szeretnénk példát mutatni gyerekeink számára otthoni működésünkkel és azt is gondoljuk, hogy tök fontos, hogy a feladatokat meg is osszuk, mégis, több mint dupla annyi házimunkát végeznek az édesanyák.

De a kutatás további izgalmakat is rejt még. 

Méghozzá elég kellemetlen izgalmakat. 

Merthogy hiába vonzóak a kép bal oldalán lévő százalékok, a szülők 38%-a inkább egyetért vagy határozottan egyetért azzal az állítással, hogy „A gyerekeknek a nemüknek megfelelő házimunkát kell adni”, sőt, a megkérdezettek 74%-a azt mondta, hogy a fiúkat úgy kell nevelni, hogy férfiak váljanak belőlük, a lányokat pedig úgy, hogy nők. Ez tehát elég jól megmagyarázza a fenti kép jobb oldalán lévő számokat. 

Aztán az is van még, hogy bár a megkérdezettek 75%-a nem gondolja, hogy a házimunka a nők feladata lenne, mégis 57% inkább egyetért vagy teljesen egyetért azzal az állítással, hogy „A nők jobban odafigyelnek a családi higiéniára.”

Szépen kijött a kutatásból még, hogy mind a férfiak, mind pedig a nők felülbecsülik a saját maguk által elvégzett házimunka arányát. Az apák az objektív 31%-ot 43%-nak érzik, a nők a 69%-ot 80%-nak becsülik, ami azt jelenti, hogy még azt a keveset is többre értékelik a férfiak, mint az eleve rengeteget a nők. Túlbecsülik ők is, de ezek a számok is jól mutatják, hogy ha egy férfi láthatatlan munkát végez, akkor annak azonnal láthatóvá kell lennie. 

Hozzá kell tenni persze ehhez azt is, hogy sok nő, ha nem is a szélsőségekkel, de rendben van azzal, ha ő végzi a házimunka nagy részét, ennek okai viszont messze túlmutatnak ezen a kutatáson, illetve ezen a bejegyzésen. Ami talán kiemelhető, hogy a férfiak alapvetően egyenlőségpártiabbak, mint a nők, ugyanakkor kérdés, hogy ez az egyenlőségpártiság a gyarorlatban miért jelenik meg oly nagyon nehezen még az olyan családok esetében is, ahol férfi és nő ugyanannyit dolgozik. 

Megérezte tehát a Zewa az idő szavát, üvöltő jel ez szerintem arra, hogy tényleg itt az ideje annak, hogy a férfiak és a nők ne csak papíron, hanem ténylegesen is legyenek egyenlőségpártiak. Ehhez az egész családi rendszernek meg kell mozdulnia, a férfiaknak csinálni kell, a nőknek pedig engedni, mindezt pedig lehetőleg egyszerre, ellenkező esetben összeomlik a háztartás, talán az ettől való félelemben is ragaszkodnak sok esetben a nők a status quo-hoz. 

De hát senki sem mondta, hogy a status quo-n nem lehet változtatni.

Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Gondoskodom, tehát vagyok

Zavarban vagyok. 

Két dolog miatt is. 

Egyrészt azért, mert furcsa érzés szponzorált tartalmakat elrejteni a blogon, de ezzel kapcsolatban rögtön el is oszlatom a furcsa érzésemet. Úgy, hogy ezeket a szponzorált tartalmakat nem is rejtem el, hanem sőt, jó nagy dobra verem: mondom is, írom is, hogy ez bizony szponzorált tartalom. 

De úgy is eloszlatom a furcsa érzéseimet, hogy közben meg eléggé megfontolom, hogy csak olyan dolgokhoz merjem a nevem, illetve ezt a blogot adni, amiben tényleg hiszek, amivel tényleg egyetértek. 

Ezt akkor most tisztáztuk. 

A zavarom másik oka, hogy olyan dologról kell írnom, ami közben tökevidens. 

De nyilván tudom, hogy nem az, ezért inkább úgy mondom, hogy tökevidensnek kéne lennie. De még ez sem igaz, mert ugye, ki vagyok én, hogy megmondja, mi evidens és mi nem. 

Ezért aztán próbálok csak magunkról beszélni. 

Szóval, hogy mi nem pózból, nem megfelelési vágyból, nem előírásból csináljuk a dolgokat együtt, hanem azért, mert így érezzük magunkat komfortosan. Nem mérjük patikamérlegen a dolgokat, és nem is vagyunk a láthatatlan munka és az érzelmi házimunka elosztásában makulátlanok, tele vagyunk egyensúlytalanságokkal és olykor ebből eredő konfliktusokkal, de mivel nagyjából mindketten ugyanannyit dolgozunk, és nagyjából mindketten ugyanannyit keresünk, ezért aztán tényleg semmi sem akadályoz meg minket abban, hogy nemi szerveinktől függetlenítsük az elvégzett vagy elvégzendő otthoni és családdal kapcsolatos feladatokat. 

Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy a szemetes bizony néha megtelik, hogy a tej elfogy, be kell fizetni számlákat és a gyerekeknek be kell fizetni az ebédjét, vagy el kell vinni a fiunkat a fociedzésre. Esetleg érte kell menni. Mondjuk, körmöt nem vágok, nem elvből, arra egyszerűen nem szoktam gondolni, hogy az akkor is nő, ha nem nézzük, a feleségem meg nem cserél villanykörtét, szintén nem elvből, sokkal inkább gyakorlatból. 

És hát az is van a mi családunkban, hogy csomó mindent együtt csinálunk. Nincsenek dedikált felelősei az egyes feladatoknak, hanem hol jól, hol rosszul, de együtt menedzseljük ezt a családot, közösen hozzuk meg a döntéseinket, megbeszéljük a másikkal az ötleteinket, kétségeinket, vágyainkat, félelmeinket. Nem csak párkapcsolati, de családi szinten is. Nyilván a gyerekeket nem vonjuk mindenbe be, de a rájuk tartozó dolgokat velük is megbeszéljük. 

Egyébként jó eséllyel meg tudnánk hozni a legtöbb döntésünket egyedül is, csak hát valahogy nálunk úgy van, hogy tök jól esik bevonni a másikat. 

Hát így. 

Ebbe a működésmódba, attitűdbe és, ha úgy tetszik misszióba viszonylag szervesen huppan bele a Zewa Gondoskodni együtt jó kampánya, aminek a keretében már készült is egy megható és nagyon fontos reklámspot arról, hogy mennyire nem együtt gondoskodunk és hogy ez mennyire egyenlőtlen társadalmat hoz létre.

Ugyanennek a kampánynak a keretén belül pedig december végéig ezzel együtt összesen hat olyan bejegyzést fogok gyártani arról, hogy miért is lenne annyira fontos és jó együtt gondoskodni.

Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: