Legalább nem valami buzi ez is

Jövök le a Budai Tanácsadóból a második emeletről, egy 70-es férfi és a 40-es lánya beszélgetnek az újabban egyre divatosabb leleplező szexvideókról. Nem pontosan derül ki, hogy a nő milyen állásponton van, kicsit mintha provokálná az apját, aki nem egyértelmű, hogy érti-e a provokációt.

Az is lehet, hogy mindketten engem provokáltak, de akkor meg én nem értek valamit, mindenesetre a férfi aztán azt találta mondani, hogy

Legalább nem valami buzi ez is.

Közben tartottam nekik a bejárati ajtót, kicsit lassan jöttek, én meg kicsit elgondolkodtam.

Egyrészt azért, hogy miért nem szólok be, másrészt pedig azon, hogy mégis tényleg hogy a francba lehet az, hogy sokan tényleg úgy gondolják, hogy az ember lehet bármi, olyan is, amiről tehet és olyan is, amiről nem, lophat, csalhat, hazudhat éjjel és nappal, lehet gyilkos, lehet kerekesszékes, lehet tanár és jogász, hentes és hajléktalan, bármi, csak buzi ne legyen.

Közben már kiszabadítottam a robogómat, rajtam a bukósisak, de még mindig ezen kattogok. Beindítom a motort, felbőg mind a két lóerő, eltekerem a markolatot, a gép elindul, hamar átkapcsol az automata váltó kettesbe, én pedig pillanatok alatt elérem a maximális sebességet, hasít a 49 km/h. Közben meg ott a gondolat bennem, hogy mégis mi a baj a melegekkel?

De komolyan!

Hallom az érveket, tudom a sztereotípiákat, ismerem az előítéleteket, olvastam a projekcióról, értem a homofóbia pszichológiáját, de azért az újra és újra meglep, hogy a homoszexualitás tényleg rengeteg ember fejében tényleg a legalja.

Közben meg arra is gondolok, mikor már megérkeztem a lakásunkhoz és kitámasztottam a gépet, hogy végül is, egész jó lehet a homofóboknak, hiszen minden olyan jó az ő életükben. Mert mindenre ott egy legalább.

Betörtek hozzánk? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.
Meghalt az apukám? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.
Megvakultam a fél szememre? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.
Kiestem az ablakon? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.
Perforált a vakbelem? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.
Közpénzen kurváztam? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.

De újra: komolyan?!

Ezt talán már írtam, de egyszerűen nem lehet elégszer.

Egyszer állítólag a következő párbeszéd zajlott le:

Riporter: És mondja, mit üzen azoknak, akik szerint ő megtestesült ördög, a sátán és az antikrisztus egy személyben?

Marilyn Manson: Semmit.

Hát valahogy ezért nem mondtam semmit annak az idős férfinak ott az ajtóban állva.
Persze ha igazán komolyan venném MM intelmét, akkor ezt az egész bejegyzést sem írtam volna meg.

Na de most már nem törlöm ki, inkább csak berakok egy gifet.

GIPHY

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Még egyszer a nemi különbségekről

Pár hete volt a XXI. Pszinapszis, ami Magyarország legnagyobb, pszichológushallgatók által szervezett konferenciája, három napos, csomó előadó, műhely, filmklub, minden, mi szemnek-szájnak-léleknek ingere. A pszichológusok Szigete ez, a Nagyszínpadon minden évben fellép Iggy Pop és Bagdy Emőke.

Ezúttal sem volt ez másképp, csak most kerekasztalnak hívták, ott ült még teljes nevén Prof. Dr. Bagdy Emőkén kívül a lánya, bizonyos Dr. Császár-Nagy Noémi, PhD, Csabai Krisztina, Professor Emeritus Bányai Éva és Dr. Szabó Mónika. Gondolom, általában mindegyiküket a keresztnevükön szólítják, itt azonban az idő komoly részét az vette el, hogy és Ön, professzordoktortanszékvezetőpéhádéasszony?, illetve az, hogy rendre és türelmesen megvártuk, amíg a magát mesterkommunikátornak nevező Szűcs Gergely ki nem keveredett az alanyok és állítmányok bonyolult halmazából.

Nagy kár, hogy a témához - XXI. századi szerepek - a modern nő - egyáltalán nem értett, de ennél még nagyobb kár volt, hogy az öt nő közül is csak Szabó Mónika volt szakértőként jelen, a többiek zömmel úgy érintettek a témában, hogy maguk is, mitagadás, nők.

Komoly szakemberek persze mind, BE-ről már írtam, sőt, bő egy éve úgy alakult, hogy még a tévébe is bejutottunk a princípium-gate kapcsán, de azt talán nem hangsúlyoztam eléggé, hogy mennyire fontos, nemes és szakmailag is messzemenőkig le a kalappal előtte (tényleg!), amiért lemondott igazságügyi szakértői címéről azért, mert nem fogadták el a Zsanett-ügyben a szakértői véleményét.

A valóban széjjelképzett lánya is komoly szaktekintély, akit a nem pszichológus szcéna leginkább két hírnek köszönhetően ismerhet, egyrészt ő az, aki szinte az összes szakmai érvvel szembemenve a végsőkig képviselte a Pszichológuskamara létrejöttét, amit azóta egyébként még és már a kormány is elengedett, másrészt ő az, aki az emberek esetében szinte ismeretlen (nem véletlenül) szuperfötáció, azaz a ráfoganás eredményeképp jött világra, mutatom.

Csabai Krisztináról nem sokat tudok, zömmel fejlődéspszichológiával kapcsolatos kurzusokat tart a Pázmányon, ebből a szempontból pedig teljesen adekvát is lehetett volna a jelenléte, de épp a két nem esetében megfigyelhető eltérő szocializációs közeg hangsúlyozása maradt ki az érvkészletéből.

Bányai Éva pedig, aki a hazai és nemzetközi hipnóziskutatás és -oktatás koronázott királya és királynője egy személyében, doktori iskolát vezet, tanszéket igazgatott, rengeteg hazai és nemzetközi tisztséget először töltött be nőként, elismert szakember mind a mai napig, de sajnos ő sem nőkutató, genderkutató és még csak nem is szociálpszichológus. Ami általában nem baj, csak itt.

És bár Bányai Éva is rendre hozta a progresszív XXI. századot, de az igazi döféseket (hogy ilyen macsó kifejezéssel éljek) az egyetlen releváns szakember Szabó Mónika vitte be azzal, hogy úgynevezett vizsgálatokra hivatkozva úgynevezett tudományos és úgynevezett tényeket sorakoztatott fel, de amikor Bagdy Emőke azzal a mondattal zárta a férfiak és a nők komplementerfunkcióiról és a nemek biológiailag elrendelt szerepéről szóló, a lánya által heves bólogatással kísért gondolatfutamát, hogy márpedig nekem ez a véleményem, akkor bizony úgy tűnt, hogy a tudományos igényről az asztal bal fele lemondott. Innentől pedig a beszélgetés unalmas játszótéri beszélgetéssé punnyadt.

Hál' istennek, nem tudom ugyanis, hova kerekedett volna a közönség soraiban ülő hallgatók tekintete, ha BE tovább tolja ezt a tempót.

És most bocsánat, de muszáj megosztanom ezt a képet, amit az Apapara facebook-oldalára fotózott valaki még tavaly márciusban az ELTE-PPK Kazinczy utcai épületének aulájában.

Minderről egyáltalán nem írtam volna, ha nem jön ki a Kolozsváros egy isteni cikkel, ami úgy teszi helyre a gender-vitát, ahogy kell. Tűpontos fájdalommal mutatja meg, hogy mekkora szocializációs kiképzésen megy keresztül a lány ahhoz, hogy nő, a fiú ahhoz, hogy férfi lehessen. Korunk beavatási szertartásain keresztül megtanuljuk, hogy hol a helyünk a világban, mikor sírhatunk, mivel játszhatunk, hogyan viselkedjünk a munkahelyeinken és így tovább.

Tehát valóban van egy elrendelt szerepünk, de csak azért, mert a társadalom ezt így akarja. Szóval a fiúk és a lányok között valóban vannak neurológiai különbségek, de azoknak se minőségében, se mennyiségében nincs szinte semmi közük azokhoz a különbségekhez, amik egy nő és egy férfi között vannak.

És akkor itt kell bevezetnem azt a kifejezést, amit bár Szabó Mónika a kerekasztalnál is használt, de amire senki sem reagált, és amit én mindeddig egyáltalán nem mertem használni, de most mégis felbátorodom.

Részben azért nem villantottam eddig ezt a szót, mert még amikor leírom, akkor is pöszének érzem magam, pedig egész más beszédhibáim vannak, de főleg azért nem, mert bár elég sok dolgot szinte alig értek a világból, az agy és a neurológia a legmagasabb két csúcs - ikertornyok mondhatni - az überhomály hegységében.

Szóval van egy olyan, hogy neuroplaszticitás.

Ami azt jelenti, hogy az agyunk rugalmas. Ami meg azt jelenti, hogy hiába vagyunk elvileg viszonylag ugyanolyan neurológiai rendszerrel megáldva, attól, hogy már a kezdetektől egészen különböző ingereknek és szociális, kulturális, pszichológiai, gazdasági és még ki tudja, milyen impulzusoknak vagyunk kitéve, ezért felnőtt korunkra bizony az agyunk is elég más lesz.

Addigra biztosan, amikor a tudomány nekilát felmérni az agyi különbségeket.

Mindez tehát végtelenül egyszerű. De talán még egyszerűbb lesz megérteni az ide vonatkozó vicc segítségével:

Ha valaki rosszabbul lát, akkor jobban hall, ha rosszul hall, akkor jobban szagol és ha az egyik lába rövidebb, akkor a másik hosszabb.

Ami mindössze annyit jelent e cikk szempontjából, hogy azok az idegi kapcsolatok lesznek erősek, amik folyamatos megerősítést kapnak, amik pedig nem, azok vagy nem épülnek ki vagy egyszerűen elgyengülnek.

Érdekes, hogy amikor nem a nemi szerepekről van szó, akkor jóval érthetőbbé válik az agy rugalmassága. Például ha én most valamiért megvakulnék, akkor jó eséllyel elég hamar elkezdenék jobban hallani. S ez a változás a hallókérgemben is megjelenne. Több és aktívabb neuronális kapcsolatot mutatna ki mondjuk egy CT.

Miért nem hisszük el, hogy ez a nemi cuccokkal kapcsolatban is éppen így van?

De amíg a témával kapcsolatban az egyik fél tényeket és vizsgálati adatokat, a másik fél pedig véleményeket és vágyakat formál, addig teljesen esélytelen, végre tényleg helyére kerüljenek a dolgok ebben a témában.

Ha viszont még tudományos szinten sem lehet erről beszélni, akkor ne lepődjünk meg azon, hogy

1. a FICSAK (Fiatal Családosok Klubjának Egyesülete) kijön egy olyan anyák napi videóval, ami még a felső középosztály számára is bicskanyitogató gazdagságot mutat, s ami úgy képzeli el a világot, hogy abban a szülőség=anyaság, és amiben a nő egyetlen valódi kiteljesedési útja az, hogy anyává válhasson.
2. a szakgimnáziumokban a pedagógia szakirányt választók a mintaérettségi megoldókulcsában olyan szintű bullshitekkel találkozhatnak, amiket ha komolyan vennénk, akkor a családok erős kezű vezetői, jobb esetben az apák kényszerítéssel, büntetéssel és fenyegetéssel érnék el azt, amit kell
3. egy újbudai rendezvényéről kirángatják a 444 tudósítóját (aki mellesleg éppen egy nő), és utána még el is hazudják az egészet.
4. rendre inthet az Országgyűlés alelnöke egy képviselőnőt azzal, hogy a sok bekiabálás árnyalja a szépségét.

És akkor csak az elmúlt két-három hét genderfejleményeiről írtam.

Szóval akkor újra.

Lehet biológiai elrendeltségről, kiegészítő funkciókról, oltalmazásról, védelemről és az élet értelméről beszélni, de ezek mind olyan legitimáló mítoszok, amik nem csak életben tartják a társadalmi egyenlőtlenséget, de még fel is erősítik azokat.

És akkor, hogy komolyan vegyem magamat, boldog anyák napja helyett holnapra boldog szülők napját kívánok!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Gazdaállatok és élősködők

"A '19-es hagyomány is velünk él még

– bár szerencsére inkább csak pislákol –,

ha néha hangoskodik is.

De gazdaállat híján meg vannak

számlálva a napjai."

(O.V., 2016. március 15., Nemzeti Múzeum)

Négy nagyszülőm mindegyike zsidó.

Apai nagypapám vallásosan nevelkedett, de a hadifogságból visszatérve szakított istennel. Apai nagymamám a budapesti gettóban élte túl a vészkorszakot, illetve személyiségének releváns részei éppen ott nem élték túl a vészkorszakot: apukám és nagynéném előtt - ahogy rengeteg második generációs zsidó származásúval megesett - sokáig szégyellték és ezért titkolták zsidó származásukat.

Anyai nagymamám pszichológuskarrierjének jó részét saját, no meg a többi túlélő, illetve leszármazottaik zsidóságának megértésével töltötte, anyai nagypapám pedig Auschwitzot is megjárva és túlélve vált nemzsidóvá úgy, hogy közben rendszeresen vezetett turistautakat Izraelbe.

Nem igazán tudjuk, milyen zsidók lettek volna a nagyszüleim, ha nincs Holokauszt, nem igazán tudjuk, tudnék-e bármit is a zsidó származásomról, ha nem lett volna Holokauszt.

Jó eséllyel közöm se lenne hozzá. 

De volt Holokauszt, s a nagyszüleimet - függetlenül attól, hogy ők minek tartották saját magukat - zsidóvá tették, s mint ilyeneket, elpusztításra ítélték.

Az tehát, hogy én élek, azt jelenti, hogy a rendszer nem működött elég jól.

De egy olyan rendszer, amely magára gazdaállatként, a másokra pedig mint élősködőkre tekint, sosem fog elég jól működni.

Az a rendszer rosszul működik, s mint ilyen, meg fog bukni.

De amíg megbukik, mi addig is itt élünk, itt neveljük gyerekeinket, akik épp annyira szeretnénk, hogy zsidók legyenek, mint amennyire - gondolom - a nagyszüleim is lenni szerettek volna. Ők pedig azt szerették volna, ha szabadon és függetlenül helyezhették volna el magukat a semennyire és a nagyon között feszülő elképesztően széles skála valamelyik részén.

Ha ez a lehetőség megadatott volna nekik, akkor a négyből hárman továbbmentek volna azon az asszimilációs úton, amin már a szüleik is öles léptekkel haladtak, egy pedig, hát, talán még mindig vallásosan, esetleg kóser háztartásban tengetné életének 97. évét.

Vagy ki tudja.

Azzal viszont, hogy zsidókká tették őket, megfosztották őket a döntési szabadságuktól.

Mi tehát szeretnénk a gyerekeinkre bízni, hogy mik akarnak lenni. Építsék fel ők identitásaikat, mégpedig úgy, ahogy szeretnék. Legyenek hentesek vagy orvosok, tanárok vagy pékek, legyenek melegek vagy heterok, hallgassanak DJ Tiestot vagy Slipknot-ot, tartsanak sábeszt vagy járjanak gyónni. Amíg boldogok, addig azt csinálnak, amit akarnak.

De sajnos most nem ilyen időket járunk.

Nem bíznak bennünk a hatalmak, megmondják helyettünk, hogyan kell működnünk, éreznünk. Az az erő pedig, amely a Mein Kampfot parafrazeálja, sajnos egyéb kegyetlenségekre is képes, s idővel talán az élősködők pontos leírását is megadja, esetleg lajstromba veszi, megjelöli, elkülöníti, megsemmisíti őket.

Akkor most ki menjen el innen? Az, aki magára gazdaállatként tekint vagy az, akit a gazdaállat élősködőnek?

(Megjelent egyébként már a kétkötetes Kritikai kiadása is a Mein Kampfnak, amit bár nem olvastam, de mind a mottóban olvasható beszéd írójának, mind felolvasójának sok szeretettel ajánlom.)

(A képet innen töltöttem le.)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Kakapisafikaprüdéria

No meg lelkes barátai, a böfögés és a fingás.

De már csapok is a számra, hiszen a helyes kifejezés a kaki, pisi, netúrdazorrod, büfi, puki.

Mert remek eufemizmusok persze vannak mindenre, kreativitásunknak csak a képzelet szab határt, de a prüdéria még azt is szétfeszíti.

Bő 10 évvel ezelőtt Magyarországra is beérkeztek azok a könyvek, amik már nem csinálnak ügyet a kakilásból, pisilésből, illetve pont, hogy igen. Sorra kezdtek olyan könyvek megjelenni, amik ki merik mondani, sőt, le is merik rajzolni a kakit, pisit. Ezek közül a két, talán legnépszerűbb a Kaki könyv és a Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére. Utóbbit buszon, hangosan olvasni a fiadnak igazán felemelő érzés. És van még a Bilikönyv, de annak már kicsit más a célja.

De fingani és böfögni még ők se nagyon mernek, orrot túrni meg aztán pláne nem.

Ezennel tehát úttörő leszek és vállalom:

• olykor túrom az orrom (de azért igyekszem társaságban nem, és nem a fiam előtt),
• fingani is szoktam (de elsősorban a wc-n),
• kakilok is (sőt, amikor a fiam még nagyon kicsi volt, akkor még az is előfordult, hogy vele a kezemben, vagy éppen az ölemben)
• és hát mi tagadás, néha igazán jólesne böfögni egy jót, s ha nincs senki jelen, hát elő is fordul, hogy nem türtőztetem magam

De hát kemény dolog a szocializáció, és én egy szóval sem mondom, hogy alpárinak kell lenni, csak van egy kis képmutatás abban, hogy egy kétéves gyerek ezek mindegyikét meglepő mennyiségben csinálja, mutatja, kommentálja, a szülőknek pedig nem árt adekvát és következetes, de a legkevésbé sem pironkodó reakciókat keresni.

És bár elég ideges tudok lenni az evolúciós pszichológia túl- és/vagy félrehangsúlyozásától, de azért abban biztos van valami, hogy az állatvilág igen különös kapcsolatban van a saját ürülékével. Megszaglásszák, esetleg meghemperegnek benne, neadjisten meg is eszik, mi viszont már egész kicsi kortól tiltjuk, tabuvá tesszük, esetleg büntetjük is. Pedig valójában szeretjük ezeket a dolgokat, az ember feláll a wc-ről és visszanéz, egy bizonyos kultúrába tartozó ember kifújja az orrát, de azért a zsebkendőt szétnyitja, elemzi az eredmény, majd összegyűri ugyan a zsepit, de a zsebében még jó darabig gyűjtögeti a száradó taknyot. És hát az is van, hogy a legjobb parfümök alapvető kelléke a szarszag. 

Felmerül tehát a kérdés, hogy melyik (mellék)termékről hogyan, mikor és milyen életkorban szabad és kell beszélni. És mikortól lép be a tiltás a szocializációba? Mikortól és hogyan kell mederbe terelni a kiválasztás (?) különböző formáit? Hogy konkrét legyek, mikor nem kéne már azon nevetni, amikor a gyereked egy-egy bővebb mondat közben elejt egy ízesebb böffentést?

És hát akkor már az is kérdés, hogy miért ennyire vicces a böfögés és a fingás? Pont a tiltás miatt? A fiamon jól látszik, hogy mindez számára a legtermészetesebb dolog, ahogy Shrek is mondja, jobb kint, mint bent, mi viszont pont ezen a természetességen nevetünk. Mert valójában arról van csak szó, hogy irigykedünk. De nem csak ezekre. Mindenre irigykedünk, amit egy gyerek csinál, mindenre, amit neki még szabad és nekünk, felnőtteknek már nem.

Kép forrása: https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhFLWxfZNcZCU7YKSbWkM0UbpjvuVTl4zISWvGhyphenhyphenWNZmHIlQTzw9JB0tmijA-W_EXeUcWlI8B0u4w_I2yDELohoRgqQ-RbVYznrzoQnmD-0LQbHXl5YKxBFZE6RvnCAf20MNbNRmvpdvoM/s1600/694850_42704635.jpg

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Nem(i) egyenlőség

Először is egy-két axióma:

1. Női egyenjogúság-párti vagyok, rosszul vagyok az üvegplafon-effektustól és attól, hogy ugyanabban a beosztásban nő és férfi nem ugyanannyit keresnek.
2. Hányingerem van azoktól a férfiaktól, akik azt hiszik, hogy kidudálhatnak a kocsiból egy jó segg láttán, vagy hogy megítélhetnek egy nőt bokaátmérő alapján, azokról nem is beszélve, akik úgy köszönnek egy nőnek, hogy sziasztok.
3. Felháborít, hogy egyáltalán nincs megoldva Magyarországon a részmunkaidő, a férfiak gyesre menése nem elterjedt (bár épp tegnap este beszéltük meg, hogy a következő gyerekünkkel én megyek gyesre), és a nők szülés utáni munkaerő-piaci reintegrációja is erősen bénázik. (Íme egy ezzel a témával foglalkozó, egész friss tanulmány).
4. Nem akarok képmutató lenni, valóban sokkal kényelmesebb a tablettás fogamzásgátlás, mint bármi más, de ezzel együtt nem értem, hogy miért a nők korlátozott számú petesejtjét kell lebénítani, amikor ott van a mi végtelen számú spermánk. Amint lesz elérhető és kényelmes férfi-fogamzásgátlás, hát állok elébe.

És egy kérdés:

1. Hogy lehet úgy megírni egy hetero bejegyzést, hogy abban azért egyértelmű legyen, hogy közben  átjöjjön: ugyanolyan fontosnak tartom az örökbefogadó, az LMBTQ-, a hetero és a lombik-, illetve az egyedül nevelő szülők gender- és szülőséggel kapcsolatos problémáit.

És akkor:

Azt gondolom, hogy alapvetően a fenti axiómákkal kellene foglalkozni, néhány emancipált férfi nyafogása marginál ahhoz az elnyomáshoz képest, amit a nők kénytelenek átélni minden nap. És az már egész jó, ha átéli, reflektál. Mert az elnyomásnál talán még ijesztőbb, amikor egy nő azonosul is a rá osztott konzervatív szerepekkel. (Erről is készült két elég jó tanulmány, az egyiket már egy korábbi bejegyzésbe is belinkeltem, annak továbbra is a 14-18. oldala releváns, a másiknak érdemes a 171-174. oldalak táblázataiban és grafikonjaiban elmerülni.)

De azért ezzel együtt néha kiakaszt a férfiaknak és apáknak szánt szerep, most újra írok róla, megihletett ugyanis Cziglán Karolina cikke a divany.hu-n.

Merthogy alapból persze én is az egyenjogúság híve vagyok, mert én nem segítek otthon a háztartásban és nem segítek a gyereknevelésben, nem. Ezeket együtt csináljuk, és ez nem kis különbség. De nem könnyű. Nem azért, mert émelygek, ha olyat csinálok, amit az evolúció nem nekem szánt. Hanem azért, mert rettenetesen könnyen belecsúszik az ember bizonyos szerepekbe, mégpedig azokba a szerepekbe, amiket a társadalomnak, illetve a helyzetnek köszönhetően bizonyos esetekben én is magamévá teszek. Merthogy nem annyira könnyű emancipált férfinak és apának lenni. Mert mondjuk a terhesség alatt nem léteztem. No meg a legtöbb tudományos és kevésbé tudományos fejlődéspszichológiai (kézi)könyv, ha egyáltalán, akkor is csak mellékesen említi az apukákat. És hát az is van, hogy a munkahelyemen minden alkalommal, amikor otthonról hozok kaját, meglepődnek, hogy jé, te főzöl?! 

Egyenjogúság ide, egyenjogúság oda, észre sem vettem, és már nem is biztos, hogy szeretnék változtatni azokon a rögzült helyzeten, amikben mi, emancipált párként benne vagyunk. Az etetés például - bár én főzök többször - valahogy a feleségemé lett. Persze már alig kell etetni, de az egész projekt kommunikációs része kicsúszott a kezeim közül. Persze, ha egyedül vagyok a fiammal otthon, akkor sem marad éhen a gyermek, elfogadja tőlem is a kaját, és azt hiszem, ízlik is neki, amit főzök, sőt, a hétvégi tükörtojásaim fehérjét rendszeresen megeszi előlem. A körömvágást simán elfelejtem, és ha rajtam múlna, bizonyára nem mindig lenne pótpelenka, vagy váltásruha a babakocsiban. És fordítva: amikor kölcsönkérjük az anyósomék autóját, általában én vezetek. Persze, mindenki épségben eléri célját nélkülem is, de mégis, így lett. Pedig mielőtt megszületett volna a gyerekünk, nagyjából ugyanannyit vezettünk. Aztán ott vannak a betegségek körüli remek elfoglaltságok: orrszívás, különböző kemikáliák orális és nazális bevitele, a pontosság jegyében anális lázmérés, ezeket rendre én csinálom, nem mintha a feleségem erre zsigerileg képtelen lenne, és nem mintha nekem viszont az orrcseppes pipetta lenne az átmeneti tárgyam.

Szóval nem könnyű kitartóan emancipáltnak lenni, de azért érdemes megpróbálni. Még akkor is, ha testileg alkalmatlanok is vagyunk a terhességre, szülésre és a szoptatásra. De jelen lenni lehet. Ott is, ahonnan nem csak a fizika, hanem még a divat is kitúr minket, illetve ahol csak részben van ránk szükség. Az igény szerinti szoptatás egyik - számunka - kevésbé előnyös hozadéka például, hogy egész sokáig kimaradunk az etetés és a megnyugtatás élményéből.

Ha pedig csak a női WC-hez adnak pelenkázót, hát menjünk be. Én mondjuk akkor is a nőibe megyek, amikor férfi gusztustalan és/vagy nincs benne szappan. Amikor pedig az orvos kitartóan a feleségemnek magyaráz, az én kérdéseimet pedig meg se hallja, hát kitartóan kérdezek és nézek, hátha idővel a hallóreceptorai a mélyebb frekvenciákra is érzékennyé válnak, netalántán véletlenül összetalálkozik a csak a nőt (el)ismerő szakember tekintete az enyémmel. Ebben a folyamatban az is sokat segít, hogy majdnem mindig ott vagyok és mutatom, hogy úgy viszonylag képben vagyok a gyerekem életét illetően.

De akad ám anyai oldalról is bőven mit tenni. Például lehet figyelni a feladatok egyenlő elosztására. Lehet bízni az apában, sőt, el lehet fogadni, ha esetleg hibázik a másik. Be lehet vonni a férjet abba, amitől az esetleg ódzkodik, vagy abba, amiről esetleg a feleség azt gondolja, hogy csak ő érthet hozzá. Olyan ugyanis nincs. Egy apának is lehet véleménye a szoptatásról, a gátmetszésről, sőt, akár az abortuszról is, és ők is, mi is fel tudunk öltöztetni egy gyereket.

Persze nem az a cél, hogy mindenki ugyanolyan legyen. Igenis vannak különbségek a szülők között, az egyik szigorúbb, a másik engedékenyebb, az egyik jobban szeret kirakózni, a másik állatokkal játszik inkább, az egyik alacsonyabb, a másik magasabb, de ezek nem a nemiség függvényei.

Tehát.

Kedves macsó, hímsoviniszta, vasárnaponként teátrálisan focizó, a fiókok között eltévedő, gyereke méreteit tévesztő, mosogatástól száradó kezű, pelenkázni képtelen szexéhes apukák és kedves gyereknevelést kisajátító, a férfiakra, kizárólag mint sperma- és pénzdonor sofőrökre tekintő, a szexet csak gyereknemzésre használó, az apukák általi öltöztetést kontrolláló, a munkaerőpiacról önként kiugró anyukák!

Minden külső ellenállás és belső idiotizmus ellenére tessék szépen emancipálódni és emancipálódni hagyni!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Toleranciára nevelés

Tanmese következik.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. És volt neki egy apukája. (Meg egy anyukája és testvére, de ők ebben a mesében nem szerepelnek.) Jól kijöttek egymással, nagyon szerették egymást. Mindenük megvolt, amit csak szerettek volna, de sosem estek túlzásba, és a kisfiúnak sem voltak kielégíthetetlen vagy fölösleges vágyai. Viszont egy olyan cipőt, amilyen Jack-nek (ez most off, de egyszer felriadtam álmomból, felültem az ágyban, tisztán és érthetően megkérdeztem, hogy de ki az a Jack?!, majd visszaaludtam), óvodai jóbarátjának is volt, olyat nagyon szeretett volna. Az apuka a legnagyobb örömmel teljesítette volna fia kérését, de sajnos (csakúgy mint én) nem tudta, ki az a Jack. A kisfiú pedig csak mondta a jellemzőit, hogy ilyen a nadrágja, meg olyan a szeme, meg amolyan a táskája, úgy tud focizni. De mivel az apuka csak nem jött rá, ezért arra kérte a kis trónörököst, hogy másnap mutassa meg az óvodában. Így is lett. S mint kiderült - most jön a lényeg és a tanmese vége -, Jack volt az egyetlen feketebőrű az óvodában.

És ennek az ellenkezője:

Az előző munkahelyemen (nevelési tanácsadó) rendszeresen jártunk óvodákba megnézni a gyerekeket. Egyszer az óvónő, jelezve, hogy mennyire multikulti kis csoportja van, odahívta az egyik kislányt, rámutatott, hogy ő például néger.

A kérdés tehát a következő: hogyan kell toleranciára nevelni? Mi a helyes út? Van egyáltalán helyes út? Mikor fontos és mikor mindegy, hogy ki honnan jött, milyen a bőrszíne, hogy állnak a szemei, kivel él együtt, igaziak-e a mellei, büdös-e, mi van rajta?

Van egy mesekönyvünk, bizonyos Kié a Márta? A történet nem túl izgalmas - a Márta egy csónak, ami, amíg két fiú fel nem újítja, nem kell senkinek, akkor viszont mindenkinek -, a rajzok kicsit felnőttesek, a rímek bosszantóak, szóval nem a világ legjobb könyv ez, pláne nem egy kisgyereknek, viszont mégis megszólít egy fontos dolgot.

Mégpedig: A két fiú, akik felújítják a ladikot, feltehetően melegek. A bugyuta, San Fransiscoban játszódó történetben viszont - ami a felszínen arról akar szólni, hogy a csónakot, bár az összes szereplő magának szeretné, az valójában mindenkié - éppen az a szép/jó, hogy a homoszexualitás semmilyen módon sincs tematizálva. Semmilyen buta sztereotípia sem kerül elő. Sőt. Nem is tudjuk, hogy a két fiú valóban az-e. (A fülszövegből csak annyi derül ki, hogy a történet valós és így a két főszereplő is, akik a csónakfestés mellett szervezetfejlesztenek.)

Cserébe az összes többi szereplő végtelenül ki van karikírozva. A sznob Zsanett a fazonra nyírt kutyájával, az összes osztrák sztereotípiát megtestesítő, Apfelstrudelt sütő Hanzi, a kopasz, peace-jel totoválásos Rivera és felesége Riveráné, aki krónikus tengeribetegsége ellenére követeli magának a csónakot, valamint ikerunokáik, Terka és Sári. Aztán ott van még Darnell, a jamaikai raszta, Yuki, a távolkeleti futó, akinek a helyben kocogás a minimum és végül  Rémes Miki, akiről semmi rémes nem derül ki, csak annyi, hogy nem borotválkozik naponta, és akit a teljes társaság Márta eltűnésével gyanúsít.

Persze nem ő volt, és persze a csónak is megkerül.

A történet lényege, legalábbis nekem, hogy a homoszexualitás mindegy. Nem tartozik senkire sem. És míg a sznobság, a futás, a modorosság, az akaratosság szerzett tulajdonságok, addig a származás és a szexuális orientáció nem. És itt most nem mennék bele az etnikai identitás és etnikai személyiség közötti különségekbe és kapcsolódási pontjaiba, ami viszont fontos, hogy a könyv csak a szerzetteket cikizi. Az más kérdés, hogy az olvasó könnyen összekapcsolhatja őket néhol a származással (ld. Hanzi).

A könyv éppen abban jó, hogy nem nyúl azokhoz a tulajdonságokhoz, amikről az ember nem tehet. A többit viszont nem kíméli.

És ebben mi is ilyenek vagyunk. Merthogy fikázni jó és szerintem lehet is, de ami eleve látszik, meg amiről nem tehet, az nálunk nem téma. Látja a fiunk is, nem kell arra ráerősíteni. Persze tabusítani sem kell semmit, de azt hiszem, hogy csak akkor kell valamilyen örökölt vonást - nem, a szexuális orientáció, vagy a tulajdonhoz fűződő viszony nem azok - kiemelni, ha annak valamiért van jelentősége, mondjuk azért, mert az illető számára fontos. Ha nincs és nem, akkor mindegy.

Politikailag korrektnek lenni, ennek megfelelően beszélni és úgy is tenni tehát jó dolog, azt meg egyébként sem árt megtanulni, hogy nichtvordemkind, mert mindent ért, mindenre figyel és főleg ott is lát összefüggéseket, ahol nincsenek is.

Mindezzel együtt és ettől függetlenül, ha San Fransiscoba mész, tegyél virágot a hajadba!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: