A folsavtól az egyetemig

Gyerekeinknek a legjobbat akarjuk, ez nem is kérdés.

A kezdetektől ameddig csak lehet. A folsavtól az egyetemig. A zigótától a sírig.

Toljuk a magzatvédő vitaminokat, baba-mama harmónia csengőt hordunk, simogatjuk a hasunkat az óramutató járásával megegyező irányba, terhestornára járunk, felvesszük facebookon ismerősnek a szülésznőt, like-oljuk a kórházat, ahol szülni fogunk, baba-mama torna, kézikönyvek, szülés fittlabdán, borostyánkő nyaklánc, rugalmas kendő, hátihordozó, pihenőágy, gyereküléshez törésteszt, bébiőr és légzésfigyelő, éjjellátóval bekamerázott gyerekszoba, biokaja, kölesgolyó, bevizsgált anyatej és játszótéri homok, eukonform babaágy, recsegésmentes parketta, bedugaszolt konnektorok, lll, iszsz, blw.

Nem mintha ezek közül bármivel is baj lenne, de azért annyi mégis van, hogy ezen dolgokra való kizárólagos odafigyelés közben egyetlen dologról mintha mégis megfeledkeznénk. Najó. Két dologról. Nem. Igazából háromról. Önmagunkról, a másikról, meg arról, hogy az első egy év-másfél év mindössze egy másfél évig tart. S ha még szülünk is utána újra egyet vagy többet, akkor sem tart az egész hardcore-sűrű cucc (hsc) az (aktív) életünk végéig.

Szóval a kérdés az, hogy amikor a hsc-nek vége, vagy ha ideig-óráig kiszakadunk belőle, akkor mi lesz belőlünk, illetve marad-e egyáltalán belőlünk bármi is addigra, mire a gyerekünk intézménybe kerül.

Már nem megy a szex, már nem érdekeljük egymást, már minden mondat és minden rá adott reakció támadás, minden helyzetből játszma lesz, ne igyál, ne cigizz, ne nyúlj hozzám, nem hallom, ne üvölts velem, miért nem érsz sosem hozzám, már nem szeretsz, elköltözöm.

Ilyesmikről szól a Káva Kulturális Műhely 3050 gramm című darabja, amin nemrég voltam, és ami azóta is pörög a fejemben - pszichológusként is elég érdekes benne ülni, de nem titok, érintettként is. No nem azért, amiket az előző bekezdésben felsoroltam. Hanem azért, mert sosem voltunk korábban szülők, férjek vagy feleségek, és bár igyekszünk jól csinálni, párhuzamosan dédelgetni és okosan vinni a különböző, egymásnak sokszor ellentmondó szerepeinket, de hát ez azért elég nehéz.

Szóval a 3050 gramm száznyolcvan percnyi, unalomba egy pillanatig sem forduló önvizsgálat-trip, aminek az igazi üzenete a darab végén hangzik el, de mivel - lévén ez egy improvizáción alapuló részvételi színház és -darab - azt mi magunk, a közönség fogalmazza meg, ezért az minden egyes alkalommal más és más. S mivel már csak kétszer adja elő a társulat a grammjait, ezért már csak kétszer lehet megnézni és beépíteni önmagunk és párkapcsolatunk jövőjére vonatkozó következtetéseket.

Mellesleg ha ez egy színikritika lenne, akkor még tudnék csomó mindent írni, de hát ez egy apablog, én meg még csak nem is vagyok színikritikus (bár egyszer már próbálkoztam vele), szóval maradnék inkább Shaznay Lewis sorainál:

A few questions that I need to know

how you could ever hurt me so

I need to know what I've done wrong

and how long it's been going on

Was it that I never paid enough attention?

Or did I not give enough affection?

Not only will your answers keep me sane

but I'll know never to make the same mistake again

You can tell me to my face or even on the phone

You can write it in a letter, either way, I have to know

Did I never treat you right?

Did I always start the fight?

Either way, I'm going out of my mind

all the answers to my questions

I have to find

Mert konfliktusok, szerepkonfliktusok, elakadások magunkon belül és egymással minden kapcsolatban vannak, aminek hatására még az is lehet, hogy nem megy a szex, sok az ivás és a dohányzás, nem jó az érintés vagy túl sok az érintés és így tovább, de mindezekről egy párkapcsolatban beszélni kell tudni. Mégpedig idejében. Élőben, telefonon, levélben, sms-ben, Facebook-cseten, bárhogy. A hibákat a felek közösen hozzák létre, közösen kell hát őket megoldani is, még akkor is, ha egyébként úgy tűnik, mintha elég jól látszana, hogy ki a felelős.

Annyi még gyerek mellett is jár önmagunknak és a másiknak, hogy ki tudjuk, és ki merjük mondani a gondjainkat, nemhiába kéri ezt az All Saints is.

A darab tehát még egy 3050 grammal született gyerek nélkül is érdekes lehet bárkinek, aki volt vagy lesz majd párkapcsolatban, annak pedig, aki látni szeretné a magyar Hank Azariát, annak pláne.

Itt lehet jegyet foglalni a következő előadásra.

Hajrá!

(A képet a társulat Facebook-oldaláról vettem)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Szia Apu!

S. kérdezte pár hete a kádban pancsolva, hogy mikor megyünk már megint a temetőbe. S mivel E. úgyis a saját családjával turnézott, ezért apák napján kimentünk a sírodhoz. Meglátogatni. Ennél bosszantóbb kifejezés nincs is. Mindegy. S., ahogy kiszállt a kocsiból, szaladt a sírokhoz és kiabálta, hogy ő bizony megtalálja a tiédet, és tényleg. Megtalálta. Ott állt előtte, egy másik síron ugrálva mutatta büszkén találmányát. Aztán, amikor karomon F-fel szóltam, hogy csak óvatosan ugráljon, sűrűn elnézést kért, majd keresett egy követ magának és F-nek, illetve rám szólt, hogy én is keressek gyorsan egyet. Maradt volna még, amikor én már eljöttem volna, F-re kentem, de persze neki mindegy volt, S. pedig leült egy sír peremére, és onnan nézte volna még hosszan a te sírodat.

Bizony, az unokád sokkal giccsesebb jeleneteket produkál, mint amiket el tudsz képzelni.

De aztán, mivel tényleg el kellett indulnunk, meglovagolva a giccshullámot még kértem őket, hogy köszönjenek el tőled, S. integetett, én elfojtottam a sokadik sírásom, beszálltunk a kocsiba, majd kertek alatt elmentünk a veresegyházi Medveparkba, ahol, ha délutánig maradtunk volna, nem vicc, megnézhettük volna a Z'Zi Labor és a Veresegyházi Asszonykórus közös koncertjét. Út közben megállítottak a rendőrök, én persze izgultam, mint minden ilyen helyzetben, S. pedig kicsit csalódott volt, amikor rájött, hogy a rendőrök nem azért állítottak meg, hogy a pár perccel korábban látott, otthonról elkóborolt kakasról kérdezzenek ki minket, de aztán vígan folytatta a mostanában aktuális monológját, miszerint miért nem lettem focista, sőt, miért nem akartam focista lenni, hiszen ő az lesz. F. mindezt hangos kurjongatással és a lábának örüléssel toldotta meg.

Ha láttad volna a mai napunkat, biztos azt mondtad volna, hogy ne kapkodjak, hogy túl sűrű, és tényleg túl sűrű is volt, de nem baj, ilyennek terveztem eleve, a gyerekek pedig nagyon élvezték.

Te viszont ezt az egészet, az én apaságomat, meg úgy egyáltalán, az egész életemet már egyáltalán nem tudod élvezni, mert már tizenegy éve nem élsz. És ez őrület. Ennél már csak az a nagyobb őrület, hogy én mindennek ellenére most levelet írok neked, amit most, éppen ezért, gyorsan abba is hagyok.

Szia, 

fiad

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Hurrá, nyaralunk?

Ami gyerek nélkül a legkönnyebb, legegyszerűbb és jó eséllyel még pihentető is lenne, vele együtt viszont már feszegeti a nyaralásról alkotott elképzeléseimet.

Merthogy cseppet sem vagyok kipihentebb, mint egy átlagos munkahét végén. Sőt, egy átlagos munkahéttel ellentétben a nyaralás alatt folyamatos volt a szolgálat, nem volt pihenő, megállás, és mivel se barátokat, se rokonokat, se egyéb személyzetet nem vittünk magunkkal, ezért a delegálás sem volt megoldható.

Nem vagyok naiv, tudom, hogy egy gyerek nem gyerek, de valószínűleg ez is olyan dolog mint a levegő, ami kitölti a tárolóedényt, akármekkora is az. Így aztán az időjárás mellett az sem árt, ha kreativitásból is visz az ember magával eleget.

Íme egy önkényes, teljesség igénye nélküli lista a találékonyságot igénylő területekről, avagy

k i s k á t é   n y a r a l á s h o z

• Repülőút

Bár még csak kettő múlt a fiunk, ez már a negyedik repülőútja, ha neki ez nem is jelent sokat, mi tudjuk, hogy abszolválható a dolog, az egyetlen lényeg, hogy le- és felszállásnál ne duguljon a füle. Folyadék vagy valami ennivaló mindig legyen nálad, és akkor már csak arra kell figyelned, hogy akkor is mosolyogj rá, amikor egy-egy kisebb turbulencia alatt a gyomrod befészkeli magát a tüdőlebenyeid közé. Ha ez megvan, akkor nagy baj nem lehet. Nálunk azért voltak playmobil-figurák, kis utazókönyvek, és a mobilt is repülőgép-üzemmódba helyeztük, hogy lehessen rajta képeket nézegetni, de a fiam minden próbálkozásunkra fittyet hányt, csak a sötétítő és a kondenzcsíkok nyűgözték le a szűk kétórás úton, meg persze produkálta magát a - minden híresztelés ellenére lelkes  - utazóközönségnek

Azt persze nem volt könnyű elmagyarázni, hogy miért kell le- és felszálláskor ülni, miért kell felhúzva tartani a sötétítőt, azt pedig már mi se értettük, hogy az alvó gyereket leszálláskor miért kell felkelteni és külön székbe ültetni.

• Autóút

Gyerekkel a távolságot nem kilométerben vagy órában mérik, hanem Dudiban (Halász Judit – a szerk.). Mondjuk a Tour de France Cancale és Saint Malo közötti szakasza három Dudit tesz ki, egy Csiribiri, egy Panda és mondjuk egy Károgós (abban van az egyre magasabb hangon énekelt Som dere som dara). Ha kicsit el is tévedsz a hülyén táblázott úton (mert persze GPS-t nem szereztél be az út előtt), akkor még lehet, hogy egy-két Bóbita is belefér. És persze arra is készülj fel, hogy minden beszálláskor újra kell majd kezdeni a lemezt.

Ha messzebb merészkedsz, akkor iktass be egy alvást is az útra, izgulj, hogy tényleg el is aludjon az út alatt és ne felejts el időben tankolni, a megállás ugyanis ébresztő hatású.

És nagyon fontos: ha bérelt kocsival merészkedsz neki az útnak, akkor ügyelj arra, hogy mindketten vezethessétek a kocsit, különben jó eséllyel mindketten beleőrültök a szerepek rögzülésébe: egyikőtök kipeckelt szemekkel, tehetetlenül vezet, a másik pedig szórakoztathatja a magát még nem mindig szórakoztatni képes, repetitivitásra annál éhesebb porontyot.

• Strandolás

Egy gyerek nem gyerek, tudom, persze, de a naptejtől bepanírozódott gyerekről a hideg zuhany alatt lemosni a lemoshatatlan homokot, közben kihúzni a babakocsit a süppedő strandról és összeszedni a kakát, amit a meztelen gyereked nagy büszkén produkált a földre, nem kis munka. Mindezek előtt és után viszont a legcukibb képeket lehet készíteni a meztelenül, a tükörsima, a világ egyik legnagyobb apáláyban rohangáló, boldogságtól megpukkanó gyerekről.

• Alvás

A blog rendszeres olvasói bizonyára tudják, hogy az alvás és altatás a blog alfája és ómegája egyben, hát a nyaralás sem múlhatott el az ezzel kapcsolatos para nélkül. Hotelszobában felnőtt ágyból leeső gyereket hajnalban vigasztalgatni, bérelt apartmanban matracról leguruló fiút magatok közé venni, autóban, az elméretezett gyerekülésben lecsukló fejet csuklóból tartani, babakocsit hátrabillenteni, majd a felébredő gyereket a tűző napon (a kép csak a reggeli ködöt illusztrálja, valójában gyönyörű idő volt végig) visszaaltatni próbálni, mindnek megvan a maga bája.

• Evés

Amikor az ember nyaral, igyekszik új ízeket is kipróbálni, ez azonban a nem kis táplálkozási merevséggel megáldott kétévest aligha fogja érdekelni. Csillogó szemekkel fogja ugyan nézni a piacon a legkülönbözőbb halakat, élő rákokat, sőt, apjához hasonlóan talán még köszönni is fog nekik, de a tányéron már csak a borsót, rizst, krumplit akarja látni, utóbbit is csak a megszokott, hasáb formában. No meg fagyit (értsd: tölcsér) minden mennyiségben.

• Honvágy

Hát igen, amire te nem gondolsz, arra a gyereked majd gondol. A fiunk eleve szokta mondani, hogy szeretem a hazát, de ez inkább a lakásunkra vonatkozik, mint Magyarországra, vagy a Kárpát-medencére, most viszont egyértelműen nem csak a lakás hiányzott neki, hanem az összes megszokás, ami itthon körülveszi. A rokonok, a játékok, a könyvek, a barátok, a tárgyak, minden, ami az övé. Az egyik étterem pincérjében felismerni vélte az egyik bölcsistársa, a másikban pedig a másodunokatestvére anyukáját és minden alkalommal - amiből azért nem volt nagyon sok -, amikor kicsit kiborult, haza akart menni. No meg persze nézett volna Süsüt, Vukot, Ho-ho-ho horgászt, amire internet hiányában nem volt lehetőség, szóval a wifi-nélküloiséget nem csak a szülők, a gyerek is megszenvedi.

Veled ellentétben viszont a gyereked úgy fogja élvezni és körbeszaladni a lakás minden egyes zugát, mintha évtizedek teltek volna el, a délutáni játszóterezésre pedig már te is azt fogod érezni, hogy ész érvek sem vihetnek arra embert, hogy elhagyja a megszokott közeget. (DE!)

• Bónusz

Gyerekkel a nyaralás együtt jár még elképesztő mennyiségű adott és kapott puszival, kézenfogva rohangálással a tengerparton, rengeteg humorral, röhögéssel, öleléssel, kavics- és kagylógyűjtögetéssel, giccsbe hajló mosolygásokkal a naplementében, ami ugyan a gyerekedet egyáltalán nem érdekli, de te azért bőven meghatódhatsz rajta, a retekcukiság még a zord apaszívet is megrogyasztja.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Ki itt lelépsz, hagyj fel minden reménnyel!

Én tényleg nem értem, miért van ilyen vacak állapotban a családom. Pedig emlékszem még, milyen jól kijöttünk egymással, mi voltunk a bezzegék. Tudtunk beszélgetünk, együtt ettünk, sokat társasoztunk, figyeltünk egymásra, sosem kiabáltunk, hétköznap este én meséltem nekik, imádták a kitalált történeteimet, működtünk, na.

Aztán kamaszok lettek és mindennek vége. Már nem bízunk egymásban, már nem tudok a feleségemmel egy értelmes szót váltani, mert egyfolytában csak nevelünk, utasítgatunk. Ők meg! Az egyik rágyújt az iskolában, aztán magyarázkodhatok az igazgatónak, a másik meg - jó, elfelejtettem felvenni élete első koncertjét - arra sem veszi a fáradtságot, hogy lejöjjön kajálni, amikor a feleségem az egész napos munka után még főz is.

És hát nem egy ilyen nap van ám, hanem minden nap egy véget nem érő rimánkodás. Folyamatos alkudozás azon az egy rohadt laptopon, mintha komolyan a facebookon dőlne el a világ. És próbálkozhatok bármivel. Fenyegetőzhetek, kiabálokhatok, aztán lehetek haver is, jópofizhatok, szevasz, gyere már, neszívass, én se szeretem azt a hülye maggi-levest, aztán persze ebből is elegem lesz, kijövök, bevágom az ajtót.

Ma meg úgy beszélt velem a főnököm, mintha nem ő lenne nálam 15 évvel fiatalabb, fenyegetőzött, hogy ki fog rúgni, felnégyeltem volna, de csak bólogattam, mint egy hülyegyerek. Kocsma helyett hazamentem, de már a folyosón hallom, ahogy ordibálnak egymással. Kinyitom az ajtót, alig vesznek észre, a feleségem is csak azt nézi, vettem-e kenyeret. Kicsit próbálom összeterelni a családot, először szelíden, de aztán elönt a düh, ordítok. Értelme viszont egyik stratégiának sincs.

Felkapom a táskám a földről, magamat is meglepő higgadtsággal az ajtóból még visszafordulok: sziasztok, holnap jövök.

Hát így.

Ilyen egy átlagos család két napjának két kis része.

És az idegesítő és bosszantó az, hogy ez tényleg egy átlagos család volt. Valamelyik részére bárki ráismerhet, még csak önkritika sem kell. Úgy vágod magad pofán nézőként, hogy még repetát is kérsz.

A Káva Kulturális Műhely ugyanis nem viccel, amikor színházról és nevelésről van szó. Valódi problémákat szólítanak meg, amik mindenkit megmozgatnak. Az aktív nézői részvétel darabjaikon ugyan nem kötelező, de az embernek sok választása nincs. Tőlem igazán nem áll messze a szkepszis és a kívülmaradási vágy, az Apalabirintus című darabjukat nézve viszont úgy vonódtam be a darabba, hogy alig ismertem magamra.

A család életét bemutató apró részleteket követően a háromféle apát játszó férfi és az egyféle anyát játszó nő a nézőket konzultációra hívja, tanácsokat osztogathatunk a hozzánk forduló karakternek. Valamennyire ismerem a tanácsadást, négy évig adogattam egy nevelési tanácsadóban. Hát az a luxus, ami ott van, itt nincs. Itt ugyanis rögtön, nem ám egy hét múlva látod, volt-e bármi értelme annak, amit mondtál, hiszen a színész ki is próbálja a javaslataidat. A te szádból a hülyeség nem olyan feltűnő, de övéből ordít.

Persze a mi fiunk még csak két éves, a családunk egyben van, beszélgetünk egymással, figyelünk egymásra, csak ritkán kiabálunk, társasozni nem szeretünk, de azért igyekszünk a fiunk lefektetése után nem csak a számítógépünk előtt ülni (azt azért a jegyzőkönyv kedvéért le kell írnom, hogy éppen ilyenkor van alkalmam blogot írni). De ki mondja meg, hogy a darabbéli család hol csúszott el? Mit és mikor rontottak el?

Hát semmit. Ez a baj. Ettől olyan valóságos az egész. Semmi extrém nincs benne. Csak a sima, hétköznapi, mindenkit érintő és mindenkit utolérő bénázás. El sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy kamasz gyerekes családot egyben tartani. És talán itt a lényeg, hogy minden életkorban mást jelent az egyben tartás, mást jelent az egymásban való bizalom, mást jelent a minőségi idő és mindenkinek mindig mást jelent a mennyiség.

Szóval sokmindent lehet, egy dolgot viszont nem. Elmenni. Kimenekülni nem szabad. Milyen alapon teheti meg ezt az apa? Mire gondolhat közben a többi családtag, akik mit sem tudnak az előzményekről? Ezt aztán a három apakarakter is megértette a nézőkkel való beszélgetésből. Meg azt megértette, hogy mindig csak kerülgették a problémát, tünetek mentén élt a család, a genny a vékony varr alatt vígan érlelődött, a probléma maga viszont sosem volt kihangosítva.

Szóval nagyon nehéz dolog a szülői lét, sokkal több esélye van az embernek elrontani, mint jól csinálni. De ha ezt el merjük fogadni, garantáltan könnyebb dolgunk lesz.

(A kép a Káva Kulturális Műhely hozzájárulásával került a bejegyzésbe.)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

... és beszéld el fiadnak...

Egész gyerekkoromban csak néztem a könyvespolcunk falán ezt a könyvet, valami nagyon megfogott a címlapjában, de valamiért sosem nyitottam ki, így azt sem tudtam pontosan, hogy miről szól. De beleégte magát az emlékezetembe, a lényeget pedig anélkül is értem, hogy kinyitnám.

Már régen nem lakom otthon, viszont - mivel korábban is felmerült csomó kérdésem azzal kapcsolatban, hogy az apukámat, aki majdnem nyolc éve nem él már, hogyan tematizáljam, hogyan beszéljem el fiamnak - érdemesnek tűnt kinyitni. Hogy beszélhessek neki a nagypapájáról, származásáról, annak fontosságáról, tartalmáról. Az előbbi érzelmileg, utóbbi azért jelent nehézséget, mert sokszor én sem tudom, éppen ezért (és mert ez még kevésbé érthető, mint a nem élő nagypapája) erről ritkábban is esik szó, de azért néha ez is előkerül.

Nem olyan bonyolult a dolog, ezt hívják szocializációnak. Ami az apukám esetében leginkább a fényképnézegetéssel egyenlő. Nincsenek ugyan szépen, kényszeresen albumokba pakolva, címmel, dátummal ellátva, és a falat sem borítják míves keretekben képek, de azért elég könnyen hozzájuk lehet jutni, csak ki kell borítani egy dobozt, amiben ömlesztve benne van minden a kettőnk közös és régebbi életéből. Így aztán képről ismer minden exosztálytársat, exbarátot, exbarátnőt, exrokont. Jó kis nosztalgiatrip magyarázni a képeken, hogy ki kicsoda. A fiam, meg mint egy levéltári előadó, óvatosan a hüvelyk- és a mutatóujja közé csippenti a képet és megerősítésképpen kimondja a nevet, amit éppen hallott.

Ennek köszönhetően bárkit, bármilyen életkorában felismer függetlenül attól, hogy látta-e valaha, fekete-fehér-e a kép vagy színes, hurkás csecsemő volt-e az illető, vékony fiatal, vagy már újrahurkás, őszkopasz. Az egyetlen, amit kever, az az ő tavaly és az én 30 évvel ezelőtti nyáron készült képem. Nem igazán érti, hogy az utóbbin miért nem ő van. És hát ezek között a képek között vannak az apukámról készültek is, nem tabusítunk, felismeri őt is, tudja a nevét, tudja, hogy ő a másik nagypapája.

Többek között ezért úgy döntöttem, hogy vasárnap kimegyek vele a temetőbe. Egyébként nem vagyok az a temetőbe járó típus, halottak napján sem járunk temetőbe, nem szoktam "meglátogatni" az apukámat, nem beszélek hozzá, nem jut eszembe a halálának évfordulóján, többek között azért sem, mert nem is tudom napra pontosan, hogy mikor halt meg, azt hiszem, a születésnapjai körül inkább eszembe szokott jutni, de akkor is inkább csak azért, mert a rokonaim eszembe juttatják. Talán hárítás, talán nem, de én nem ezt a részét tartom fontosnak az emlékezésnek.

Legutóbb talán valamikor későtavasszal lehettem utoljára, most lett újra kedvem hozzá. Pontosan arra a hangulatra vágytam, ami egy ilyen út alkalmával a hatalmába szokott keríteni. Unortodox erre vágyni, de valahogy a gyász már csak ilyen. Megvan az a szám, amit akkor szeretek hallgatni, amikor a sírhoz érek, tudom, milyen hangulatra vágyom ott, és azt is tudom, hogy milyen lesz a hangulatom, amikor kijövök.

Viszont - jó önző cucc ez, de hát a gyász már csak ilyen - a családommal nem tudok kimenni. Mindenkinek mást jelent ez az egész, főleg azért, mert a fia csak én voltam, a lánya csak a nővérem, a felesége csak az anyukám, nem folytatom. Szóval ha az ember valaki mással megy ki, akkor pont az nem fog összejönni, amiért mégis jó tud egy ilyen rettenet lenni: a katarzis, a megkönnyebbülés, a fellélegzés nem lesz meg. Nekem a gyász már csak ilyen magányos dolog.

Kivéve vasárnap. Akkor ketten toltuk. És függetlenül attól, hogy a fiam mennyit értett az egészből, nekem nagyon fontos volt, hogy ott volt velem és hát továbbra is, ez egy önző cucc. Szóval kocsiba be, cd-t be, sírokhoz ki, kocsiból ki, és akkor kicsit lelassultak az események.

Először ugyanis fel kellett keltenem a kocsiban mély álomba merülő fiamat, aki eleinte nem teljesen értette, hogy hol van, később talán még kevésbé. Aztán odasétáltunk az apukám sírjához, ahol nagyon tetszettek neki a kövek, elmagyaráztam neki - ügyelve, hogy a kipa nehogy leessen a fejemről - hogy a zsidóknál úgy szokás, hogy egy követ teszünk a sírra. Ez, már amennyit megértett belőle, még jobban tetszett neki, kerestem hát egy kavicsot, a kezébe tettem, amitől már igazán röhögött, és egy jól irányzott dobással pont a sírra dobta (egyébként tényleg nagyon ügyesen dob), én meg büszke voltam a könnyeim között.

Az egész közben meg igazán borzalmas: fúj a szél, dübörögnek a repülők, guggolok a fiam mellett, ő vigyorog, ő a nagypapád, az én apukám, már zokogok, ő boldogan mondja, hogy papapa, én ettől még jobban zokogok, új értelmet nyert a szomorúság. Aztán összeszedtem magam és visszasétáltunk a kocsihoz.

Ahogy hajtottunk ki a temetőből, elkérte a kipámat, mondta sapka, mondtam, kipa, mondta kipa(vagy valami ilyesmi), fejére tette, játszott vele, én meg - bár tudva, hogy korai, értelmetlen és úgysem érti - elmagyaráztam neki a zsidó szokásokat, hogy ő is zsidó, meg a rokonai is, erre ő mondta, hogy ne sidó, de aztán meggyőztem, ő meg hazafelé csak mondogatta mosolyogva: apu sidó, mama sidó, mamama sidó, papapa sidó, aztán kicsit játszadozott még a kipával, de hamar megfeledkezett a dologról. A nagyszülői ebédnél még kicsit produkáltattam, de aztán én is leálltam.

Azt hiszem, valahogy az egészből azért mégiscsak megértett valamit.

Délután ugyanis szaladgált a lakásban, felvette a kipámat, de már nem sidózott, viszont nézegette az apukám egyik képét, ismételgette a nevét és szomorúan és aggódva mondogatta, hogy apu sír.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Privát szféra

Azt hallottam, hogy egyszer azt mondta az Esterházy, hogy egy gyerek mellett még minden marad a régiben, kettő mellett már nehezebben oldható meg, hárommal már pláne, négynél már nem is gondolsz rá.

Mi egynél járunk, és azt hiszem, kettő fölé már nem is nagyon akarunk menni, de már most azt érezzük, hogy nagyon észnél kell lennünk ahhoz, hogy meglegyen a privát szféránk és persze tudjunk elég időt kettesben is tölteni.

A helyzet az, hogy el voltunk kényeztetve.

A feleségem eddig phd-zett, mindig dolgozott mellette, de sosem teljes állásban, no meg a fiunk születésétől kezdve másfél éven keresztül gyesen-gyeden volt. Én meg éltem a pedagógus munkakörben dolgozók boldog életét, heti 21 ledolgozandó óra, a maradék felkészülés, miszerint szakvélemények kiállítása, hőbörgés, felkészülés, hőbörgés, téli szünet, tavaszi szünet, nyári szünet, őszi szünet, 46 nap szabadság. Sőt, volt egy remek, de sajnos csak fél évig élő rendelet, amely szerint az intézmény vezetőjének és vezetőhelyettesének plusz szabadságok járnak. Én az utóbbi voltam, volt tehát egy olyan félévem, amikor évi 52 nap szabadságban gondolkodhattam, erre jött még rá a két apanap, no meg a szülés utáni öt nap, alig dolgoztam.

Aztán először lemondtam a vezetőhelyettességről, azzal rögtön megugrott a rendelési időm és lecsökkent a fizetésem, aztán egy hónapja megszüntettem a közalkalmazotti jogviszonyomat is, mert új munkát találtam, amivel átmenet nélkül megfeleződött a szabadságom és megduplázódott a munkaóráim száma. No meg a fizetésem is megemelkedett, de ez most mellékes.

Most úgy néznek ki a napjaink, hogy alig látjuk egymást, alig tudunk beszélni, alig tudunk egymásról valamit. Fél9-re járok dolgozni, és ugyan csak ötig kell bent lennem, pénteken meg fél háromig, túlóra nincs, szóval panaszra sincs ok, de mégis. Fél hatra érek haza, bő óránk van még az esti rutin megkezdése előtt. Az pont arra elég, hogy a bölcsiből hazajövő és egyfolytában engem emlegető fiam, mire hazaérek, már inkább elutasítson. Szerencsére pár percnyi flörtölés után már újra áphúúúúúú, szóval visszatér őkegyelme gigacukisága.

(Ezt a pszichológia bizonytalan kötődésnek hívja, amivel én persze (ex)pszichológusként és apaként nem értek egyet. Mert tök jó kis vizsgálatra alapozza az Ainsworth az eredményeit, de a három kategória egyszerűen túl kevés és túl merev, de főleg túl rosszfej anyai (!) mintákat pakol mellé.)

De közben meg ez a viselkedése tök érthető is, hiszen egész nyáron nem dolgoztam, végig hármasban voltunk, aztán jött a szeptember, a feleségem elkezdett dolgozni, én folytattam, a fiunk bölcsis lett, aztán novembertől mindezt azzal tetéztem, hogy fele annyit érek rá.

És ez még csak a fiam irányába történő változás. Ugyanez igaz a feleségem félé is. Őt is sokkal kevesebbet látom (a fiam sokkal biztosabban kötődik hozzá (ha mégis hiszünk Ainsworthnek), neki például majdnem mindig örül, ha viszontlátja), alig-alig tudunk beszélni, az anyukám elhúzott három hónapra New Yorkba - anyu! semmi szemrehányás -, szóval most csak a feleségem szüleire támaszkodhatunk, ami a kettesben töltött esték számát is erősen lecsökkenti.

Ja, és mivel estére rendszeresen hullafáradtak vagyunk - az alvásban nem sok előrelépés tapasztalható -,  ezért még egy-egy mozit vagy színházat még kibírunk, de hatalmas bulizásokat már nem tudunk csapni.

És mikor találkozom a barátaimmal? Nincs sok, de akkor is. És mikor intézünk ügyeket, van pár javítanivaló a lakásban, mikor tanulok meg gitározni, mikor sportolok?

Ha a Beatles szerint nyolc napból áll egy hét, akkor valamelyik együttes igazán kitalálhatná már a napi 26-7 órát.

Szóval hiába tesszük ki a behajtani tilos táblát, ha mi se mehetünk be az utca másik oldaláról.

Mitagadás, nehéz dolog a felnőttek élete. Csak a sajtkészítők boldogok!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Sgt. Parent’s Lonely Hearts Club Band

Vagy, hogy egy kis poszt-Beatlest is beemeljek: Band on the run.

Szóval a család egy együttes.

Ami az esetek túlnyomó többségében egy nőből, egy férfiból, jelen esetben minimum egy gyerekből, no meg persze csomó rokonból, barátokból, játszótéri pajtikból, bölcsődetársakból, körzeti orvosból, bolti eladókból, blablabla áll.

De valahogy az együttes, amikor valami para van, feloszlik, vagy ha nem is oszlik fel, a szülők rettenetesen elmagányosodnak. Kettesben is, egyedül is.

Rögtön a szavamba vágok: nincs para. Eddig elég szerencsések vagyunk: egy tüdőgyulladás, két kötőhártya-gyulladás, néhány takony, egy-két hányás (az egyiknél megtapasztaltuk, hogy milyen menő a tel-avivi kórház)  és egy áll felrepedés. És mi is csak nagyon ritkán engedtük el magunkat.

De amikor mégis para van, akkor hirtelen tökegyedül vagy. Mert lehet tanácsokat adni, segíteni, de a döntést te hozod. Vagy ti. Feloszlik az együttes. Kegyetlen orrszívás, hisztérikus szemcseppentés, anális lázmérés, orális lázcsillapítás. Te csinálod, te kínzod a gyereked azért, hogy jobb legyen. Ezt persze ő nem érti a szűk 21 20 hónapjával, az úgynevezett késleltetés pszichológiai elsajátítása még hosszú évek kemény munkája. Addig marad a tortúra.

És ezek még csak az apróságok. De én már ennyitől is kivagyok. Kifelé, a fiam és a feleségem felé erős vagyok, összeszedem magam és a megoldásra koncentrálok. De belül reszketek, sírok. Folyamatos a para. A fiam én vagyok. A fiam mi vagyunk. Egyszerűen nem lehet semmi baja.

De persze nem vagyok naiv. Simán lehet nagy baj is, simán ismerünk olyan családokat, vagy tudunk olyan családokról, ahol igazán nagy a baj. El sem tudom képzelni, mit érezhetnek például annak a kisfiúnak a szülei, akit, ha minden jól megy, Franciaországban fognak megműteni, olyan súlyos a betegsége. Aki volt már a Mokkában, a Fókuszban, saját Facebook-oldala van, több bolt, vendéglátó-hely (amiből az egyik még jótékonysági koncertet is tartott) és még több család komoly anyagi hozzájárulásával, igyekeznek egy párizsis kórház műtőasztala felé. Ott aztán hatalmasra duzzadt az együttes és mégis: az lehet az igazi magányosság.

A mindennapok magánya végigkísérni a saját gyerekedet a szenvedéseiben. Végignézni a kínjait.

És ez még egy olyan család, amely istenien ki tudja használni a kapcsolati tőkéjét.

Szó sincs persze arról, hogy bárkiben is bűntudatot akarnék kelteni, én is, mi is pont így tennénk.

De mi van azokkal a családokkal, akiknek nincs ekkora szociális háttere? Akiket hasonló esetben be sem engednek a Mikába? Akiknek esélye se lenne arra, hogy a Briós eladott croissant-jaiból akár csak egy forintot is kapjanak? Akik talán azt sem tudják, hogy mi az a croissant.

Az talán már nem is magány.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Family frost

Meglepően sokáig azt hittem, hogy nem ismer még meg a fiam. Persze valójában tudtam, hogy ez nem így van, csak éppen mindenki mástól is annyira boldog volt, hogy néha elbizonytalanodtam. Most már persze jó ideje egyértelmű, hogy tudja, ki vagyok, már ki is mondja, hogy apu, illetve inkább azt, hogy áphuuuuuu (és sokszor minden más férfi is én vagyok). De felismeri a többi rokonát is, unokatestvéreit (pedig igazán sok van neki), barátainkat. Felismeri a nagyszüleit is.

Amikor gyerek voltam, nagyon sokáig büszke voltam arra, hogy nekem hat nagyszülőm van, összeváltak, mondtam mindig. Az apukám szülei együtt voltak, illetve együtt vannak még ma is, az anyukám szülei viszont elváltak és mindkettejüknek lett új kapcsolata. A mostohanagypapámmal annak ellenére megmaradt a kapcsolatunk, hogy a nagymamám már rég nem él. A fiamnak nincs hat nagyszülője, csak három. A feleségem szülei élnek, együtt is vannak, de az én apukám bő hét éve meghalt. Mikortól mondjam neki? Mikor vigyem ki a temetőbe? Ott játszhat a virágokkal? Mikor mutassak neki fényképeket? Sírhatok? Mennyire kell ezt az egészet tudatosan csinálni, lehet egyáltalán?

A korábbi bejegyzések sugalmazó kérdéseivel ellentétben ezek valódi kérdések, amikre nincsenek kész válaszaim. A halál érthetetlen dolog, nincs mit elfogadni rajta, megszokni lehet csak. Vannak a gyászfolyamtnak jól azonosítható fokai, meg vannak az évekkel később még feltörő mélypontok, amikről nem írnak a pszichológia könyvek. Nagyjából persze megszoktam már, hogy nem él az apukám, a fiam pedig nem is ismerhette. Hiányozni éppen ezért nem fog neki soha, de a hiánya fel fog tűnni.

Rám mindig azt mondták, hogy az apukám karikatúrája vagyok. Pár napja a fiam egyik pillantásában viszontláttam az apámét. Megható és hátborzongató volt egyben.

Nincs szerintem Budapesten két olyan család, ami ilyen közel van egymáshoz, mint az enyém és a feleségemé. A nagyszüleink egy egyetemre jártak, ismerték is egymást, a nagymamám abban a körzetben volt gyerekorvos, ahol a feleségem nagymamája tanár, ők is ismerték egymást. Az anyukám látta egy filmben az anyósomat, miatta lett kamaszként hasonló frizurája, gyerekkori lakásunkhoz közel nött fel az apósom, nővéremet csecsemőként csodálta, apukámról, amikor összejöttünk a feleségemmel, két dolgot mondott: a legkedvesebb ember, aki a legtöbb Munkást szívta. De nem csak ezek miatt, alapvetően nagyon jól kijön mindenki mindenkivel.

És még így is vannak néha konfliktusok. Persze ezeket főleg egymással beszéljük meg. Nem véresek, nem komolyak, kisebb feszültségek, nézeteltérések, szereptévesztések. Persze senki sem tehet róla, de az apukám halála miatt van egy érezhető anyagi és rendelkezésre állási asszimmetria a két család között. Óhatatlanok az apró méricskélések, nehéz belőni az optimális vertikális és horizontális távolságot.

De hát ha ez is menne, akkor az meg már giccses lenne.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: