>
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: privát szféra. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: privát szféra. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. július 15., szerda

Kötelező kellemetlenségek

Rég volt már a Kaleta-ügy.
Talán már egy hetes is van.

De talán nem árt ma is ízlelgetni a bűvös számot. A tizenkilencezret.

Ennyi gombócból is sok, pláne erőszakos, pedofil képekből. De mégis, kicsit olyan ez a szám, mintha nem egészen értenénk. Mintha relativizálnánk. Nem is feltétlenül az ítéletet meghozó(k), de lehet, hogy ő(k) is. Mert minden más tiltottból 19.000 elég komoly büntetéssel járna. 19.000 gramm marihuána, 19.000 lopott autó, 19.000 lövés, 19.000 forintnyi be nem fizetett adó, engedély nélkül lelőtt 19.000 fácán.

Szóval szennyes, abszurd, groteszk, következetlen és igazságtalan világban élünk. És ebben a világban élnek a gyerekeink is.

Amely világ, és abban különösen Magyarország, össze-vissza beszél róluk. Össze-vissza gondolkodik róluk. A gyerek büntethető, de a gyerek nem mehet be egyedül az állatkertbe. A gyerek nem szavazhat, de elég, ha csak 16 éves koráig tanul. A gyerek cigit nem vehet, de házasodhat. És a rendszer elvárásai velük kapcsolatban ugyanilyen ellentmondásosak, hiszen a rendszer a gyerekekben egy döntést hozó és a döntés meghozatalára teljesen alkalmatlan, komoly felelősséget vállaló, de a felelősség vállalására teljesen alkalmatlan gyerekeket vizionál és hoz létre.

És ebben a világban élünk mi, szülők is, arról nem is beszélve, hogy mi is egy ilyen, ellentmondásos világban szocializálódtunk. Vagy talán még ellentmondásosabban.

De hát akkor nem lenne végre itt az ideje annak, hogy ezeket végre megszüntessük? Nem lehetne egy olyan rendszert létrehozni, ami következetesebb? Ami védi és támogatja a gyerekeket. Mert - már ha az ember épp nem antinatalista - a gyerekek azért mégis csak a jövő zálogai.

Reflektál erre a popzene is, Marc Bolan szerint a forradalom gyerekeit nem lehet átverni, a The Who már nem is csak gyerekekről, hanem úgy általában magunkról énekel, de a legkonkrétabb a (Szabó Benedek és a) Galaxisok, ők ugyanis azt mondják, hogy minket már nem lehet elrontani, túl sokat láttunk és túl sokat utaztunk.


De ha ez így van (márpedig így van, régebben tényleg lehetett még utazni, látni), akkor mi se rontsuk el a gyerekeinket, mi se verjük őket át. Hanem inkább védjük őket meg a beteg emberektől.

Akik nem köhögnek, nem fertőznek, akiken nem is látszik, hogy betegek lennének. De azok.

Azért, mert úgy kíváncsiak a gyerekekre, ahogy mások nem.

Azért, mert amire gerjednek, az a másik megalázásával, agresszióval, megerőszakolásával vagy megerőszakolásának megnézésével jár együtt. Méghozzá közvetlenül. Persze, nem minden pedofil ugyanolyan, és nincs is belőlük olyan nagyon sok, de egyrészt az a kevés is épp elég, másrészt épp a láthatatlanságuk miatt oly veszélyesek ők.

És nekünk, szülőknek, akármilyen kellemetlen és kényelmetlen is (erre van az angolban a kiváló awkward kifejezés), ezekről a dolgokról bizony beszélni kell a gyerekeinkkel, ezekről a dolgokról bizony beszélnünk kell a gyerekeinknek.

Beszélgetni, mert beszélgetések egy része lehet párbeszéd-alapú, sőt, a legtöbb legyen is ilyen, de néhánynak, épp a szülő-gyerek kapcsolat hierarchikus jellegéből fakadóan nem különösebben kell demokratikusnak lennie. Kijelentünk, utat mutatunk.

De leginkább nem a gyerekeinknek van feladatuk és felelősségünk ezzel kapcsolatban, hanem nekünk.

Mondjuk ne fotózzuk a gyerekeinket meztelenül, pelenkában, félmeztelenül, fütyijük/puncijuk helyére cuki kis négylevelű lóherét odasoppolva. Illetve persze fotózzuk, ha épp olyanunk van, de ne posztoljuk bele az internetbe és inkább ne is a felhőbe, hanem a telefonunk memóriájába mentsük le. 

És ezt talán nem is annyira bonyolult betartani.

Mert, de ezt nyilván mindenki tudja, a dark webre percek alatt felkerül bármi, ami oda való vagy oda valónak tűnik, ami viszont azt is jelenti, hogy hoppá, nem is akkor válik valami kontrollálhatatlanná, amikor a dark webre kerül, hanem akkor, amikor az internetre.

A simára.

Egész egyszerűen nem várhatjuk meg, amíg az oktatásba bekerül a testtudatosság, az önismeret, a saját testünk felett gyakorolt kontroll, nem várhatjuk meg, amíg a rendszer következetesebben kezd el a gyerekekről gondolkodni és nem várhatjuk meg, amíg a pedofilokra vonatkozó törvények úgy változnak meg, ahogy arra azért már van gyakorlat a világ számos országában. Hogy aki mondjuk gyerekeket bántalmazott, az nyilvántartásba kerül. Az nem dolgozhat többet olyan területen, ahol gyerekkel van. Annak a lakókörzetében tájékoztatni kell a szomszédokat arról, hogy mi vele a helyzet. Akinek kapcsán bírósági ítélet nemcsak a börtön - felfüggesztett dimenzióban mozog, hanem akinek kötelező terápiát is előír a hatalom. 

Nem várhatunk ölbe tett kézzel, nekünk kell következetesnek és előrelátónak lenni, nekünk kell a szexuális nevelést a pornóról szóló mondatokkal és a pedofilokról szóló mondatokkal kiegészítenünk.

Akármilyen kellemetlen és nehéz is.

A végére pedig néhány, a témába vágó link.

Tovább

2013. június 10., hétfő

Ki itt lelépsz, hagyj fel minden reménnyel!

Én tényleg nem értem, miért van ilyen vacak állapotban a családom. Pedig emlékszem még, milyen jól kijöttünk egymással, mi voltunk a bezzegék. Tudtunk beszélgetünk, együtt ettünk, sokat társasoztunk, figyeltünk egymásra, sosem kiabáltunk, hétköznap este én meséltem nekik, imádták a kitalált történeteimet, működtünk, na.

Aztán kamaszok lettek és mindennek vége. Már nem bízunk egymásban, már nem tudok a feleségemmel egy értelmes szót váltani, mert egyfolytában csak nevelünk, utasítgatunk. Ők meg! Az egyik rágyújt az iskolában, aztán magyarázkodhatok az igazgatónak, a másik meg - jó, elfelejtettem felvenni élete első koncertjét - arra sem veszi a fáradtságot, hogy lejöjjön kajálni, amikor a feleségem az egész napos munka után még főz is.

És hát nem egy ilyen nap van ám, hanem minden nap egy véget nem érő rimánkodás. Folyamatos alkudozás azon az egy rohadt laptopon, mintha komolyan a facebookon dőlne el a világ. És próbálkozhatok bármivel. Fenyegetőzhetek, kiabálokhatok, aztán lehetek haver is, jópofizhatok, szevasz, gyere már, neszívass, én se szeretem azt a hülye maggi-levest, aztán persze ebből is elegem lesz, kijövök, bevágom az ajtót.

Ma meg úgy beszélt velem a főnököm, mintha nem ő lenne nálam 15 évvel fiatalabb, fenyegetőzött, hogy ki fog rúgni, felnégyeltem volna, de csak bólogattam, mint egy hülyegyerek. Kocsma helyett hazamentem, de már a folyosón hallom, ahogy ordibálnak egymással. Kinyitom az ajtót, alig vesznek észre, a feleségem is csak azt nézi, vettem-e kenyeret. Kicsit próbálom összeterelni a családot, először szelíden, de aztán elönt a düh, ordítok. Értelme viszont egyik stratégiának sincs.

Felkapom a táskám a földről, magamat is meglepő higgadtsággal az ajtóból még visszafordulok: sziasztok, holnap jövök.

Hát így.
Ilyen egy átlagos család két napjának két kis része.

És az idegesítő és bosszantó az, hogy ez tényleg egy átlagos család volt. Valamelyik részére bárki ráismerhet, még csak önkritika sem kell. Úgy vágod magad pofán nézőként, hogy még repetát is kérsz.

A Káva Kulturális Műhely ugyanis nem viccel, amikor színházról és nevelésről van szó. Valódi problémákat szólítanak meg, amik mindenkit megmozgatnak. Az aktív nézői részvétel darabjaikon ugyan nem kötelező, de az embernek sok választása nincs. Tőlem igazán nem áll messze a szkepszis és a kívülmaradási vágy, az Apalabirintus című darabjukat nézve viszont úgy vonódtam be a darabba, hogy alig ismertem magamra.

A család életét bemutató apró részleteket követően a háromféle apát játszó férfi és az egyféle anyát játszó nő a nézőket konzultációra hívja, tanácsokat osztogathatunk a hozzánk forduló karakternek. Valamennyire ismerem a tanácsadást, négy évig adogattam egy nevelési tanácsadóban. Hát az a luxus, ami ott van, itt nincs. Itt ugyanis rögtön, nem ám egy hét múlva látod, volt-e bármi értelme annak, amit mondtál, hiszen a színész ki is próbálja a javaslataidat. A te szádból a hülyeség nem olyan feltűnő, de övéből ordít.

Persze a mi fiunk még csak két éves, a családunk egyben van, beszélgetünk egymással, figyelünk egymásra, csak ritkán kiabálunk, társasozni nem szeretünk, de azért igyekszünk a fiunk lefektetése után nem csak a számítógépünk előtt ülni (azt azért a jegyzőkönyv kedvéért le kell írnom, hogy éppen ilyenkor van alkalmam blogot írni). De ki mondja meg, hogy a darabbéli család hol csúszott el? Mit és mikor rontottak el?

Hát semmit. Ez a baj. Ettől olyan valóságos az egész. Semmi extrém nincs benne. Csak a sima, hétköznapi, mindenkit érintő és mindenkit utolérő bénázás. El sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy kamasz gyerekes családot egyben tartani. És talán itt a lényeg, hogy minden életkorban mást jelent az egyben tartás, mást jelent az egymásban való bizalom, mást jelent a minőségi idő és mindenkinek mindig mást jelent a mennyiség.

Szóval sokmindent lehet, egy dolgot viszont nem. Elmenni. Kimenekülni nem szabad. Milyen alapon teheti meg ezt az apa? Mire gondolhat közben a többi családtag, akik mit sem tudnak az előzményekről? Ezt aztán a három apakarakter is megértette a nézőkkel való beszélgetésből. Meg azt megértette, hogy mindig csak kerülgették a problémát, tünetek mentén élt a család, a genny a vékony varr alatt vígan érlelődött, a probléma maga viszont sosem volt kihangosítva.

Szóval nagyon nehéz dolog a szülői lét, sokkal több esélye van az embernek elrontani, mint jól csinálni. De ha ezt el merjük fogadni, garantáltan könnyebb dolgunk lesz.

(A kép a Káva Kulturális Műhely hozzájárulásával került a bejegyzésbe.)
Tovább

2013. június 1., szombat

Az önző gén


Szingli vagyok, hegyeket mászom.
Van egy barátnőm, hegyeket mászom.
Van egy a feleségem, hegyeket mászom.
Van egy terhes feleségem, hegyeket mászom.
Van egy a feleségem és egy gyerekem, hegyeket mászom.
Van egy terhes feleségem és egy gyerekem, hegyeket mászom.
Van egy veszélyeztetett terhes feleségem és egy gyerekem, hegyeket mászom.
Van egy feleségem és két gyerekem, hegyeket mászom.
Van egy feleségem, két gyerekem, és kurvára beszorult a lábam.
Van egy feleségem, két gyerekem, egy teljes és egy térdtől amputált lábam, -30 fok van és két napja nem aludtam, de megérte, legalább megvolt a Kandzsendzönga.
Szóval az van, hogy mindenki önző. Mindig. Még akkor is, amikor nem. A dolgok végén úgyis az önzés van. Ezt még Joey is tudja a Jóbarátokból, tudja Phoebe is, csak nem akarja elhinni, Hófehérke meg már nem is szarozik holmi önzetlenséggel, Erőss Zsoltról meg már ne is beszéljünk! De tényleg ne.

No persze távol álljon tőlem, hogy moralizáljak vagy ítélkezzek sit-com-, mese- vagy hegymászó hősök felett, merthogy mi, szülők sem vagyunk ám kivételek. Sőt! Azzal erősítjük a szabályt, hogy nyakig benne vagyunk! Átpasszoljuk a gyerekünket a nagyszülőknek, testvéreknek, babysittereknek, bölcsődének, hogy végre kettesben lehessünk. Nélkülük megyünk nyaralni, örülünk, ha jól eljátszanak magukban, keressük az alkalmat, hogy mikor ölelkezhetünk anélkül, hogy féltékenykednének azok a fránya porontyok, úgy akarunk telefonálni, hogy közben nem üvölt a háttérben, hogy mamagyejje, néha meg akarunk írni itthonról egy levelet, alig várjuk, hogy kipihenhessük magunkat a munkahelyünkön.

És ezekkel kapcsolatban még mindig egész kezelhető mennyiségű a bennünk lévő bűntudat. Mondjuk egy-egy erősebb hiszti alatti erősebb kiabálás, vagy a mélyálomból kelés közbeni gondolatok sokkal jobban betesznek, mint egy esti mozi, vagy egy külföldi kiküldetés.

A kérdés tehát nem az, hogy önzőek vagyunk-e vagy sem, hanem az,
  • hogy ezt elfogadjuk-e vagy sem, illetve
  • hogy milyen hamar és milyen úton jövünk rá arra, hogy mi is simán beállhatunk Hófehérkéék mellé, végül, 
  • hogy milyen prioritási listákat állítunk fel és abban milyen hamar jön elő az ember maga
Ennek mentén - vigyázat, radikálkategóriák! - két fajta szülő van. Az egyik, aki azt gondolja, hogy a szülőség egy állapot, ami van és nagyon fontos, de nem kell, hogy az egész életet megváltoztassa, átalakítsa. Ennek igazán extrém példája a hópárduc, de róla megígértem, hogy nem beszélünk.

Van pár nevelési könyv, ami mérsékelten és ésszel, de ezt az irányt támogatja, a régiek közül legjobb példa erre Spock, az újak közül, épp olvasom és mindenképpen javaslom Pamela Druckerman Nem harap a spenót - Gyereknevelés francia módra könyvét. A kicsit bosszantó címen érdemes hamar túllendülni, és bár a könyv nem sok empíriát, viszont annál több elfogultságot, általánosítást tartalmaz, én - ami elég ritka dolog - folyamatosan bólogatva olvasom. Az amerikai újságírónő néhány éves párizsi tapasztalataira építve írta meg a könyvet, bemutatja a "francia" terhességet, szülést, szoptatást, etetést, bölcsődét, az átélt kulturális különbségektől először rendre sokkot kap, majd, elmélyülve a helyi irodalmi és filozófiai evidenciákban, ő maga is franciává válik. Persze nem minden tetszik benne, de azért nagy vonalakban pont azt adja vissza, amit én/mi is gondolok/gondolunk a gyereknevelésről. Bár messze nem vagyunk ősfranciák, de gyarmat simán lehetnénk.

A másik csoportba tartozók szerint viszont a szülőség minőségi változást jelent, ami szükségszerűen mindent átír és hosszútávon megváltoztat. Ezt az irányt jóval több könyv és még több weboldal, blog támogatja, mindezek olvasása azonban jóval kevesebb bólogatással, annál több fejingatással jár. Ennek is van ám extrém példája, mondjuk az anyuka, aki még vezetés közben is szoptat. Nem sok különbséget látok a két kategóriában az extremitások között, mindkettő elmebaj, a normalitáshoz közeledve viszont már nyilván nincs akkora eltérés a két csoport között, így akár még át is lehet csúszni egyikből a másikba, majd vissza. Helyzete válogatja.

Mi azért szeretnénk az előbbi kategóriához tartozni, de persze nem mindig, nem minden területen és nem minden áron. Gyereknevelésünket egyértelműen az határozza meg, hogy mennyire vagyunk álmosak. És persze ezzel teljesen párhuzamosan az, hogy a fiunk mennyire álmos. Nem nehéz kitalálni, minél kialvatlanabbak vagyunk, annál többször vagyunk következetlenek, annál többször megyünk a  rövid távon könnyebb úton. Még süsü, még fotó, kézben altatás, állva altatás, most jövök, nem mindjárt. Mindent és mindig a fiunkért. És éppen itt a lényeg - bár erre szerintem már több utalás is volt a blogban -, hogy a teljes átadás és önmagunkról való megfeledkezés sokkal több önös elemet tartalmaz, mint az, amikor az ember megtartja a határokat és ezzel egyéb szerepeit is.

Énkomplexitás (Linville) az erre vonatkozó terminus technicus, amit szerintem akár az úgynevezett szereprepertoár-teszttel (Kelly) is lehetne mérni (bár még senki se tette), amit a bennfentesebb, két-három éves tapasztalattal rendelkező pszichológusok már simán csak Rep-tesztként emlegetnek (de ugyanők már a Rorschachot sem tartják szükségesnek kimondani, KIP-et (katatim imaginatív pszichoterápia - a szerk.) vagy elég csak egy Rót felvennem? - kérdi lágyan búgva, miközben hörpint egyet a teájából). Érdekes vizsgálati kérdés lenne, hogy komplexebbnek látja-e magát (hm, énjét) egy, a karrierjét is szem előtt tartó anyuka egy fulltime anyukához képest, vagy sem. És persze az meg még inkább kérdés, hogy kívülről melyik anyukát mennyire látják komplexnek az emberek?

És persze megint: hol és hogy vannak az apukák? Az ő énkomplexitásukat mennyiben változtatja meg az, hogy gyerekük van?

Reprezentatív kutatásról nem tudok, de az biztos, hogy engem szétvet a komplexitás!

Szóljon hát e bejegyzés végén a Travis nevű skót együttestől a Selfish Jean, amit pont úgy kell ejteni,  viszont kicsit máshogy kell írni, mint Richard Dawkins könyvének a címét, a The Selfish Gene-t, ami viszont pont ennek a posztnak a címe!

Ha ez nem komplex, hát semmi.
Tovább

2012. december 4., kedd

Privát szféra


Azt hallottam, hogy egyszer azt mondta az Esterházy, hogy egy gyerek mellett még minden marad a régiben, kettő mellett már nehezebben oldható meg, hárommal már pláne, négynél már nem is gondolsz rá.

Mi egynél járunk, és azt hiszem, kettő fölé már nem is nagyon akarunk menni, de már most azt érezzük, hogy nagyon észnél kell lennünk ahhoz, hogy meglegyen a privát szféránk és persze tudjunk elég időt kettesben is tölteni.

A helyzet az, hogy el voltunk kényeztetve.

A feleségem eddig phd-zett, mindig dolgozott mellette, de sosem teljes állásban, no meg a fiunk születésétől kezdve másfél éven keresztül gyesen-gyeden volt. Én meg éltem a pedagógus munkakörben dolgozók boldog életét, heti 21 ledolgozandó óra, a maradék felkészülés, miszerint szakvélemények kiállítása, hőbörgés, felkészülés, hőbörgés, téli szünet, tavaszi szünet, nyári szünet, őszi szünet, 46 nap szabadság. Sőt, volt egy remek, de sajnos csak fél évig élő rendelet, amely szerint az intézmény vezetőjének és vezetőhelyettesének plusz szabadságok járnak. Én az utóbbi voltam, volt tehát egy olyan félévem, amikor évi 52 nap szabadságban gondolkodhattam, erre jött még rá a két apanap, no meg a szülés utáni öt nap, alig dolgoztam.

Aztán először lemondtam a vezetőhelyettességről, azzal rögtön megugrott a rendelési időm és lecsökkent a fizetésem, aztán egy hónapja megszüntettem a közalkalmazotti jogviszonyomat is, mert új munkát találtam, amivel átmenet nélkül megfeleződött a szabadságom és megduplázódott a munkaóráim száma. No meg a fizetésem is megemelkedett, de ez most mellékes.

Most úgy néznek ki a napjaink, hogy alig látjuk egymást, alig tudunk beszélni, alig tudunk egymásról valamit. Fél9-re járok dolgozni, és ugyan csak ötig kell bent lennem, pénteken meg fél háromig, túlóra nincs, szóval panaszra sincs ok, de mégis. Fél hatra érek haza, bő óránk van még az esti rutin megkezdése előtt. Az pont arra elég, hogy a bölcsiből hazajövő és egyfolytában engem emlegető fiam, mire hazaérek, már inkább elutasítson. Szerencsére pár percnyi flörtölés után már újra áphúúúúúú, szóval visszatér őkegyelme gigacukisága.

(Ezt a pszichológia bizonytalan kötődésnek hívja, amivel én persze (ex)pszichológusként és apaként nem értek egyet. Mert tök jó kis vizsgálatra alapozza az Ainsworth az eredményeit, de a három kategória egyszerűen túl kevés és túl merev, de főleg túl rosszfej anyai (!) mintákat pakol mellé.)

De közben meg ez a viselkedése tök érthető is, hiszen egész nyáron nem dolgoztam, végig hármasban voltunk, aztán jött a szeptember, a feleségem elkezdett dolgozni, én folytattam, a fiunk bölcsis lett, aztán novembertől mindezt azzal tetéztem, hogy fele annyit érek rá.

És ez még csak a fiam irányába történő változás. Ugyanez igaz a feleségem félé is. Őt is sokkal kevesebbet látom (a fiam sokkal biztosabban kötődik hozzá (ha mégis hiszünk Ainsworthnek), neki például majdnem mindig örül, ha viszontlátja), alig-alig tudunk beszélni, az anyukám elhúzott három hónapra New Yorkba - anyu! semmi szemrehányás -, szóval most csak a feleségem szüleire támaszkodhatunk, ami a kettesben töltött esték számát is erősen lecsökkenti.

Ja, és mivel estére rendszeresen hullafáradtak vagyunk - az alvásban nem sok előrelépés tapasztalható -,  ezért még egy-egy mozit vagy színházat még kibírunk, de hatalmas bulizásokat már nem tudunk csapni.

És mikor találkozom a barátaimmal? Nincs sok, de akkor is. És mikor intézünk ügyeket, van pár javítanivaló a lakásban, mikor tanulok meg gitározni, mikor sportolok?

Ha a Beatles szerint nyolc napból áll egy hét, akkor valamelyik együttes igazán kitalálhatná már a napi 26-7 órát.

Szóval hiába tesszük ki a behajtani tilos táblát, ha mi se mehetünk be az utca másik oldaláról.

Mitagadás, nehéz dolog a felnőttek élete. Csak a sajtkészítők boldogok!
Tovább
Üzemeltető: Blogger.