>
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gendertan. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gendertan. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. december 14., csütörtök

10 kérdés, amit mindenképp tisztázni kell az első randin!

December 8-án megjelent egy cikk, amiről négy napos késéssel értesített minket a 444.hu, erre tessék, most még én is jövök.

Szó sincs viszont arról, hogy újra leközölném az eredetit, sőt még arról sincs, hogy azt szétszedném, megkritizálnám (nem is lenne miért), egyszerűen csak összeszedem azt a 10 dolgot, amit szerintem tisztázandó egy első randin. Nem csak feministáknak, nem csak metszetszemléletűeknek. Hanem mindenkinek.

Legalábbis szerintem.

Mindezt egyébként teljes kibicként, ugyanis sosem voltam első randin. 

Randin persze voltam, de ezekből sosem lett kapcsolat, így aztán az első, mint jelző (?) képtelen volt értelmét nyerni. Kapcsolatban, ha nem is túl sokban, de azért voltam, meg vagyok is egyben úgy tíz éve, de ahogy ezt, úgy a korábbi kapcsolataimat sem előzte meg első randi. Innentől viszont mindenkinek a fantáziájára bíznám a dolgot, annál is inkább, mert a bejegyzésem nem is a magánéletemről fog szólni.

Szóval akkor most nézzük azt a 10 dolgot, amit érdemes tisztázni. Vigyázat! Erősen normatív kontent következik!


1. Zéró tolerancia

Az előítélet egyik definícója úgy hangzik, hogy minden előítélet, ami a fenntartja az adott társadalmi berendezkedés (aka hierarchia) egyenlőtlenségeit. Namost akkor én, ha lenne még első randim, zéró toleranciát hirdetnék mindenféle előítélettel szemben. Ez azt jelenti, hogy a rasszizmus, a szexizmus, az antiszemitizmus, az LMBTQ-fóbia, a vallási kirekesztés és fóbia, a testi és vagy lelki betegségek és minden egyéb kirekesztés elfogadhatóságáról elég keveset tudok csak beszélni.

2. Feminista-e vagy!

A feminizmus definíciója számomra elég egyszerű és elég egyértelmű. A férfiak és a nők egyenlőek. Nem egyformák, nem ugyanolyanok, de egyenlő jogokkal rendelkeznek. Hogy ez sajnos nem így van, az tény, de lehetne így, sőt, így kellene lennie. És ehhez sokat kell tenniük a nőknek, de a férfiaknak is. Nekik, nekünk talán többet. És hogy ez nem utópia, ahhoz elég csak megnézni a GGG magyar és mondjuk svéd és mondjuk belarusz mutatóit vagy esetleg ezt a cikket.

És ha már itt tartunk, akkor fontos azt is tisztázni, hogy a biológiai és a társadalmi nem, az bizony nem ugyanaz, nem összekeverendő, nem ugyanakkora hatással bír és nem is ugyanazokra van hatással. És ha már ennyi minden tiszta, akkor legyen az is az, hogy a nemek közötti egyenlőségért egyéni szinten úgy tehetünk a legtöbbet, ha sem a jóindulatú, sem az ellenséges szexizmus alá nem adjuk a lovat, ha pedig úgy látjuk, hogy valaki épp füttyög vagy melleknek köszön, vagy, hogy nem enged egy kisfiút sírni, kislányt autót szerelni, akkor szóljunk.

3. Szubsztancia-használat

Az Apapara-univerzumban lehet inni és lehet drogozni is (és itt nem csak a cigire és a kávéra gondolok), még azzal együtt is, hogy én egyiket sem csinálom, viszont a., ne a gyerek előtt és b., ne vezess és ne is ülj be senki mellé/mögé, akiről épp tudod, hogy módosította a tudatát. Fontos szempont lehet egy kapcsolat kialakulásakor, kialakításakor.

4. Igazságos világba vetett hit

A világunk nem igazságos, mi viszont szeretnénk annak hinni, ezért aztán mindenféle, úgynevezett legitimáló mítoszokat gyártunk annak érdekében, hogy mégis annak láttassuk és higgyük. De nem, a hajléktalanok nem a saját hibájukból kerültek az utcára, a szexuális abúzusok áldozatai nem maguknak keresték a bajt és így tovább. Nem, nem és nem. Lépjünk tehát nyugodtan eggyel hátrébb, keressük onnan a bonyolult világunkat megmagyarázandó okokat. És ezt nyugodtan várjuk el potenciális partnerünktől is.

5. Szexmunkás vs. prostituált

Nem tartozik a főbb apapara-témák közé, de azért elég fontos, hogy akkor mit is gondolunk azokról az emberekről, akik a testükből élnek. Én például azt, hogy ez egy kényszermegoldás, a kiszolgáltatottság csimborasszója, horrornyomasztás. És hagyjuk, hogy a legősibb szakma, meg mesterség. Nyilván ennél a dolog sokkal bonyolultabb, de én azt hiszem, hogy ezeknek az embereknek meg kell adni minden segítséget abban, hogy egészségesek maradhassanak és abban, hogy beutat találjanak valami normális(abb) élet felé. És biztos van egy szűk réteg, akik ebből jól élnek, de ez a réteg elég szűk lehet, a többiek csoda, hogy egyáltalán életben maradnak. Papp Réka Kinga és Munk Veronika erről biztos bővebben tud beszélni és írni, akinek viszont épp nem ismerősei ők, azok nézzék meg a Lilya 4-Ever című filmet.

6. Migráció és terrorizmus

A Földet a migráció népesítette be. Emberek jöttek-mentek, jönnek-mennek és jönni-menni is fognak, akárhogy is záródtak, zárulnak és fognak záródni a határok. Amit mi tehetünk, hogy megértjük a különbséget bevándorló, vándorló, menekülő, menekült és üldözött között. Mint ahogy fontos az is, hogy megértsük, mennyire érvényes itt is white supremacy: hogy ha én Londonba megyek, akkor egy expat leszek, ha ezt egy harmadik világbeli (már a szóhasználat is rettenetes) teszi, akkor ő vendégmunkás fölé csak komoly erőfeszítések árán küzdheti magát. És ha már itt tartunk, az iszlám a vallás, a muszlim az iszlám vallású ember, az iszlamista és a terrorista pedig sem ezeknek, sem egymásnak nem szinonimái. Minderről bővebben egy-egy ígéretesnek ígérkező első randi előtt itt érdemes olvasgatni.

7. Nyugati kultúrfölény

Európa szétkolonializálta a világot, aztán kivonult, aztán csodálkozik. Hát ne csodálkozzon! És ne higgye, hogy mi fingtuk a Passzát-szelet is! Hogy milyen alapon hívjuk világzenének azt a zenét, amit nem Mozart vagy a the Beatles púzott ki magából? Persze, nem biztos, hogy rögtön az első randit ezek mentén a kérdések mentén kell széjjeltematizálni, de azért komoly attitűdbeli különbségekre lehet fényt deríteni, ha ezekről (is) diskurálunk.

8. Izrael

Oké, ez sem biztos, hogy az első és a második csók között kell, hogy előkerüljön, de nem árt beszélni arról, hogy mi a franc történik Izraelben és a Palesztin területeken. Hogy egyik izraeli útunkon az egyik meglátogatott rokonom meglátta a kezemben lévő útikönyvet, majd cinikusan megjegyezte, hogy na, ezt a könyvet nem itt vettétek. Bizony, Izraelben nem lehet olyan útikönyvet kapni, aminek az a címe, hogy Israel & the Palestinian Territories. Merthogy egy Izrael van. Hát egy fenét! 

9. 48-49, 67, 14-18, 20, 39-45, 56, 89, 06, 10-?

Sűrű másfél évszázad volt ez hazánk történelmében, amiről nem árt úgy közel azonos dolgokat gondolni. Milyen politikai ideológiát képviselt Petőfi? Jó volt-e a kiegyezés vagy sem? Mit csináltunk az első világháborúban? Mit jelent Trianon traumája ma és van-e vele dolgunk? Milyen szerepünk volt a második világháborúban? Kiknek a traumája a holokauszt és kik követték el a holokausztot? Mi történt 56-ban? Rendszerváltásról beszéljünk vagy rendszerváltozásról? Mi történt az elmúlt hét évben és mindez meddig fog még tartani? Szabad-e arról beszélni, hogy azért történtek jó kezdeményezések is, csak nem sikerült őket megvalósítani? De hogy alapvetően azért ez itt már rég nem demokrácia és még mindig itt élünk, amit meg nem is értek, miközben meg dehogynem értem.

10. Adókultúra

Na, ehhez már egyáltalán nem értek, csak annyit, hogy egy államnak alapvetően az adókból van pénze. Nincs semmi sem ingyen, mindent mi fizetünk, vagy persze az EU, de ugye az is adó. Többek között a miénk. Csak akkor kérhetünk valamit, ha fizetünk is érte, főleg adó formájában. De akkor az állam meg költse el okosan az adónkat és ne adóztasson meg mindent annyira, amennyire. És viszont a gazdagokat meg adóztassa meg jobban, mint a szegényeket, mert úgy lesz igazságos. Hogy ez hogy fér el az úristendeszépszemeidvannak és megkóstolhatomazegyikborsótextúrádat? közé, azt nem pontosan látom, de hajrá!

+1 Dekonstrukció

Igazából ez nem is plusz egy, hanem -10. Vagy mittudomén. Szóval hogy egyrészt azért ezek az értékek nem biztos, hogy az emberben 14 évesen is ott vannak már, ezek, ha egyáltalán, akkor idővel alakulnak csak ki, egy érési folyamat eredményeképpen. Szóval nehéz ezekről úgy beszélni, ha mi magunk éppen nem gondolunk róluk még semmit. Másrészt pedig nem is biztos, hogy minden párkapcsolatban benne kell, hogy legyenek, hogy mindenhol ugyanolyan fontos szempontok ezek. Szóval hogy ez és az eredeti lista is ordít a white supremacy-tól és a felsőközéposztálybeli gőgtől és normaképzéstől. Nem az egyes pontok, hanem maga a lista ténye. Hogy ezzel bazmeg akkor is foglalkoznod kell, ha India egy nyomornegyedében, Bagon a cigánysoron vagy Brazília egyik kellemetlen favelájában próbálsz éppen túlélni. 

Ettől még persze ezek a dolgok nagyon is fontosak, ezt pedig elég jól demonstrálja az alábbi videó. Érdemes megnézni újra és újra és újra és újra.

És újra.


Mert igen, azért, hogy ez a világ ne ilyen legyen, azért leginkább azok tehetnek, akik a privilégium-sor elején vannak.

Tovább

2017. október 10., kedd

A nevük: Senki

ByeAlexet nem nagyon tudom értékelni, nem ismerem a munkásságát és hát egy nagy Majka-szakértő/rajongó sem vagyok, de ismerem néhány dalát, a Belehalok és magamat is meglepve a Magyar vagyok még a műdüh ellenére is kifejezetten tetszik, néha magamtól is meghallgatom őket, s valahogy, amikor az utóbbi időkben megszólalt, mindig kifejezetten szimpatikus benyomást keltett. Legutóbb például ott ült D. Tóth Kriszta mellett az Elviszlek magammal című műsorban, amiben, hogy stílusos legyek, beszoptam mindent, amit mondott. Frappáns volt, alázatos és még beképzeltsége mellett is nagyvonalú.

Ha ez nem így lett volna, ha egy tahó fasz lett volna, akkor bizonyára nem is akadtam volna ki a ByeAlex új, nem is tudom, mijével, talán együttesével duálunióban produkált U, u, u (ejtsd u, u, u) című dalán.

Ezen itt, ni.

De hát kiakadtam, mert ebben bizony épp azt a képét mutatja Majka, amit mintha eddig igyekezett volna elkerülni. Vagy hozzám nem jutott el az, amikor a szennyes fröccsent a szájából.

És lehet, hogy erről szól a hiphop, lehet a nőgyűlölet, a macsó tempó, a szex és a leplezetlen önimádat a hiphop inherens része, hogy Snoop-ot és Dr. Dre-t is többek között ez tette naggyá, hogy a westcoast hiphop dagad a csöcsöktől és a seggektől, no meg a széjjelpimpelt luxuslimóktól, de ez engem nem különösebben érdekel.

Illetve azt is gondolom, hogy függetlenül attól, hogy elfogadom-e, szeretem-e, érthetőnek tartom-e, az azért tény, hogy az amerikai, eredeti fekete hiphopnak és annak tartalmának és üzenetének egész más gyökere, kulturális háttere és oka van, mint annak, amit Majka - egyébként szerintem hitelesen - csinál. Annak pedig végképp, amit ByeAlex - egyébként szerintem teljesen hiteltelenül és körberajzoltan - blöfföl.

Szóval hogy ez az egész nem lemásolható, nem átültethető.

Amikor először meghallgattam az U, u, u-t, akkor még azt hittem, hogy a bennem szervesen élő nő akad csak ki igazán, de aztán rájöttem, hogy a férfi énem is mélységesen fel van háborodva a szövegen és a képi világon. Zeneileg nem szeretnék állást foglalni, ahhoz még kevésbé értek, de egész egyszerűen szerintem 2017-ben nem beszélünk így sem a nőkről, sem a szexről, sőt, senkiről és semmiről sem.

Hogy leszarom, hogy Alex meddig bírja, hogy Majka Lombrosóként olvassa ki a tekintetemből, hogy van-e diplomám, hogy mekkora Alex farka, hogy tényleg másra sem vágyik Majka, mint egy jó kis édeshármasra velem és hogy tényleg oltári mázlim lesz, ha együtt ver a szívem Alex lávalámpájával.

Mert nem érdekel. Meg mert mintha ennél azért több lenne egy nő. És hát mintha a férfi sem csak ennyi lenne.

Ha pedig a két szerző ezt nem érti, vagy nem akarja érteni, akkor nekik nemes egyszerűséggel, a szó legszorosabb értelmében azt üzenem, hogy

Go fuck yourself!

Persze, nem vagyok naiv, pontosan tudom, hogy Majka és ByeAlex végtelenül macsó és önimádó tempóján aligha fog segíteni, ha kiverik maguknak, de legalább addig sem lóbálják nárcizmusuktól dagadó farkukat.

Az pedig csak hab a tortán, sperma a faszon, hogy mindezt az állam, ha csak 100.000 forinttal is, de támogatta.
Tovább

2017. május 6., szombat

Még egyszer a nemi különbségekről

Pár hete volt a XXI. Pszinapszis, ami Magyarország legnagyobb, pszichológushallgatók által szervezett konferenciája, három napos, csomó előadó, műhely, filmklub, minden, mi szemnek-szájnak-léleknek ingere. A pszichológusok Szigete ez, a Nagyszínpadon minden évben fellép Iggy Pop és Bagdy Emőke.

Ezúttal sem volt ez másképp, csak most kerekasztalnak hívták, ott ült még teljes nevén Prof. Dr. Bagdy Emőkén kívül a lánya, bizonyos Dr. Császár-Nagy Noémi, PhD, Csabai Krisztina, Professor Emeritus Bányai Éva és Dr. Szabó Mónika. Gondolom, általában mindegyiküket a keresztnevükön szólítják, itt azonban az idő komoly részét az vette el, hogy és Ön, professzordoktortanszékvezetőpéhádéasszony?, illetve az, hogy rendre és türelmesen megvártuk, amíg a magát mesterkommunikátornak nevező Szűcs Gergely ki nem keveredett az alanyok és állítmányok bonyolult halmazából.

Nagy kár, hogy a témához - XXI. századi szerepek - a modern nő - egyáltalán nem értett, de ennél még nagyobb kár volt, hogy az öt nő közül is csak Szabó Mónika volt szakértőként jelen, a többiek zömmel úgy érintettek a témában, hogy maguk is, mitagadás, nők.

Komoly szakemberek persze mind, BE-ről már írtam, sőt, bő egy éve úgy alakult, hogy még a tévébe is bejutottunk a princípium-gate kapcsán, de azt talán nem hangsúlyoztam eléggé, hogy mennyire fontos, nemes és szakmailag is messzemenőkig le a kalappal előtte (tényleg!), amiért lemondott igazságügyi szakértői címéről azért, mert nem fogadták el a Zsanett-ügyben a szakértői véleményét.

A valóban széjjelképzett lánya is komoly szaktekintély, akit a nem pszichológus szcéna leginkább két hírnek köszönhetően ismerhet, egyrészt ő az, aki szinte az összes szakmai érvvel szembemenve a végsőkig képviselte a Pszichológuskamara létrejöttét, amit azóta egyébként még és már a kormány is elengedett, másrészt ő az, aki az emberek esetében szinte ismeretlen (nem véletlenül) szuperfötáció, azaz a ráfoganás eredményeképp jött világra, mutatom.



Csabai Krisztináról nem sokat tudok, zömmel fejlődéspszichológiával kapcsolatos kurzusokat tart a Pázmányon, ebből a szempontból pedig teljesen adekvát is lehetett volna a jelenléte, de épp a két nem esetében megfigyelhető eltérő szocializációs közeg hangsúlyozása maradt ki az érvkészletéből.

Bányai Éva pedig, aki a hazai és nemzetközi hipnóziskutatás és -oktatás koronázott királya és királynője egy személyében, doktori iskolát vezet, tanszéket igazgatott, rengeteg hazai és nemzetközi tisztséget először töltött be nőként, elismert szakember mind a mai napig, de sajnos ő sem nőkutató, genderkutató és még csak nem is szociálpszichológus. Ami általában nem baj, csak itt.

És bár Bányai Éva is rendre hozta a progresszív XXI. századot, de az igazi döféseket (hogy ilyen macsó kifejezéssel éljek) az egyetlen releváns szakember Szabó Mónika vitte be azzal, hogy úgynevezett vizsgálatokra hivatkozva úgynevezett tudományos és úgynevezett tényeket sorakoztatott fel, de amikor Bagdy Emőke azzal a mondattal zárta a férfiak és a nők komplementerfunkcióiról és a nemek biológiailag elrendelt szerepéről szóló, a lánya által heves bólogatással kísért gondolatfutamát, hogy márpedig nekem ez a véleményem, akkor bizony úgy tűnt, hogy a tudományos igényről az asztal bal fele lemondott. Innentől pedig a beszélgetés unalmas játszótéri beszélgetéssé punnyadt.

Hál' istennek, nem tudom ugyanis, hova kerekedett volna a közönség soraiban ülő hallgatók tekintete, ha BE tovább tolja ezt a tempót.

És most bocsánat, de muszáj megosztanom ezt a képet, amit az Apapara facebook-oldalára fotózott valaki még tavaly márciusban az ELTE-PPK Kazinczy utcai épületének aulájában.


Minderről egyáltalán nem írtam volna, ha nem jön ki a Kolozsváros egy isteni cikkel, ami úgy teszi helyre a gender-vitát, ahogy kell. Tűpontos fájdalommal mutatja meg, hogy mekkora szocializációs kiképzésen megy keresztül a lány ahhoz, hogy nő, a fiú ahhoz, hogy férfi lehessen. Korunk beavatási szertartásain keresztül megtanuljuk, hogy hol a helyünk a világban, mikor sírhatunk, mivel játszhatunk, hogyan viselkedjünk a munkahelyeinken és így tovább.

Tehát valóban van egy elrendelt szerepünk, de csak azért, mert a társadalom ezt így akarja. Szóval a fiúk és a lányok között valóban vannak neurológiai különbségek, de azoknak se minőségében, se mennyiségében nincs szinte semmi közük azokhoz a különbségekhez, amik egy nő és egy férfi között vannak.

És akkor itt kell bevezetnem azt a kifejezést, amit bár Szabó Mónika a kerekasztalnál is használt, de amire senki sem reagált, és amit én mindeddig egyáltalán nem mertem használni, de most mégis felbátorodom.

Részben azért nem villantottam eddig ezt a szót, mert még amikor leírom, akkor is pöszének érzem magam, pedig egész más beszédhibáim vannak, de főleg azért nem, mert bár elég sok dolgot szinte alig értek a világból, az agy és a neurológia a legmagasabb két csúcs - ikertornyok mondhatni - az überhomály hegységében.

Szóval van egy olyan, hogy neuroplaszticitás.

Ami azt jelenti, hogy az agyunk rugalmas. Ami meg azt jelenti, hogy hiába vagyunk elvileg viszonylag ugyanolyan neurológiai rendszerrel megáldva, attól, hogy már a kezdetektől egészen különböző ingereknek és szociális, kulturális, pszichológiai, gazdasági és még ki tudja, milyen impulzusoknak vagyunk kitéve, ezért felnőtt korunkra bizony az agyunk is elég más lesz.

Addigra biztosan, amikor a tudomány nekilát felmérni az agyi különbségeket.

Mindez tehát végtelenül egyszerű. De talán még egyszerűbb lesz megérteni az ide vonatkozó vicc segítségével:

Ha valaki rosszabbul lát, akkor jobban hall, ha rosszul hall, akkor jobban szagol és ha az egyik lába rövidebb, akkor a másik hosszabb.

Ami mindössze annyit jelent e cikk szempontjából, hogy azok az idegi kapcsolatok lesznek erősek, amik folyamatos megerősítést kapnak, amik pedig nem, azok vagy nem épülnek ki vagy egyszerűen elgyengülnek.

Érdekes, hogy amikor nem a nemi szerepekről van szó, akkor jóval érthetőbbé válik az agy rugalmassága. Például ha én most valamiért megvakulnék, akkor jó eséllyel elég hamar elkezdenék jobban hallani. S ez a változás a hallókérgemben is megjelenne. Több és aktívabb neuronális kapcsolatot mutatna ki mondjuk egy CT.

Miért nem hisszük el, hogy ez a nemi cuccokkal kapcsolatban is éppen így van?

De amíg a témával kapcsolatban az egyik fél tényeket és vizsgálati adatokat, a másik fél pedig véleményeket és vágyakat formál, addig teljesen esélytelen, végre tényleg helyére kerüljenek a dolgok ebben a témában.

Ha viszont még tudományos szinten sem lehet erről beszélni, akkor ne lepődjünk meg azon, hogy
  1. a FICSAK (Fiatal Családosok Klubjának Egyesülete) kijön egy olyan anyák napi videóval, ami még a felső középosztály számára is bicskanyitogató gazdagságot mutat, s ami úgy képzeli el a világot, hogy abban a szülőség=anyaság, és amiben a nő egyetlen valódi kiteljesedési útja az, hogy anyává válhasson.
  2. a szakgimnáziumokban a pedagógia szakirányt választók a mintaérettségi megoldókulcsában olyan szintű bullshitekkel találkozhatnak, amiket ha komolyan vennénk, akkor a családok erős kezű vezetői, jobb esetben az apák kényszerítéssel, büntetéssel és fenyegetéssel érnék el azt, amit kell
  3. egy újbudai rendezvényéről kirángatják a 444 tudósítóját (aki mellesleg éppen egy nő), és utána még el is hazudják az egészet.
  4. rendre inthet az Országgyűlés alelnöke egy képviselőnőt azzal, hogy a sok bekiabálás árnyalja a szépségét.
És akkor csak az elmúlt két-három hét genderfejleményeiről írtam.

Szóval akkor újra.

Lehet biológiai elrendeltségről, kiegészítő funkciókról, oltalmazásról, védelemről és az élet értelméről beszélni, de ezek mind olyan legitimáló mítoszok, amik nem csak életben tartják a társadalmi egyenlőtlenséget, de még fel is erősítik azokat.

És akkor, hogy komolyan vegyem magamat, boldog anyák napja helyett holnapra boldog szülők napját kívánok!
Tovább

2015. november 3., kedd

Genderre fel!

A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek,  ezt mindenki tudja, újabban pedig már azt is tudjuk, hogy Apa a Marsról, anya a Vénuszról jött.

Hiába jött tehát ki egy friss kutatás, amely csekélynek nevezi a nők és a férfiak közötti agyi különbséget, mi azért pontosan tudjuk, hogy ez nem így van. Nem is lehet így. Eleve mi az, hogy csak a hippokampuszokat hasonlították össze. Jó, hogy szép nagy mintán dolgoztak, de azért ez még kevés ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy ugyanolyan a két nem. Még hogy hippokampusz. Inkább hipokamu. Hipokrita és kamu. 

Szóval induljunk ki mégiscsak abból, hogy a két nem más. Egyszerűen így van és kész.

Mi sem igazolja ezt jobban, mint a saját tapasztalat.

Mutatom.

A fiam szűk egy évesen kocsikat kezdett tologatni, úristen, nézd csak, magától tudja, hogy kell csinálni, mondtuk. Amikor viszont a lányom csinálja ugyanazt, akkor úristen, nézd csak, de édes, autókázik. A négyperces fiam kinéz a nagy és okos szemeivel a szülőszoba ablakán, süt róla az értelem, a lányom elképesztően cukin néz az ugyanakkora szemeivel.

Ki kérdőjelezné meg eztán a másságot. Hát naná, hogy mások a fiúk és a lányok, hiszen mi szülők, mi, a társadalom vagyunk azok, akik minden követ megmozgatunk azért, hogy ez így legyen. Születéstől, sőt, aki igazán menő, az már a terhesség alatt, a Superman-ek pedig már a készülődés alatt nekilátnak kikezdeni azt az egyenlőséget, ami az agy ősi területein - a hippokampusz épp ilyen - még megvan, hogy aztán komoly és kitartó munkával a prefrontális kéreg - ahol a humánspecifikus funkciók vannak, úgy nagyjából a homlok mögött - már tényleg más legyen.

Persze, a szocializáció, a nemi nevelés nem fog kihatni a hippokampuszunkra, ezt igazolhatja a fent belinkelt vizsgálat is. A gondolkodásunk és a viselkedésünk viszont nem ússza meg.

És hogy milyen alattomos utakon történik mindez?
Hát a legalattomosabbakon.



És most hagyjuk, hogy a Harrach Péter, meg Balogh József, vagy hogy Magyarországon a nők jobb esetben per -nék kerülnek megemlítésre, rosszabb esetben egy becézett keresztnévvel.

Az mindennek csak a csúcsa, a munka vége és beteljesülése, a program működése.

Hogy ennek meg kell ágyazni, az talán nem is kérdés. Talán az sem, hogy az ágyazást nem árt már gyerekkorban elkezdeni. Az viszont meglepő, hogy a mindenféle színű és mindenféle szemű bábukat gyártó Lego élharcosa a nemi sztereotípiák kiépítésének.

Ott van például a játékbirodalom június-decemberi katalógusa, ami az a mai 3-5 éveseknek, mint ami a 10+-osoknak volt a Harry Potter úgy másfél évtizeddel ezelőtt és amit a Galaxis útikalauz stopposoknak jelent nem is tudom pontosan behatárolni, hogy kiknek és mikor, úgy érzem, mindig és mindenhol.

Mindegy.

A fiam és óvodástársai ennek a katalógusnak köszönhetően mindent, értsd MINDENT tudnak a Star Warsról, a Ninjagoról, a Minecraftról és még ki tudja, mi mindenről. A fiam erről beszél éjjel és nappal, evés és fürdés közben, a buszon és a kocsiban, és persze folyamatosan azt sorolja, hogy karácsonyra, születésnapra melyik méregárú tárgyakat kéri majd meg. Amikor viszont bemegyünk egy játékboltba, hogy a rongyosra olvasott, majd elvesztett picilegósújságot pótoljuk, akkor a legók már egyáltalán nem érdeklik, neki szerencsére tényleg az újság jelent mindent, értsd MINDENT.

És hát van is ebben valami szép, a katalógus ugyanis ingyen van, míg a legók több, mint nem. Így viszont az előbbi bárki számára és szinte bárhol hozzáférhető, aminek köszönhetően a fiam ugyanúgy részese lehet az erről való diskurzusnak, mint azok, akiknek ezek a játékok meg is vannak.

Csak hát ahogy a kortársak, úgy a fiam fejében is benne lesz az a tanítás, amit a Lego ad a nőkről, akiktől azért nem árt félni. 

Merthogy van itt egy bizonyos Bansha, a Ninjago első női karaktere (végül is sosem késő, a Jóbarátokban is épp csak 213 részt kellett várni arra, hogy végre felbukkanjon egy fekete szereplő) aki a magyar leírás szerint egy "birtokolni vágyó hölgy", aki "átveszi az irányítást az elméd felett, és uralja a tested még a távolból is." Az angol szöveg még ennél is messzebb megy, a honlapon a fentieken túl az áll, hogy Bansha sikítása lavinákat és egyéb veszélyeket is okoz. Külön érdekes, hogy az egyéb karaktereknek nem tudjuk meg a nemét, nyilván mert az alapértelmezett nem a férfi és hát az is van még, hogy ugyan a többiek is bírnak fegyverekkel és szupererőkkel, de azok csak olyan mezei képességek, mint a sebesség, eszközhasználat vagy éppen a különleges észjárás.

Arra, hogy az emberek felett uralkodjon, csak a nők képesek.

Szóval jobb velük vigyázni.

Mi azért próbálunk dacolni a rendszerrel.

Ma, ahogy jöttünk haza a feleségemmel, a buszon elmeséltük egymásnak a napjainkat, ő beszámolt az officelife nyűgjeiről, én pedig megosztottam vele öltöztetési és vacsorafőzési dilemmáimat.
Tovább
Üzemeltető: Blogger.