>
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szülői felelősség és kötelesség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szülői felelősség és kötelesség. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. augusztus 10., csütörtök

Minden vízbe mártott test

A The Affair című sorozat első évada még valóban nagyon jó.

A második is szuperizgalmas, de a harmadik tökéletesen fölösleges.

Ami viszont ennél is fontosabb, hogy az első évadból az derül ki, hogy az egyik főszereplőnek a gyereke úgynevezett secondary drowningban, azaz másodlagos fulladásban  halt meg.

Innentől pedig a sorozat - legalábbis e bejegyzés szempontjából - teljesen mindegy, mert én már úgyis csak arra gondolok, hogy nem elég felköhögni a belélegzett vizet, hanem még hosszasan lehet fosni azon, hogy vajon a mi életünkből is sorozatot készít-e Hagai Levi és Sarah Treem.

Mindezt persze nem írtam volna le, ha nem lenne éppen nyár és így aztán némi aktualitása is a témának.



Mégpedig két okból. Kezdem is a másikkal.

Néhány napja egy úszni nem tudó család kivett egy vízibiciklit, betekertek 400 m mélyre (az minden bóján túl van már), ott a 18 (!) éves gyerek beleugrott a vízbe, s minthogy nem tudott úszni, s minthogy a családja sem tudott a segítségére sietni, alá is merült.

Namost.

Semmi okom arra, hogy ítélkezzek, és semmi esélyem sincs arra, hogy akár csak egy kicsit is érthessem azt a kétségbeesett tehetetlenséget és talán dühöt és önvádaskodást, amit a vízibiciklin maradt rokonok érezhettek, mielőtt és miközben visszatekertek a partra, de azért annyit mégis szeretnék elmondani, hogy aki nem tud úszni, az ne menjen olyan helyre védőfelszerelés nélkül, ahol bizony úszni kell tudni. Még akkor se, ha be van állva. Sőt. Akkor pláne ne.

Hollandiában egyébként elég komolyan veszik az úszást, ahhoz ugyanis, hogy mondjuk részt vehess táborokban, evezhess, ilyenek, le kell vizsgázni úszásból. Nem kötelező, viszont az oktatást és a vizsgázás lehetőségét minden iskola biztosítja. A vizsga végén a gyerekek diplomát is kapnak. A-t, B-t vagy C-t, attól függően, hogy mennyi ruhában úsztak.

Itt például egy A típusú diplomamunka látható.




Nade most át is térek az egyik okra.

Ez pedig az, hogy a gyerekek, főleg még mielőtt megtanulnának biztonságosan úszni, bizony olykor elsüllyednek kádakban és különböző mélységű vízekben, a szüleik pedig reflexeik és közelségük függvényében néhány milliszekundum és néhány másodperc közötti idő alatt legtöbbször kimentik a gyereküket.

Köhögés, ijedtség, jajjlegközelebbvigyázzjobban, aztán mindenki szépen megnyugszik, majd rövidesen mindenki el is felejti az egészet a francba.

Az esetek markáns többségében legalábbis valahogy így történik.

De bizony olykor az is előfordul, hogy mindezek után a gyerek másnap nem ébred fel - ez derült legalábbis ki a már említett sorozatból, de ez derül ki akkor is, ha az ember rákeres a fulladásra az interneten.

Tehát a dolog valóban létezik, persze szerencsére azért elég ritkán, sőt, még talán annál is ritkábban, de az izraeli-amerikai koprodukciónak hála engem ez már nem nyugtat meg.

Sőt, amióta azt is tudom, hogy az agyrázkódás sem jár feltétlenül hányingerrel, szédelgéssel, sápadással, azóta már ettől is szoronghatok, hellyeah, de ez már egy másik fejezet témája lehetne, de hát sajnos többet nem tudok írni róla, szóval nem is lesz ebből fejezet, inkább visszatérek a másodlagos fulladásra.

Amivel kapcsolatban - ahogy utána olvastam - az derült ki számomra, hogy van a száraz fulladás, amikor csak a légcsöveket irritálja a benyelt víz, de az nem jut a tüdőbe, van viszont a nedves, amikor bizony a tüdőbe is bejut a víz, és ott fejti ki fullasztó hatását. És ez, ha nem egyből történik, hanem valamikor 24 órán belül, na, akkor beszélünk másodlagos fulladásról.

Másodlagos fulladás esetén a halált a tüdőembólia okozhatja, tehát, gondolom, ha tünetek után keresgélünk, akkor ezt a tüdőembóliánál tegyük.

Ilyenkor a gyerekek az egyértelműségek mellett extrém módon kimerültek is (nyilván, hiszen nem jutnak elég oxigénhez), fáradtak.

Mindhárom, vagy mindkét, franc érti már, esetben egy közös van, és ez a tünet egyből megjelenik, ez pedig a nehezebb lélegzés. Ha ez 1-2 órán belül nem csökken, akkor ezzel a blogbejegyzéssel a markunkban keressünk fel egy orvost!

Pánikra azért semmi ok, tényleg ritka dologról van szó, bár a forrásaim elég nagy szórást mutatnak, de azért úgy tűnik, hogy az azonnali fulladást is beleértve az esetek 1-2%-a ilyen.

De basszameg, az 100 fulladásból 1-2, az rengeteg.

Szóval.

Légyszi, szülők, ne hagyjátok egyedül fürdeni a gyerekeiteket! Ígérem, mi sem fogjuk.
Se kádban, se tavakban, folyókban, tengerekben!

Annál is inkább, mert sosem lehet tudni, hogy a merülés milyen reakciót vált ki, nekiállunk mindent megtenni annak érdekében, hogy túléljünk: kapálózunk, kiabálunk, vagy tehetetlenek leszünk, sokkot kapunk, és tehetetlen testként, mozdulatlanul merülünk el. Nem mellesleg a kapálózás-kiabálás kombó sem hibátlan ám, ilyenkor ugyanis rengeteg vizet lapátolunk a szánkba.

Szóval újra csak rettegek, de kicsit azért jóféle rettegés ez, mert ez ellen legalább lehet védekezni.

És akkor van még sajnos egy darab összetevője a víznek, mégpedig az, hogy a menekültválság óta milyen szupernyomasztó megmártózni egy-egy tengerben - azonnal és óhatatlanul a vízbe fulladó emberek jutnak eszembe.

(Ja, egyébként a gyerekek jól vannak, ezt a bejegyzést nem ők ihlették)
Tovább

2016. november 4., péntek

Életre nevelve, halálra verve

Előfordul, hogy kiabálunk a gyerekünkkel. Az is, hogy megütjük őket. Nem szabad, tudjuk, tiltja a törvény, de mégis, néha elpattan az agyunk. Olykor olyan is van, hogy annyira megverjük a gyerekünket, hogy kórházi kezelésre van szüksége. Máskor, ez szerencsére azért elég ritkán van, addig verjük a gyerekünket, hogy belehal. Ez utóbbi azért is igen ritka jelenség, mert nehezen tud ugyanannál a gyereknél megismétlődni.

Néhány nappal ezelőtt egy ceglédi kisgyerek belehalt fejsérüléseibe, de a testén több sebet is találtak.

Az internet többsége kirohant, ítélkezett, szakértői véleményt formált, népbíróságot állított fel, nyilvános kivégzést könyörgött, míg egy szűk kisebbség az elkövető édesanyában az áldozatot látva megértő és több szempontot mérlegelő álláspontra helyezkedett.

Az Apapara szerkesztősége nem fog állást foglalni, mindössze annyit szeretnénk leszögezni, hogy a ceglédi édesanya, ahogy fittanya is írja, jó eséllyel a végkimerülés határán követte el tettét. 

Mélységesen egyetértünk ezzel a gondolattal, de közben, akárhányszor és akárhogyan olvasom is a cikket, mindig ott feszít valami. Mégpedig két dolog:

  1. Halálra verni valakit egész más, minőségileg más, mint akkorát pofozni, hogy a fal adja a másikat.
  2. Nem lehetett-e a végkimerülésen túl valami más is az ügyben, mondjuk egy személyiségzavar?

És akkor itt most némiképp el is távolodnánk a ceglédi esettől, és rátérnék arra, ami az Apapara-blog egyik legfőbb üzenete.

Ez pedig a felelősségünk és kötelességünk szülőként. Apaként és anyaként egyaránt.

Ezzel kapcsolatban viszont ki kell mondani, hogy ez messze nem csak pszichológiai, hanem társadalmi kérdés is. Innen nézve pedig megkerülhetetlen tény, hogy őrült nehéz dolga van általában is a családoknak, az utóbbi időben pedig mintha az emberek még kiszolgáltatottabbak lennének, mint korábban, a rendszer egyre kiszámíthatatlanabb és tervezhetetlenebb, rengeteg a stressz és a feszültség, anyagi és érzelmi egyaránt, és ezek kezelésére, leküzdésére nem kapunk támogatást. Valódit legalábbis nem.

Senki.

Se gazdag, se szegény, se művelt, se műveletlen, se iskolázott, se iskolázatlan, se falusi, se vidéki, se fővárosi, se budai, se pesti, se telepi, se családi házi, se bárki. A hazai köz- és felsőoktatás évei során egyszerűen nem tanuljuk meg (mert nem tanítják meg) sem azt, hogy a lelki problémáinkat hogyan kezeljük, sem azt, hogy kihez, mikor és milyen segítségért fordulhatunk, sem pedig azt, hogy a beérkező segítséggel mit kezdjük, hogyan építhetjük be azt az életünkbe. Sőt. Nem tanuljuk meg azt sem,  hogy egyáltalán vannak lelki problémáink.

De vannak, akkor is, ha nem foglalkozunk velük. Ebben az esetben viszont a tudattalanunkra bízzuk a problémamegoldást, ami viszont igencsak kockázatos játék.

Amire viszont megtanít minket az iskola, az az, hogy egyedül vagyunk. Arra, hogy ha lelki gondjaink vannak, akkor azt egyedül kell megoldanunk!

Csakhogy ez komoly és hosszabb ideig fennálló problémák esetében szinte lehetetlen. Jól látszik ez a rengeteg kifáradt, elfáradt, a lelki és fizikai egészségének határán billegő emberen, akinek elég csak egy csepp ahhoz, hogy kibillenjen. Magyarország pedig élen jár öngyilkosságokban, szív-és érrendszeri megbetegedésekben és bizonyos daganatos betegségekben.

A ceglédi eset kapcsán nem szeretnék sem ítélkezni, sem pedig relativizálni. Az esetet visszafordítani nem tudjuk, mint ahogy ténylegesen felderíteni sem.

Tanulni belőle viszont talán tudunk.

Mégpedig azt, hogy a mi feladatunk szülőként az, hogy segítsük a gyerekeinket (és partnerünket, no meg persze úgy általában is a barátainkat) abban, hogy első lépésben tanuljanak meg beszélni az érzéseikről, második körben meg biztosítsuk számukra a lehetőséget, hogy akarjanak és szeressenek is ezekről beszélni. Ez utóbbihoz az kell, hogy legyen egy másik, nevezetesen a szülő, aki ezekre a dolgokra nyitott.

A praktikumok szintjén ugyanis nem vagyunk magányosak, el tudjuk mondani, hogy mi volt az óvodában, iskolában, munkahelyen, sőt, azt is elmondjuk, hogy a hülye Timi elvette a radírunkat, a szemét Zsolt könnyebben kap ötöst, az okos Linda meg sikeresebb pszichológus, mint én, de arról, hogy ez mit jelentett számunkra, az nem része a hétköznapi diskurzusnak.

Annyira nem, hogy nem is gondoljuk, hogy erről is kell, lehet beszélni, pedig szerintem másról se kéne. Mert az oké, hogy elvette a radírodat, de mi volt ebben a rossz? Miért volt ez neked nehéz? Hogyan tudnánk segíteni? Szabad egy problémát az érzések felől megközelíteni, szabad érzéseket kommunikálni és arra kíváncsinak lenni.

Ha másért nem, hát azért, hogy a gyerekeink már felismerjék az érzéseiket, és tudjanak is kihez fordulni.

Szülőként azt hiszem, ez az egyik legfontosabb felelősségünk és kötelességünk.
Tovább
Üzemeltető: Blogger.