2015. november 14., szombat

All inclusive - avagy mese a befogadó társadalmakról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy frissen egybekelt házaspár, akik nászútjuk céljául az érthetetlen Skandináviát választották. Ott aztán csak ámultak-bámultak a gyönyörű tájakon, a horrorisztikus árakon, a kedves és végtelenül puritán embereken, no meg a szokatlanra nőtt társadalmi egyenlőségen.

És akkor itt most álljunk is meg egy kicsit. Szeretném rögtön hangsúlyozni, hogy főleg az utóbbit igazán semmi sem indokolta, hiszen még csak 2011 volt.


Ennek ellenére főhőseink egy koppenhágai designkiállítás egyik teremben gyógyászati segédeszközökben gyönyörködhettek, melyeknek éppen nem az volt a célja, hogy elrejtse és ezzel rendellenességé, hiányossággá degradálja az adott ember helyzetét, nem. Épp ellenkezőleg, divatcikket csinált ezekből. Türkiz hallókészülék, okkerben rikító mankó, formatervezett járókeret, pink műgyomor.

Néhány nappal később hőseink már a svédországi Stockholmban jártak, ahol a metrón ülve örömmel látták, ahogy a megállóban egy kedves szociális munkás útjára indít hat mentálisan sérült fiatalt, akik utána leültek, majd telefonoztak, zenét hallgattak, röhögtek, szóval éppen úgy viselkedtek, mint bármelyik kortársuk, az utasok pedig épp úgy viselkedtek velük, ahogy bárki mással viselkedtek volna. Sehogy.

A modern, inkluzív társadalom ugyanis nem akar kínos titkolózásba burkolózni, nem akarja a máshogy élőket máshol éltetni, hanem meg akarja mutatni, hogy együtt lehet velük is élni. Azokkal is, akik nem olyan szerencsések, mint azok, akiknek mindenük van.

Minden társadalomban, minden országban élnek olyan emberek, akik valamiben mások, mint a többiek. Ebben tehát nincs különbség. És hát furcsa módon abban sincs különbség, hogy melyik ország mennyit tesz, mekkora energiát tol a "probléma" kezelésébe, mert mindkettő rengeteget. Az egyik szegregál, a másik integrál, az egyik külön intézményrendszert épít ki és tart fenn, a másik a meglévő hálózat fejlesztésébe és a képzésbe fektet, az egyik megbélyegez és egy életre ellehetetlenít, a másik feloldoz és egy életet könnyít, az egyik módfelett drága, a másik is nagyon, de csak rövid távon, az egyik nem tudom, mit nyújt, a másik szolgáltatásokat.

Szóval minden ország sokféle, csak vannak országok, ahol a sokfélék külön, sokszor láthatatlanul élnek, míg máshol jól láthatóan, a többiekkel együtt. A jövő tehát, illetve a kanadai jelen az inkluzivitásban, nem pedig az exkluzivitásban rejlik!

A mi jelenünkben, a magyar 2015-ben viszont sajnos még bőven előfordulhat, hogy valaki masszív antiszemitizmusba csúszó homofóbiába és masszív homofóbiába csúszó antiszemitizmusba fullad, amikor meghallja annak akár csak a lehetőségét is, hogy technikailag akár az is megoldható lenne, hogy a férfi szoptasson. Nem perverzió, nem undorító, nem pedofília, nem homoszexualitás, hanem lehetőség azoknak a családoknak, ahol nincs anya vagy nincs anyatej.


Mert ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi szép és mi ronda, mi esztétikus és mi nem az, mi elfogadható és mi elfogadhatatlan?!

(Kép forrása: http://www.babble.com/baby/the-shocking-words-that-inspired-the-breastfeeding-dads-photo-series/)


Bejegyzések a témában

1 megjegyzés:

  1. őt ismeritek? én kedvelem. http://www.milkjunkies.net/p/my-story.html, http://www.out.com/news-commentary/2012/04/24/breastfeeding-dad-queer-adventures-nursing-baby
    ""My name is Trevor and I am able to be pregnant because I am transgender. This means that I was born female but transitioned to male by taking hormones and having chest surgery. When my partner and I decided to start a family, we got advice from my doctors and I stopped taking my testosterone. My baby is due in April. Because my surgery removed most of my breast tissue, I don't know how much I'll be able to breastfeed, but I really want to try."

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.