2013. szeptember 22., vasárnap

Cincognak az egerek


A feleségem keddtől vasárnapig Párizsban dolgozik, a fiammal azalatt kettesben vagyunk.
Nem para.
Én dolgozom, a fiam bölcsődében van, nagyszülők segítenek, egyszer az anyukámnál is aludt, megy minden a maga útján, tudom, mikor, mire van szüksége, ismerem a napi rutinját, sőt! Kár szerénykedni, hát ismerem a fiamat. Mégiscsak az apja vagyok.

De azért ahogy telik az idő, egyre
  • többször és egyre több ideig van bekapcsolva a számítógép
    • egy Magyar népmese 6-8 perces, abból általában egyszerre elég egy is, most viszont a 73 perces Vuk simán belefér három részletbe, és persze az első rész végén rögtön követeli a következőt
  • több a fölösleges alku
    • jó, még kétszer kirakjuk, aztán fürdés
    • najó, hozok másik poharat 
  • kitartóbbak és egyre gyakoribbak a hisztik
  • türelmetlenebb és fáradtabb vagyok, ami persze fantasztikus köröket indít be
  • többször kell a nyakamban/ölemben lennie
  • többször és többféle pótcselekvést kellett beépíteni az evésekbe
  • értelmetlenebbek a vitáink
    • nem, nem hagyjuk egész napra a liftben a kismotort
    • nem, nem tudok egy teljes könyvtárat magammal vinni az útra
    • nem, egy A3-as méretű könyvet nem tudsz a nyakamban olvasni
    • nem, a liftben/taxiban nem tudlak a nyakamba venni
    • nem, azzal a bottal, amivel a kutyaszarban turkáltál, ne nyúlkálj a szádban
    • nem, nem mezitláb nem megyünk el itthonról
Persze, az előző felsorolás mind a vad és masszív hiányt mutatja, mégis:
  • pontosan megértette, hogy a mamája most nincs itthon
  • nem volt folyton kiakadva
  • nem kellett újra és újra elmagyarázni, hogy mi van
  • iszonyú sok kedvesség csusszant ki belőle
    • úgy szeretlek
    • olyan kedves vagy
    • hiányzik a mama)
  • folyamatosan ismételgette a rokoni viszonyokat 
    • a mama a te feleséged, a papapa lánya, ugye?
    • a másik papapa, ő meghalt teljesen sajnos
  • amikor skype-on beszélgettünk, a legmeghatóbban mesélte a napjait, küldte a puszikat, integetett, mutogatta, hogy melyik trikó van rajta
És arról persze szó sincs, hogy ezalatt a szűk hét alatt
  • teljesen leállt volna a fiam vitaminbevitele
  • minden korábbi szabály és rendszert felrúgtam volna
  • teljesen felborult volna a napirend
  • a háztartás a feje tetején állna
  • kólás cumisüveggel tudna már csak elaludni
  • a kádban is lehetne vacsizni
Szóval érdemes kicsit mindkét/három félnek kicsit ráfílingelni egyszer-egyszer a magányra, a kiszolgáltatottságra, arra, hogy nincs mese, meg kell oldani a helyzeteket, az élményeket egyedül bezsebelni, azzal együtt, hogy okostelefonok és a korlátlan internethozzáférésnek köszönhetően ez nem megy olyan könnyen, merthogy:
  • a gigacuki fiam hurkapálcikával kardozik egy barátommal az autómentes napon az Andrássy útra lepakolt gyeptáglákon, már készül is a fotó, amit egyből küldök a feleségemnek
  • az Állatkertben az állatsimogatóban megtámadtak a kecskék (ami a hátamon és nyakamon kívül a hitelességemnek sem tett túl jót, hiszen épp előtte magyaráztam el, hogy nyugodtan simogassa csak őket, hiszen nem bántanak), utána egyből telefonáltam, hogy elmeséljem a feleségemnek
  • amikor a fiam az anyukámnál aludt és én éjjel értem haza, azért kicsit skypeoltam a szintén akkor hazaérkező feleségemmel.
Jöjjön hát a Strokes száma csak a cím miatt (Alone together), a rendszer 9 óra múlva újra összeáll.

Paradox magány. Paradox együttlét.
A hiány a lelkekben és a csontokban.


Bejegyzések a témában

2 megjegyzés:

  1. És aztán majd jönnek a közös csínyek/kihágások, amiket sose felejtünk el. Nekünk pl. a legnagyobbal ilyen volt valamelyik nyáron, amikor kettesben voltunk, megvettünk minden egészségtelen és drága kaját a Burger Kingből és a nappaliban a kanapén tömtük magunkaba egy olyan film előtt, amelyet a kicsik miatt máskor úgyse nézhettünk volna meg. Ráadásul későn lehetett lefeküdni. És így tovább.
    Azóta is emlegetjük.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na, ezt a fajta cincogást már én is nagyon várom

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.