Sokatokat megmozgatott a rózsaszín magassarkúba állított tanulóvezetős matricával kapcsolatban feltett kérdésem. Hogy mégis miért tesz ki ilyet valaki az autójára?
Elmondom, nekem mi a bajom vele. Kezdetben volt a Kinder tojás, most van a normál
Kinder tojás és van a rózsaszín, a más, a lányos. Kezdetben volt a Lego, most van a normál Lego és van a Lego Friends, a más, a lányos. Kezdetben volt a T, most van a normál T és van a rózsaszín, a más, a lányos T. Ezek a legkevesebb esetben mutatnak jó irányba, hanem inkább a rosszba. A Lego Friendseket például könnyebb kirakni, azok kevesebb darabból állnak, pedig semmi sem igazolja, hogy a lányok bénábban legóznának. Ugyanez igaz a rózsaszín Kinder tojásra is. A női vezetők pedig, és ez bizony statisztika, egyáltalán nem vezetnek rosszabbul, mint a férfiak, de ha módszeresen hülyének nézik őket, ha a férfi oktató a női tanuló kezénél fogja a kormányt (igen, láttam ilyet) akkor az visszaüt. A T betű arra szolgálna, hogy figyeljünk kicsit jobban. A női tanulóvezetőkre nem kell jobban figyelni, épp elég lenne, ha pont úgy figyelnénk rájuk, mint a normál T-s vezetőkre. De az átlagember a sima T-től is ideges lesz, hát még a rózsaszíntől, pont a sztereotípiák miatt. Hát ez a baj vele. Felmerült, hogy parkolóházakban szélesebb női parkolóhelyeket tesznek közel a lifthez, aminek az lehet az oka, hogy biztonságosabb, illetve ott jobban elfér a babakocsi. De miért nem teszik az egész parkolóházat biztonságosabbá, a bejárathoz/lifthez közel pedig családos parkolóhelyeket tegyenek, ne nőieket, és akkor máris nem lesz a dolog diszkriminatív.
Benne vagyok egy nemzetközi projektben, még alakul, viszont meg kellett hozzá néznem 2x59 percnyi filmet, amibe vonakodva kezdtem bele, de aztán nem tudtam vele leállni, s amióta megnéztem, azt várom, hogy mikor írhatok végre róla.
Mármint, hogy mikor lesz végre rá időm.
Hát most.
Legalábbis egy kicsi van.
Szóval van egy kétrészes BBC-minisorozat, amit a rettenetesen szimpatikus Orvosok Határok Nélkül (Médecins Sans Frontières) egyik orvosa, a szintén rettenetesen szimpatikus, bár egy egész kicsit talán too much Dr. Javid Abdelmoneim vezet. A filmek arról szólnak, hogy hogyan lehet az iskolai oktatás gendermentes.
És nem. Egyikben sem arról van szó, hogy az lenne a cél, hogy az iskolákban csak fiúk tanuljanak vagy csak lányok. Arról sincs szó, hogy megszüntetnék az osztályokban a biológiai nemeket vagy a biológiai különbségeket.
Arról van csak szó, hogy megértették, hogy a két nem közötti csekély (!) biológiai különbség nem indokolja a két nem közti horrorisztikus (!) mértékű társadalmi különbségeket. Viszont mivel horrorisztikusak a különbségek, ezért bizony tenni kell valamit és sőt, meg kell keresni a dolgok eredetét.
Így aztán fogta magát a magára csak Doctor Javidként utaló Dr. Javid Abdelmoneim, és elment az angliai Isle of Wight-ra egy sima, mezei, átlagos általános iskolába.
Namost azt azért elég fontos megemlíteni, hogy egyébként ez a sziget főleg nem erről az iskoláról híres, hanem az Isle of Wight fesztiválról, amin 1970-ben akkora koncertet adott a The Who, hogy beleremegett az ég. És hát itt hordta az együttes basszusgitárosa, John Entwistle azt a csontvázjelmezt, amit később, tiszteletének jeléül a Red Hot Chili Peppers
Flea-je is felvett. Bár, ha így belegondolok, talán nem pont azt vette fel, csak egy olyat.
De ez csak egy kis kitérő.
Most vissza az BBC-s filmekhez.
Fogalmam sincs, miért épp az Isle of Wight egyik iskolájára esett a választás, nem tudok sokat a sziget társadalmi összetételéről, de a filmeket nézve a szülők eléggé mindenfélék. Szó sincs tehát egy méregdrága elitiskoláról, de arról sem, hogy ez egy legeldugottabb szegregátum lenne, nem. Ez egy sima, mezei, teljesen átlagos, egyenruhás általános iskola. Illetve annak egy osztálya, amibe olyan 7-8 éves gyerekek járnak. Ami talán különleges, de csak magyar fejjel, hogy ezek a gyerekek már harmadik éve osztálytársai egymásnak.
És Doctor Javid ott van és néz és jegyzetel és megfigyel és kérdez, aztán mindenféle szakértőkkel egyeztet, utána megért, hogy aztán időt, pénzt, energiát, eszközöket nem kímélve demonstráljon és prezentáljon és kritizáljon és előremutasson és javasoljon. Mindehhez pedig bevonja az igazatót, a szülőket, mindenkit, akit csak kell.
És mindenkinek van ideje (!), pénze (!), motivációja (!), kedve (!), mindenki elfogadja (!), érti (!) és akarja (!) a projektet és annak célját, senki sem kapkod, senki sem türelmetlenkedik.
Azt most nem kívánom leírni, hogy milyen eszközöket használnak a filmben arra, hogy megmutassák, mennyi módon szocializálja mindenki a gyerekeket arra, hogy megértsék, majd jól felnagyítsák a különbséget fiúk és lányok között, mert leírva hülyén nézne ki, tessék szépen megnézni a filmeket, nagyon tanulságos.
De közben meg ki nem bírom, hogy ne írjam le, de akkor most szelektálok egy nagyot, és a sok-sok példából kiemelek kettőt.
Egy.
Már ülni tudó kisbabákat random fiúnak és lánynak öltöztetnek, majd letesznek egy játékokkal teli plédre. Odavisznek egy mit sem tudó felnőttet, hogy játsszon a kis James-szel vagy Emilyvel, aki, még egyszer, franc tudja, lehet, hogy nem is James és Emily, hanem éppen Emily és James. Vagy James és James. Esetleg mindketten Emilyk. És akkor vannak a brit gyepre fektetett pléden fiús (logikai, kemény) és lányos (puha, szőrös, színes) játékok is, pontosan lehet sejteni, hogy melyik gyereknek milyen típusú játékot és hogyan nyújtanak a felnőttek, aztán hogy döbbennek, amikor elmondja Javid a csavart, nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy ennek tényleg milyen messzemenő következményei vannak.
Nem lehetnek. Vannak.
Kettő.
Doctor Javid elmegy egy pólónyomdába, fiú- és lánytrikókat készít, amiket aztán elvisz az iskola kerítéséhez, hogy ott leállítsa a szülőket, hogy megmutassa és kikérje a véleményüket a legyártott cuki/vagány ruhadarabokról. Mivel a szülők egyáltalán nincsenek beavatva (vagy annyira jól van a film megcsinálva, hogy bedőltem), ezért, akármilyen kedvesen szólítja is őket meg a Doctor, csomó szülő egyszerűen továbbmegy.
De azért néhány mégis megáll.
És akkor jönnek a trikók. És a hegyibeszéd.
Az első lánytrikóra az van írva, hogy Forever beautiful
(Örökké szép). Cuki, eskü venném. Aztán jön a következő. Looks are everything (A külső a minden). Na, erre már ingatom a fejem. A harmadik? Boys are better (A fiúk jobbak). Határozott csodálkozás. Utolsó. Made to be underpaid (Alulfizetettségre ítélve). Uh, húzom a szám. Ki a franc venne ilyen trikót a lányának?!
Aztán a fiúknak legyártott felsők. Az elsőre az van írva, hogy Here comes trouble
(Egy igazi bajkeverő vagyok). Óvatos büszkeség vegyül a mosolyomba. Boys don't cry (A fiúk nem sírnak), mondja a második, a fiam emeli is a hüvelykjét, de én már sejtem, mire megy ki a játék, jelzem is a nemet a fejemmel. Aztán a harmadik: Tough guys don't talk
(A kemény csávók nem beszélnek), ez már egyértelműen hülyeség, a negyedikre - Bottled up and ready to burst
(Bepalackozva, és készen a robbanásra) - már oda se figyelek.
Demagógia?
Aha.
Nem.
Olyan szépen látszik, hogy egyik trikóból seperc alatt ott a másik. És annyian és annyiszor írtak már erről, de egyszerűen nem lehet megunni, mert úgy tűnik, mindig aktuális. Mert
ha egyszer bármikor villanthat a CBA szopóajkakat, egy nyelviskola hatalmas kebleket, egy laminált padlót áruló cég domborodó női fenekeket, a bármilyen bármi bármilyen női testrészt azért, hogy eladhassa a termékét, aminek nyilvánvalóban épp a női testrészekhez van a legkevesebb köze.
Szégyellje magát minden reklámcég, aki erre vetemedik!
De ha már ennyiszer le kell írni, akkor le kell, de most akkor csak összefoglalnám.
A jóindulatú szexizmus (Ú, de szép vagy, kapod is a virágot nőnapon, meg az ingyen belépőt a diszkóba, meg a passzív agresszióval kézen fogva majd jól megóvunk téged mindentől, te csak ne félj egy cseppet sem, amíg a közeledben vagyunk) melegágya a rosszindulatú szexizmusnak (Te rohadt picsa, csak a pénzem kell, igaz? Mi, hogy még a pénzem sem kell? Nem is vagy te nő!).
Egy tizenkilenc országra kiterjedő reprezentatív kulturális összehasonlító vizsgálatból az derült ki, hogy minél elfogadottabb egy országban az ellenséges szexizmus, annál elfogadottabb a jóindulatú is.
Ugyanebből a kutatásból az is kiderült, hogy minél elfogadottabb egy országban a jóindulatú szexizmus, annál nagyobb a távolság a két nem között. Magyarországon pedig igen nagy elfogadottságnak örvend a jóindulatú szexizmus. Meg is van ennek a következménye, mutatom is a következő pontban.
Magyarország a Global Gender Gap mutató 149 lehetséges helyéből az elegáns 102. helyre került, ami épp ahhoz elég, hogy mi legyünk az utolsók az EU-ban. Érdemes egyébként különböző országokra rákeresni, hogy megértsük, mennyire gyatra pozíció ez. Oké, ez csak egy screenshot, a linkre klikkelve viszont már lehet hajkurászni a 101. helyezettet.
És akkor most képzeljük el, hogy ezeket a gondolatokat jobb vagy bal kezünk mutató- és hüvelykujja közé csippentjük, a szánkba emeljük, majd a nyelvünk közepére helyezzük, hogy aztán a gondolatokat nyelvünket megemelve egy óvatos lendülettel a szájpadlásunkhoz préseljük, majd egyenletes, körkörös mozdulatukkal szétlapítva ízlelgetjük azt a következményt, hogy a jóindulatú szexizmus éppúgy előítéletes gondolkodásra vall, mint az ellenséges.
Fantasztikus utat járt be az évek, évtizedek során a nőnap.
A progresszív, emancipációpárti, munkásmozgalmi napból a virágárusok és a jóindulatú szexizmus közhelyes és üres napja lett, hogy utána a progresszív, emancipációpártiak lázadozni kezdjenek ellene.
Teljes joggal.
Szóval a cucc eljutott innen:
egészen idáig:
És most már ott tartunk, hogy nem csak egy marginalizált feminista kisebbség köhög, amikor virágot kap, hanem egyre szélesebb közönség kezdi megérteni (mondom némi arroganciával), hogy társadalmi szinten milyen káros is egy-egy szál nőnapi virág. Az egészen kiváló Laborczi Dóra nőnapi gondolatai talán nem meglepőek, de az, hogy a Forbes Magyarország online felületén és egy business coachinggal foglalkozó szervezet, a Y2Y Business Coaching blogja is foglalkozik a nőnap hamisságával, azt mutatja, hogy itt bizony komolyan el kellene kezdeni valami egészen bevettről valahogy egészen másképp gondolkodni.
Utóbbi, elég kemény hangvételű cikket egyébként 180-an like-olták és 24-en osztották tovább, ami elég rendhagyó mennyiség egy olyan téma esetében, ami azért nem közvetlenül kapcsolódik a business világához.
De közben meg hát dehogynem.
Ugyanis ez a kis szervezet (aminek mellesleg e sorok írója is tagja) Y generációsokból áll, hogy Y generációsoknak nyújtson business coaching szolgáltatásokat, ezért aztán érdemes komolyan venni nem csak a cikket magát, hanem az említett számokat is. És a business világában igenis fontos, hogy a benne dolgozók hogyan érzik magukat, milyen szolgáltatásokat kapnak, egyenlő-e benne férfi és nő.
Egyébként nem. Sem a virággal, sem a nőkkel nincs semmi bajom. Még csak azzal sem, ha egy nő kap virágot. Azzal sem, ha egy férfi.
A bajom azzal van, ha nőnapon rendszerszinten kap virágot egy nő, ahelyett, hogy azt kapná, ami jár neki. Az egyenlő bánásmódot.
A dolog egyáltalán nem bonyolult. Ha beindul mindaz, amikről a fent belinkelt emberek írnak, akkor semmi gond nem lesz a virággal sem. Megkaphatják azt a nők és férfiak bármikor, fölösleges rá március 8-ig várni.
Persze, kedves gesztus egy virággal kedveskedni a nőknek, csak éppen miért is kedveskedünk nekik?
Hát azért, hogy tudják a helyüket! Ezzel dicsérjük meg őket azért, hogy szépen, nőként viselkednek. Hogy viszik a láthatatlan munkát és az érzelmi házimunkát.
Egyedül.
De van egy nap, amikor pihenhetnek.
Majd elvégzik másnap.
Azaz ma.
Ma tehát március 9-e van, posztnőnap.
Ma pedig azt kérném a kedves férfiaktól, akik eddig segítették a nőket, hogy akár adtak virágot tegnap, akár nem, itt az ideje, hogy végre ne csak segítsenek, hanem vegyenek inkább ők is részt a láthatatlan munkában és az érzelmi házimunkában. Ma is, holnap is, mindig.
De valójában - juteszembe - nem is csak erről akartam írni ebben a bejegyzésben, hanem arról is, sőt, főleg arról, hogy attól, hogy valami adott, még nem biztos, hogy jó.
Lehet a dolgokon változtatni, a körülöttünk lévő világot ugyanis mi találjuk ki. Az pedig kifejezetten fontos, hogy egy, a business világában dolgozó ember ne csak a business világát értse, hanem a tágabb kontextust is. És merjen és tudjon is rá reflektálni.
Ahogy egy pszichológusnak is fontos kell, hogy legyen, akár megnyilvánul ezzel kapcsolatban kifelé, akár nem, hogy merjen és tudjon is a körülötte lévő valóságra reflektálni.
Ahogy egy ügyvédnek, tanárnak, orvosnak, csemegepultosnak, autószerelőnek, apának, anyának és mindenkinek, aki munkája és/vagy magánélete során emberekkel találkozik fontos, hogy reflektáljon a környezetére. Nem csak jogeset, tananyag, beteg, sonka, autó és gyerek létezik, hanem mindezek körül emberek, társadalom, kultúra.
Az igazán vagány pedig az lenne, ha a Forbes cikk végén olvasható mondat ("A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tajgai (sic!), véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.) helyett inkább, kivételesen ez szerepelne: "A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét, de ez igen. Köszönjük."
(Az egyik képet a Wikipédián, a másikat a feleségem unokatestvérének Facebook-falán találtam.)
Ma van május elseje és május első vasárnapja. Ritka nap az ilyen, egybeesik az, aminek egybe kell, ami ragad, az tapad.
Gyerekkoromban a munka ünnepével nem foglalkoztunk, az anyák napja viszont mindig megható volt. Az apuval titokban - már amennyire ezt egy közös háztartásban titokban lehetett tartani -, korán reggel lementünk a virágboltba, nővéremmel kiválasztottuk egy-egy virágot, apu fizetett, mi pedig, ügyesen-bénán a hátunk mögé rejtettük a csokrot, és úgy mentünk végig a magasföldszinti folyosón. Anyu az ajtóban várt már minket, mi pedig puszik közepette átadtuk tulipánjainkat, rózsáinkat, orgonáinkat, lisztjeinket, de ez utóbbi már szójáték és csak angolul működik, azt pedig akkor még aligha értettük volna.
Aztán még átmentünk a szüleink szüleihez is, hogy megünnepeljük a nagymamák napját is, de az már sokkal inkább tűnt kötelezőnek.
Az apu nem volt sem feminista, sem különösebben emancipált, legalábbis a mai értelemben biztosan nem, viszont a szexizmus és a macsoizmus bármilyen formája is hiányzott belőle, így gyerekkorom anyák napjai - szemben a nők napjával és a gyereknappal, amiket nem ünnepeltünk - tényleg tudtak olyan napok lenni, amiknél még ma, visszatekintve sem érzem, hogy a virágboltosok ünnepe lett volna, egyszerűen megünnepeltük az anyut.
Aztán a 90-es évek elején megtudtuk, hogy van apák napja is, onnantól azt is ünnepeltük, azt hiszem, marcipánburgonyával, de mivel akkor már nagyobbak voltunk a nővéremmel és mivel ezt a közoktatás már nem támogatta olyan mértékben, mint az anyák napját, ezért ez nem is tudott annyira beleépülni éves ritmusunkba.
Most, hogy én is apa vagyok, nekem is tök fontos, mert még emlékszem, nekem milyen fontos volt, hogy reggel titokban - már amennyire ezt egy közös háztartásban titokban lehet tartani - lemenjünk a virágboltba, fiam a húgával kiválasszon egy-egy virágot, fizethessek, ők pedig, ügyesen-bénán a hátuk mögé rejtsék a csokrot, és úgy jöjjenek fel a harmadik emeletre. A feleségem pedig már az ajtóban várná őket, ők pedig puszik közepette átadnák tulipánjaikat, rózsáikat, orgonáikat, lisztjeiket, de ez utóbbi már szójáték és csak angolul működik, de majd lehet, hogy elmagyarázom nekik.
És mivel tőlem is távol áll a macsoizmus és a szexizmus minden formája, sőt, én még feminista és emancipált is vagyok, legalábbis a mai értelemben mindenképpen, ezért remélem, hogy a mi életünkben is szólhat arról az anyák napja, amiről kell neki. Az anyjukról. És ezzel remélem, a legkisebb mértékben sem erősítünk fennálló rendszert és azt is, hogy nem tolunk bele senkit sem a társadalomban elfoglalt pozíciójának megfelelő szerepébe.
Ez persze az én, származási, illetve a csinált családjaim anyák napjai. Ezekkel, mint az a fentiekből kiderült, tényleg semmi bajom. Az intézményivel viszont már bőven van.
Mert mi van egy osztályban az olyan gyerekekkel, akiknek meghalt az anyukájuk, akik elváltak, akinek rossz kapcsolata van az anyjukkal, vagy akit neadjisten abúzál az anyja? Ők is dalolnak cukin?
Dalolnak hát.
Aztán, amikor át kell adni a keserédes anyának a gondosan barkácsolt valamit, akkor a lehető leghosszabb utat kiválasztva, a leglassabban teszi meg azt a távolságot, amit a többiek rohanva küzdenek le.
Láttam ilyet, rettenetesen nyomasztó volt nézni.
Adni jó, odafigyelni a másikra jó, mindkettőt meg kell tanulni, az iskola pedig mindháromban segíthet, fontos azonban tudni az egyéni különbségekről, s ahogy az üzleti életben is angolra váltanak, ahogy akár csak egy ember is van, aki nem érti az adott ország nyelvét, úgy az iskolákban is le kell mondani az anyák napjáról, ha csak egy gyerek is van, aki azt nem tudja megünnepelni.
Pszichológus vagyok, apa és business coach. A középsővel kapcsolatban ezt a blogot olvasva szerintem egész sok kiderül. Ha viszont az előbbi vagy az utóbbi is érdekel, akkor látogass el a szakmai oldalamra.
