Szóval azért az nem járja, hogy volt itt csomó egy beharangozó, meg egy körzetesítő iskolai bejegyzés és tényleg csomó ezzel kapcsolatos Facebook-poszt, amikor meg elkezdődik az iskola, akkor meg semmi.
De előre szólok, a cím ne tévesszen meg senkit sem, akit mégis megtévesztett, azt bizony a katasztrófaturizmus juttatta ide, nem lesz itt kérem szépen semmi látnivaló, az übercuki táska sem a szó szoros, sem annak átvitt értelmében nem nehéz, szinte semmit sem kell ugyanis hazahozni.
És még csak nem is az iskola az, ami önmagában nehéz.
Lehetne, és féltem is rendesen, hogy az lesz, de az első két és fél hét tapasztalata az, hogy nem az.
Szóval ha tetszik, ha nem, ez most nem iskolaszidó, NAT-paráztató, NER-pukkasztó, KLIK-rohasztó bejegyzés lesz, hanem egyszerűen arról fogok írni, ami szerintem az iskola fajtájától szinte teljesen független, ez pedig az, hogy bizony a gyerekek a nap végére elfáradnak.
Mégpedig nagyon.
Nem. Amit most elképzel a gyerektelen olvasó, az nem az a fajta fáradság. Itt arról a fajta fáradtságról van szó, ami a hegymászót keríti hatalmába úgy 8523 méterrel a tengerszint felett. Valami elemi, valami csontig, a könnycsatornák legmélyére hatoló fáradtság, ami viszont szerencsére jó iskola esetén másnapra szinte nyom nélkül el is tűnik.
De a délutánok bizony kemények.
Amire érdemes felkészülni. Több cukorka, több kockulás, de főleg: sok-sok nyugi, pihenés, kényelem. És még inkább főleg: rengeteg türelem és rugalmasság. Mármint a szülők részéről, hiszen a gyerekéről épp ez a kettő aligha lesz elvárható.
Persze nem kell széjjelkényeztetni és -jutalmazni egy gyereket, a maga természetességébe viszont beletartozik az, hogy kicsit több engedményt kapjon az a gyerek, mint amennyit egyébként szokott, hiszen az iskola, még ha nem is préseli szét az elsőst az iskolatáska és a tanulás terhe alatt, attól még a gyerek észre fogja venni, hogy ide bizony be kell érni és itt bizony nincs délután pihenés.
Szóval bár lazítanak, meg dúl a tanórák közötti és tanórákon belüli modalitásváltás, de délutáni alvás az iskolában nincs.
És hát nem hülye egy gyerek, még ha játszanak is, még ha tényleg játszanak is az iskolában, pontosan tudják, hogy ez a játék már nem olyan játék. És ez így szerintem rendben is van, nem lehet az iskola ugyanaz, mint az óvoda.
És ha egész nap nem olyan játékok vannak, sőt, a nem olyan játékok közé még néhány játékos feladat is becsusszan, akkor bizony, na de ezt már írtam.
Szóval azt hiszem, erre igazán érdemes felkészülni.
Mert erre fel lehet.
Arra viszont, hogy a gyereked iskolás lesz és arra, hogy bizony nem biztos, hogy reggelente sírni fog a lépcső alján, hanem szépen egyedül megindul, mosolyogva visszanéz és integet, majd eltűnik a kanyarban, na, arra úgysem lehet.
Arra meg talán még kevésbé, még fel sem fogom, hogy ezzel most tényleg véget ért egy korszak, a szülői mindenhatóságom olykor nehéz, de azért vágyott és szeretett időszakának ezzel, ha még teljesen vége nincs is, de a vég kezdete elindult, annak az elfogadása pedig szinte teljesen elképzelhetetlen, hogy a szülői teljesítményem nagy részét - még leírni is fura, pedig mennyit tanultam, olvastam erről - letudtam.
Szóval az iskolatáska egyáltalán nem szükségszerűen nehéz, az iskolatáska, mint a szülőség újabb lépcsőfokának metaforája viszont elég súlyos csomag.
De ami a legsúlyosabb, az ez a korszakalkotó klip.
Jó szórakozást minden kedves szülőnek és nem szülőnek ehhez is, az évkezdéshez is.
De előre szólok, a cím ne tévesszen meg senkit sem, akit mégis megtévesztett, azt bizony a katasztrófaturizmus juttatta ide, nem lesz itt kérem szépen semmi látnivaló, az übercuki táska sem a szó szoros, sem annak átvitt értelmében nem nehéz, szinte semmit sem kell ugyanis hazahozni.
És még csak nem is az iskola az, ami önmagában nehéz.
Lehetne, és féltem is rendesen, hogy az lesz, de az első két és fél hét tapasztalata az, hogy nem az.
Szóval ha tetszik, ha nem, ez most nem iskolaszidó, NAT-paráztató, NER-pukkasztó, KLIK-rohasztó bejegyzés lesz, hanem egyszerűen arról fogok írni, ami szerintem az iskola fajtájától szinte teljesen független, ez pedig az, hogy bizony a gyerekek a nap végére elfáradnak.
Mégpedig nagyon.
Nem. Amit most elképzel a gyerektelen olvasó, az nem az a fajta fáradság. Itt arról a fajta fáradtságról van szó, ami a hegymászót keríti hatalmába úgy 8523 méterrel a tengerszint felett. Valami elemi, valami csontig, a könnycsatornák legmélyére hatoló fáradtság, ami viszont szerencsére jó iskola esetén másnapra szinte nyom nélkül el is tűnik.
De a délutánok bizony kemények.
Amire érdemes felkészülni. Több cukorka, több kockulás, de főleg: sok-sok nyugi, pihenés, kényelem. És még inkább főleg: rengeteg türelem és rugalmasság. Mármint a szülők részéről, hiszen a gyerekéről épp ez a kettő aligha lesz elvárható.
Persze nem kell széjjelkényeztetni és -jutalmazni egy gyereket, a maga természetességébe viszont beletartozik az, hogy kicsit több engedményt kapjon az a gyerek, mint amennyit egyébként szokott, hiszen az iskola, még ha nem is préseli szét az elsőst az iskolatáska és a tanulás terhe alatt, attól még a gyerek észre fogja venni, hogy ide bizony be kell érni és itt bizony nincs délután pihenés.
Szóval bár lazítanak, meg dúl a tanórák közötti és tanórákon belüli modalitásváltás, de délutáni alvás az iskolában nincs.
És hát nem hülye egy gyerek, még ha játszanak is, még ha tényleg játszanak is az iskolában, pontosan tudják, hogy ez a játék már nem olyan játék. És ez így szerintem rendben is van, nem lehet az iskola ugyanaz, mint az óvoda.
És ha egész nap nem olyan játékok vannak, sőt, a nem olyan játékok közé még néhány játékos feladat is becsusszan, akkor bizony, na de ezt már írtam.
Szóval azt hiszem, erre igazán érdemes felkészülni.
Mert erre fel lehet.
Arra viszont, hogy a gyereked iskolás lesz és arra, hogy bizony nem biztos, hogy reggelente sírni fog a lépcső alján, hanem szépen egyedül megindul, mosolyogva visszanéz és integet, majd eltűnik a kanyarban, na, arra úgysem lehet.
Arra meg talán még kevésbé, még fel sem fogom, hogy ezzel most tényleg véget ért egy korszak, a szülői mindenhatóságom olykor nehéz, de azért vágyott és szeretett időszakának ezzel, ha még teljesen vége nincs is, de a vég kezdete elindult, annak az elfogadása pedig szinte teljesen elképzelhetetlen, hogy a szülői teljesítményem nagy részét - még leírni is fura, pedig mennyit tanultam, olvastam erről - letudtam.
Szóval az iskolatáska egyáltalán nem szükségszerűen nehéz, az iskolatáska, mint a szülőség újabb lépcsőfokának metaforája viszont elég súlyos csomag.
De ami a legsúlyosabb, az ez a korszakalkotó klip.
Jó szórakozást minden kedves szülőnek és nem szülőnek ehhez is, az évkezdéshez is.
