A függetlenség napja

Rettenetesen büszke voltam magamra, hogy hét és fél évesen, első általános második félévétől egyedül jártam iskolába, pedig majdnem fél órára volt az iskola. Aztán arra is büszke voltam, hogy hetedik végén Attila barátommal több, mint egy hetet kettesben nyaralhattunk a siófoki házukban. Hosszú heteken keresztül kellett rábeszélnem a szüleimet, de végül sikerült. Életem egyik legjobb milánóiját csináltuk löncshúsból és sűrített paradicsomból, a kész pépre temérdek sajtot reszeltünk, és még ma is érzem a számban a briós ízét, amit a közeli pékségben vettünk reggelire. Egyik reggel ő vásárolt be, másik reggel én.

A szüleim önállóságra neveltek, én pedig alig vártam, hogy ezekben a dolgokban önálló legyek, és azt hiszem, nem elég, hogy soha nem éltem vissza a szüleim bizalmával, de azt hiszem, soha nem is akartam olyanban önálló lenni, amiben ők még nem akartak nekem önállóságot adni.

via GIPHY

De hát '89 és '94 nem ma volt, én pedig nem a szüleim vagyok, most nagyobb és gyorsabb a forgalom, több az ember és a veszély, kevesebb a bizalom az emberekben és magamban is, tudja hát a franc, mikor, hova és mire engedhetem egyedül el a gyerekemet.

Az viszont, hogy én nem tudom, nem jelenti azt, hogy ezzel a többiek is így vannak. Az NN Biztosító reprezentatív kutatásában arra a kérdésre, hogy milyen korban engednék el nyugodt szívvel egyedül a gyereket iskolába és onnan haza, a szülők többsége – közel 60 százalék – a 8-11 éves kort jelölte meg ideálisnak. Nyilván nem mindegy, hogy hol van az az iskola, át kell-e szállni, megközelíthető-e egyáltalán tömegközlekedve vagy kocsi kell hozzá, esetleg a szomszéd faluban van, kocsi pedig nincs. A fiam iskolája 242 gyereklépésre van, sokszor csak lekísérjük a kapuig, utána már el merjük egyedül engedni. Feltéve, hogy ő is szeretné.

Érdemes persze azon is elgondolkodni, hogy a nem elengedés vagy nem megengedés miről is szól. A gyerekünkben nem bízunk, magunkban vagy a társadalomban? Még ha nem is tudunk egyértelműen ezekre a kérdésekre válaszolni, akkor is érdemes rajtuk kicsit elgondolkodni.

Mert valakiben nem bízunk, az biztos, végsősoron pedig bármikor vissza lehet oda jutni, hogy tulajdonképpen magunkban nem bízunk. Akkor ugyanis, amikor nem engedjük el valahova a gyerekünket, akkor miért is tesszük ezt? Ha benne nem bízunk, akkor azt csak azért tehetjük, mert nem hisszük el, hogy korábban akár jól is csinálhattunk valamit. Hogy sikeresen építettük ki a gyerekeink felettes énjét, illetve hogy a gyerekünk olyan felettes ént épített ki magában, ami nekünk is tetszetős. Szóval, hogy az alapokat jól fektettük le. Ha pedig a társadalomban nem bízunk, akkor szintén felmerül a kérdés, hogy mit tettünk mindaddig, ami miatt azt hisszük, hogy a gyerekünk máshogy cselekszik nélkülünk, mint velünk.

Ez persze nem azt jelenti, hogy sötét sikátorokba kellene leküldeni az éppen szobatisztává vált gyerekünket, hogy ugyanmár, hozzon egy doboz cigit. Viszont általában az a tapasztalat, hogy a gyerekek csomó mindenben sokkal önállóbbak, mint azt hisszük, sőt, a gyerekek igénylik is az önállóságot, nekünk csak az a feladatunk, hogy eldöntsük, hogy az, amire igényük van, adekvát-e.

Az már egy következő kérdés, hogy nem biztos, hogy a gyerekünk ugyanabban és ugyanúgy szeretne önállósodni, mint ahogy azt mi elképzeltük. Simán előfordulhat tehát, hogy elsős gyerekünk már egyedül szeretne iskolába menni, esetleg lemenni a boltba, mi viszont már azzal is elégedett lennénk, ha beágyazna maga után, vagy, ha a fürdés előtt levett ruháit nem a földre hajítaná, hanem a szennyesbe. Ő viszont erről, mi meg, hát, az előbbiről nem nagyon szeretnénk hallani – bár ez nyilván leginkább az iskola és a bolt közelségén múlik.

Amiről viszont sokszor megfeledkezünk, hogy ezekről a dolgokról bizony lehet egymással beszélgetni is. Hogy ő miért szeretné már, mi miért nem szeretnénk még, no meg persze mi miért szeretnénk már, ő viszont miért nem szeretné még .

Ha pedig elég jó az illeszkedés szülő és gyereke között, és ha még egy kis szerencséjük is van, akkor még akár az is lehet, hogy a szülői és a gyereki alrendszer összeérnek és nagyjából ugyanabban, ugyanakkor és ugyanúgy akarják a függetlenséget.

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A bevonás szabályai

Megkérdezzem a véleményét? 

Beavassam a döntéshozatali folyamatba? 

Mikor szóljak egy változásról? Amikor már tudom, vagy csak akkor, amikor aktuális lesz? 

És mi van, ha nem tetszik neki a döntésünk? 

A kérdések teljesen jogosak, válasz meg nyilván nincs. 

Már csak azért sem, mert leginkább életkor, téma és szülő-gyerek illeszkedés kérdése az egész. De mégis, mintha csomó döntési helyzetből kihagynánk a gyerekeinket, amibe pedig simán be lehetett volna vonni őket, ami pedig nem tartozik rájuk, ott meg kikérjük a véleményüket. 

De hát csomó egyéb helyzetben sem tudjuk belőni a gyerekeink életkorát, miért éppen ebben találnánk el? 

Jótanácsként éppen ezért leginkább azt mondanánk, hogy a gyerekekkel érdemes beszélgetni, érdemes tőlük megtudni a véleményüket. Ha másért nem, hát azért, hogy legyen köztünk kapcsolat, hogy beszélgessünk egymással, hogy megismerjük őket és ők is megismerjenek minket. 

De fontos tudni, hogy a túl komoly döntésekbe való bevonás akár meg is ijesztheti a gyerekeinket, elbizonytalaníthatja őket, megkérdőjelezheti bennük a szülői kompetenciánkat, még akkor is, ha számukra ezek a szavak ismeretlenek. 

Éppen ezért ésszel kell bánni azzal, hogy mennyi mindent adunk ki magukból. Mondom ezt azért is, sőt, főleg azért mondom, mert a korábban már hivatkozott, reprezentatív NN Biztosító kutatásából az derült ki, hogy a szülők 78%-a „fontosnak tartja, hogy gyerekükkel teljesen őszinték és nyíltak legyenek, még akkor is, ha kisebb korban még nehezebb neki megmagyaráznunk bizonyos dolgokat". 

Persze, fontosnak tartom, hogy csomó szempontból partnereink is legyenek a gyerekeink, fontos, hogy bevonjuk őket a család életébe, de hát közben meg azért mégiscsak volna köztünk valamiféle hierarchia. Egy-egy beszélgetés előtt éppen ezért azt lenne leginkább fontos magunkban tisztázni, hogy valójában mit is akarunk a gyerekeinkkel megbeszélni és azt is, hogy pontosan miért akarjuk velük azt megbeszélni. Ha pedig mindezekre megvannak a válaszaink, akkor még azon is elgondolkodnunk, hogy milyen mélységben érdemes a gyerekeket bevonni, mennyire kell a részleteket tudniuk.

via GIPHY
Mondjuk, azért semmiképp se osszunk meg valamit a gyerekeinkkel, hogy ők döntsenek valamilyen felnőtt ügyben. Hogy levegyék rólunk a terhet. Hogy összebékítsék a szülők közötti ellentéteket. Idén akarsz iskolába menni vagy maradnál még egy évet oviban? Most szeretnél kistesót vagy inkább csak jövőre? Anyád szerint most már lassan azért próbálkozhatnánk, de én meg még csak most szoktam meg, hogy te vagy. 

Persze, ezek szélsőséges, és talán nem is létező példák, de arra azért jól rávilágítanak, hogy mindent azért tényleg nem érdemes a gyerekekkel megbeszélni. Még ezeknél kevésbé abszurd példákkal is bőven túl lehet lőni a célon, érdemes tehát komoly önvizsgálatot tartani mielőtt kikérjük a véleményüket. 

De a fenti, kitalált mondatokat azért át lehet alakítani valami hihetőbbe, valami olyanba, ami megfelel a jelenben elképzelt gyerekképnek, ami beleillik a 21. századi szülő-gyerek viszonyba, amelyikben azt hisszük, hogy mindkét fél kompetens. 

Ezek a mondatok valahogy így hangoznak: 

Hogy érzed magad az óvodában? Megy már valaki iskolába? Mit gondolsz? Nekik milyen lesz ott? Aha, hogy szerinted hiányozni fog nekik a sok játék.
Biztos észrevetted már, hogy a Mama mostanában érzékenyebb, talán azt is, hogy kicsit gömbölyödik. Tudod, ez azért van, mert kistestvéred lesz. Akarod megsimogatni a Mama hasát? Képeld, az is lehet, hogy kicsit érezni fogod a lábát vagy a kezét.

Szóval egyrészt fel kell készülni, mielőtt megszólalunk, másrészt pedig olyan csomagba kell pakolni a mondatainkat, amikkel legalábbis nem ártunk. Aztán persze úgyis ki fogja bontani a gyerekünk a csomagot, efelől semmi kétség ne legyen, de semmi akadálya annak, hogy újra és újra becsomagoljuk a mondatainkat. 

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Szigorúan ellenőrzött gyerekek

Képtelen vagyok eldönteni, hogy nevelt gyereknek vagy nevelő felnőttnek nehezebb-e lenni, márpedig a kérdés elég sokszor felmerül, amikor bármelyik példányon a kiborulás és kiégés jeleit látom.

És mivel ennyire nem tudom eldönteni a dolgot, ezért lehet, hogy igazából arról van szó, hogy eleve rossz a kérdés. A probléma ugyanis valójában nem az, hogy egyiknek vagy másiknak nehezebb, hanem az, hogy folyamatos nevelés alatt állni épp olyan rossz és nehéz, mint folyamatosan nevelni. 

Amit folyamatosan csinálni kell (már persze csak akkor, amikor épp ott vagyunk), az a jelenlét, a nevelést pedig érdemes csak a legritkább esetekben alkalmazni. Mondjuk élet-halál kérdések kapcsán. 

Konnektor és úttest esetén tehát nincs lacafaca, azon belül viszont egész sok minden megengedett, megengedhető. De hogy mi minden, az azért nagyon családfüggő, szóval itt nehéz lenne egyértelmű javaslatokat tenni, épp ezért csak annyit mondanék, hogy a bizonyos, közel 91 éves Diana Baumrind nevű amerikai klinikus és fejlődéspszichológus már 1966-ban elég jól megvizsgálta és bemutatta a szülői nevelési stílusokat. 

110 gyerek óvodai megfigyelése során arra jutott, hogy a kompetens, a visszahúzódó és az éretlen gyerekek szülei is egész mások. A szülő-gyerek interakciók otthoni és laboratóriumi megfigyelése alapján a szülőket négy kritérium alapján osztályozta: 

1. kontroll
2. érett viselkedés megkövetelése 
3. gyerekkel folytatott kommunikáció 
4. érzelemteli gondoskodás 

Mindezek alapján Baumrind három szülői bánásmódot azonosított. 

1. Tekintélyelvű szülők 
2. Engedékeny szülők 
3. Mérvadó szülők 

Talán nem nehéz kitalálni, hogy a mérvadó szülők gyerekei egyszerre voltak gyerekközpontúak és követelőek is egyben, aminek az lett a következménye, hogy épp az ilyen szülőknek voltak kompetensek a gyerekeik. 

Ötven év viszont sok idő, ma a követelés, a szabályok felállítása mintha valami túlzott merevséget, értelmetlen szigort is jelentene azzal együtt, hogy a tudomány egyelőre még érvényesnek gondolja Baumrind kutatását, ugyanakkor persze épp ez az a felület, ahol oly sokszor leírtam már, hogy a tudomány olykor elfelejt reflektálni a valóságra. 

Az Apapara szerkesztősége ezzel együtt és ennek ellenére továbbra is hinne tehát Baumrind meglátásaiban és azt gondolnánk, hogy bizony ahhoz, hogy a szabadságnak legyen értelme, ahhoz bizony szükség van épeszű korlátokra. 

De nem kell mindent és pláne nem mindig korlátozni, mert akkor meg a szabadság vész el.

Az arany középút (ahogy az a fenti videóban is látszik) az igények mentén kanyarog, az igények pedig csak akkor alakulnak ki (ez lenne a gyerek oldala) és azok csak akkor vehetőek észre (ez lenne a szülő oldala), ha a két fél kommunikál egymással, ha el tudjuk mondani, hogy mi miért van, és ha odafigyelünk arra, hogy az ellenkezője a gyerekünknek miért lehet fontos. 

Mindehhez pedig egy dolog tűnik igazán fontosnak. Ez pedig a bizalom. Bizalom a gyerekünkben és bizalom saját magunkban, no meg persze, amennyiben van, a másik szülőben.

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Vitakultúra

Nicht vor dem Kind, mondták a nagyszüleim sokszor gyerekkoromban, és akkor rögtön tudtam, hogy itt bizony valamire nagyon oda kellene figyelni. Csak hát olyankor vagy veszekedtek, ami alatt feszélyezve éreztem magam, vagy németre váltottak, amit pedig nem értettem. Egy biztos azonban, ki nem mentek, és abba se hagyták.

via GIPHY

A nagyszüleim sokat veszekedtek, a szüleim viszont soha, néha vitatkoztak ugyan, de egyrészt akkor is azt mondták, hogy nem vitatkoznak, hanem beszélgetnek, másrészt pedig mindig valamilyen külső, csak az egyiküket érintő dologról volt szó. Már amennyire emlékszem. 

Na, de akkor most mi van, szabad veszekedni a gyerekeink előtt vagy sem? Vagy csak vitatkozni szabad, de veszekedni nem? És akár egyiket, akár mindkettőt lehet, mennyire lehetünk ilyenkor intenzívek? És milyen témákat lehet érinteni egy-egy veszekedés/vitatkozás esetén? 

Az NN friss kutatásából ezzel kapcsolatban egy elég fontos dolog derült ki, mégpedig az, hogy ez tényleg egy megosztó téma. Arra a kérdésre ugyanis, hogy szabad-e a gyerek előtt vitázni, közel fele-fele arányban válaszoltak igennel és nemmel. Nem nagyon tudjuk, tehát, hogy mi a helyes, és hát az eggyel feljebbi kérdésekre tényleg nem lehet egyértelműen válaszolni.

Mindezzel együtt az azért elég biztosnak tűnik, hogy a szülők nem egymás klónjai, így aztán bizonyos dolgokról másképpen fognak gondolkodni, és ez akár feszültséggel is járhat olykor, amit nem lehet nem mutatni, amit nem lehet eltitkolni, mert a gyerek – akárhány éves is – pontosan megérzi az ilyet, és ennek még jelét is adja. Mondjuk úgy, hogy megemelkedik a vérnyomása. És erre már egy hat hónapos gyerek is képes. 

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a gyerek jólléte miatt ne lehetne a szülők között konfliktus. Lehet, pláne akkor, ha a szülők nem csak összevitatkozni képesek, hanem kibékülni is. Sőt, ezt a folyamatot akár a gyerek felé is lehet transzparensen képviselni. Igen, kicsit most haragudtunk egymásra, de már nem. Megbeszéltük, kibékültünk, és most megint jól vagyunk. Hoppá. Ez akár jó példa is lehet a gyerek számára. Megértheti, hogy konfliktusok és feszültségek, nehéz érzések ugyan vannak, de azt is láthatja, hogy ezeket meg lehet oldani, ezeken felül lehet emelkedni. Méghozzá békésen, biztonságosan. Úgy, hogy senki se sérül. Még ő sem. 

Ehhez azonban be kell tartani néhány szabályt. Mármint akkor, ha épp a gyerek előtt kerül sor a vitára. 

Érdemes 

• nem üvölteni, 
• nem direkt a gyerek előtt veszekedni, 
• csak visszafogottan vagy egyáltalán nem káromkodni, 
• nem azon lenni, hogy az egyik legyőzze a másikat, 
• csak annyival és annyira terhelni a gyereket, amennyivel és amennyire feltétlenül szükséges, 
• figyelni közben a gyerek állapotára, reakcióira is, 
• nem kikezdeni a gyerek lojalitását azzal, hogy igazságot kell tenni a két szülő között, 
• figyelni arra, hogy sok gyerek (főleg ovisok) hiheti, hogy ő okozza, okozta a feszültséget, 
• figyelni arra, hogy sok gyerek (főleg alsósok) hiheti, hogy a vitatkozásból válás is lehet,
• nem ráijeszteni a gyerekre, 
• nevelésbeli kérdéseket nem a gyerek előtt megvitatni, 
• nem a gyerekről vitatkozni a gyerek előtt, 
• a szexuális életről és a másik fél rokonairól nem a gyerek előtt vitatkozni, 
• a vitát, konfliktust nem átvinni másnapra, tehát lássa még a gyerek aznap, hogy a szülői alrendszer jól van, ő pedig lehet újra biztonságban 

Mindez egy dolgot jelent leginkább: a szülői jelenlét komoly tudatosságot és önismeretet igényel. 

Ha mindez nem megy, ha mindez túl sokszor nem megy, ha újra és újra visszatérnek a konfliktusok, akkor azért érdemes lehet szakembert is felkeresni. Pedagógiai szakszolgálatok, ha komoly várólistával is, de térítésmentesen vállalnak párterápiát is – ha annak fókuszában a gyerek áll. 

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu programja támogatta.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Digitális gyerek - analóg szülők

Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért, de nem félek attól, hogy a gyerekeim teljesen rákattannak a digitális világra.

Najó. Igazából tudom.

Több oka is van ennek.

Az egyik, hogy egy kicsit én is, mi is rá vagyunk kattanva, másrészt mert nem tartom bajnak a digitális korszakot, harmadrészt pedig azért, mert csomó alternatívát is fel tudunk mutatni a gyerekeinknek, és bízunk abban, hogy az is lehet érdekes.

Sőt.

De persze nem szeretnék naiv lenni, csomó baj lehet a képernyőfüggéssel, de nem több, mint bármivel, ami képes arra, hogy függőséget alakítson ki. Tehát itt is, mint minden más addiktív cuccal kapcsolatban nem az a fontos, hogy tiltsuk, hanem hogy kialakítsunk vele kapcsolatban valamiféle digitális tudatosságot, digitális ön- és digitális énvédelmet. Mutassuk meg, hogy mi silány és mi minőség. Tanítsuk meg, hogy mi veszélyes és mi ártalmatlan, mi fölösleges és mi hasznos. Mutassuk meg, hogy a számítógép sokkal több, mint a youtube, az internet sokkal több, mint a cset és a játék. Méghozzá a kezdetektől.

És itt aztán rengeteg a munka. És szerintem mi ettől rettegünk. Ettől a sok munkától. Illetve attól, hogy nem vagyunk rá hatással.

De közben dehogynem vagyunk rá hatással. Csak nem közvetlenül. De hát eleve ilyen a nevelés, nem? Hogy nem az explicit kiadott utasítások működnek, hanem a dolgok sokkal rejtettebben, közvetetten hatnak. Innen nézve tehát a digital parenting semmiben sem különbözik a parentin egyéb területeitől.

Persze felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha a gyerek pornót néz, mi van, ha valami perverz megszólítja cseten, mi van, ha jön a kék bálna, mi van, ha betámadnak a kortársak egy jó adag bullyinggal, mi van, ha beszippantja valamilyen szerencsejáték vagy egyszerűen csak bevásárol, mi van, ha egész nap csak játszana, csetelne, valamilyen közösségi felületen lógna, mi van, ha megszűnnek az offline barátai és így tovább?

De még mielőtt én magam is megijednék, gyorsan azzal nyugtatnék mindenkit, hogy azért a digitális világ nem csőstül szakad a gyerekek és szüleik nyakába, mindaz, amit itt felsoroltam, minimum tizenöt évnyi, egymásra rakódó parát jelent, ami azt jelenti, hogy a digitalizáció szocializációs kérdés is. Másrészt fontos az is, hogy mindezt szét tudjuk választani csomó, az életciklus-váltásokkal sokkal inkább összefüggő változásoktól.

Nem a mobiltelefon okozza tehát a kamaszkorba fordulást, hanem a kamaszkor eleve a mindennek a megkérdőjelezése, a lázadás, a változás ideje, tehát az ok-okozat sokkal inkább fordított.

De újra.

Tényleg nem szeretnék naiv lenni, a téma fontos, foglalkozni kell azzal, hogy ne bambuljon egy gyerek túl sokat képernyőt, és ami még nagyon fontos, hogy pontosan tudjuk, pláne kiskorban, hogy amit a gyerek bambul, az micsoda. Beszélgessünk vele ezekről a témákról, amint elkezdi a digitális életbe való betagozódását.

Erre két dolog miatt van szükség, egyrészt így tudunk kapcsolódni a gyerekünkhöz, így érthetjük meg, hogy mi is van vele a nap bizonyos óráiban, másrészt pedig képben leszünk.

Nem árt ugyanis, ha ismerjük a gyerekeink online életét is.

Épp annyira, mint amennyire az offline világát.

Főleg azért, mert a most felnövekvő generáció már messze nem lát akkora különbséget a kettő között, mint a már felnövekedett X-ek és Y-ok.

A cikket az NN Biztosító Életkapu programja támogatta

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Jövőbe látni vágyó szülők

Bár nem vagyunk klónok, de egy dologban azért mégis minden szülő hasonlít egymásra. Mármint tényleg minden szülő. Akárhogyan és akárhol is él, akárhogyan is néz ki, mind azt szeretné, hogy a gyereke, mire felnőtt lesz, produktív legyen a munka világában, legyen alkalmas intim, stabil kapcsolatok létrehozására, illetve hogy úgy egyáltalán normális legyen.

Hogy mindez mit jelent, hogy mindezen célok elérése érdekében a szülők mit tesznek, hogy melyik család, melyik kultúra számára mit jelent a normalitás, az már annyira egyedi, hogy még a leghasonlóbb szocio-ökonómiai mutatók mellett is komoly eltérések lehetnek.

A dolog viszont elég kellemetlen, ugyanis arról nem nagyon tudunk, hogy melyik szülői viselkedés milyen gyereki, pláne felnőttkori magatartást fog eredményezni, illetve még ha azt is reméljük, hogy hát dehogynem tudjuk, azt végképp csak blöffölni lehet, hogy melyik szülői magatartás vezet valóban ahhoz, hogy a gyerekünk felnőttkorára élvezze a munkáját, legyenek stabil kapcsolatai, és hogy úgy egyáltalán normális legyen.

Mert ez már annyi körülményen múlik, amire már rég nincs hatásunk szülőként. Óvoda, iskola, társaság, érdeklődés, lehetőségek, mikro- és makrokörnyezet, motivációk, vágyak. És így tovább. Illetve elsősorban nem is ezeken múlik, hanem a gyerekünkön.

Szóval bár olyan jó lenne, ha szülőség úgy működne, hogy bedobálunk egy gépbe egyértelmű dolgokat és ennek megfelelően utána különböző, de előre ismerhető ok-okozati összefüggéseknek köszönhetően a gép kidob egy tökéletes embert.

De hát sajnos a gép nem így működik, nincs is gép, de ha lenne is, fogalmunk sem lenne arról, hogy mit dobálunk bele, azt sem tudnánk, hogy a gépházban mi történik, azt meg aztán végképp nem, hogy a kidobott tökéletesség hogyan működik a társadalom részeként.

De nem csak gép nincs. Tökéletesség sincs. És ez azért ad némi bizonytalanságot.

De szerintem ez ennyi lehetőség mellett elég természetes.

A szülők egyébként a fenti három cél elérésén kívül elég egységes álláspontot képviselnek például az oktatás megítélésében is, derül ki az NN Biztosító által 2018 februárjában 3-14 éves gyerekek szülei  körében készített reprezentatív felmérésből.

A megkérdezett szülők túlnyomó többsége egyetért azzal, hogy az oktatási rendszer hiányosságait a tanítás után valahogyan rendbe kell tenni, például otthon is segíteni kell a gyermekeket a tanulásban, de a hogyan az itt is nagy kérdés.

Legyen-e különóra vagy ne, kell-e a gyerekkel külön tanulni vagy sem, sportoljon-e vagy sem, mikor kapjon kütyüt és ha kap kütyüt, akkor mennyit, milyet és mire használja? Úgy tűnik, a digital parenting, a digitális élettel kapcsolatos nevelés az egyik legmegosztóbb a megkérdezettek körében: e téren sokan, minden harmadik szülő, főleg az anyukák örülnének annak, ha kaphatnának valamilyen iránymutatást. Érthető. Az iskola és a lefekvés között zömmel ők vannak a gyerekekkel és maradnak így tanács nélkül. Apaként így könnyebb is megengedőnek lenni, főleg arra az időre, amikor nincsenek otthon.

És hát épp ez derült ki az NN kutatásából is: úgy tűnik, az apák hajlanak arra, hogy a digitális technológiákra pozitívan reagáljanak. Hogy ez miért lehet így, arra még majd visszatérek, annál is inkább, mert ezeknél a praktikus kérdéseknél – amikre nyilván senki sem fog tudni konkrét és egyértelmű válaszokat adni, hiszen úgyis minden a szülő-gyerek illeszkedésen és a szülői hitelességen múlik – sokkal nagyobb parának és pszichológiailag sokkal összetettebb problémának a szülői kontroll ideális mértékének eltalálása tűnik.

A kutatásból ugyanis tényleg az derül ki, hogy az összes szuperhős összes szupererejét birtokló szuperszülő mindenre szuperül oda szeretne figyelni, mindent szuperül kontroll alatt szeretne tartani és mindenről szuperül tudni szeretne. De hát túl azon, hogy nem vagyunk szuperszülők, még azt is gondolom, hogy elég borzasztó lenne, ha tényleg mindent kontroll alatt tudnánk tartani, tehát lehet, hogy ezt a vágyat és illúziót lassan el kellene kergetni, és egyszerűen csak nekiállni bízni saját magunkban.

S ha ez elkezd menni, akkor már a gyerekeinkbe vetett bizalom is ripsz-ropsz megjön, onnantól pedig már csak egy ugrás elhinni, hogy a gyerekünk el fogja érni a fő célt, hogy boldog és kiegyensúlyozott felnőtt váljon belőle.

A saját módján.

Nem (feltétlenül) a miénken.

A cikket az NN Biztosító Életkapu programja támogatta

Kép forrása

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: