Nincs reprezentatív mintám, nettó blöff, megélés, megérzés és kicsit agresszív és normatív, ami most következik.
Mégpedig az, hogy ez az egész Mikulás-ügy túl van kicsit tolva.
De nem?
És nem csak azért, mert szerda estére az összes boltból elfogytak a limited-edition-focikártya-csomagok, konkrétan hat boltban voltam és három helyre telefonáltam, sehol semmi, tehát mindenki, literally
mindenki Mikulás-lázban kell, hogy égjen, de azért is, mert valahogy irreálisan szorongunk attól, hogy a gyerekünk - vigyázat, spoiler-alert - rájön, hogy nincs Mikulás.
És akkor mi van?
Semmi. Nem lesz attól vége a gyerekkorának, nem dől be a szülői hitelességünk, semmi sem lesz.
Egyébként pedig az egész csoda-dolog nem is tart olyan sokáig, hiszen nyilván egy ideig pont leszarja a gyerek, nem csak azt, hogy hogyan jön a Mikulás, hanem azt is, hogy egyáltalán jön. A szülők babrálnak valamivel nagy mosolyogva, ő persze egy szót sem ért, hiszen maximum egy éves lehet az első csizmapucoláskor, de a gyerekek zöme azért ennél kevesebb szokott lenni. Tehát ebből is épp annyit ért, mint minden másból: semmit.
Itt tehát még a szülőknek fontos.
Aztán második Mikulásra már megérti a cuccot és az áhítatot, elkezd hinni a csodákban, higgyen is bennük, tök oké ez, sőt, tök fontos is ez, igényünk is van arra, hogy higgyünk csodákban. És hát tényleg csomó csodálatos dolog van az életben, amiknek egy részére egyébként mi magunk sem tudjuk a magyarázatot (ilyen például a soha el nem múló szerelem vagy az a tény, hogy kijutott Magyarország a legutóbbi foci EB-re), egy másik része igazából nem csoda, csak elhitetjük a gyerekünkkel, hogy az (például amikor apró, vicces tárgyakat varázsolok elő a fiam füle mögül, vagy hát igen, ilyen a Mikulás is), egy harmadik részére pedig tudnánk magyarázatot adni, de nem adunk (ilyet most pont nem is tudok, de biztos volna rá csomó példa).
Egy idő után pedig, kinél mikor, eljön az idő, amikor már nem lesz csoda, hanem először csak a kérdések jönnek, aztán a kétségek, aztán pedig már csak rajtunk múlik, hogy brutális csalódást okozunk-e vagy valami kényelmes megértést, összekacsintást, játékot.
Kicsit tehát olyan, mintha azt a csodát szeretnénk mi, felnőttek minél tovább fenntartani, hogy a gyerekünk gyerek maradjon.
De az a szemét gyerek nem akar gyerek lenni, hanem nőni akar, mint a dudva. Akármi is az.
És feltesz kérdéseket.
Nem bonyolultakat egyébként.
Hogy kerül bele a csizmába a cucc?
De hogyhogy nem ébredek fel?
De honnan tudja, hogy itt lakom?
De hogyhogy nem ébredek fel?
De honnan tudja, hogy itt lakom?
Ilyenek.
Meg csomó egyéb.
És akkor jön a para, hogy ezekre hogyan kéne válaszolni úgy, hogy ne leplezzük le a csodát.
De hát csomó egyéb, ezeknél jóval bonyolultabb kérdés is fel szokott, amire nem könnyű válaszolni.
Miért üvöltözik folyton az apu?
Mama, az apu miért nem jön haza már egy hete?
Mama, ki ez a férfi, aki itt aludt?
Mama, az apu miért nem jön haza már egy hete?
Mama, ki ez a férfi, aki itt aludt?
Itt van hát a kényes kérdések megválaszolásával kapcsolatos legfontosabb videó:
Szóval hogy túlbonyolítjuk a dolgot.
Azzal, hogy a kérdések megválaszolásakor nem a gyerekünkből, hanem saját magunkból indulunk ki.
És innentől tök mindegy, hogy az extraszűz olivaolajról, a Mikulásról vagy a szülők közötti veszekedésekről van szó. A lényeg, hogy el kell találni azt, hogy a gyerek hol tarthat a témában, mi, milyen mélységben és miért érdekelheti.
A Mikulásnál viszont - szemben a többi témával - a dolog elég egyszerű, nem is bonyolítanám túl a dolgot. Ha nem jön be az első kísérlet ahazugság csoda fenntartására, hát elengedem, nem?
Azzal, hogy a kérdések megválaszolásakor nem a gyerekünkből, hanem saját magunkból indulunk ki.
És innentől tök mindegy, hogy az extraszűz olivaolajról, a Mikulásról vagy a szülők közötti veszekedésekről van szó. A lényeg, hogy el kell találni azt, hogy a gyerek hol tarthat a témában, mi, milyen mélységben és miért érdekelheti.
A Mikulásnál viszont - szemben a többi témával - a dolog elég egyszerű, nem is bonyolítanám túl a dolgot. Ha nem jön be az első kísérlet a
Gyerek: Apu, de igazából te raktad be a csizmámba a csokit, igaz?
Szülő: Hogy én? De hát én is csak most látom, hogy mit kaptál, aludtam, meg minden.
Gyerek: Ja, az mondjuk igaz.
Ennyi. Nyert ügyünk van.
Ha viszont az van, hogy
Gyerek: Apu, de igazából te raktad be a csizmámba a csokit, igaz?
Szülő: Hogy én? De hát én is csak most látom, hogy mit kaptál, aludtam, meg minden.
Gyerek: De hát hogy rakta volna a Mikulás be? Gondold meg, hány gyerek van a világon.
Szülő: Ja, mondjuk igaz.
Akkor is nyert ügyünk van, csak éppen máshogy.
Mert attól még, hogy megértette, hogy mi pakoljuk a csizmájába a földimogyorót (tényleg, azt miért?), attól még jövőre ugyanolyan lelkes lesz, mert egyrészt kap ajándékot, másrészt kis varázslat azért mégiscsak van benne, mert addig még simán évek telnek el, amíg rájön, hogy mikor is pakoljuk meg a csizmát.
És hát nyilván csak akkor engedjük leleplezni a cuccot, ha tényleg azt látjuk a tekintetében, hogy ő már nem átverhető. Az pedig elég jól látszik.
Játszani pedig aztán is lehet még.
Játszani mindig lehet.
Pláne, ha van egy kistestvér is, aki még hisz. Így pedig megtaníthatjuk a csoda továbbvitelére.
Pláne, ha van egy kistestvér is, aki még hisz. Így pedig megtaníthatjuk a csoda továbbvitelére.
A parát pedig tartogassuk az igazán para kérdésekre.
A Mikulás pedig nem para, hanem egy lehetőség arra, hogy szülő és gyereke kicsit máshogy is közel kerüljenek egymáshoz. Függetlenül attól, hogy létezik-e vagy sem.
Mármint a Mikulás.
Szóval boldog Mikulást mindenkinek, aki hisz és mindenkinek, aki nem.
