Még egyszer a nemi különbségekről

Pár hete volt a XXI. Pszinapszis, ami Magyarország legnagyobb, pszichológushallgatók által szervezett konferenciája, három napos, csomó előadó, műhely, filmklub, minden, mi szemnek-szájnak-léleknek ingere. A pszichológusok Szigete ez, a Nagyszínpadon minden évben fellép Iggy Pop és Bagdy Emőke.

Ezúttal sem volt ez másképp, csak most kerekasztalnak hívták, ott ült még teljes nevén Prof. Dr. Bagdy Emőkén kívül a lánya, bizonyos Dr. Császár-Nagy Noémi, PhD, Csabai Krisztina, Professor Emeritus Bányai Éva és Dr. Szabó Mónika. Gondolom, általában mindegyiküket a keresztnevükön szólítják, itt azonban az idő komoly részét az vette el, hogy és Ön, professzordoktortanszékvezetőpéhádéasszony?, illetve az, hogy rendre és türelmesen megvártuk, amíg a magát mesterkommunikátornak nevező Szűcs Gergely ki nem keveredett az alanyok és állítmányok bonyolult halmazából.

Nagy kár, hogy a témához - XXI. századi szerepek - a modern nő - egyáltalán nem értett, de ennél még nagyobb kár volt, hogy az öt nő közül is csak Szabó Mónika volt szakértőként jelen, a többiek zömmel úgy érintettek a témában, hogy maguk is, mitagadás, nők.

Komoly szakemberek persze mind, BE-ről már írtam, sőt, bő egy éve úgy alakult, hogy még a tévébe is bejutottunk a princípium-gate kapcsán, de azt talán nem hangsúlyoztam eléggé, hogy mennyire fontos, nemes és szakmailag is messzemenőkig le a kalappal előtte (tényleg!), amiért lemondott igazságügyi szakértői címéről azért, mert nem fogadták el a Zsanett-ügyben a szakértői véleményét.

A valóban széjjelképzett lánya is komoly szaktekintély, akit a nem pszichológus szcéna leginkább két hírnek köszönhetően ismerhet, egyrészt ő az, aki szinte az összes szakmai érvvel szembemenve a végsőkig képviselte a Pszichológuskamara létrejöttét, amit azóta egyébként még és már a kormány is elengedett, másrészt ő az, aki az emberek esetében szinte ismeretlen (nem véletlenül) szuperfötáció, azaz a ráfoganás eredményeképp jött világra, mutatom.

Csabai Krisztináról nem sokat tudok, zömmel fejlődéspszichológiával kapcsolatos kurzusokat tart a Pázmányon, ebből a szempontból pedig teljesen adekvát is lehetett volna a jelenléte, de épp a két nem esetében megfigyelhető eltérő szocializációs közeg hangsúlyozása maradt ki az érvkészletéből.

Bányai Éva pedig, aki a hazai és nemzetközi hipnóziskutatás és -oktatás koronázott királya és királynője egy személyében, doktori iskolát vezet, tanszéket igazgatott, rengeteg hazai és nemzetközi tisztséget először töltött be nőként, elismert szakember mind a mai napig, de sajnos ő sem nőkutató, genderkutató és még csak nem is szociálpszichológus. Ami általában nem baj, csak itt.

És bár Bányai Éva is rendre hozta a progresszív XXI. századot, de az igazi döféseket (hogy ilyen macsó kifejezéssel éljek) az egyetlen releváns szakember Szabó Mónika vitte be azzal, hogy úgynevezett vizsgálatokra hivatkozva úgynevezett tudományos és úgynevezett tényeket sorakoztatott fel, de amikor Bagdy Emőke azzal a mondattal zárta a férfiak és a nők komplementerfunkcióiról és a nemek biológiailag elrendelt szerepéről szóló, a lánya által heves bólogatással kísért gondolatfutamát, hogy márpedig nekem ez a véleményem, akkor bizony úgy tűnt, hogy a tudományos igényről az asztal bal fele lemondott. Innentől pedig a beszélgetés unalmas játszótéri beszélgetéssé punnyadt.

Hál' istennek, nem tudom ugyanis, hova kerekedett volna a közönség soraiban ülő hallgatók tekintete, ha BE tovább tolja ezt a tempót.

És most bocsánat, de muszáj megosztanom ezt a képet, amit az Apapara facebook-oldalára fotózott valaki még tavaly márciusban az ELTE-PPK Kazinczy utcai épületének aulájában.

Minderről egyáltalán nem írtam volna, ha nem jön ki a Kolozsváros egy isteni cikkel, ami úgy teszi helyre a gender-vitát, ahogy kell. Tűpontos fájdalommal mutatja meg, hogy mekkora szocializációs kiképzésen megy keresztül a lány ahhoz, hogy nő, a fiú ahhoz, hogy férfi lehessen. Korunk beavatási szertartásain keresztül megtanuljuk, hogy hol a helyünk a világban, mikor sírhatunk, mivel játszhatunk, hogyan viselkedjünk a munkahelyeinken és így tovább.

Tehát valóban van egy elrendelt szerepünk, de csak azért, mert a társadalom ezt így akarja. Szóval a fiúk és a lányok között valóban vannak neurológiai különbségek, de azoknak se minőségében, se mennyiségében nincs szinte semmi közük azokhoz a különbségekhez, amik egy nő és egy férfi között vannak.

És akkor itt kell bevezetnem azt a kifejezést, amit bár Szabó Mónika a kerekasztalnál is használt, de amire senki sem reagált, és amit én mindeddig egyáltalán nem mertem használni, de most mégis felbátorodom.

Részben azért nem villantottam eddig ezt a szót, mert még amikor leírom, akkor is pöszének érzem magam, pedig egész más beszédhibáim vannak, de főleg azért nem, mert bár elég sok dolgot szinte alig értek a világból, az agy és a neurológia a legmagasabb két csúcs - ikertornyok mondhatni - az überhomály hegységében.

Szóval van egy olyan, hogy neuroplaszticitás.

Ami azt jelenti, hogy az agyunk rugalmas. Ami meg azt jelenti, hogy hiába vagyunk elvileg viszonylag ugyanolyan neurológiai rendszerrel megáldva, attól, hogy már a kezdetektől egészen különböző ingereknek és szociális, kulturális, pszichológiai, gazdasági és még ki tudja, milyen impulzusoknak vagyunk kitéve, ezért felnőtt korunkra bizony az agyunk is elég más lesz.

Addigra biztosan, amikor a tudomány nekilát felmérni az agyi különbségeket.

Mindez tehát végtelenül egyszerű. De talán még egyszerűbb lesz megérteni az ide vonatkozó vicc segítségével:

Ha valaki rosszabbul lát, akkor jobban hall, ha rosszul hall, akkor jobban szagol és ha az egyik lába rövidebb, akkor a másik hosszabb.

Ami mindössze annyit jelent e cikk szempontjából, hogy azok az idegi kapcsolatok lesznek erősek, amik folyamatos megerősítést kapnak, amik pedig nem, azok vagy nem épülnek ki vagy egyszerűen elgyengülnek.

Érdekes, hogy amikor nem a nemi szerepekről van szó, akkor jóval érthetőbbé válik az agy rugalmassága. Például ha én most valamiért megvakulnék, akkor jó eséllyel elég hamar elkezdenék jobban hallani. S ez a változás a hallókérgemben is megjelenne. Több és aktívabb neuronális kapcsolatot mutatna ki mondjuk egy CT.

Miért nem hisszük el, hogy ez a nemi cuccokkal kapcsolatban is éppen így van?

De amíg a témával kapcsolatban az egyik fél tényeket és vizsgálati adatokat, a másik fél pedig véleményeket és vágyakat formál, addig teljesen esélytelen, végre tényleg helyére kerüljenek a dolgok ebben a témában.

Ha viszont még tudományos szinten sem lehet erről beszélni, akkor ne lepődjünk meg azon, hogy

1. a FICSAK (Fiatal Családosok Klubjának Egyesülete) kijön egy olyan anyák napi videóval, ami még a felső középosztály számára is bicskanyitogató gazdagságot mutat, s ami úgy képzeli el a világot, hogy abban a szülőség=anyaság, és amiben a nő egyetlen valódi kiteljesedési útja az, hogy anyává válhasson.
2. a szakgimnáziumokban a pedagógia szakirányt választók a mintaérettségi megoldókulcsában olyan szintű bullshitekkel találkozhatnak, amiket ha komolyan vennénk, akkor a családok erős kezű vezetői, jobb esetben az apák kényszerítéssel, büntetéssel és fenyegetéssel érnék el azt, amit kell
3. egy újbudai rendezvényéről kirángatják a 444 tudósítóját (aki mellesleg éppen egy nő), és utána még el is hazudják az egészet.
4. rendre inthet az Országgyűlés alelnöke egy képviselőnőt azzal, hogy a sok bekiabálás árnyalja a szépségét.

És akkor csak az elmúlt két-három hét genderfejleményeiről írtam.

Szóval akkor újra.

Lehet biológiai elrendeltségről, kiegészítő funkciókról, oltalmazásról, védelemről és az élet értelméről beszélni, de ezek mind olyan legitimáló mítoszok, amik nem csak életben tartják a társadalmi egyenlőtlenséget, de még fel is erősítik azokat.

És akkor, hogy komolyan vegyem magamat, boldog anyák napja helyett holnapra boldog szülők napját kívánok!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Az önző gén

Szingli vagyok, hegyeket mászom.

Van egy barátnőm, hegyeket mászom.

Van egy a feleségem, hegyeket mászom.

Van egy terhes feleségem, hegyeket mászom.

Van egy a feleségem és egy gyerekem, hegyeket mászom.

Van egy terhes feleségem és egy gyerekem, hegyeket mászom.

Van egy veszélyeztetett terhes feleségem és egy gyerekem, hegyeket mászom.

Van egy feleségem és két gyerekem, hegyeket mászom.

Van egy feleségem, két gyerekem, és kurvára beszorult a lábam.

Van egy feleségem, két gyerekem, egy teljes és egy térdtől amputált lábam, -30 fok van és két napja nem aludtam, de megérte, legalább megvolt a Kandzsendzönga.

Szóval az van, hogy mindenki önző. Mindig. Még akkor is, amikor nem. A dolgok végén úgyis az önzés van. Ezt még Joey is tudja a Jóbarátokból, tudja Phoebe is, csak nem akarja elhinni, Hófehérke meg már nem is szarozik holmi önzetlenséggel, Erőss Zsoltról meg már ne is beszéljünk! De tényleg ne.

No persze távol álljon tőlem, hogy moralizáljak vagy ítélkezzek sit-com-, mese- vagy hegymászó hősök felett, merthogy mi, szülők sem vagyunk ám kivételek. Sőt! Azzal erősítjük a szabályt, hogy nyakig benne vagyunk! Átpasszoljuk a gyerekünket a nagyszülőknek, testvéreknek, babysittereknek, bölcsődének, hogy végre kettesben lehessünk. Nélkülük megyünk nyaralni, örülünk, ha jól eljátszanak magukban, keressük az alkalmat, hogy mikor ölelkezhetünk anélkül, hogy féltékenykednének azok a fránya porontyok, úgy akarunk telefonálni, hogy közben nem üvölt a háttérben, hogy mamagyejje, néha meg akarunk írni itthonról egy levelet, alig várjuk, hogy kipihenhessük magunkat a munkahelyünkön.

És ezekkel kapcsolatban még mindig egész kezelhető mennyiségű a bennünk lévő bűntudat. Mondjuk egy-egy erősebb hiszti alatti erősebb kiabálás, vagy a mélyálomból kelés közbeni gondolatok sokkal jobban betesznek, mint egy esti mozi, vagy egy külföldi kiküldetés.

A kérdés tehát nem az, hogy önzőek vagyunk-e vagy sem, hanem az,

• hogy ezt elfogadjuk-e vagy sem, illetve
• hogy milyen hamar és milyen úton jövünk rá arra, hogy mi is simán beállhatunk Hófehérkéék mellé, végül, 
• hogy milyen prioritási listákat állítunk fel és abban milyen hamar jön elő az ember maga

Ennek mentén - vigyázat, radikálkategóriák! - két fajta szülő van. Az egyik, aki azt gondolja, hogy a szülőség egy állapot, ami van és nagyon fontos, de nem kell, hogy az egész életet megváltoztassa, átalakítsa. Ennek igazán extrém példája a hópárduc, de róla megígértem, hogy nem beszélünk.

Van pár nevelési könyv, ami mérsékelten és ésszel, de ezt az irányt támogatja, a régiek közül legjobb példa erre Spock, az újak közül, épp olvasom és mindenképpen javaslom Pamela Druckerman Nem harap a spenót - Gyereknevelés francia módra könyvét. A kicsit bosszantó címen érdemes hamar túllendülni, és bár a könyv nem sok empíriát, viszont annál több elfogultságot, általánosítást tartalmaz, én - ami elég ritka dolog - folyamatosan bólogatva olvasom. Az amerikai újságírónő néhány éves párizsi tapasztalataira építve írta meg a könyvet, bemutatja a "francia" terhességet, szülést, szoptatást, etetést, bölcsődét, az átélt kulturális különbségektől először rendre sokkot kap, majd, elmélyülve a helyi irodalmi és filozófiai evidenciákban, ő maga is franciává válik. Persze nem minden tetszik benne, de azért nagy vonalakban pont azt adja vissza, amit én/mi is gondolok/gondolunk a gyereknevelésről. Bár messze nem vagyunk ősfranciák, de gyarmat simán lehetnénk.

A másik csoportba tartozók szerint viszont a szülőség minőségi változást jelent, ami szükségszerűen mindent átír és hosszútávon megváltoztat. Ezt az irányt jóval több könyv és még több weboldal, blog támogatja, mindezek olvasása azonban jóval kevesebb bólogatással, annál több fejingatással jár. Ennek is van ám extrém példája, mondjuk az anyuka, aki még vezetés közben is szoptat. Nem sok különbséget látok a két kategóriában az extremitások között, mindkettő elmebaj, a normalitáshoz közeledve viszont már nyilván nincs akkora eltérés a két csoport között, így akár még át is lehet csúszni egyikből a másikba, majd vissza. Helyzete válogatja.

Mi azért szeretnénk az előbbi kategóriához tartozni, de persze nem mindig, nem minden területen és nem minden áron. Gyereknevelésünket egyértelműen az határozza meg, hogy mennyire vagyunk álmosak. És persze ezzel teljesen párhuzamosan az, hogy a fiunk mennyire álmos. Nem nehéz kitalálni, minél kialvatlanabbak vagyunk, annál többször vagyunk következetlenek, annál többször megyünk a  rövid távon könnyebb úton. Még süsü, még fotó, kézben altatás, állva altatás, most jövök, nem mindjárt. Mindent és mindig a fiunkért. És éppen itt a lényeg - bár erre szerintem már több utalás is volt a blogban -, hogy a teljes átadás és önmagunkról való megfeledkezés sokkal több önös elemet tartalmaz, mint az, amikor az ember megtartja a határokat és ezzel egyéb szerepeit is.

Énkomplexitás (Linville) az erre vonatkozó terminus technicus, amit szerintem akár az úgynevezett szereprepertoár-teszttel (Kelly) is lehetne mérni (bár még senki se tette), amit a bennfentesebb, két-három éves tapasztalattal rendelkező pszichológusok már simán csak Rep-tesztként emlegetnek (de ugyanők már a Rorschachot sem tartják szükségesnek kimondani, KIP-et (katatim imaginatív pszichoterápia - a szerk.) vagy elég csak egy Rót felvennem? - kérdi lágyan búgva, miközben hörpint egyet a teájából). Érdekes vizsgálati kérdés lenne, hogy komplexebbnek látja-e magát (hm, énjét) egy, a karrierjét is szem előtt tartó anyuka egy fulltime anyukához képest, vagy sem. És persze az meg még inkább kérdés, hogy kívülről melyik anyukát mennyire látják komplexnek az emberek?

És persze megint: hol és hogy vannak az apukák? Az ő énkomplexitásukat mennyiben változtatja meg az, hogy gyerekük van?

Reprezentatív kutatásról nem tudok, de az biztos, hogy engem szétvet a komplexitás!

Szóljon hát e bejegyzés végén a Travis nevű skót együttestől a Selfish Jean, amit pont úgy kell ejteni,  viszont kicsit máshogy kell írni, mint Richard Dawkins könyvének a címét, a The Selfish Gene-t, ami viszont pont ennek a posztnak a címe!

Ha ez nem komplex, hát semmi.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Nem(i) egyenlőség

Először is egy-két axióma:

1. Női egyenjogúság-párti vagyok, rosszul vagyok az üvegplafon-effektustól és attól, hogy ugyanabban a beosztásban nő és férfi nem ugyanannyit keresnek.
2. Hányingerem van azoktól a férfiaktól, akik azt hiszik, hogy kidudálhatnak a kocsiból egy jó segg láttán, vagy hogy megítélhetnek egy nőt bokaátmérő alapján, azokról nem is beszélve, akik úgy köszönnek egy nőnek, hogy sziasztok.
3. Felháborít, hogy egyáltalán nincs megoldva Magyarországon a részmunkaidő, a férfiak gyesre menése nem elterjedt (bár épp tegnap este beszéltük meg, hogy a következő gyerekünkkel én megyek gyesre), és a nők szülés utáni munkaerő-piaci reintegrációja is erősen bénázik. (Íme egy ezzel a témával foglalkozó, egész friss tanulmány).
4. Nem akarok képmutató lenni, valóban sokkal kényelmesebb a tablettás fogamzásgátlás, mint bármi más, de ezzel együtt nem értem, hogy miért a nők korlátozott számú petesejtjét kell lebénítani, amikor ott van a mi végtelen számú spermánk. Amint lesz elérhető és kényelmes férfi-fogamzásgátlás, hát állok elébe.

És egy kérdés:

1. Hogy lehet úgy megírni egy hetero bejegyzést, hogy abban azért egyértelmű legyen, hogy közben  átjöjjön: ugyanolyan fontosnak tartom az örökbefogadó, az LMBTQ-, a hetero és a lombik-, illetve az egyedül nevelő szülők gender- és szülőséggel kapcsolatos problémáit.

És akkor:

Azt gondolom, hogy alapvetően a fenti axiómákkal kellene foglalkozni, néhány emancipált férfi nyafogása marginál ahhoz az elnyomáshoz képest, amit a nők kénytelenek átélni minden nap. És az már egész jó, ha átéli, reflektál. Mert az elnyomásnál talán még ijesztőbb, amikor egy nő azonosul is a rá osztott konzervatív szerepekkel. (Erről is készült két elég jó tanulmány, az egyiket már egy korábbi bejegyzésbe is belinkeltem, annak továbbra is a 14-18. oldala releváns, a másiknak érdemes a 171-174. oldalak táblázataiban és grafikonjaiban elmerülni.)

De azért ezzel együtt néha kiakaszt a férfiaknak és apáknak szánt szerep, most újra írok róla, megihletett ugyanis Cziglán Karolina cikke a divany.hu-n.

Merthogy alapból persze én is az egyenjogúság híve vagyok, mert én nem segítek otthon a háztartásban és nem segítek a gyereknevelésben, nem. Ezeket együtt csináljuk, és ez nem kis különbség. De nem könnyű. Nem azért, mert émelygek, ha olyat csinálok, amit az evolúció nem nekem szánt. Hanem azért, mert rettenetesen könnyen belecsúszik az ember bizonyos szerepekbe, mégpedig azokba a szerepekbe, amiket a társadalomnak, illetve a helyzetnek köszönhetően bizonyos esetekben én is magamévá teszek. Merthogy nem annyira könnyű emancipált férfinak és apának lenni. Mert mondjuk a terhesség alatt nem léteztem. No meg a legtöbb tudományos és kevésbé tudományos fejlődéspszichológiai (kézi)könyv, ha egyáltalán, akkor is csak mellékesen említi az apukákat. És hát az is van, hogy a munkahelyemen minden alkalommal, amikor otthonról hozok kaját, meglepődnek, hogy jé, te főzöl?! 

Egyenjogúság ide, egyenjogúság oda, észre sem vettem, és már nem is biztos, hogy szeretnék változtatni azokon a rögzült helyzeten, amikben mi, emancipált párként benne vagyunk. Az etetés például - bár én főzök többször - valahogy a feleségemé lett. Persze már alig kell etetni, de az egész projekt kommunikációs része kicsúszott a kezeim közül. Persze, ha egyedül vagyok a fiammal otthon, akkor sem marad éhen a gyermek, elfogadja tőlem is a kaját, és azt hiszem, ízlik is neki, amit főzök, sőt, a hétvégi tükörtojásaim fehérjét rendszeresen megeszi előlem. A körömvágást simán elfelejtem, és ha rajtam múlna, bizonyára nem mindig lenne pótpelenka, vagy váltásruha a babakocsiban. És fordítva: amikor kölcsönkérjük az anyósomék autóját, általában én vezetek. Persze, mindenki épségben eléri célját nélkülem is, de mégis, így lett. Pedig mielőtt megszületett volna a gyerekünk, nagyjából ugyanannyit vezettünk. Aztán ott vannak a betegségek körüli remek elfoglaltságok: orrszívás, különböző kemikáliák orális és nazális bevitele, a pontosság jegyében anális lázmérés, ezeket rendre én csinálom, nem mintha a feleségem erre zsigerileg képtelen lenne, és nem mintha nekem viszont az orrcseppes pipetta lenne az átmeneti tárgyam.

Szóval nem könnyű kitartóan emancipáltnak lenni, de azért érdemes megpróbálni. Még akkor is, ha testileg alkalmatlanok is vagyunk a terhességre, szülésre és a szoptatásra. De jelen lenni lehet. Ott is, ahonnan nem csak a fizika, hanem még a divat is kitúr minket, illetve ahol csak részben van ránk szükség. Az igény szerinti szoptatás egyik - számunka - kevésbé előnyös hozadéka például, hogy egész sokáig kimaradunk az etetés és a megnyugtatás élményéből.

Ha pedig csak a női WC-hez adnak pelenkázót, hát menjünk be. Én mondjuk akkor is a nőibe megyek, amikor férfi gusztustalan és/vagy nincs benne szappan. Amikor pedig az orvos kitartóan a feleségemnek magyaráz, az én kérdéseimet pedig meg se hallja, hát kitartóan kérdezek és nézek, hátha idővel a hallóreceptorai a mélyebb frekvenciákra is érzékennyé válnak, netalántán véletlenül összetalálkozik a csak a nőt (el)ismerő szakember tekintete az enyémmel. Ebben a folyamatban az is sokat segít, hogy majdnem mindig ott vagyok és mutatom, hogy úgy viszonylag képben vagyok a gyerekem életét illetően.

De akad ám anyai oldalról is bőven mit tenni. Például lehet figyelni a feladatok egyenlő elosztására. Lehet bízni az apában, sőt, el lehet fogadni, ha esetleg hibázik a másik. Be lehet vonni a férjet abba, amitől az esetleg ódzkodik, vagy abba, amiről esetleg a feleség azt gondolja, hogy csak ő érthet hozzá. Olyan ugyanis nincs. Egy apának is lehet véleménye a szoptatásról, a gátmetszésről, sőt, akár az abortuszról is, és ők is, mi is fel tudunk öltöztetni egy gyereket.

Persze nem az a cél, hogy mindenki ugyanolyan legyen. Igenis vannak különbségek a szülők között, az egyik szigorúbb, a másik engedékenyebb, az egyik jobban szeret kirakózni, a másik állatokkal játszik inkább, az egyik alacsonyabb, a másik magasabb, de ezek nem a nemiség függvényei.

Tehát.

Kedves macsó, hímsoviniszta, vasárnaponként teátrálisan focizó, a fiókok között eltévedő, gyereke méreteit tévesztő, mosogatástól száradó kezű, pelenkázni képtelen szexéhes apukák és kedves gyereknevelést kisajátító, a férfiakra, kizárólag mint sperma- és pénzdonor sofőrökre tekintő, a szexet csak gyereknemzésre használó, az apukák általi öltöztetést kontrolláló, a munkaerőpiacról önként kiugró anyukák!

Minden külső ellenállás és belső idiotizmus ellenére tessék szépen emancipálódni és emancipálódni hagyni!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Winni-the-Cott

A fiam születése előtt nem sokkal kaptunk egy babát a pszichológus anyukámtól, "ez lehet majd az átmeneti tárgya", mondta, én meg pszichológusként rögtön fel is háborodtam magamban, hogy ugyan minek az én fiamnak átmeneti tárgy, korai az még, ha meg lesz, hát fogja a franc átmeneti tárgynak hívni!

Elméleti szinten persze a dolog nem akkora hülyeség, sőt! Egy bizonyos Donald Winnicott nevű pszichoanalitikus azt találta ki, hogy amikor nincs ott az anya, vagy - de csak az én kedvemért - az apa, akkor a két éves körüli gyerek egy hozzá érzelmileg közel álló tárggyal helyettesíti őt. Átmenetileg. Az átmeneti térben. Exploráltunk mi is a nővéremmel átmeneti tárgyunkkal átmeneti tereinkben, hippi volt a neve, nővérem egy tehénnel cumizott, azt hurcolászta magával mindenhova, én egy pokrócot szopogattam egyre kisebbre. A nővérem hippije még ma is megvan.

Jól látható tehát, hogy a tárgyakkal való kapcsolatra komoly pszichológiai iskola épül és épít, el is terjedt szerte a világon, mintegy kicsit felváltva a pszichoanalízis térhódítását. Nem is volt baj, mert azért a Freud állított pár dolgot, amikről idővel kiderült, hogy sem térben, sem időben, de ami még szomorúbb, koncepcionálisan sem állta már meg annyira a helyét. Bár a hétköznapi okoskodásban még mindig tartja magát Freud fejlődésről alkotott elképzelése - mely szerint fejlődésünket alapvetően az határozza meg, hogy a libidónk éppen melyik testrészünket szállta meg - a tudományban már bő 70 éve túlléptek azon, amit bármelyik kicsit is edukált szülő akár álmából riadva is képes skandálni.

Szóval gonosz szakadárok, meglovagolva a pszichoanalízis keltette hullámokat új iskolát alapítottak, amiben kevesebb szerepet kapott a szexualitás (hálisten), jóval többet a tárgyakhoz való viszony. Alapvetően jó irány ez, ember- és realitásközelibb, meg minden, mint az elődje, de akkor miért távolít azzal, hogy tárgyaknak nevezi azokat, akik valójában személyek? Merthogy ez, az 50-es években kialakult irányzat abban látja a fejlődés kulcsát, hogy a kisbaba és az anyja (apa nonegzisztál) hogyan viszonyulnak egymáshoz. E viszony függvényében, a következő, szeparációs-individualizációs szakaszokon keresztül alakul ki, születik meg pszichológiai énünk (valójában az első kettő csak előszakasz, afféle petting, az individualizáció csak a harmadik szakasszal indul):

• autisztikus fázis
• itt a csecsemő azt se tudja még, fiú-e vagy lány, észre se veszi szeretett tárgyát, az bezzeg csak nézi a kis jövevényt
• szimbiotikus fázis
• itt csecsemő és anyja szimbiotikus egységet alkotnak, öröm ez mindkettőnek
• differenciáció és testkép kialakulásának szakasza
• itt kezdi magát észrevenni a gyerek, elkülönül nappal és éjszaka, kinyílik a gyerek, újra boldog a tárgy
• gyakorlás szakasza
• itt kezdi a gyerek magát próbálgatni, elmegy, játszik, majd visszajön, "tankol", szülő már érzi a szakadást
• újraközeledés
• itt már nem csak tankolni jár vissza, hanem büntetni is, azt gyakorolja, hogyan kell a tárggyal való kontaktust akarni és elutasítani. Utóbbinak örül csak igazán a tárgynak, szeretik is ezt a szakaszt, jó kis ambivalens kötődés kialakulásának kialakításának időszaka is ez, amennyiben a tárgy az elutasításra elutasítással reagál.
• individualizáció konszolidációja és az emocionáis tárgykonstancia kezdetei
• ez a nemi identitás és stabil énhatárok kialakulásának szakasza

Ezzel kapcsolatban is megvannak az ellenérzéseim, mondjuk szerintem az autisztikus fázis azért nem annyira az, az újszülött is reagál, reflex-szerűen, de azért mosolyog, fog, ilyenek, de még ezzel együtt is, mennyivel szimpatikusabb ez, mint a fejlődést orális, anális, fallikus, látencia és genitális szakaszokra bontó pszichoanalitikus modell? Az más kérdés, hogy Freud legalább a kamaszkorig engedte fejlődni az embert, a méltán celeb Margaret Mahler, a tárgykapcsolati elmélet egyik anyja szerint viszont pszichológiai énünk a harmadik életévünkre már meg is született, készen vagyunk. Para, nem? Észnél kell lenni. Szülőként is, gyerekként is. Akkor már Erik Erikson a leglazább, nála akár hibázni is lehet, ő a fejlődést az egész életre kiterjesztette.

No mindegy.

A feleségem is, én is, sokáig cumiztuk az ujjunkat. Igazán szerettük volna, a fiunk is rájön, mekkora fles is az. Nem jött rá. Ezért aztán cukibbnál cukibb alvóállatokat, hippiket vettünk neki/kaptunk: fairtrade nyúl Párizsból, cool és méregdrága rongynyúl Amszterdamból, LMBTQ-szivárványos patkány egy közeli játékboltból, különböző állatkák, és persze az anyukámtól kapott Winnicott, de egyik sem érdekelte hosszabb ideig.

Aztán tavaly, amikor Izraelben voltunk, a fiam kapott egy Micimackót az egyik elég távoli rokonomtól, aki minden nap bepanaszolta a helyi muzulmán közösséget, mert túl hangosnak találta a müezint. Már ezért sem szívesen adtuk a fiunk kezébe a plüss figurát, de azért se, mert pajzán nyögdécselést hallatott, amikor megnyomtuk a hasát. A cuccot, részben pedagógiai okokból eltávolítottunk a medvéből, így viszont még jobban tetszett neki, szinte megállás nélkül nyomogatta a négyféleképpen nyögni képes szerkezetet. Az elemek kifogyhatatlannak, a tárgy pedig rendkívül hasznosnak bizonyult, remek szolgálatot nyújtott hazafelé a repülőn, vonaton, későre nyúló taxizásokon, a babakocsiban és úgy egyáltalán. Örökre hálásak leszünk rasszista rokonainknak.

A perverz rész már nincs meg, lett viszont valahonnan egy kis Micimackónk, neki köszönhetően pedig szerephez jutott a nagyobb is. Apu és fia lettek ők. Ezzel az elnevezéssel és teljes névvel is. Az enyémmel és az övével. Hol az egyiket kérte, hol a másikat, néha együtt a kettőt, eljátszott velük aznapi élményeket, nem kis tapasztalat magamat látni egy plüss figurában.

Aztán elmentünk négy napra Dublinba. Nélküle. Tárgy nélkül maradt hát a fiunk, de ő gond nélkül viselte, és mi is egész jól tűrtük (sőt, nagyon kellett már egy kis idő kettesben, de ez egy másik poszt), édesen elköszöntünk egymástól, mondta, holnap, mi mondtuk, majdnem, aztán, amikor visszaértünk, a legcukibban köszöntötte tárgyát és a tárgy őt (engem kicsit eleinte kerülgetett), a Micimackóval viszont valami történt.

Miszaszó azóta ugyanis ki nem mozdul a fiunk hóna alól. Ott van alvás közben, a bölcsiben, a babakocsiban, amikor gitározik, amikor dobol, amikor eszik, amikor csúszdázik, amikor iszik, amikor a kocsiban van, vagy a nyakamban ül, mindig.

És már nem apunak, hanem mamának hívja.

Mit mond a pszichológus?

A tárgyát vesztett gyermek átmeneti tárggyal pótolta a hiányt. Remek, ez idáig rendben is van. De mit kezdjen az apa, aki, fiához hasonlóan, csak éppen egy nyakatekert pszichodinamikának köszönhetően jelenleg ugyancsak tárgyvesztést él át?

Vele ki fog foglalkozni? Neki milyen átmeneti tárgya lesz?

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

... és beszéld el fiadnak...

Egész gyerekkoromban csak néztem a könyvespolcunk falán ezt a könyvet, valami nagyon megfogott a címlapjában, de valamiért sosem nyitottam ki, így azt sem tudtam pontosan, hogy miről szól. De beleégte magát az emlékezetembe, a lényeget pedig anélkül is értem, hogy kinyitnám.

Már régen nem lakom otthon, viszont - mivel korábban is felmerült csomó kérdésem azzal kapcsolatban, hogy az apukámat, aki majdnem nyolc éve nem él már, hogyan tematizáljam, hogyan beszéljem el fiamnak - érdemesnek tűnt kinyitni. Hogy beszélhessek neki a nagypapájáról, származásáról, annak fontosságáról, tartalmáról. Az előbbi érzelmileg, utóbbi azért jelent nehézséget, mert sokszor én sem tudom, éppen ezért (és mert ez még kevésbé érthető, mint a nem élő nagypapája) erről ritkábban is esik szó, de azért néha ez is előkerül.

Nem olyan bonyolult a dolog, ezt hívják szocializációnak. Ami az apukám esetében leginkább a fényképnézegetéssel egyenlő. Nincsenek ugyan szépen, kényszeresen albumokba pakolva, címmel, dátummal ellátva, és a falat sem borítják míves keretekben képek, de azért elég könnyen hozzájuk lehet jutni, csak ki kell borítani egy dobozt, amiben ömlesztve benne van minden a kettőnk közös és régebbi életéből. Így aztán képről ismer minden exosztálytársat, exbarátot, exbarátnőt, exrokont. Jó kis nosztalgiatrip magyarázni a képeken, hogy ki kicsoda. A fiam, meg mint egy levéltári előadó, óvatosan a hüvelyk- és a mutatóujja közé csippenti a képet és megerősítésképpen kimondja a nevet, amit éppen hallott.

Ennek köszönhetően bárkit, bármilyen életkorában felismer függetlenül attól, hogy látta-e valaha, fekete-fehér-e a kép vagy színes, hurkás csecsemő volt-e az illető, vékony fiatal, vagy már újrahurkás, őszkopasz. Az egyetlen, amit kever, az az ő tavaly és az én 30 évvel ezelőtti nyáron készült képem. Nem igazán érti, hogy az utóbbin miért nem ő van. És hát ezek között a képek között vannak az apukámról készültek is, nem tabusítunk, felismeri őt is, tudja a nevét, tudja, hogy ő a másik nagypapája.

Többek között ezért úgy döntöttem, hogy vasárnap kimegyek vele a temetőbe. Egyébként nem vagyok az a temetőbe járó típus, halottak napján sem járunk temetőbe, nem szoktam "meglátogatni" az apukámat, nem beszélek hozzá, nem jut eszembe a halálának évfordulóján, többek között azért sem, mert nem is tudom napra pontosan, hogy mikor halt meg, azt hiszem, a születésnapjai körül inkább eszembe szokott jutni, de akkor is inkább csak azért, mert a rokonaim eszembe juttatják. Talán hárítás, talán nem, de én nem ezt a részét tartom fontosnak az emlékezésnek.

Legutóbb talán valamikor későtavasszal lehettem utoljára, most lett újra kedvem hozzá. Pontosan arra a hangulatra vágytam, ami egy ilyen út alkalmával a hatalmába szokott keríteni. Unortodox erre vágyni, de valahogy a gyász már csak ilyen. Megvan az a szám, amit akkor szeretek hallgatni, amikor a sírhoz érek, tudom, milyen hangulatra vágyom ott, és azt is tudom, hogy milyen lesz a hangulatom, amikor kijövök.

Viszont - jó önző cucc ez, de hát a gyász már csak ilyen - a családommal nem tudok kimenni. Mindenkinek mást jelent ez az egész, főleg azért, mert a fia csak én voltam, a lánya csak a nővérem, a felesége csak az anyukám, nem folytatom. Szóval ha az ember valaki mással megy ki, akkor pont az nem fog összejönni, amiért mégis jó tud egy ilyen rettenet lenni: a katarzis, a megkönnyebbülés, a fellélegzés nem lesz meg. Nekem a gyász már csak ilyen magányos dolog.

Kivéve vasárnap. Akkor ketten toltuk. És függetlenül attól, hogy a fiam mennyit értett az egészből, nekem nagyon fontos volt, hogy ott volt velem és hát továbbra is, ez egy önző cucc. Szóval kocsiba be, cd-t be, sírokhoz ki, kocsiból ki, és akkor kicsit lelassultak az események.

Először ugyanis fel kellett keltenem a kocsiban mély álomba merülő fiamat, aki eleinte nem teljesen értette, hogy hol van, később talán még kevésbé. Aztán odasétáltunk az apukám sírjához, ahol nagyon tetszettek neki a kövek, elmagyaráztam neki - ügyelve, hogy a kipa nehogy leessen a fejemről - hogy a zsidóknál úgy szokás, hogy egy követ teszünk a sírra. Ez, már amennyit megértett belőle, még jobban tetszett neki, kerestem hát egy kavicsot, a kezébe tettem, amitől már igazán röhögött, és egy jól irányzott dobással pont a sírra dobta (egyébként tényleg nagyon ügyesen dob), én meg büszke voltam a könnyeim között.

Az egész közben meg igazán borzalmas: fúj a szél, dübörögnek a repülők, guggolok a fiam mellett, ő vigyorog, ő a nagypapád, az én apukám, már zokogok, ő boldogan mondja, hogy papapa, én ettől még jobban zokogok, új értelmet nyert a szomorúság. Aztán összeszedtem magam és visszasétáltunk a kocsihoz.

Ahogy hajtottunk ki a temetőből, elkérte a kipámat, mondta sapka, mondtam, kipa, mondta kipa(vagy valami ilyesmi), fejére tette, játszott vele, én meg - bár tudva, hogy korai, értelmetlen és úgysem érti - elmagyaráztam neki a zsidó szokásokat, hogy ő is zsidó, meg a rokonai is, erre ő mondta, hogy ne sidó, de aztán meggyőztem, ő meg hazafelé csak mondogatta mosolyogva: apu sidó, mama sidó, mamama sidó, papapa sidó, aztán kicsit játszadozott még a kipával, de hamar megfeledkezett a dologról. A nagyszülői ebédnél még kicsit produkáltattam, de aztán én is leálltam.

Azt hiszem, valahogy az egészből azért mégiscsak megértett valamit.

Délután ugyanis szaladgált a lakásban, felvette a kipámat, de már nem sidózott, viszont nézegette az apukám egyik képét, ismételgette a nevét és szomorúan és aggódva mondogatta, hogy apu sír.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A helyettünk cselekvő hormonok

Mi, férfiak, csak a baszásra gondolunk. Nem is értünk máshoz. Csöcs. Pina. Szex. Esetleg száj. De az már marginál. A lényeg, hogy szanaszét szórjuk a spermáinkat. Az evolúció termékei vagyunk, önálló gondolatunk nincs, hallgatunk arra, amit a tesztoszteronunk diktál. Jópár szén (19), csomó hidrogén (28) és két darab oxigén mondja nekünk a tutit. Erről énekel a Quimby a Halleluja első két sorában - "Én má' nem muzsikálok, csak egy jelet adok a gépnek: ő mutassa meg helyettem, ahogyan mozdul bennem a lélek" -, erről ír Dimitri Verhulst jól induló, de aztán unalomba fulladó regényében, az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón-ban. (Verhulst bytheway a fülszöveg szerint a mai flamand irodalom legtehetségesebb és legizgalmasabb írója, rendkívül nyomasztó Semmivégre című könyvéből talán még nyomasztóbb film készült Szarul állnak a dolgok címmel. Csak ajánlani tudom.)

Node akkor íme az idézet, remélem, semmilyen szerzői jogot nem sértek ezzel:

"Forróságtól zsongó fejében taknyon kívül úgy hatszázötven köbcenti kocsonyás anyag is van: az agya. Ez adja ki az ukázt, hogy mikor kell baszni meg zabálni."

A könyv aztán szépen végigkíséri az evolúción az előembert majd az embert, aki idővel még arra is képessé válik, hogy megértse: ahhoz, hogy eleget baszhasson, bizonyos kompromisszumokat is kénytelen kötni. Mondjuk nem mindenkit megdugni, akinek csak pulzusa van, hanem érdemes bizonyos prioritások mentén szűkíteni a kört.

Természetesen a Quimby és Verhulst is ironizál, így aztán a dal és a regény is ironikusan értelmezendő, ellentétben a Lee Gettler és munkatársai által 2012-ben elvégzett vizsgálattal, amely mindezt véresen komolyan gondolja. Szerintük a férfiak nem mások, mint a hormonjaik által irányított robotok. Megfigyeléseik során kimutatták, hogy nem elég, hogy minél alacsonyabb egy férfi tesztoszteronszintje, annál jobban bevonható a gyereknevelésbe, de az is kiderült, hogy az apának kevesebb lesz a tesztoszteronja, ha a gyereke közelében van. Egyszerűen kifejezve arról van szó, hogy minél alacsonyabb a szintje annak, ami hormonális szinten egyébként férfivá tesz minket, annál jobb fej apák leszünk. Tehát a jó apa nem akar dugni. Az más kérdés, hogy ahhoz, hogy apák lehessünk ‒ az esetek többségében ‒ legalább egyszer dugni kell.

Remek, nem? Szó sincs arról, hogy a férfi értelemmel is rendelkező lény lenne, aki a szocializációja során úgynevezett normákat sajátított volna el. Nem. Csak engedelmeskedik a hormonjainak. Löttyedt farokkal mire menne szegény? Akkor már inkább ringatja azt a fránya gyereket. Más választása úgysincs.

Olykor érdemes tehát megkérdőjelezni egy-egy állítást, egy-egy kutatási eredményt, még akkor is, ha valaki fehér köpenyben és titulussal a neve előtt jut fontosnak tűnő következtetésekre. Merthogy jelen esetben az történt, hogy az antropológiából doktorált Gettler és csapata gondolt egyet, és leruccant a Fülöp-szigetekre úgy négy és fél évre, hogy megnézzék a bő kétmilliós Metro Cebuban élő háromszázhatvankét apa alvási szokásait. A kutatásban részt vevők három nagyobb csoportot alkottak: az apák egy része a gyerekükkel egy ágyban aludt, egy másik része egy szobában, de külön ágyban, a harmadik csoportba tartozó férfiak pedig külön szobában aludtak a gyerekeiktől.

Itt rögtön azzal a meglepő ténnyel szembesültek a kutatók, hogy majdnem minden apa azt mondta, egy ágyban alszik a gyerekével. Az apák vizsgálatából pedig az jött ki, hogy minél közelebb aludtak a gyerekeikhez, annál alacsonyabb volt a tesztoszteronszintjük (T-szint), de ennél sokkal fontosabb, hogy náluk ‒ tehát az egy ágyban alvóknál ‒ csökkent a leginkább estére a nappal mért T-szint. És hát azt is észrevették, hogy az apáknak eleve alacsonyabb a T-szintjük, mint gyerektelen férfitársaiknak. (Akiknek persze létezésük evolúciósan érthetetlen, de ezen az apróságon ne ragadjunk le).

Hogy ez itt akkor most puszta korreláció, tehát együttjárás, vagy valódi ok-okozati összefüggésről van szó, azt nem tudjuk meg, de semmi baj: az ember már csak úgy működik, hogy egyből kauzalitást feltételez a jelenségek között (hiszen meg akarjuk érteni a világ működését, egyenes következtetéseket szeretnénk levonni a tapasztalatokból), ez a tény pedig kifejezetten örömteli a kutatónak, hiszen az okozatiság mégiscsak erősebb kapcsolat, mint egy vacak korreláció.

A valódi magyarázat egyébként nem a hormonokban, hanem a normalitásban keresendő. Így aztán a gyerek és a T-szint között sem közvetlen, hanem közvetett kapcsolat van. Nem a gyerek közelsége csökkenti az apák T-szintjét, hanem az úgynevezett szocializációjuk kívánja meg azt, hogy elválasszák a családi és a szexuális életet. Ezt hívják normaelsajátításnak. Ez pedig akár már vezethet hormonváltozáshoz is. De persze nem feltétlenül fog. Egész egyszerűen arról van szó, hogy nem akarok szexelni, ha ott alszik a gyerek mellettem. Ennyi. Sőt. Ha véletlenül úgy alakulna, hogy az éjszaka közepén elöntené az agyam a tesztoszteron, akkor se másznék át az alvó fiamon, hogy eljussak a feleségemhez. Minderről persze a kutatásról szóló publikáció nem ejt szót.

Egyébként csomó minden nem jött ki a kutatásban: például a nappal vagy az este mért T-szintből egyáltalán nem lehetett az alvási közelségre következtetni, és nem volt különbség a közel és távol alvó apák délelőtt mért tesztoszteron-szintjei között sem.

A billegő lábakon alvó kutatásból egyetlen valódi következtetést lehet levonni, de annak sincs túl sok értelme: a cebui, együtt alvó apák nappal dugnak.

Arra pedig az egész kutatást bemutató tanulmány sem tér ki, hogy azon túl, hogy Cebuban gyakori az együttalvás, miért tette meg Gettler ezt a nem elhanyagolható távolságot kellemes Indiana-beli egyetemi szobájától egészen a Fülöp-szigetekig. Ugyan begyűjtöttek mindenféle szocio-ökonómiai és viselkedésbeli adatot, de azok eredményeiről egy szó sem esik, így tehát az apák (de nem a gyerekek!) életkorán kívül semmit sem tudunk arról, hogy ezek a férfiak milyen iskolákat végeztek, milyen jellegű ingatlanban hajtják fejüket nyugovóra, milyen életszínvonalon éltek, mi számít normának Cebuban vagy a Fülöp-szigeteken, és mi normaszegésnek. Ellenőrző vizsgálatról pedig pláne nincs szó.

Hogy a társadalom cinikus és torz, előítéletes és szexista, már sajnos megszoktuk. De hogy a tudomány is beszáll, és monokauzális marhaságokkal tömi az emberek fejét, az legalábbis meglepő.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: