Bullying - reflexió

Szeretnék a vajai ügy kapcsán egy kicsit a bullyingról írni.

A bullying a rendszer hibája. A rendszeré, amibe eleve kódolva vannak hibák. Nem foglalkozunk elsődleges prevencióval, közösségépítéssel. Nincs rá pénz, idő, energia. De legfőképp igény nincs rá. Nincs egységes, transzparens, az iskolák igényeire illesztett protokoll azzal kapcsolatban, hogy kihez, mikor és hogyan kell fordulni, ha baj van. A tanárok nem bullying-proofak, az alapképzésben nincs rendesen benne, a már dolgozó tanárok pedig sokszor nem mernek szólni, mert az róluk, esetleges alkalmatlanságukról árulkodik. Pedig ez nem így van.

De a bullyingot nem lehet úgy megelőzni, hogy rászólunk valakire, hogy te, ne legyél már agresszív, mert elzavarlak az igazgatóhoz.

A bullyingot intézményi szemléletváltással, resztoratív technikák alkalmazásával lehet megállítani. De ez egy technika, ami idő, amihez képzés kell, amihez társadalmi érzékenység kell. Iskolapszichológus őrült kevés van, 500 főig fél állás, az heti 11 kontaktóra. 499 gyerekre, a családjukra és a teljes tantestületre heti 11 kontaktóra.

Az semmi.

Sokan 3-4-5 iskola között ingáznak. Az iskolapszichológus a tantestület része, amivel megszűnt korábbi függetlensége, így egy nehéz és komplex esetben (márpedig a bullying az) nem tudja, vagy legalábbis nehezebben tudja a diák érdekeit képviselni. A bullyingban nemcsak áldozat és elkövető van, hanem szemlélődők is.

Nincs egy felelős.

A közösség együtt felelős. A szűkebb és a tágabb közösség egyaránt. Épp ezért nem konkrét bűnösöket kell keresni, hanem a gyászolás mellett helyre kell állítani a kapcsolatokat. A bűnösök megkeresése a rendőrség feladata. Az áldozat nem tehet arról, hogy áldozat, nem lesz minden csendes gyerek áldozat, nem minden áldozat lesz öngyilkos (hálistennek), és nem is minden agresszív gyerek bullyingol. És minden tulajdonság a közösségben nyer értelmezést.

Minden közösségben csak azt lehet megtenni, amit a közösség megenged.

A vajai iskolának, a gyászoló családnak, az osztálynak segítség, támogatás, megértés kell most. Rengeteg. Reméljük, az iskola elhívja a Békés Iskolák programot.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Emlékmécsesek

Instant Karma's gonna get you

Gonna knock you right on the head

You better get yourself together

Pretty soon you're gonna be dead.

1990. van, a budapesti Karinthy Frigyes úton lakunk, magasföldszint, minden eldübörgő hatos villamosra beremegnek az ablakaink, a (Móricz Zsigmond) körtér akkor még nagyon más arcát mutatta, a házak falain fekete mocsok, mindenütt Ladák, Škodák, Zaporozsecek, Trabantok és Wartburgok, a házunkhoz nagyon közel olyan buszok végállomásai voltak, amik ma már nem is léteznek és a buszokból olyan bűz áradt, amilyen bűz már régen nincs, pedig néhány busz még ma is, illetve mára már megint, illetve ma még mindig elviselhetetlen állapotban van. Magyarország készül az első demokratikus választására, majdnem 9 éves vagyok, másodikba járok, nyilván sokat nem fogok fel a dologból, talán csak annyit, hogy a WC-n, a nagyszobában a dohányzóasztalon SZDSZ-es képeslapok hevernek, a fridzsiderünkre SZDSZ-es képeslapok vannak felmágnesezve, én pedig nézem, nézem és nézem ezeket a férfiakat, akikről nyilvánvalóan semmit sem tudok, de szimpatikusak, mert tudom, hogy a szüleimnek is azok.

De miért is ne lennének azok, kedvesen mosolyognak, és azt hiszem, az is tetszik, hogy felnéznek rám. Ők lent vannak, én meg fent, legalábbis a fotón úgy tűnik, mintha fel kéne, hogy nézzenek rám. Elhiszem, hogy tudják, merik, teszik. Később azt is megtudom, hogy nagyon kemény életük volt, hogy csomószor elkaphatta volna őket az Instant Karma, de ők dacoltak a rendszerrel, dacoltak a karmájukkal, bátrak voltak, szolidárisak voltak, progresszívak voltak, és nem haltak meg pretty soon.

Pető Iván, Kőszeg Ferenc, Rajk László, Tamás Gáspár Miklós, Haraszti Miklós, Kis János, Demszky Gábor, Magyar Bálint neve, zakója, hajszerkezete, arcszőrzete, mosolya örökre bevésődött a fejembe (valamiért Szabó Miklós, Tölgyessy Péter és Mécs Imre nem maradt meg, nem tudom, miért), és azt hiszem, ezek az emberek örökre így fognak kinézni.

És tényleg.

Most 2019. van van, 38 múltam, és ezek az emberek, még mindig ugyanúgy élnek a fejemben. És teljesen mindegy, hogy egyetértek-e az SZDSZ 1990-es politikai értékrendjével és az is teljesen mindegy, hogy bárki más mit gondol az SZDSZ-ről, mert az, hogy a rendszerváltásnak ezek az emberek kulcsfigurái voltak, az vitathatatlan.

Aztán van aztán egy másik kép is.

Az kicsit szomorúbb.

Azt korábban nem ismertem, a feleségem tette ki tegnap a Facebook-falára nem sokkal azután, hogy megtudtuk, meghalt a Rajk László, az egyik ember az SZDSZ-es plakátról.

Ő tehát most már tényleg mindig ugyanolyan lesz a fejemben.

Erről a képről van szó.

Rajk László, Petri György, Konrád György, Eörsi István.

Szeretjük-e őket? Egyetértünk-e velük? Mindegy.

Most már egyikük sem él.

Dina Wardi pszichoterapeuta Emlékmécseseknek nevezte a holokauszt túlélőit, mert ők azok, akik tovább tudják adni a horrort azért, hogy többet ne lehessen holokauszt. És ahogy ezek az emlékmécsesek kihunynak, úgy lesz egyre nehezebb elképzelni az elképzelhetetlent, úgy lesz egyre nehezebb fenntartani a holokausztról való élő tudásunkat, az élő emléküket. De az emlékmécsesek elvégezték a dolgukat, túléltek és továbbadták az továbbadhatatlant, innentől pedig mi vagyunk a felelősek azért, hogy életben tartsuk az emlékeiket. Mi magunk válunk emlékmécsesekké.

Ők itt fent, a fekete-fehér és a színes képen nem a holokauszt, hanem a rendszerváltás emlékmécsesei. Persze nem tökéletes az analógia, ők ugyanis nem kényszerből, nem a megsemmisítéstől való megmenekülésükkel alakították át a történelmet, hanem saját döntésükből, saját akaratukból, de attól még komoly emlékek komoly hordozóik ők.

S ha valaki azt érezné, hogy ez a négy ember nem is olyan fontos, vagy ha valaki nem értené, hogy miért olyan fontosak ők, akkor gondoljunk csak bele, hogy milyen lenne ránézni az egymás mellett üldögélő Scottie Pippenre, Pete Samprasra, Edwin van der Sarra és Ayrton Sennára.

Vagy Bruce Springsteenre, Tom Waitsre, Tracey Chapmanre és Jack Bruce-ra.

Vagy Brad Pittre, Leonardo DiCapriora, Dustin Hoffmanra és Edward Nortonra.

Vagy...

De szerintem most már érthető.


(Az első kép forrása, a második kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Kindergarten vs. óvoda

Magyarországon berakják a gyerekeket egy helyre, ahol megóvják őket. Német (és angol) nyelvterületen a gyerekek egy nekik készült - metaforikus - kertben töltik a napjaikat.

A különbség magáért, de még annál is inkább a gyerekekért beszél. Őket ugyanis nem kell semmitől sem megóvni, viszont annál inkább teret kell nekik biztosítani arra, hogy játszhassanak, kibontakozhassanak, úgynevezett éljenek.

Csakhogy Magyarországon az óvodás gyerekeket inkább megóvják. De hát tényleg meg kell őket óvni. No de nem azért, mert a gyerekek pont úgy viselkednek, mint a gyerekek, nem. Ennél a dolog sokkal szebb és még annál is cinikusabb. A rendszer ugyanis mintha direkt úgy épülne fel, hogy abban a gyerekek úgy viselkedjenek, hogy ne játsszanak, hanem úgy, hogy óvni kelljen őket.

A megóvást pedig az alábbi két tényező biztosítja:

1. A jó melegre felfűtött csoportszoba
2. A szabályok tengere

Előbbire nemhogy az ég világon semmi szükség sincs, de még egészségtelen is, szóval csak azt tudom elképzelni, hogy emögött csakis a gyógyszerlobbi lehet. Melegben a nátha, az influenza, a hányós-fosós vírus, a kötőhártya-gyulladás úgy terjed, mint kés a vajban.

A rengeteg szigorú és következetes szabály alkalmazása mögött viszont nem lobbi, nem összeesküvés-elmélet vagy paranoia áll, hanem

30 FŐ.

Perszepersze. A törvény egyébkén már 25 főben maximálja a csoportlétszámot (ami szintén sok), de szerencsére - a rugalmasság jegyében - ettől a számtól 20% erejéig el lehet térni. S mivel jóval több óvodai férőhely van, mint gyerek (nem!), ezért ettől a számtól a legtöbbször lefelé szoktak eltérni (nem!).

Szóval a fiam szeptember óta kiscsoportos egy nagy, huszonkilencfős csoportban.

Alig várom már a szeptember 1-et, amikortól három éves kortól kötelező lesz óvodába járni, hiszen országszerte gombamód nőnek ki a földből az újabb és újabb óvodák (nem!).

Hogy mi mindent nem lehet megcsinálni egy harmincfős csoportban, azt részben leírtam itt, a blogban, részben, kicsit jobban kifejtve benne lesz a rövidesen megjelenő könyvben is, szóval ennek most még egyszer nem futok neki.

Viszont.

Van egy aspektus, ami létszámtól független.

Ez pedig a hierarchiaféltés, a szociális dominancia orientáció. És ezzel már lent is vagyunk a szociálpszichológia egész mély bugyraiban.

Miszerint.

Van egy elképesztően központosított rendszer, ahol három óvodára jut egy vezető, és ez még a jobb eset, hiszen van olyan kerület is, ahol 8-10 intézmény fölé akarnak egy vezetőt tolni. Namost, ez az egy vezető minden döntés ura, de legtöbb esetben hölgye: mindent ő tud, mindenben övé az utolsó és az első szó, mindenki másnak kuss a neve. Gyerek, szülő, óvodapedagógus, pedagógus-asszisztens, dadus csak szépen fogja be a száját, és lesse a nagyfőnököt.

Mindez egészen addig nem probléma, amíg nincs valami rendkívüli. De amikor mondjuk terhesség okán elmegy az egyik óvónő, akkor aztán meg lehet nézni, hogy néz ki a tankönyvi kereteken túl a Sidanius és Pratto által megalkotott szociális dominancia elmélet.

Nem igazán lenne izgalmas a két szociálpszichológus személye, ha, ahogy azt megszoktuk, mindketten fehér férfiak lennének. De nem. Sidanius ugyan férfi, de olyannyira fekete, hogy tagja volt a 60-as évek végi radikális polgárjogi mozgalomnak, a Fekete Párducoknak, s Pratto ugyan fehér, de egy másik alávetett csoport tagja, mivel úgy alakult, hogy nőnek született.

Felrúgták tehát ők ketten azokat a társadalmi konvenciókat, amelyek szerint a hierarchizált társadalmakban, mint amilyen a miénk is, mindenkinek megvan a maga helye: az alávetetteknek alul, a dominánsaknak fölül. A rendszert - mondják a szerzők - ilyen igazságtalanságok mentén fogjuk igazságosnak, helyesnek gondolni, éppen ezért a rendszer a fenntartásában - szemben néhány színes bőrű politikussal, magas pozícióban dolgozó nővel, gyesre menő férfival - mindannyian és folyamatosan érdekeltek vagyunk. Ez van a rasszizmus, a szexizmus, a xenofóbia, de még a protestáns munkaetika mögött is. És ezt szolgálják az úgynevezett hierarchia-erősítő erők és legitimáló mítoszok is, mint amilyen például a rendőrség, az egyenlőtlenül érvényesített jogok, a bíróság, a politika, vagy mondjuk az oktatás. Elég ha csak megnézzük ezt a videót.

Vagy ezt:

És már el is érkeztünk az óvoda-kindergarten problematikához:

A Kindergartenben, amit nem csak a hierarchia tart össze, egy terhesség esetén például tájékoztatják a szülőket a helyzetről, mármint, hogy egy elmegy, de majd felveszünk egy másikat, a kettő közötti időszakot, ha van ilyen, okosan, szakmaian áthidaljuk. Az újat bemutatjuk a szülőknek, gyerekeknek, hiszen hadd ne soroljam.

Egy óvodában viszont a szülő nem partner, nem érdekes; az óvodában történtekhez nekünk - felsőbb utasítás híján - nincs közünk. Mi tehát a terhességet a gyerekeinktől tudjuk meg, azt pedig, hogy nem vesznek fel helyette új embert, folyosói pletykákból. És visszafelé is működik a rendszer: szülőit - felsőbb utasítás híján - nem tudunk összehívni, hiszen olyanra még  s o h a s e m  volt példa, hogy a szülőit a szülők hívták volna össze, ezért aztán hőbörögni is csak egymás között tudunk. Aztán szintén folyosói pletykákból megtudjuk, hogy mégis felvesznek valakit, de - felsőbb utasítás híján - az óvónők semmilyen információt sem adhatnak ki. Annyit is csak óvatosan, hogy két munkanap múlva kezd. Megismerjük, ha visszük a gyerekünket.

Persze ha lenne, lehetne az óvoda és köztünk párbeszéd, nem kellene mindent szétszabályozni. Akkor lenne megértés, lehetne rugalmasság, lehetne érdeklődni és nem kellene szükségszerűen óvni. Akkor írhatnánk mi is levelet az óvónőknek és nem csak ők nekünk. Akkor használhatnánk a telefont egyéb dolgokra is, mint pusztán arra, hogy lemondjuk a másnapi kaját. Akkor legálisan is megkaphatnánk az egyszerűbb, egy számjegyből álló kaputelefon-kódot, nem csak a megjegyezhetetlent.

De hát központosítás van, igazgató van, felsőbb utasítás van. Hova is lenne a rendszer, ha lennének egyéni döntési jogkörök is az egyébként kreatív és jó szemléletű óvónők kezében? Ha az egész rendszer a bizalomra és nem a szabályokra, a törvényekre és a megkérdőjelezhetetlen hierarchiára épülne.

A hierarchiaalapú, széjjelközpontosított, társadalmi dominanciára és félelemre is épülő rendszerben tehát nincsenek könnyű helyzetben az óvónők. Úgy kell ugyanis velünk szemben megértőknek lenniük, hogy közben képviseljék a hatalom diktálta, megkérdőjelezhetetlen szabályokat is.

Így aztán az érdekérvényesítés, a kommunikáció, az együttgondolkodás és -működés protokollja a következő lesz: ha szólsz, beleszólsz, ha érdeklődsz, bizalmatlankodsz, ha javasolsz, megkérdőjelezel.

Kár.
Kár érte. Kár értük. Kár értünk.

De legfőképp a gyerekeinkért kár, akik sokkal több játékot és sokkal kevesebb óvást érdemelnének.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Beszoktatás

És végre beszoktak.

Mármint az óvónők.

Eleinte nem hittük volna, de aztán megtört a jég. 

Ami végül is nem olyan rossz két hét alatt.

Az elején ki voltak ugyan borulva az émelyítően sok, olykor síró gyerektől és felnőttől, akik mind ott tömörültek a szoba ajtajánál, reggelente szerintem még elindulni is alig akartak otthonról, és hát talán még őket is meglepte, hogy mennyire elkényelmesedtek az egy hónapos nyári szünet alatt. Most meg, szegényeknek, meg kell küzdeniük a megosztott figyelemmel járó hátrányokkal és nehézségekkel.

A dolgon az sem segített, hogy az óvoda igazgatója az évnyitón csak a törvényeket sorolta, meg azt, hogy mi mindent nem fog az óvoda megcsinálni a szülők és a gyerekek helyett. Így aztán arról fogalmuk sem lehetett, hogy mi az, amit viszont csinálhatnak, illetve mi az, amit csinálniuk kell munka címen. Így csusszanhattak ki olyan mondatok a szájukon, hogy például tisztába tenni a gyerekeket nem fogják, miközben nyilván nem fogják hagyni, hogy szaros fenékkel rohangáljanak a szobában.

Nem véletlen hát, hogy olyan nehezen engedtek fel, csodálkoztunk is, hogy a kezdeti feszkó milyen sokáig tartott. Ezt pedig tetézte, hogy a gyerekekhez hasonlóan délutánra ők is elfáradtak, csak a probléma felöl közelítettek a gyerekhez, simán lehet, hogy otthon ugyanúgy csak súlyos alkuk árán voltak hajlandóak kötelezettségeiknek eleget tenni. Mi persze igyekeztünk empatikusnak, türelmesnek és ha lehet, még figyelmesebbnek lenni, hisz mindannyian tudtuk, hogy milyen nehéz dolguk van.

Aztán rájöttünk, hogy nem kell különösebb stratégia, meg erőlködés, egyszerűen csak rá kell bízni a gyerekekre az óvónők beszoktatását.

Akik aztán - megérezve a bizalmat - az ellenálló, undok, hideg, kommunikációra alkalmatlan, az intézményesülésből kiszokott óvónőkből két hét alatt együttműködő, kedves, meleg és a nap végén értékes beszámolókat adó óvónőket neveltek.

Persze semmi sem rózsaszín (kivéve a rózsaszín), az óvónő is könnyen kijön a régiúj szerepéből, amint megneszeli a veszélyt, rögtön a házirendhez, törvényekhez nyúl. Apuka, most már menjenek haza, benne is van a házirendben!

Vagy törzsből dől a rendetlen gyerekhez, hát hova kell tenni a könyvet, alvóállatot alvás után? Mondtam is már reggel,  k i  k e l l  h o z n i! Na, majd megtanulod, mire nagycsoportos leszel. Nincs is nagyobb öröm egy apuka számára, mint tehetetlenül nézni a három és fél éves, szemlesütött fiát. Apró elégtételt nyújt csupán az az adrenalinlöket, ami elönti az agyamat, amikor a szégyentől megsemmisülő fiam fülébe súgom, hogy azért én egyáltalán nem tartom annyira vészes dolognak, ezt az egészet.

Cinkostásra leltem hát, opponálok a rendszerrel.

Tisztában vagyok a magyarországi helyzettel és lehetőségekkel, a fiam egy átlagos óvodába jár. És mi viszonylag elégedettek vagyunk. Persze ezzel együtt azért el tudnék képzelni egy gyerek- és szülőbarátabb óvodai légkört is. Egy talán nem is olyan távoli univerzumban ugyanis az óvónő - úgy képzelem - nagy hangsúlyt fektet arra, hogy megismerje a gyerekeket akár már a beszoktatás előtt, és nem abba gebed bele, hogy a gyerekeknek és aggódó szüleiknek prezentálja a szabályokat. Egy utópisztikus világban az óvóda szoktatja be a gyerekeket és nem fordítva. Pleasantville-ben még akár a dadus is felveszi az apja után zokogó gyereket a földről és odafigyel rá akkor is, amikor a legújabb könyvéről selypít reggeli közben. Egy elég jó óvoda kíváncsi, érdeklődő, empatikus és toleráns, problémák esetén nem menekül a felelősség elől, hanem a szülőkkel közösen próbál megoldást találni.

Egyszer talán eljut ide a rendszer.

Amiben persze mi már nem leszünk benne, de ezzel együtt azért nincs okom valódi panaszra. A fiunk szeret óvodába járni, lettek új barátai, szereti az óvónőit, akik, sikeres beszoktatásuknak köszönhetően legtöbbször igazán kedvesek. És hát talán ami a legfontosabb, hogy jó kedvvel megy be, jó kedvvel jön el, mesél az óvodai, néha almaszüretbe torkolló élményeiről, nincs nagyon megzuhanva délután, nem regresszál az elvártnál jobban és viszonylag jól alszik, ami a korábbiak fényében maga a mennyország.

"Sorolták az óvodát, a tornát, s hogy Mami van - mondották -, az maga a boldogság!"

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A törvény nevében

Köszöntöm a kedves szülőket a Grassalkovich Antal Egyesített Óvoda évnyitóján!

A gyermekek által is könnyen kiejthető és gyakorlatilag számukra is értelmezhető jelentéssel bíró elnevezés, de a hosszú és száraz, a kedvesség teljes hiányában, megfeszített arcizmokkal, és kenetteljesen prezentált beszédem is mind azt a célt szolgálják, hogy önökkel és gyermekeikkel is megkedveltessem a Grassalkovich Antal Egyesített Óvodát, a köznevelés első állomását, valamint az óvodai nevelés általános alapprogramjának paragrafusait.

Gyakorlatilag kitöltöm tehát a 120 percet, amit önök feszengve, apró székeken ülve, egy levegőtlen szobában fognak végighallgatni. Ha pedig beszédem során olykor elmosolyodnak azon, hogy gyakorlatilag minden második szavam a törvény, minden harmadik pedig - ha eddig nem tűnt volna fel - a gyakorlatilag, akkor kérem, ne lepődjenek és sértődjenek meg, ha önökre szólok. Igen, kedves édesapa, maga ott, a kócos haja alá bújva!

Köszönöm.

Most tehát, hogy elcsendesedtek, gyakorlatilag folytatnám a monológomat, melyet igyekszem a természetben és a család életében garantáltan nem előforduló példákkal tarkítani, de gyakorlatilag ezen példák előtt mindig bocsánatot fogok kérni, hogy egyértelmű legyen a hülyeség. Rögtön mondok is egy példát, hogy a kedves szülő is el tudja képzelni, miről beszélek.

Közben megjegyezném, hogy beszédem alatt az sem fogja elkerülni a figyelmemet, ha lesznek önök között gyakorlatilag olyanok, akik már ismerik egymást korábbról, igen, kedves kócos édesapa, felesége és a körülöttük ülő crew, ha rihi-röhörészni fognak, akkor magukra fogok szólni, tessék szépen komolyan venni a Grassalkovich Antal Egyesített Óvoda évnyitóját, a törvény betűje önöknek is izgalmas és újdonságokban gazdag tartalommal bír, mely olvasmány formájában is hozzáférhető az egekig tisztelt és magasztalt Önkormányzat honlapján, illetve gyakorlatilag a környezetet nem kímélve kiadvány formájában is elérhető itt, az előttem lévő asztalon.

Visszatérve tehát az életidegen példáimhoz. Nagyon fontosnak tartjuk - és a törvény is ezt írja elő számunkra -, hogy gyermekeink egészségesen érkezzenek és egészségesen távozzanak a Grassalkovich Antal Egyesített Óvodából. Nos, volt már rá precedens, hogy a szülő, már bocsánat, gennyes sebű, artériásan vérző nyakú, az üszkös elfertőződéstől bűzölgő gyermekét hozta be intézményünkbe. Előfordul az ilyesmi még a 21. században is, mégis, mivel látványa a pedagógusokat purgálásra, szülőtársakat és gyermekeiket gyakorlatilag intézményváltásra sarkallta, ezért nagyon kérjük önöket, hogy tényleg csak egészséges, ép bőrű gyermeket hozzanak az óvodába.

Hosszasan fogok arról is beszélni, hogy a törvény hogyan írja elő a intézményünk és a gyermekek számára az ebéd utáni kötelezően és némán, nem könyvet lapozgatva történő pihenést, igény szerint az alvást. Igény szerintiségről beszélek, de garantálom önöknek - és e mondat közben különösen megfeszítem arcizmaimat -, hogy gyermekeik a sok délelőtti vidámság és kacagás és a husssszonkilenc óvodatárs túlkiabálása közben úgy elfáradnak, hogy garantáltan el fognak aludni az ISO 9001-es tanúsítvánnyal ellátott és a jóval szigorúbb nemzeti szabályoknak is megfelelő ágyakon, melyeket 75x130-as, gumírozott lepedőkkel fedünk le. Jó lenne a 76x129-es, a 74x131-es, sőt, még a 74x129-es lepedő is, sőt, még a nem gumírozott is, de mi szigorúan ragaszkodunk a törvényekhez és a saját, belső szabályzatunkhoz, no meg persze nem is szeretnénk, ha a könnyedségünkkel bárki is visszaélne.

Végül gyakorlatilag teljesen értelmetlenül arra fogom kérni a kedves szülőket, hogy a lepedőméret mellett írják fel az alábbi telefonszámot is, ez a Grassalkovich Antal Egyesített Óvoda mobiltelefonos elérhetősége. Ezen fogjuk mi magukat hívni, de önök minket természetesen ezen nem hívhatnak, hogy is néznénk ki, ha például Mancika szülei este sms-ben közölnék Jutka nénivel, hogy lányuk, már bocsánat vért köp. Ismerem a fajtájukat, vissza akarják kapni a másnapi étkezés árát, de hát - és itt valóban ellágyul a hangom - a központilag főzött ételben gyakorlatilag nem sok köszönet lesz, gyümölcsöt meg természetesen úgysem kapnak a gyermekek minden nap, ezért kérjük a kedves szülőket, hogy az alapítványi kasszába önkéntesen kötelezően befizetendő összegek mellett gyümölcsről is gondoskodjanak!

S mivel - itt végre adekvátan használom - gyakorlatilag mindent elmondtam, maguk pedig már elájultak az oxigéndús közegben, ezért - a valóban kedves és szimpatikus - óvónőkre, akiknek most átadom a szót, már csak a jelek átbeszélése marad.

Isten hozta önöket és gyermekeiket a Grassalkovich Antal Egyesített Óvoda kiscsoportjában!

(kép forrása: wikipédia, gif forrása: giphy)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: