A M-O-Z-A-I-K - modell

Tegnap pedig volt egy élő beszélgetésem a Pagony Kiadó lelkes munkatársával Hajdu Zsanettel a mozaikcsaládokról három mesekönyv kapcsán.

És mivel az élő beszélgetések mostantól rendszeresek lesznek, ezért össze kell magamat kapni: itt az ideje, hogy magam (és esetleg a ti számotokra is) leírjam a tapasztalataimat.

Korábban sosem csináltam ilyet, és hát közben is éreztem, utólag meg aztán pláne, hogy egyáltalán nem vagyok képes arra, hogy megmondjam a tutit. Ez írásban nem is akkora probléma, mert ott tekerhetem a szavakat, ahogy csak akarom, meg ott nem is látom az arcok reakcióit, de szóban, pláne, amikor valakivel beszélek, egyből kiderül, hogy csak kertelni tudok.

Illetve hát dehogy kertelni, én így értem a pszichológiát, én ezt értem a pszichológiából.

A pszichológus a tág kontextust, a széles narratívát, a pszichológus saját megértését és megélését mondja, amiből a kliens, páciens vagy éppen az élő bejelentkezést hallgató megért, magára vonatkoztat valamit. Persze túl tágan nem fogalmazhatok, mert akkor nagy lesz a hézag, amit ki kell tölteni tartalommal, ha viszont túl konkrét vagyok, akkor könnyen kiderül, hogy az a konkrétum nem a kliens/páciens/néző konkrétuma.

Mert azt a konkrétumot, ami az ő konkrétuma, azt bizony neki kell megtalálnia.

Én nem vagyok motivációs előadó, influenszer, besszervisser, csak egy mezei tanácsadó szakpszichológus.

Persze biztos vannak nálam konkrétabban fogalmazó kollégák is.

És hogy tartsam az elképzelt szintet, bűntudatomban, imposztorszindrómában szenvedve, megfelelési kényszertől vezérelve most én is nagyon és kifejezetten konkrét leszek: leírom azt, amit szóban elmulasztottam kifejteni, a HIMF-modell után ugyanis megalkottam a mozaikcsaládokra alkalmazható, instant, csak vízzel felöntendő, mindenkire univerzálisan ráillő uniszex modellt is.

GIPHY

A modell neve - nyilván - MOZAIK. 

Íme tehát a MOZAIK-modell, ami azt mutatja be, hogy mi minden kell egy egész jó mozaikcsalád működtetéséhez.

Nézzük egymás után, mit is jelentenek a betűk!

(forrás)

M - Mondd! Ez nagyon egyszerűen hangzik, kivitelezni annál nehezebb. Ha valami bánt, ha valami jól esik, ha valamit nem értesz, mondd. Mármint ha nem érted, akkor kérdezd, szóval, hogy szólalj meg! Mert senki sem gondolatolvasó, nincs telepátia, ki kell mondani, ha valami van benned. Ehhez viszont fel is kell ismerni azt a valamit, ami benned van, ez önismeret és gyakorlat kérdése. A gyerekeknek egy váláskor és egy új család vagy új családok létrejöttekor rengeteg kérdésük van, ha nem kérdeznek, akkor a szülőnek kell kérdeznie, hogy képbe kerüljön. És mondd azt is, ha éppen nem akarod mondani. Mert azt is szabad.

O - Oltalom és Odafigyelés. Ami itt nagyon fontos, hogy a gyerekeket az égvilágon senki sem kérdezte meg arról, hogy meg akarnak-e foganni és születni, illetve arról sem kérte ki senki sem a véleményüket, hogy akarják-e, hogy a szüleik közül valamelyik vagy mindkettő bepasizzon, -csajozzon és hát azt sem kérdezte meg tőlük senki sem, hogy akarnak-e csomó mostoha- és féltestvért. Szóval a lényeg, hogy miattuk és értük eléggé ott kell lenni, azt a mondatot, amit egy váláskor a szülők mondanak, hogy mi már ugyan nem vagyunk együtt, de attól még téged ugyanúgy szeretünk, nem csak kimondani fontos, hanem csinálni is kell. Még akkor is, ha közben a szülők tényleg gyűlölik már egymást. Még akkor is, ha a gyűlölt szülő tulajdonságai felfedezhetőek a gyerekben. Az egyébként elég természetes, ha a gyerekek kicsit manipulálják a szüleiket. Az már kevésbé, ha a szülők teszik ezt, sem akkor, ha egymással, akkor meg még kevésbé, ha a gyerekeikkel. Az is elég természetes, ha a gyerekek egy ideig megzuhannak, regrediálnak. Oda kell rájuk figyelni, hogy ne legyen nekik rosszabb, mint amennyire az szükségszerű. Oké, persze nem szükségszerű. De rossz és nehéz részei lesznek, az majdnem biztos. Ide tartozik még az is, hogy egy gyereknek lehet bűntudata, mert hiheti, hogy az egész miatta van, lehet amiatt is bűntudata, hogy túl jól érzi magát, miközben meg látja, hogy a másik szülő nem. Ugyanez igaz lehet a szülőre is, még akkor is, ha tényleg nem akar már együtt lenni azzal, akivel volt. És mindenki tele lehet félelemmel is. Mi lesz, fog-e működni, ilyenek. Szóval bonyolult dolog ez, ami rögtön át is vezet a következő betűre.

Z - Zaj és Zen. Egy buddhista nyugalmára biztos, hogy szükség lesz abban a nagy zajban, amivel a mozaikcsalád jár. És itt egyaránt szó van a szoros és átvitt értelmében vett zajról, a mozaikcsaládtagoknak pedig szét kell tudni választani a lényegest a lényegtelentől, a rá tartozót a nem rá tartozótól, a relevánst az irrelevánstól. De. Szabad megélni érzéseket. És nem kell mindent egyből megoldani, lehet, hogy néha elég csak figyelni, jelen lenni, türelemmel ott lenni.

A - Alkalmazkodás és illeszkedés. Olyan ez, mint a KARANTÉN-modellben, csak hát itt aztán igazán nagyon sok emberhez kell alkalmazkodni és illeszkedni, akik közül sokan rokonok, mások nem, és ez nem függ össze azzal, hogy az ember együtt lakik-e velük vagy sem. És hát olyan emberekhez is kell alkalmazkodni, akik esetleg nem szimpatikusak. Újra. A gyerekeket erről senki az égvilágon nem kérdezte meg, mégis, hatalmas az elvárás feléjük.

I - Irónia. Igazából ide is a humor kellene, de hát ilyen ez H, kevés szóban van benne. Szóval egy kis nevetés (nem kinevetés) sok helyzetet segít kezelni, sok helyzetet segít mederbe terelni az, ha az embernek van egy kis humorérzéke, tud nevetni, tud másoknak segíteni nevetni, tud nevettetni. 

K - Keretrendszer. Ez talán mind közül a legfontosabb. Felbomló és megépülő struktúrák vannak egy mozaikcsaládban, méghozzá sok és bonyolult, amiket meg kell tanulni működtetni. Méghozzá úgy, hogy közben mindig minden változni fog, mégis, nem nagyon lehet leállni azzal, hogy az ember újra és újra definiálja azt, amiben éppen élnek. Mindez persze csak akkor megy, ha a szétment szülők egymással szóba tudnak állni, illetve akár szóba tudnak egymással állni, akár nem, el kell tudni fogadni - nyilván az abúzuson túl -, ha a másik családban a dolgok másképp mennek, ha ott más a normarendszer. Arra is érdemes figyelni, hogy ha korábban a gyerek anyjára mamaként utalt az apa, akkor a válást követően majd ne azt mondja, hogy te figyelj, és anyád nem hisztizett, amikor megtudta, hogy kilyukadt egy fogad? És ha az anya Laciként utalt a gyerek apjára, akkor a válást követően ne azt mondja, hogy apád megint elfelejtett uzsonnát bepakolni neked balett utánra!? Mert ha az apa látja, hogy kilyukadt a gyerek foga, akkor ő szóljon a másik szülőnek, ne parentifikálja azt a gyereket, ha pedig az anya látja, hogy nincs uzsi, akkor inkább csomagoljon ő, vagy beszéljen a gyerek apjával, de ne üzengessenek a szülők egymásnak a gyereken keresztül. Akkor se, sőt, akkor végképp ne, ha a nincs köztük már egyébként semmilyen kapcsolat sem.

Bonyolult?

Igen.

Nagyon?

Nagyon.

Mozaikcsaládban élni nehéz. Szép is lehet, de attól még nehéz.

De hát ez van, ennyit meg kell tenni a mozaikcsaládban élő emberekért. Gyerekekért és felnőttekért egyaránt.

A bejegyzés végére pedig jöjjön az egyik legmegnyugtatóbb dal, amit ismerek:

Have no fear

For when I'm alone

I'll be better off than I was before

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Das Model

A legtöbb tanácsadó kézikönyv valójában használhatatlan tanácsokkal látja el az elakadó szülőket.

Az Apapara szerzője is sok ilyet olvasott, de valami mindig hiányzott neki.

Hiába bújta patinás könyvtárak poros polcait, hiába járta a zsúfolt konferenciákat, hiába tanult sok-sok éven keresztül, továbbra is azt érezte, hogy valami még mindig nem elég kerek. Oly sok szakember oly sokat foglalkozott a szülőség témájával, de mindenki számára működő modellt, stratégiát, elméletet egyik sem tudott felmutatni.

Hősünk csalódottan, leszegett fejjel nézegette a naptárját: még egy elég jó szülő konferencia, még egy hogyan neveljünk szeminárium, még egy úgy szidd, hogy jó(l) legyen longitudinális vizsgálat, de szerzőnket mindez már nem érdekelte.

Inkább fogta magát, és gyorsan kiiratkozott a könyvtárból, visszaadta a tudományos egyesületi tagságait, visszakérte a következő konferenciák regisztrációs díjait, elvaterázta szakkönyveit, elfűtötte a diplomáit, szétszerelte a könyvespolcait, és ahhoz folyamodott, amihez az elejétől kellett volna, a látható, kézzelfogható információkhoz.

Hazament hát a gyerekeihez, a saját életéhez, leült, és nézett.

És akkor, ahogy ingerekkel, zajokkal, kellemes érzésekkel telt fejjel és bizsergő aggyal kibambult az ablakon, véletlenül összetalálkozott a tekintete a szembeszomszédéval, na akkor, fogta magát, és megalkotta saját modelljét, a HIMF-modellt.

Szerencsésnek mondhatja tehát magát az olvasó, mert most végre valami újat, valami reformot, valami igazán működőt kap.

Bele a kezébe, szemébe, agyába.

Mielőtt azonban félreraknám az iróniát, jöjjön a HIMF-induló. Természetesen cheerleader fiúkkal és lányokkal:

Mondd, hogy H, mint hitelesség, aztán I, mint illeszkedés, jön az M, a minőségi idő és végül az F, a felülemelkedés, ez a HIMF! HIMF, HIMF hurrá!

Najó. Most már aztán tényleg kérek egy kis komolyságot.

Szóval.

A modell elemei egyáltalán nem lesznek újak, egyiket sem én találtam ki (najó, az egyiket de), viszont így egybe tényleg nem olvastam másnál, bár ez persze lehet az én műveletlenségem is. Akárhogy is. Szerintem aki ezeket valamennyire be tudja tartani, az tényleg egész jó szülő lehet, de persze mivel kicsi ellentmondást is beleraktam a modellbe, ezért nem lesz egyszerű betartani. A modell kiválóságát mutatja ugyanakkor, hogy még az ellentmondás feloldására is ad útmutatót.

Mielőtt azonban belemennék a betűk boncolgatásába, kezdjük a legfontosabbal, miszerint a család - akármilyen családról is van szó - egy rendszer, amiben minden szereplőnek (én őket szellemesen rendszergazdáknak hívom) jogai és kötelezettségei vannak. Ez azt jelenti, hogy én, rendes férfiként bármikor élhetek azzal a jogommal, hogy nem pelenkázom. Le is száradna az ujjam, pelenkázzék az asszony. Egyetlen probléma van csak ezzel a macsó tempóval, mégpedig, hogy a feleségem, rendes nőként bármikor élhet ama jogával, hogy elküldjön a picsába. Azzal ugyanis, ha én élek a jogaimmal, a rendszer másik tagját emlékeztetem a kötelességeire. És ugyanígy fordítva: ha valaki más él a jogaival, akkor jó eséllyel hirtelen nekem lesznek kötelességeim. Így megy ez.

Na.

Most, hogy ezen túl vagyunk, tényleg jöhetnek a betűk.

A négy betű között nincs sorrendiség, de ha mégis lenne, akkor talán a H lenne a legfontosabb. Hitelesség nélkül nincs semmi. Hiába mondják, hogy hordozzunk, mert attól fog kötődni a gyerek (egyébként nem attól fog), ha egyszer közben valamiért nem érezzük magunkat jól. Hiába mondják, hogy a hordozás elkényezteti a gyereket (egyébként nem az teszi), ha a babakocsi tologatása közben rosszul érezzük magunkat.

Viszonylag tág és épeszű keretek között, a bántalmazást és a félelemkeltést kivéve szinte bármit lehet, ami közben hitelesnek érezzük magunkat. Hiába vannak elvek, módszerek, ha azokat nem mi termeltük ki, ha azok nem illeszkednek hozzánk, a rendszerünkhöz, a gyerekeinkhez, illetve ha a gyerekünk nem igényli azt az elvet, módszert, akkor nem fog működni. És hát ugyancsak a hitelesség része az is, hogy olykor szabad kiakadni a gyerekeinkre, lehet velük vitatkozni, de erre még visszatérek.

Aztán jön az illeszkedés, illetve annak a jósága, miszerint goodness of fit, aminek értelmében nincsen sem optimális, sem pedig ideális gyerek és felnőtt. Azt kell nézni, hogy a szülő-gyerek kombó hogy jön ki egymással, a rendszergazdák hogy illeszkednek egymáshoz. Hiába beszél a pszichológia különböző temperamentumokról, különböző személyiségtípusokról, a lényeg úgyis azon van, hogy a két ember mit kezd majd egymással. Meg kell találni a harmóniát, az összhangot, a különböző amplitúdójú és frekvenciájú hullámok közös nevezőjét, a képzavarok kisimuló ritmusát. A helyzetet persze tovább bonyolítja, hogy ami egyszer bejött az egyik szülőnek az egyik gyereknél, az nem biztos, hogy ugyanannak a szülőnek ugyanannál a gyereknél öt perccel később is be fog jönni. Az egyetlen dolog, ami segít, az a másik megismerése, megérteni akarása. És mivel nem csak mi hatunk a gyerekeinkre, hanem ők is ránk, ezért ez tényleg nem magától értetődő.

És itt át is térhetnék az F-re, ha nem az M jönne a betűszóban, tehát a minőségi idő. Ezt a legegyszerűbb elmagyarázni: ne a mennyiségre, hanem a minőségre hajtsunk, amikor a gyerekeinkkel vagyunk, nem azon múlik ugyanis, hogy milyen gyerekünk lesz. Hogy ezzel a minőséggel mennyiség is együtt jár-e, az már más kérdés, a fontos, hogy amikor a gyerekeinkkel vagyunk, ha csak 10 percre is, akkor az egyrészt legyen kiszámítható, másrészt olyankor tényleg velük foglalkozzunk.

De az M nem csak a minőségi idő, hanem a mennyiségi idő is.

Amire nem kisgyerekkorban, hanem kamaszkorban van szükség. Bizony. A kamasz gyereknek arra van szüksége, hogy a szülei mennyiségben legyenek velük.

Persze nem.

Dehogy van szüksége arra, hogy ott ólálkodjon mellette az anyja vagy apja. De ahhoz, hogy amikor mégis szüksége van a szüleire (mert olykor azért van), ott is legyenek azok a szülők, ahhoz bizony mégis a közelben kell lenni. És itt most nem arra gondolok, hogy ott kell lenni, hogy legomboljon minket egy kis pénzzel, hanem, mondjuk, ha mondani akar nekünk valamit. Meg az is nagyon fontos, hogy mi lássuk őt, hogy lássuk, ha valami nagyon megváltozik benne, vele.

Na és akkor jöjjön végre az F, a felülemelkedés.

Amikor gyerekünk lesz, a prioritások megváltoznak. Akarjuk, vagy nem, ez így van. Persze, ki lehet maradni mindenből, csak nem érdemes. De valami még akkor is megváltozik. Hogy pontosan mi, azt előre nem tudhatjuk, csak azt, hogy ugyanolyan csak nagyon kevés dolog marad. Amit még nagyon fontos előre tudni, hogy a rendszer egyáltalán nem szimmetrikus. Csúf hierarchia van benne az első pillanattól kezdve. A hatalom a miénk, szülőké. Nem élünk vele vissza, de attól még az a miénk, amit olykor használunk is. De nem is ez a legnehezebb része az F-nek. Hanem,

1. hogy - szembemenve a H-val - megtanuljunk engedni, megtanuljunk megbocsátani, megtanuljuk rugalmasan kezelni a korábban felállított, a gyerekeink számára esetleg értelmetlen vagy értelmezhetetlen szabályainkat valamint, hogy tudatosítsuk magunkban a saját félelmeinket, szorongásainkat, feszültségeinket, esetleges gyerekkori, korábbi vagy jelenlegi párkapcsolati traumáinkat, konfliktusainkat, és azokat ne toljuk a gyerekeinkre. És
2. nyugodjunk le a picsába. Vagy, ahogy az angol mondja, calm the fuck down. Mindenáron kiflit kér a boltban, pedig mindjárt ebéd? Nem veszi fel egyedül a cipőjét, pedig a szomszéd már igen? Már huszadszorra kéred meg, hogy ne álljon meg minden oszlopnál, de még mindig megáll? Földhöz vágja magát és torkaszakadtából üvölt? Hát nyugodj le a picsába! Te, ne a gyereked! Hát nem egyszerűbb venni egy kiflit? Nem egyszerűbb ráadni a cipőt? Nem egyszerűbb kicsit várni? Nem egyszerűbb nyugodtnak maradni? Ez utóbbi persze becsapós, mert nem, iszonyú nehéz, sőt, szinte képtelenség nyugodtnak maradni. Viszont egyrészt a gyerekünk nem attól fog megnyugodni, hogy mi is hisztérikussá válunk, másrészt ő, ha végre visszatér, akkor átmenet nélkül teszi azt, amire viszont mi csak akkor leszünk képesek, ha végig nyugodtak maradunk. Ha tehát vele együtt mi is hisztizünk, akkor mi még rég zihálni fogunk, amikor a gyerekünk már csilingelő hangon meséli óvodai élményeit.

Ezen a ponton tehát a hitelesség és a felülemelkedés szembemennek egymással, az egyensúlyozást a kettő között a józan ész és a kellő önismeret adja.

Ez volt tehát a HIMF-modell, ami, szemben a Kraftwerk által megénekelt modellel, hazavihető, használható.

A zenéhez jó hallgatást, a modell alkalmazásához sok sikert, a sok jópofizásért pedig elnézést!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Tanácsköztársaság

Hogy könnyebb legyen az élet, megosztom veletek tapasztalataimat. Lesz itt friss is, régi is, nagyobbakhoz használható, kisebbekhez használható, használható és használhatatlan tanács, saját és mástól hallott, másnál látott, igazi és kitalált, a kategorizálást mindenkire rábízom.

Íme tehát a kéretlen asszociatív lista.

A bodyt a nyaknál ne patendold a vállhoz, a gyerekülésben a csatot ne csípd a combhoz. Síró gyereket ne etess, etetésnél legyen nálad szalvéta, a kaját ne akkor kezdd melegíteni, amikor a gyerek már bent ül a gyerekülésben. Több gyerek esetén ne hasonlítsd őket egymáshoz, ne legyél túl cuki az egyikhez, ha a másikat épp lebasztad, miszerint

nemmegmondtamhogynelabdázzaszobábanjajjdeimádomazénegyetlengyöngyszememet

de ha mégis, legalább hagyj szünetet a két mondat között. Így.

nemmegmondtamhogynelabdázzaszobában szünet jajjdeimádomazénegyetlengyöngyszememet!

Ha babakocsizol, legyen nálad játék, ha hordozol, váltásruha. Ha babakocsival mész vásárolni, tudd előre, hogy nem lesz szabad kezed, ha pedig a gyerek épp a vásárlás végére fárad el, és úgy döntesz, hogy nem bömbölteted egész hazaúton, hanem kiveszed, akkor debolygósítsd a kereket, hogy egy kézzel is tudd tolni. Ha pedig épp lesz a ház bejáratánál egy helyes és egyben erős benyomást keltő fiú, hát ne kéresd magad, vitesd fel a babakocsitárolóig a kocsit. Egyébként is, segítséget kérni sosem árt, nevelni a népet pedig isteni. És persze ha egy menetben nem tudod felvinni a lift nélküli lakásotokhoz a cuccokat, akkor karon ülő gyerekkel együtt menj le a második adagért. Ha pedig már járó gyerekkel vásárolsz, akkor legyél biztos abban, hogy gyerekkel a nyakadban is fogod tudni tartani a sok zacskónyi árut.

Ha pelenkázás közben játékot adsz a gyerek kezébe, ügyelj arra, hogy ne pont olyan hosszú legyen, hogy meg tudja mártani saját kakájában. Ha könyvvel, újsággal szeretnéd leszedálni, legyél biztos abban, hogy szét fogja tépni. Biztos, hogy ami játéknak néz ki, azzal nem fog játszani, ami pedig nem játék, azzal igen. Ha számítógéppel/tv-vel szedálod a gyereket, akkor legalább nagyjából tudd, hogy mit néz. Nem, attól, hogy rajzfilm, még nem biztos, hogy gyerekproof. Nem, attól, hogy Disney, még nem biztos, hogy nem horror.

Például Mickey egér kerjte című pszichedelikus thrillerben Mickey, hogy meg tudjon győződni arról, hogy bedugult a permetező, jól belenéz. Erre hát nem pont akkor dugul ki? Besztondul ettől a rágcsáló, gigantikusak lesznek a kerti bogarak, tetvek, rettegek.

És hát az sem garancia, hogy valami mesekönyvnek van kikiáltva. Persze, Piroskát is megette a farkas, Jancsiék is megsütötték a banyát, de ez semmi ahhoz képest, amit okosnak tartott kiadni a Látóhatár Kiadó A titokzatos csizmaevő szörny - Igaz történetek valódi gyerekekről címmel. Zömmel ismeretlen szerzők remélhetőleg ismeretlenül is maradó történetei közé becsusszant Halász Júlia A szirénázó mentőautó című meséje, amiből most idéznék is egyet.

"De jaj, az ugrás nem sikerült. Balázs a feje tetejére esett, és kibicsaklott nyakkal, eltorzult arccal zuhant vissza az ágyra. Édesanyja rémülten futott oda hozzá, de a gyerek nem volt magánál. A szeme fennakadt, a szája félrecsúszott, a feje a vállásra hajtva, kezei, lábai pedig valami egészen furcsa és merev görcsformát vettek fel. A csintalan és örökmozgó kisfiúból egyszerre egy kificamodott, mozdulatlan gyerektest lett.

Édesanya kétségbeesve kiabált, hogy mentőt, mentőt, és nem értette, Édesapa miért csak olyan lassan képes odavinni a telefont.

- Kitört a nyaka - mondta el-elcsukló hangon a telefonba a mentősöknek -, nincs magánál, teljesen eltorzult az arca és a teste!
És a hangos zokogástól már nem is tudott mást közölni.

Édesanya nem tudta, hogy mitévő legyen a nagy bajban, amíg meg nem érkezik a mentő. Saját magát hibáztatta. Megpróbálta megölelni a gyermekét, de annak olyan görcsben volt a teste, hogy hiába simogatta, a merevség nem múlt el. A másodpercek óráknak, a percek napoknak tűntek. Miért nem jön már az a mentő? Aztán egy idő múlva úgy tűnt neki, mintha a merevség mégis kicsit oldódna. Megint hosszú percek teltek el a mentőre való várakozásban, s Édesanya úgy látta, hogy a fiú arca talán már nem olyan torz. Fennakadt kis szemecskéje mintha kezdené visszakapni régi fényét.

- Balázs, itt vagyok, Édesanya vagyok, hallasz? - próbálta élesztgetni.
S valami nagy-nagy csoda folytán az addigi élettelen kis test lassan, lassan újra puha lett, a görcs fokozatosan elhagyta, és a fiú arca is szépen visszanyerte szabályos formáját."

Szóval igen, én is képes vagyok úgy olvasni, sőt, még hangsúlyozni is, hogy közben dunsztom sincs, miről olvasok, de ezt csak igazán jól bejáratott, ismert hatású könyveknél javaslom, ezt a könyvet pedig bezúzásra. És mindig legyél elég bátor becsukni a könyvet vagy a számítógépet vagy éppen átugrani egy részt a szövegben. Az ezzel járó konfliktust garantáltan könnyebb és olcsóbb lesz kezelni, mint az éjjeli rémálmokat vagy a későbbi pszichoterápiát.

És tudom, értem, sőt, fontosnak tartom, hogy a gyerekek igazságot is kapjanak, ami bizony néha kemény és durva és szomorú és fájdalmas, de azért van ennek okos módja is. Remek példa erre Tóth Kriszta Krisztina Anyát megoperálták című műve vagy Elekes Dóra (ő szerkesztette a könyvemet!) A muter meg a dzsinnek című könyve. A bonyolult rendszerben való eligazodás érdekében érdemes a kiadó nevére is vetni egy pillantást.

Ugyancsak fontos, hogy amikor altatáshoz énekelsz, akkor már előre tudd, hogy az a dal miről fog szólni. Persze, angolul és németül szinte bármiről lehet énekelni, bár azért az se baj, ha mi sem borzongunk per szégyelljük magunkat miközben felfogjuk a szöveget. Az Enter Sandman például nagy felismerés lehet (Hush little baby, don't say a word //And never mind that noise you heard // It's just the beasts under your bed // In your closet, in your head), de azt legalább egy metál együttes hozta össze. Csak magadat okolhatod, amiért kénytelen vagy minden lefekvés előtt benézni a saját ágyad alá is. De mondjuk a Simon and Garfunkel duónál az ember magától sosem gyanakodna, pedig hát az igazán dallamos The Boxer című számukba csak bekerült egy kis kurválkodás (Just a come-on from the whores on Seventh Avenue // I do declare, there were times when I was so lonesome // I took some comfort there // Whoo lalalalalala), és hát ne legyenek illúzióid, a Beatles még a cuki korszakában sem volt annyira cuki, a Girl című dalban bizony George és Paul azt vokálozza a fülünkbe, hogy csöcs-csöcs-csöcs.

De aggodalomra semmi ok, a gyerek még úgy is imádni fogja a Kiscsillag Kockacukor című dalát, hogy a megdughatod, mint a többit, hagyom sorát következetesen höhöhöhö, mint a többit, hagyom-mal helyettesíted.

Aztán.

A gyerek előtt ne beszélj meg olyan dolgot, ami nem rá tartozik, és ezeket ne is helyettesítsd a remek nichtvordemkind formulával, erre még én is emlékszem, mennyire bosszantott. Ugyancsak idegesítő, amikor a szülők valamilyen idegen nyelvre váltanak, te figyelj, van itthon icecream, can I give the kid one? és hát a mézes-mázas hangon kimondott Oh, my god, he's so annoying is elég kártékony tud lenni. És ha már itt tartunk, kerüld az egyes szám negyedik személyű mondatokat is. Ha nem akarod, hogy hallja, várd meg, amíg nincs ott/elalszik, de a feje felett beszélni róla, igazán nem szép dolog.

A végbélkúp nem abúzus, sőt, most olvastam a tényleg jó Bélügyek című könyvben, hogy szemben az orálisan szedett cuccokkal, a kúpok sokkal kevesebb hatóanyagot tartalmaznak, mert nekik nem kell átverekedniük magukat a máj méregtelenítő akcióin. Szóval egy kisbabának add bátran felváltva a kemikáliákat, kíméli a májat és a szájat.

Végül soraimat egy közhellyel zárom.

Az idő gyorsan múlik, a fenti lista pedig szinte teljesen mindegy, ha közben a gyereked nem minőséggel szereted.

Több rím nincs, csak könnyes búcsú.

De ígérem, visszatérek.

(Kép forrása: someecards.com)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

St. Anger

Feltétel nélküli szeretet.

Cöcöcö.

Nyilván a tökéletes szülők minden konfliktust odaadó hidegvérrel meg tudnak oldani, de a miféle, hibázni is képes, elég rossz szülők hátán a dühtől olykor azért patakokban dől a hideg veríték, az ilyen szülő elpattan, kiabál, néha ordít is, remélhetőleg azért nem üt, mert azt tényleg nem annyira lehet, de egy-egy kiadós kiakadás ellen talán nem is kell egy, a pszichológusok által is jóváhagyott megküzdési módot kialakítani, hiszen a kiakadás maga a megküzdés.

Akadjunk hát ki bátran! De persze csak akkor, ha az tényleg indokolt és csak azért, amiért tényleg ki kell, illetve ki érdemes. A munkahelyi-, esetleg rokonidegességet például semmiképp se a gyerekünkön toljuk le. Egy kiöntött pohár víz, vagy egy kicsit hosszabbra nyújtott, kergetőzéssel megtoldott cipőkötés például valószínűleg nem éri meg. Akkor már inkább fogócskázzunk 20 másodpercet, hogy aztán nyugodtan el lehessen indulni.

A kérdés így aztán az, hogy mire, mikor, mennyire és meddig érdemes haragudni?

Nézzük őket sorban!

Mire?

A viselkedésre. Ne a gyerekre. Tehát arra, és csak arra, amit csinált, méghozzá nagyon fókuszáltan. A viszonylag egyszerűnek tűnő javaslatot, amit nagyjából minden nevelési kézikönyv elmond, három éves szülői karrierem során ha jól számoltam, éppen kétszer sikerült alkalmaznom. Megérteni a tanácsot ugyanis könnyű, beépíteni, hitelesen alkalmazni annál nehezebb. Ha a gyerekünkre haragszunk, akkor egyrészt nem adunk megoldási módot a kezébe, másrészt viszont megijed. Közben meg kire másra haragudnánk, hisz ő csinált hülyeséget! Kivéve persze azokat a nem is ritka alkalmakat, amikor a jó szülő a saját töketlenségét projektálja gyerekére. Csakhát szegényke egyikkel sem nagyon tud mit kezdeni, ezért, ha valamiért az a célunk, hogy ne csak kiörjöngjük magunkat, hanem a problémát is megoldjuk, akkor némi önvizsgálat segítségével érdemes megtalálni a probléma forrását. Ha az benned van, akkor mi sem egyszerűbb/nehezebb: nőj fel, légy nagyvonalú. Ha pedig mégis a gyerekedben, akkor mutasd meg neki, hogy mi a baj. Magyarázd el nyugodtan, öleld át a gyerekedet és mutasd meg neki, emlékeztesd, hogy mennyire jó volt akkor olvasni a könyvből, amikor még minden lapja megvolt, milyen szép volt egyben a váza és mennyivel könnyebb volt használni a telefont, amikor még nem volt berepedve a képernyője. Meg fogja érteni, te pedig azt fogod érezni, hogy meg tudsz bocsátani.

Mikor?

Azonnal. Sose később, sose másnap. Késleltetve ugyanis semmit sem ér az egész. Hiába emlékezteted őt, emlékeztesd inkább magadat arra, hogy nem ugyanúgy, nem ugyanarra és nem ugyanazért emlékeztek egy-egy dologra. Ha nem közvetlenül a sajnálatos esemény után jön a fókuszált szent düh, akkor bele se kezdj. Nyugtasson meg, hogy lesz még alkalmad haragudni.

Mennyire?

Sose nagyon. Illetve persze ez megszokás kérdése, de elvileg egy gyerek alapból a kedves embereket szereti, ezért már akkor is erős bűntudata lesz, ha csak kicsit haragszol. Az más kérdés, hogy a bűntudatát nem úgy kezeli, ahogy egy felnőtt. Lehet, hogy megsértődik, lehet, hogy bocsánatért fog esedezni és az is előfordulhat, hogy ő fog haragudni, kiabálni. Akármelyik is áll a gyerekedre, egyrészt ismerj magadra, másrészt fogadd el, hogy megértette ő az üzenetet, csak hát még gyerek.

Meddig?

Rövid ideig. A következmények és a szándékok szövevényes összefonódását igyekeznek viszonylag hamar megérteni a gyerekek, de tényleg bonyolult dologról van ám szó: az erkölcsi fejlődés összetett folyamat, amellyel az aktuális kormányon kívül bizonyos Jean Piaget, majd kicsit később Lawrence Kohlberg is foglalkozott már. Ne húzzuk el tehát haragunkat, a következmények másnapra ne nyúljanak át, a holnap ijesztő messzeségben van, betartani meg úgysem fogod tudni.

Bár a fiamon kívüli és az őt megelőző életemben elég lassan engedek fel (az elég kicsit eufemisztikus, hiszen évekre, évtizedekre visszamenőleg képes vagyok megjegyezni a sérelmeimet), az elmúlt három évben új készségeket fejlesztettem ki: meg tudok bocsátani, el és fel tudok engedni, méghozzá egész hamar, sőt, szemben a The Corrs remek dalával, még akár el is felejtem, hogy min akadtam le. Egész jó érzés.

Szóval feltétel nélküli szeretet?

Nyilván akkor is szeretem a fiamat, ha mindenféle kérésünk és magyarázatunk ellenére dobálja a könyveket és üvöltve rohan a lifthez. Persze, egy hároméves gyerek esetében nem lehet hibákról beszélni, hiszen azokat még csak most nevelem, neveljük bele, de a feleségem és a barátaim esetében is épp arról van szó, hogy nem hibáikkal együtt, hanem hibáik ellenére, hibáik mellett szeretem. És nyilván hibája válogatja, de a szeretet, de még a szerelem sem a vakságról, hanem a türelemről, az önmagunkon való felülkerekedésről, az úgynevezett elfogadásról szól.

Hát így.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Unalommenedzsment

Két megkérdőjelezhetetlenség:

• Az alapvető motívumok olyan cuccok, amiket viszonylag hamar ki kell elégíteni, különben valamiféle szenvedés jön.
• Alapvető motívumból három van, a homeosztatikus (enni, inni, lélegezni), a szexuális-utódgondozó (dugni, szülni, nevelni) és a kíváncsiság (explorálni, manipulálni).

A szakma nem csak úgy dobálózik ám a szavakkal, ezek tényleg annyira alapvetőek, hogy még az állatok is képesek rájuk. Az első kettővel kapcsolatban ez talán nem is annyira meglepő. Ahhoz, hogy megértsük, mennyire univerzális a kíváncsiság is, meg kell nézni, mi van, ha ez a motívum nincs kielégítve.

Hát akkor unatkozunk.

A hangya ilyenkor a repedezett hajszálait tépkedi, a vízisikló az orrát túrja, a pinty belebambul a semmibe, mi pedig nyomogatjuk a távirányítót.

Az pedig borzasztó (lásd: fenti klip), ezért aztán mindent megteszünk, hogy elkerüljük az unatkozást, hogy kielégítsük a kíváncsiságmotíviumunkat. Pláne a gyerekeinkét. Táskáink, zsebeink tele vannak játékokkal, könyvekkel, fejünkben minden eshetőségre felkészülve, egyre csak gyűlnek a gyerekdalok, mesélnivalók, nehogy akár csak a hangyányi lehetősége felmerüljön annak, hogy gyermekeink unatkoznak.

Betéve ismerjük az ország kalandparkjait, eső elől különböző játszóházakba menekülünk, minicitybe járunk, éves bérletet váltunk az állatkertbe és a palatinusba, a vadaskert vadaspark személyzete előre köszön, az egész lakásunk egy gigantikus játékbolt. Ringató, dalolka, babaúszás, hangolka, manótorna, babajóga, szolfézs és biztos, ami biztos, nulla éves kortól angol nyelvóra.

Ártani nem árt.

Hát dehogynem. Lesz egy folyamatosan hullafáradt gyerekünk, aki képtelen lesz saját magát lekötni, hiszen azt szokta meg, hogy mindig lekötik. A felsoroltak között tényleg vannak igazán jó kezdeményezések is, de csak nagyon kevés adja meg a valódi felfedezés (exploráció!) lehetőségét. És hát az sem utolsó szempont, hogy ezek majdnem mindegyike fizetős szolgáltatás, aminek könnyen lehet egy olyan következménye is - túl azon, hogy a gatyánk rámegy -, hogy a gyerekeink azt fogják hinni, hogy ami ingyen van, az már nem is lehet jó.

Hát dehogynem. A kíváncsiság kielégítéséhez ezek egyáltalán nem szükségesek. Az viszont nagyon fontos, hogy egy gyerek egész hamar rájöjjön, hogy mivel tudja magát lekötni, szórakoztatni. Egy korábbi bejegyzésben már említett és irigykedve olvasott Nem harap a spenót című könyvben van egy példa egy angol és egy francia anyukáról, előbbi gyereke a parkban a teljes menetfelszerelés mellett is unatkozik és nyafog, míg utóbbié egy labdával is órákon keresztül tökéletesen elvan, miközben az anyja olvas.

És hát az is van, hogy buszra, villamosra várni, azon, vagy kocsival hosszasan utazni, végigülni egy vacsorát/ebédet talán nem a legérdekesebb a földön, de nem is biztos, hogy azzá kell/lehet tenni, ezek ugyanis olyan tevékenységek, melyeket meg kell tanulni önmagukért értékelni. Ha a vacsoraasztal kaja helyett könyvekkel van tele, ha a kocsiban a gyerekülésbe nem lehet beleülni, mert tele van morzsával és játékokkal, akkor az bizony egyrészt nem vall a legjobb unalommenedzsmentre, másrészt azt erősíti, hogy ezek olyan tevékenységek, amik alól ki kell menteni a gyereket, valami alternatíva kell.

Persze sokkal jobb egy jóllakott gyereket kiemelni az etetőszékből, mint egy, az éhségtől hisztérikussá válót, és hát ki ne akarna az útra és a család biztonságára koncentrálni vezetés közben, mint arra, hogy nyugodjon már meg az a gyerek a hátsó ülésen. Így aztán maradnak a pótcselekvések.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: