Boldogságtól ordítani, avagy szekunderszégyenem természete II.

A Jobb Veled a Világ Alapítvány évről évre elkészíti Magyarország boldogságtérképét, így tettek idén is.

Szóval idén is tudjuk, hogy az országnak melyik részei a boldogak és melyikek szomorúak, hogy a nők vagy a férfiak boldogabbak, hogy hány gyerek kell a boldogsághoz, hogy a fővárosi vagy a vidéki emberek a boldogabbak, hogy a házasok vagy az élettársi viszonyban élők a boldogabbak és hogy az erdélyi magyar nők vagy a magyarországi nők boldogabbak vagy az erdélyi magyar férfiak vagy a magyarországi férfiak a boldogabbak.

Természetesen.
Gondolom, mondanom sem kell.
Mert egyértelmű.

Akinek nem, annak itt, erre a linkre kattintva elérhetőek az idei, színes, szagos, ellentmondást nem tűrő eredmények. Olvasni sem kell sokat, csak a grafikonokon ámulni. De az ámulat kedvéért azért bemásolom ide azt, amit jó eséllyel Novák Katalin stratégái a főnökük orra alá toltak.

Ez a grafikon pedig sajnos nem az, amiről tegnap írtam. Elnézést a figyelmetlenségemért.

Így viszont, hogy pontosan megismerhettem a Novák Katalin által említett kutatást, így azt illetően, hogy a négygyerekesek a legboldogabb emberek Magyarországon, már egy árva kérdésem és kételyem sincs.

Mindössze annyi, hogy mi volt Dr. Oláh Attila, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar Pozitív Pszichológia Kutatócsoport kutatócsoport-vezető egyetemi tanárának fejében, amikor rábólintott arra, hogy belemegy, levezet, majd a saját, illetve a kutatócsoportjának nevét adja egy olyan kutatáshoz,

• ami nem reprezentatív,
• amit bárhányszor ki tud ugyanaz az ember tölteni,
• ami semmilyen ok-okozati összefüggést nem lesz képes kimutatni, kizárólag csak bizonyos együttjárásokra (korreláció) lehet majd következtetni, ha egyáltalán,
• aminél egyáltalán nem tudjuk, hogy milyen módon juttatták el a kérdőívet a célcsoport tagjaihoz, annál is inkább, mert nem tudjuk, ki a célcsoport,
• ami ugyan feltesz alapvető demográfiai kérdéseket (lakhely, foglalkozás, életkor, legmagasabb iskolai végzettség, családi állapot, gyerekek száma, anyagi jóllét), de azt már nem kérdezi meg, hogy ugyan ezek a gyerekek, már ha vannak, mekkorák,
• amiből nem derül ki, hogy a férfiak és a nők hány évesen lettek szülők,
• amiben egyetlen kérdés sincs arra vonatkozóan, hogy ezek a gyerekek milyen intézményekbe járnak, mennyi támogatást kapnak a rokonoktól, van-e bébiszitter,
• ami egy darab kérdést sem tesz fel a gyerekekről, a gyerekekkel való kapcsolatról, a gyerekekkel töltött időről,
• amiből az életminőségre vonatkozóan az ég világon semmi sem derül ki. Csak arra kérdez rá a kérdőív, hogy az esetek milyen százalékában van jól és hogy jellemezze a kitöltő az anyagi helyzetét egy hatfokú skálán,
• ami ugyan feltesz rengeteg, a boldogsággal, kiegyensúlyozottsággal, társas kapcsolatokkal, magabiztossággal kapcsolatos kérdést, de ezek között három darab fordított tétel van csak, viszont egy darab beugrató, töltelékkérdés sincs, amivel legalább egy kicsit csökkenteni lehetne a kérdőívkitöltéskor általában megjelenő emberi vágyat, hogy az elképzelt megfelelő válaszokat adjuk,
• ami a problémamegoldó képességekre, a stressz mennyiségére és annak kezelésére semmilyen módon sem kérdez rá,
• ami a fizikai és lelki egészségre nagyjából úgy kérdez rá, hogy hogy vagy?, de mindezt sehogy sem részletezi, így a kitöltők táplálkozásáról, szerhasználatáról, testmozgásáról, alvásmennyiségéről sem derül ki semmi,
• ami a munkával, munkahellyel való elégedettségre semmilyen módon sem kérdez rá,
• amiben egy darab kérdés sincs a kitöltő ingatlanára és ingóságaira, a megtakarításaira, a kulturális javakhoz való hozzáférésére, az ingatlan felszereltségére vonatkozóan,
• amiben egy darab kérdés sincs a házasságra, párkapcsolatra vonatkozóan,
• ami semmilyen módon sem kérdez rá a szabadidős tevékenységekre és mondjuk,
• ami semmilyen módon sem kérdez rá a nyaralási szokásokra?

És ez még csak maga a kutatás.

De van néhány baj a kutatás eredményeinek publikálásával is.

Például, hogy

• mivel magyarázzák, hogy a teljes mintába 4,5-szer annyi nő került, mint férfi?
• milyen arányban kerültek az egyes csoportokból a teljes mintába? Például hány négygyerekes férfi és nő töltötte ki a kérdőívet? Hány jómódú, gazdag, nagyon gazdag és szegény került a mintába? Milyen arányban voltak a budapestiek, nagyvárosiak és falusiak? Milyen arányban voltak a diplomások és a diploma nélküliek?
• miért pont erdélyi férfiak és nők kerültek bele? Felvidék? Kárpátalja? Burgenland? Délvidék? Londoni magyarok? És mi van Partiummal?
• egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy egész egyszerűen nem lehet összehasonlítani egy mélyszegénységben élő nógrádi zsákfalu munkanélküli férfi élettel való elégedettségét, fizikai állapotára vonatkozó kattintásait egy fővárosi, hatalmas szociális hálójú, havonta menedzserszűrésre járó felsővezető nő válaszaival és végül
• mi a franc is az a boldogság?

Egyébként meg: mégis hogy lehet az, hogy ilyen mértékben összecsengenek az eredmények a kormánypropagandával?

Van ugyanakkor néhány érdekes kérdés, mármint tényleg, ami a grafikonokat nézegetve felmerül:

• Hogy lehet, hogy a főiskolát végzetteknek pozitívabb a mentális egészségük, mint az egyetemet végzetteknek, miközben meg a bölcsesség (a micsoda?) rohamosan nő?
• A nők miért egészségtelenebbek mentálisan és boldogtalanabbak Budapesten, mint a férfiak?
• A nők miért lesznek bátrabbak a negyedik gyerek után, a férfiak meg ugyanekkor miért válnak bátortalanabbá?
• A magyarországi viszonyokat sejtve hogy lehet, hogy falun a legnagyobb a pozitivitás és a boldogság mértéke és Budapesten a legkisebb? Eszembe jutnak olyan címszavak, hogy munkanélküliség, kiszolgáltatottság, rosszul ellátott boltok, kulturális elszigeteltség, homogenizált sajtó, akadozó egészségügyi ellátás, kevés bölcsőde, kevés alternatív iskola, stb.?
• Hogy függ össze a bátorság és a boldogság?
• A nők boldogsága és pozitív mentális egészsége miért csökken 51-65 éves kor után, a férfiaké meg miért nő éppen ekkor?
• És végül hogy lehet, hogy a nők mindig boldogabbak, mint a férfiak, miközben meg a nemek közötti különbség az összes EU-tagállam közül nálunk a legnagyobb, a világ 149 résztvevő országa közül Magyarország a 102. helyen van?

Amikor próbáltam megszerezni a jogosítványomat 2000 nyarán, és már egy ideje forgalomban vezettem, egyszer azt találtam kérdezni Emil bácsitól, az oktatómtól, hogy ugyan már miért van egy elsőbbségadás kötelező-tábla a lámpa felett, ha egyszer ott a lámpa. És akkor, egész hirtelen, egyszer csak azt éreztem, hogy nagyon gyorsan közeledik a fejem a kormányhoz. Csak az egész jó reflexeimnek köszönhettem, hogy megfeszítettem a könyökömet, így nem fejeltem le az első generációs Suzuki Swift kormányát. Akkor esett csak le, hogy a kocsi megállt, de arra még ennél is később jöttem rá, hogy Emil bácsi fékezhette le a kocsit, hogy a következő kérdést tegye fel: Mondja csak, maga letette a KRESZ-vizsgát, ugye?

És komolyan, én teljesen jogosan kaptam Statisztika I-ből és Statisztika II-ből is kettest, utóbbin még UV-znom is kellett, de ha én egy ilyen kutatási tervvel álltam volna bárki elé az ELTE-n töltött öt évem alatt, akkor még csak ki sem röhögtek volna. Meg sem állították volna a kocsit. Egyszerűen csak megkérdezték volna, hogy Mondja csak, maga tudja, hogy ez egy egyetem, ugye?

Mindeközben Lovasi András a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalomtól megkapta és át is vette a Családok Angyala (Angelus Familiarum) díjat, amit egyébként Bagdy Emőke is megkapott, de ő legalább nem ment el átvenni a díjat. A lányát küldte a fotóra.

Erre pedig már tényleg nem lehet semmit sem mondani, csak megismételni a tegnapi zárómondatomat:

Én kérek elnézést.

via GIPHY

ps.: végül elsőre meglett a jogsim.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Boldogságtól ordítani, avagy szekunderszégyenem természete

Novák Katalin, család- és ifjúságügyért felelős államtitkár, három gyermek édesanyja olvasott egy olyan kutatást, amiből azt hozta ki, hogy a négygyerekes családok a legboldogabbak.

Az most mellékes, hogy nem tudjuk pontosan, hogy ezt milyen kutatási eredményben látta, kicsit azt sejtjük, hogy az élettel való általános elégedettségére vonatkozó grafikont láthatta, amely mutatóra az EU 28 tagállamában kérdeztek rá.

Jó eséllyel erről a grafikonról van szó.

(forrás)

Namost, ennek a mutatónak két ország van a végén. Mármint a rossz végén.
Bulgária és Magyarország.

De tekintsünk el ettől a szoft ténytől és maradjunk a háromgyerekes Novák Katalin mondatánál, illetve a fenti grafikonnál. Abból az derül ki, hogy a 3+ gyerekesek a legelégedettebbek az élettel, de egyrészt nem négyről van szó (és nem is boldogságról), másrészt viszont érdemes megnézni azt is, hogy a gyerektelenek (úristen!) és az egy-két gyerekesek (!) között jóval nagyobb arányú az élettel közepes mértékben elégedettségű családok, mint a 3+ gyerekesek esetében. 

De oké, legyenek a négygyerekesek elégedettek boldogok, ahogy azt Novák Katalin látni szeretné.

De milyen négygyerekesekről is van szó?

Olyanokról, ahol két szülő van a 3+ 4 gyerekkel.

Ennél többet nem tudunk meg.

Ami nagyjából annyit jelent, hogy ha csak ezt a grafikont nézzük, akkor semmit sem tudunk meg ezekről a családokról.

De szerencsére csomó egyéb adatot is tudunk még, amik kicsit árnyalják ezt az eredményt.

Illetve nem is az eredményt, hanem NK mondatát.

Tudjuk például, hogy az élettel a magyarok és a bolgárok a legelégedetlenebbek.

Ez azt jelenti, hogy az uniós átlag elégedettebb nálunk összességében, és egyesével az egyes országok is elégedettebbek, mint mi. Innentől viszont nincs értelme uniós átlagstatisztikáról beszélni, mert egész egyszerűen mi abban nem vagyunk benne.

Itt több a beteg, fiatalabban halunk, többen lesznek öngyilkosok, alárendeltebbek a nők, rosszabb az oktatás, rosszabb az egészségügy, több a kátyú, kisebb a szolidaritás az emberek között, nagyobb a társadalmi szakadék, kevesebb az alternatív munkavégzési lehetőség, magasabb a családon beüli erőszak száma, alacsonyabb az életszínvonal, kisebbek a bérek, kevesebb az emberek megtakarítása, sok szempontól kicsi az emberek önrendelkezési joga, arányaiban is nagyon nagy a létminimum alatt élők száma, hát még a többi országgal összehasonlítva és hát kisebb mértékű itt az öngondoskodás. De mivel a felsorolás még jó hosszú is lehetne, ezért Novák Katalinnak azt kellett volna mondania, hogy "Egy átlagos uniós országban a kétfelnőttes, 3+ gyerekesek a legelégedettebbek az élettel. Magyarország viszont sajnos egy átlagon aluli uniós ország, amin az elmúlt bő kilenc évben nem is tudtunk változtatni. Ezért személy szerint is elnézést kérek. Ezennel pedig (országunk miniszterelnökével és a teljes kormánnyal együtt) lemondok összes tisztségemről."

Amíg viszont ez a mondat nem hangzik el, addig is adódik a kérdés, hogy

• mi van azokkal akik eleve nem akartak (3+) gyereket,
• mi van azokkal, akik nem 3+ gyerekes családokban nőttek fel,
• mi van azokkal, akik elváltak és főleg
• mi van a sajtkészítőkkel?

Én kérek elnézést!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Testvérféltékenység

Kérem a Tisztelt Olvasót, hogy válassza ki a testvér érkezésével kapcsolatban leginkább elhangzó mondatot az alábbi, kételemű listából.

1. Mama, tök jó volt, hogy eddig velünk volt a húgom, de most már igazán visszavihetnéd oda, ahonnan hoztad!
2. Jajj, olyan édes vagy, annyira szeretlek, mint a mamát. Apu, téged is annyira szeretlek, csak a mamát jobban.

Akármekkora giccs, a fiam az első mondatot még nem mondta, a másodikat viszont, vagy annak valamilyen variánsát naponta akár többször is.

Ez persze póz is, tudjuk mi ezt, de attól még jó hallani és jó látni, hogy tényleg nagyon szereti a testvérét, simogatja, puszilgatja, szól, hogy mikor vegyük fel, sejti, hogy mikor éhes vagy álmos, kihangosítja az egyébként elég hangosan artikulált véleményét.

A lányom meg hatalmasra tárt szemekkel bámulja a bátyját, tekintetével minden mozdulatát leköveti, mosolyog rá, kommunikál vele.

Mi meg persze örülünk, hogy ezt is hibátlanul megoldottuk.

Aztán pár perccel később érthetetlenül állunk egy-egy hiszti előtt: a zsömle nem elég puha, a víz nem elég hideg, a pohár nem ott van, ahol lennie kellene, a tészta nem elég sok a tányérban, el szeretnénk indulni, otthon szeretnénk maradni.

A normál szülők ilyenkor a helyzetre reagálnak, pszichológiailag túlműveltek a megsejtett mögöttes tartalomra.

Nézzük őket két fiktív példán keresztül:

- Nem akarok vacsorázni, nem vagyok éhes, nem, nem nem, utálom a tésztát, nem akarok vacsorázni, menjetek innen, játszani akarok, soha többet nem eszem. Semmit.

- Szerintem azért inkább egyél, jó? Éhes is vagy, meg ilyenek.

- Nem vagyok. Menj innen.

- Egyrészt mi nem szoktunk így beszélni, másrészt közel négy órája nem ettél semmit, akkor is csak egy darab korpovitot, harmadrészt meg kihül a kajád.

- Nem eszem, nem, utálom a tésztát!

- Najó, félrerakom, aztán majd gyere enni, ha úgy gondolod, hogy tudsz velünk rendesen beszélni. Csak aztán tudod, fürdésalvás, utána pedig nincs kaja. (dehogyis nincs!)

- Nem akarok vacsorázni, nem vagyok éhes, nem, nem nem, utálom a tésztát, nem akarok vacsorázni, menjetek innen, játszani akarok, soha többet nem eszem. Semmit.

- Jajj, édesem, nagyon szeretünk téged, tudjuk - ugye tudjuk (ezt a részt összeszorított fogaink között kell kipréselni) -, hogy most nagyon nehéz neked, hidd el, nekünk is, de tudnod kell, hogy a kis Zebubaba nagyon szeret téged, csak most többet kell vele foglalkozni, de téged is szeretünk, ezért is főztük neked a kedvencedet, tésztát.
- De én utálom a tésztát. És téged is utállak!
- Gyere ide, kicsim, adok egy puszit, tudom, hogy most csak az egyszerű üzenetek mennek át, tudod, drágám (ez most a pszichológiailag nem képzett férjnek szól), a kis Zefírke testvérféltékeny.

A gyerekünk persze nem azért fogja megenni a tésztát, mert olyan remek stratégiát használtunk a testvérféltékenysége kezelésére, hanem mert egy idő után tényleg éhes lesz. Ha egyébként van mit enni, akkor a gyerekek nem is nagyon szoktak éhen halni, ennyi ösztön azért van bennük. Az igazi kérdés éppen ezért inkább az, hogy mennyire akarunk magunkból hülyét csinálni. A második esetben azért erre - lássuk be - egész sok esély van. 

Persze, még mindig jobb, ha magunkból csinálunk hülyét, mint ha a gyerekünkből és az se baj, ha felénk jön ki a szenny, és nem a testvér felé. Még ha választhattunk volna, akkor is kértük volna, hogy így legyen. Itt persze felszisszennek a pszichológusok, hogy a valódi érzelmeknek kell kijönniük, nem jó rejtegetni, elfojtani, sőt, lehet arról is beszélni, hogy biztos csak a szigorú elvárásainknak akar szegény gyerekünk megfelelni, és azért olyan jófej a húgával.

Akármi is van a gyerekünk fejében, arra aligha beszélhetem rá, hogy a bejegyzés elején olvasható feladvány mondatai közül inkább az elsőt mondja. Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy tényleg szereti a húgát, ránk viszont olykor, amikor ellene mondunk, vagy éppen mert pont azt főztük neki, amit kért, haragszik. Szabad neki.

És persze nincsenek illúzióink, lesz majd olyan is, hogy a húga fog szívni és nem mi. Fognak majd veszekedni, lesznek majd árulkodások, szemétkedések, apró gonoszságok és néha verekedések, mi meg majd eldönthetjük, hogy rendet szeretnénk-e, vagy igazságot. Állást foglalunk-e, kíváncsiak leszük-e a részletekre, vagy egyszerűen csak leállítjuk a konfliktust.

Egy a lényeg, a testvérviszony kezelésére fel kell készülni. A gyerekeinket ugyanis nem kérdezte meg senki, ők nem választották a helyzetüket, mi toljuk le a torkukon az új settinget, hát akkor miért ne lehetne olykor a helyzetből vagy a másikból elegük?

És nem csak az van, hogy fel kell rá készülni, hanem fel is lehet. No persze nem az elsőszülöttet, felé érdemes úgy kezelni a helyzetet, mint ami a legtermészetesebb dolog a világon. Mert az is. Ellenkező esetben még idejekorán megijed.

Szóval csak magunkat készíthetjük fel rá. Mégpedig úgy, hogy ez egy olyan issue lesz, ami újra és örökre megváltoztatja az egész családi berendezkedést.

Az alvást, az evéseket, az anyagi helyzet, a türelmet, a mosást, a mosogatást, a takarítást, a felelősségérzetet és -tudatot, a hedonizmust, a napi ritmust, a magánéletet, a csendet, a zenehallgatást, a szabadidőt, az ajándékozást, az olvasást, a kakilást, a fingást, a fürdést, a meztelenkedést, a prioritásokat, a giccshez való hozzáállást, az elérzékenyüléseket és a túlburjánzó cukisághoz való viszonyt.

És amikor már azt hinnénk, hogy mindenre jól felkészültünk, akkor a fiunk egyszer csak átkarolja a húgát, és lágyan azt mondja neki, hogy összetartozunk.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: