Emlékmécsesek

Instant Karma's gonna get you

Gonna knock you right on the head

You better get yourself together

Pretty soon you're gonna be dead.

1990. van, a budapesti Karinthy Frigyes úton lakunk, magasföldszint, minden eldübörgő hatos villamosra beremegnek az ablakaink, a (Móricz Zsigmond) körtér akkor még nagyon más arcát mutatta, a házak falain fekete mocsok, mindenütt Ladák, Škodák, Zaporozsecek, Trabantok és Wartburgok, a házunkhoz nagyon közel olyan buszok végállomásai voltak, amik ma már nem is léteznek és a buszokból olyan bűz áradt, amilyen bűz már régen nincs, pedig néhány busz még ma is, illetve mára már megint, illetve ma még mindig elviselhetetlen állapotban van. Magyarország készül az első demokratikus választására, majdnem 9 éves vagyok, másodikba járok, nyilván sokat nem fogok fel a dologból, talán csak annyit, hogy a WC-n, a nagyszobában a dohányzóasztalon SZDSZ-es képeslapok hevernek, a fridzsiderünkre SZDSZ-es képeslapok vannak felmágnesezve, én pedig nézem, nézem és nézem ezeket a férfiakat, akikről nyilvánvalóan semmit sem tudok, de szimpatikusak, mert tudom, hogy a szüleimnek is azok.

De miért is ne lennének azok, kedvesen mosolyognak, és azt hiszem, az is tetszik, hogy felnéznek rám. Ők lent vannak, én meg fent, legalábbis a fotón úgy tűnik, mintha fel kéne, hogy nézzenek rám. Elhiszem, hogy tudják, merik, teszik. Később azt is megtudom, hogy nagyon kemény életük volt, hogy csomószor elkaphatta volna őket az Instant Karma, de ők dacoltak a rendszerrel, dacoltak a karmájukkal, bátrak voltak, szolidárisak voltak, progresszívak voltak, és nem haltak meg pretty soon.

Pető Iván, Kőszeg Ferenc, Rajk László, Tamás Gáspár Miklós, Haraszti Miklós, Kis János, Demszky Gábor, Magyar Bálint neve, zakója, hajszerkezete, arcszőrzete, mosolya örökre bevésődött a fejembe (valamiért Szabó Miklós, Tölgyessy Péter és Mécs Imre nem maradt meg, nem tudom, miért), és azt hiszem, ezek az emberek örökre így fognak kinézni.

És tényleg.

Most 2019. van van, 38 múltam, és ezek az emberek, még mindig ugyanúgy élnek a fejemben. És teljesen mindegy, hogy egyetértek-e az SZDSZ 1990-es politikai értékrendjével és az is teljesen mindegy, hogy bárki más mit gondol az SZDSZ-ről, mert az, hogy a rendszerváltásnak ezek az emberek kulcsfigurái voltak, az vitathatatlan.

Aztán van aztán egy másik kép is.

Az kicsit szomorúbb.

Azt korábban nem ismertem, a feleségem tette ki tegnap a Facebook-falára nem sokkal azután, hogy megtudtuk, meghalt a Rajk László, az egyik ember az SZDSZ-es plakátról.

Ő tehát most már tényleg mindig ugyanolyan lesz a fejemben.

Erről a képről van szó.

Rajk László, Petri György, Konrád György, Eörsi István.

Szeretjük-e őket? Egyetértünk-e velük? Mindegy.

Most már egyikük sem él.

Dina Wardi pszichoterapeuta Emlékmécseseknek nevezte a holokauszt túlélőit, mert ők azok, akik tovább tudják adni a horrort azért, hogy többet ne lehessen holokauszt. És ahogy ezek az emlékmécsesek kihunynak, úgy lesz egyre nehezebb elképzelni az elképzelhetetlent, úgy lesz egyre nehezebb fenntartani a holokausztról való élő tudásunkat, az élő emléküket. De az emlékmécsesek elvégezték a dolgukat, túléltek és továbbadták az továbbadhatatlant, innentől pedig mi vagyunk a felelősek azért, hogy életben tartsuk az emlékeiket. Mi magunk válunk emlékmécsesekké.

Ők itt fent, a fekete-fehér és a színes képen nem a holokauszt, hanem a rendszerváltás emlékmécsesei. Persze nem tökéletes az analógia, ők ugyanis nem kényszerből, nem a megsemmisítéstől való megmenekülésükkel alakították át a történelmet, hanem saját döntésükből, saját akaratukból, de attól még komoly emlékek komoly hordozóik ők.

S ha valaki azt érezné, hogy ez a négy ember nem is olyan fontos, vagy ha valaki nem értené, hogy miért olyan fontosak ők, akkor gondoljunk csak bele, hogy milyen lenne ránézni az egymás mellett üldögélő Scottie Pippenre, Pete Samprasra, Edwin van der Sarra és Ayrton Sennára.

Vagy Bruce Springsteenre, Tom Waitsre, Tracey Chapmanre és Jack Bruce-ra.

Vagy Brad Pittre, Leonardo DiCapriora, Dustin Hoffmanra és Edward Nortonra.

Vagy...

De szerintem most már érthető.


(Az első kép forrása, a második kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A bennem folyamatosan szóló Leonard Cohen

Nagyszobánkban a gyerekkoromból (előtte az apukám gyerekkorából) átmenekített bakelitlemez-játszó, mellette sorakoznak a gyerekkoromból átmenekített lemezek, esküvőnkre kapott lemezek és néhány vásárolt régi és új lemez. A jó öreg Tesla tűje már kicsit fityeg, az erősítő gombjai kijárnak, a hangfalak recsegnek, de közben nincs ennél ismerősebb, otthonosabb hang, nincs annál otthonosabb érzés, mint felrakni egy lemezt, jól feltolni (itt még nem tekerni kellett) a hangerőt és közben nézegetni a borítót, kicsit szerelembe esni azzal, aki épp énekel.

Gyerekként, 7-8 évesen ez leginkább az I'm Your Man című Leonard Cohen album volt. Fogalmam sem volt, mi az a Manhattan és mi az a Berlin, és talán még kevésbé értettem, hogy honnan jönnek ki azok a hangok ennek az embernek a torkán, de annál vagányabb dolgot el sem tudtam képzelni, mint öltönyben, rezzenéstelen arccal tartani egy banánt.

Aztán, 92-ben megvettük az első Best-of-ját, a Songs of Love and Hate-et és a kakukktojás Death of a Ladies' Man-t, de utóbbit szinte sosem hallgattuk, a középső tőlem akkor még nagyon távol állt, de a Best-of-ot rongyosra. Annyira, hogy a borító belső lapján lévő mondatot azóta is rendre idézem, miszerint "I rarely ever look this good, or bad, depending on your politics" - természetesen nem (csak) magammal kapcsolatban. De nem csak ez a meghatározó ezzel az albummal kapcsolatban, azóta is ezek a dalok a kedvenceim, ezek vannak a legmélyebben bennem, a Suzanne-re próbáltam altatni a fiamat, amikor kicsi volt, az éjjelek magányában próbáltam magam elé képzelni, hogy milyen lehetett az a folyó, ahova levitte a félőrült Zsuzsa, hogy se a teát, se a narancsot nem szeretem igazán, de a dal erejéig még az illatuk elképzelése is vonzónak tűnt, hogy mekkora ötlet, hogy a Jézus igazából tengerész volt. Aztán később megértem a Songs of Love and Hate-re is, bömböltettem otthon és a utcán a fülembe a Dress Rehearsal Rag-et és imádtam, ahogy végre beszállnak a gyerekhangok a Last Years' Man végén.

Ahogy pedig egyre idősebb lettem, úgy kezdtem beépíteni magamba a későbbi albumokat is, amikben bár egyre több lett a szintetikus és eleinte Cohentől idegennek tűnő hang, mégis elkezdtem érteni, hogy itt is vannak mélységek, nem csak az akusztikus első másfél évtizedben termelt dalokban. Természetesen a cohen-i mélységet nem értettem, nem érthettem, azt értettem csak, hogy itt valamit érteni kell.

Mire elolvastam a Kedvenc Játék és a Szépséges Lúzerek című könyveit, addigra már az összes albumát ismertem, simán megfért egymás mellett a Dear Heather és a Bird on a Wire, a Democracy és az Iodine. Most pedig persze már a véremben van a Slow és a Going Home is, a You Want it Darker-t még építem magamba.

Leonard Cohen bölcs, okos, lassú és megfontolt, iszonyú művelt, olvasott és intelligens, érzelmes és az érzéseit folyamatosan kommunikáló rabbi és próféta, akinek a szájából még a káromkodások is költészetként hatnak, akinek szóképei messziről felismerhetőek, aki éppannyira tudott vokalistái szólamai előtt menetelni, mint mögöttük, aki úgy tudott a szerelemről, a szexről és a szexualitásról, a testekről és a fájdalmakról, politikáról és vallásról énekelni, mint senki.

Zenék és zenészek jöttek, zenék és zenészek mentek, Green Day és The Offspring, EAV és Hubert von Goisern, Metallica és Guns N' Roses, Die Fantastischen Vier és Die Toten Hosen, volt itt minden, jött itt minden és ment is minden, de Leonard Cohen úgy volt része mindig is az életemnek, hogy sosem ment el.

Talán azért, mert valahogy az első pillanattól szorosan összekapcsolódott az apuval. Nem valami bonyolult összefüggésről van itt szó, egyszerűen csak azért, mert ő mutatta először a zenéjét. Azok a zenék pedig, amiket tőle kaptam, mindig meghatározóak voltak azzal együtt is, hogy azért rengeteg zenét fedeztem fel magamtól is és egyéb kapcsolataimon keresztül. De közben mégiscsak valamilyen bonyolult összefüggésről lehet szó, mert úgy, ahogy Cohen, úgy senki sem csípődött be.

De még ez a becsípődés sem lett volna ennyire erős, ha a feleségem nem rajong érte legalább annyira, mint én. Az ő gyerekkorát éppúgy végigdörmögte a hangja, mint az enyémét, mire pedig összejöttünk egymással, már az ő felnőtt életének is éppúgy része lett, mint ahogy lett az egyémé. A legtermészetesebb volt hát, amikor 2008-ban együtt hatódtuk végig Lucca főterén adott szabadtéri koncertjét.

S bár a feleségem már nem ismerhette az aput, Cohen által mégis épült közéjük egy híd, mintha Cohenen keresztül mégis ismernék egymást.

De Cohent, ha most már halott is, legalább hallgathatom, az apura viszont csak emlékezni tudok.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Szia Apu!

S. kérdezte pár hete a kádban pancsolva, hogy mikor megyünk már megint a temetőbe. S mivel E. úgyis a saját családjával turnézott, ezért apák napján kimentünk a sírodhoz. Meglátogatni. Ennél bosszantóbb kifejezés nincs is. Mindegy. S., ahogy kiszállt a kocsiból, szaladt a sírokhoz és kiabálta, hogy ő bizony megtalálja a tiédet, és tényleg. Megtalálta. Ott állt előtte, egy másik síron ugrálva mutatta büszkén találmányát. Aztán, amikor karomon F-fel szóltam, hogy csak óvatosan ugráljon, sűrűn elnézést kért, majd keresett egy követ magának és F-nek, illetve rám szólt, hogy én is keressek gyorsan egyet. Maradt volna még, amikor én már eljöttem volna, F-re kentem, de persze neki mindegy volt, S. pedig leült egy sír peremére, és onnan nézte volna még hosszan a te sírodat.

Bizony, az unokád sokkal giccsesebb jeleneteket produkál, mint amiket el tudsz képzelni.

De aztán, mivel tényleg el kellett indulnunk, meglovagolva a giccshullámot még kértem őket, hogy köszönjenek el tőled, S. integetett, én elfojtottam a sokadik sírásom, beszálltunk a kocsiba, majd kertek alatt elmentünk a veresegyházi Medveparkba, ahol, ha délutánig maradtunk volna, nem vicc, megnézhettük volna a Z'Zi Labor és a Veresegyházi Asszonykórus közös koncertjét. Út közben megállítottak a rendőrök, én persze izgultam, mint minden ilyen helyzetben, S. pedig kicsit csalódott volt, amikor rájött, hogy a rendőrök nem azért állítottak meg, hogy a pár perccel korábban látott, otthonról elkóborolt kakasról kérdezzenek ki minket, de aztán vígan folytatta a mostanában aktuális monológját, miszerint miért nem lettem focista, sőt, miért nem akartam focista lenni, hiszen ő az lesz. F. mindezt hangos kurjongatással és a lábának örüléssel toldotta meg.

Ha láttad volna a mai napunkat, biztos azt mondtad volna, hogy ne kapkodjak, hogy túl sűrű, és tényleg túl sűrű is volt, de nem baj, ilyennek terveztem eleve, a gyerekek pedig nagyon élvezték.

Te viszont ezt az egészet, az én apaságomat, meg úgy egyáltalán, az egész életemet már egyáltalán nem tudod élvezni, mert már tizenegy éve nem élsz. És ez őrület. Ennél már csak az a nagyobb őrület, hogy én mindennek ellenére most levelet írok neked, amit most, éppen ezért, gyorsan abba is hagyok.

Szia, 

fiad

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Félelem és reszketés

Eleve könnyen meghatódom szinte bármin.

Elcsuklik a hangom a fiam legtöbb meséjét olvasva (szokta is a végén kérdezni: megint meghatódtál?), rajzfilmeken remeg a szám, ellágyulok egy Szalóki Ági koncerten, éjjel pedig, amikor betakargatom a fiam, kicsit könnybe is lábad a szemem.

Amikor viszont vége lett a magyarul Alabama és Monroe, eredetileg Broken Circle Breakdown címen futó belga filmnek, ziháló zokogásban törtem ki, ami még megismétlődött az utcán is.

Nem szeretem a nagy szavakat, ritkán is használom őket, de ez a film tényleg megváltoztatta az életemet.

Előtte sem voltam nyugodt, belül kikészültem, amikor a fiam beteg volt, a két éve megnézett film óta viszont rettegek, hogy akár komolyabb baja is lehet a gyerekeimnek. Méghozzá bármikor. A félelem ott bujkál a csontjaimban.

Félek, amikor sápadt, félek, amikor köhög, félek, amikor álmosabb annál, mint amennyire szerintem lennie kellene, félek, amikor keveset eszik, félek, hogy mi lesz, ha egyszer az én gyerekeim egyikének - film gyerekszereplőjéhez hasonlóan - szintén vérezni fog az ínye fogmosás közben. Összeszorul a szívem, amikor napi sokszor szívom/fújom az orrukat, amikor inhalálok valamelyikkel, amikor tolom a ventolint az inhalátorral.

És ez még mind semmi.

Írtam ezt már sokszor, írom most is: rettenetesen szerencsések vagyunk, mert a gyerekeink  és mi is egészségesek vagyunk.

De vannak tartós beteg gyerekes ismerőseink, barátaink, akik rokonságukban ott a rák, az értelmi vagy a fizikai fogyatékosság, a valamilyen komolyabb fejlődési rendellenesség és hát sajnos ott a halál is.

Arra pedig, amikor a szülőknek meghal a gyereke, a testvérnek meghal a testvére, még csak szavunk sincs. Annyira horror, hogy ki se találtuk, hogyan nevezzük. Mintha azzal, hogy nem adunk neki nevet, az elvi esélyét is kizárnánk valaminek, ami pedig sajnos a gyakorlatban létezik.

Persze, egy szülőt, házastársat elveszíteni is borzasztó, pláne korán, de arra legalább van szó. Árva vagy özvegy lesz olyankor az ember. Ettől persze nem lesz se jobb, se könnyebb, de a gyerek elveszítése egyszerűen még szavak szintjén sincs benne a pakliban.

------ xxx ------

Az egészségmegőrzés, betegségmegelőzés, nagyon fontos a sok mozgás, az egészséges táplálkozás, a sok folyadék, a pszichológiai egyensúly, a jó lakáskörülmények, ésígytovább, de egyrészt ezekre csak egy nagyon szűk réteg tud tényleg odafigyelni, másrészt mindez a legnagyobb betegségeknek szinte teljesen mindegy.

A ráknak tökmindegy, hogy gazdag vagy szegény vagy, sok barátod dolgozik-e az egészségügyben vagy kevés, és nyilván nem egészséges Pripjaty közelében élni, de csomó ráknál sosem fog kiderülni, hogy mitől alakulhatott ki a betegség, mint ahogy az is lutrinak tűnik, hogy az ember teljesen meggyógyul-e belőle, csak átmenetileg vagy egyáltalán nem.

Hogy ezzel a szorongásommal összefüggésben, vagy ettől teljesen függetlenül-e, azt nem tudom, de pár napja megvettem Tóth Krisztina Anyát megoperálták című mesekönyvét, amit - nem kevés mérlegelést és parázást követően - végül fel is olvastam a fiamnak. Lesz benne gonosz?, kérdezte a fiam, mikor megmutattam neki a könyvet. Lesz, mondtam, egy nagyon gonosz betegség. De a betegség nem gonosz, mondta. A legtöbb betegség nem, de ez igen.

A mese jól van megírva, ez nem is kérdés.

Ezért aztán egészséges családok esetében a gyerekek jó eséllyel nem fognak azon szorongani, hogy a rokonok egészségesek-e, hogy az ő anyukájukat is be kell-e permetezni, hogy az ő anyukájuknak is ki fog-e hullani a haja, a gyerekek érteni fognak egy történetet, de (szerencsére) nem úgy, ahogy mi és nem is azt, amit mi. Sokkal inkább azt fogják gondolni, hogy ez tényleg egy jó mese, másrészt az élet tényleg nem csak játék és mese, néha lehet szomorú és komoly dolgokról is olvasni nekik. Az viszont fontos, hogy a végén valamiféle feloldás, fellélegzés legyen, ezt pedig a könyv épp jókor és épp jó módon adja meg.

Erre mellesleg a gyerekeknek éppúgy szükségük van, mint a szülőknek, akik viszont garantáltan elcsukló hangon és könnyeikkel küszködve fogják olvasni a sorokat.

Olyan családoknál pedig, ahol tényleg ott a rák, ott a mese legalább olyan hibátlanul és érzékenyen segít a gyerekeknek abban, hogy megértsék a megérthetetlen, mint amennyire kiegészíti a szülők kommunikációs ügyetlenkedéseit.

Nem úgy, mint a film, ami, amikor már azt hiszed, hogy kimaxolta a szomorúságot és a nyomasztást, akkor lendít rajta még egyet.

Nem, ez még sajnos csak a kimaxolás része.

Szóval a film felnőtteknek se biztos, hogy való, és hát a könyv elolvasását sem árt kicsit fel- és levezetni, de még úgy is érdemes néhány választervezettel felkészülni az olyan váratlan helyzetekre, mint amikor a meseolvasás másnapján az egyik óvodástárs elmeséli a gyerekednek, hogy az öccse beteg, mire a te gyereked meg odasúgja a füledbe, hogy de beleköltözött a rák?

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Mufasa és a csillagok

"Apu, amikor meghalok, ki fog rám gondolni?" - kérdi a hátamtól a bő hároméves fiam kedélyesen,  kezében a kedvenc könyvével, miközben biciklivel haladunk a bölcsődébe.

Egy kerékfordulat alatt az alábbi válaszlehetőségek fordulnak meg a fejemben:

- Téssék? Nem hallom, akkora a szembeszél!

- Őőőőőő, izé, nézd csak milyen szép az a kutya, akkora, mint egy tehén!

- ...

- De édes vagy, úristen!

- Jajj, fiam, ne kérdezz ilyen hülyeségeket!

- Erről most nem tudunk beszélni, hát a biciklin ülünk! 

- Édes kisfiam, hát azt sem tudod, mi az a halál!

- Majd a mama megmondja! 

Természetesen ezek teljesen elfogadhatatlan próbálkozások egy tényleg elég nehéz kérdés megválaszolására, én pedig a következő tekerésre már hallom is, ahogy a bennem talán nem is annyira szunnyadó pszichológus belekezdene a Mit szeretnél, ki gondoljon rád? kérdésbe, de szerencsére időben észbe kapok és váltok a Majd biztos lesznek gyerekeid, feleséged mondatra. De persze egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a helyes megoldás.

Némi párbeszéd után ugyanis kiderült, hogy a kérdés inkább mintha arra vonatkozna, hogy mi, a szülei fogunk-e rá gondolni, mi fogunk-e vele beszélni. És mivel azt mégsem mondhattam, amit a jó Mufasa mondott a kis Simbának úgy 1:31-től, miszerint:

ezért aztán még egyszer bepróbálkoztam a gyerekekkel, házastárssal, majd azt mondtam, de ez még annyira sok idő, hogy ezen most még igazán nem kell gondolkodnod. Jófej volt, megértette, hogy terelek, másnap a mamájánál próbálkozott.

---

Tudtam én, hogy lesz téma a halál, de valahogy abban bíztam, hogy még van pár évem arra, hogy felkészüljek. Mondjuk jó naiv vagyok, hiszen elég sokszor került már szóba a dolog nem csak az apukámmal kapcsolatban, hanem kiszáradt csigaházak, lassan elnyomott hangyák, út menti lapos sünök és különböző színű levelek, illetve stegoszauruszok, triceratopszok és kardfogú tigrisek kihalása kapcsán is. Bónuszként néha belekezdek a kihalás és a halál közötti különbség magyarázatába is, a non plus ultra pedig az evolúció rövid ismertetése - ez még csak-csak megy, de a megértéssel már komoly gondok vannak: Született a kardfogú tigrisnek egy gyereke, amelyiknek nem volt kardfoga, és az ügyesebb volt és megcsinálta a kardfogút.

Nagy ügyet persze nem kell csinálni a dologból, éppen annyit és akkor kell magyarázni, amennyire igénye van és amennyit megért a dologból egy most éppen bő három éves gyerek. Az evolúcióval persze bőven messze mentem, magamat akartam szórakoztatni. És itt kezdődik a szülői észnél levés: fel kell ugyanis ismerni mind az igény, mint a megértés szintjét. A halál, mint téma fontos és bonyolult, ez biztos, de az már nem, hogy egy kérdés feltevése együtt is jár azzal, hogy annak fontosságát és bonyolultságát is agyonhangsúlyozzuk.

Annak ellenére ugyanis, hogy biztos mozgatja az elmúlás kérdése, nincs szüksége hosszas magyarázatokra, rövid idő után simán másról kezd el beszélni, arra meg aztán pláne semmi szükség, hogy a derült égből kezdjünk el a túlvilágról, temetőkről, holttestekről, evolúcióról, az élet körforgásáról mesélni, neadjisten énekelni, de az sem megoldás, hogy Phoebe anyjához hasonlóan mi is kikapcsoljuk a filmeket azok szomorú végei előtt.

Mindez nem jelenti azt, hogy nem kell komolyan venni a gyerekünket. Sőt. Akármilyen hülyeségnek/korainak/értelmetlennek/logikátlannak is hangzanak a kérdései, félelmei, a lényeg, hogy a gyerekünk fejében okos/épp jókori/értelmes/logikus és legfőképpen komoly gondolatok fogalmazódnak meg. Így aztán a mi feladatunk nem a helyretevés, hanem a dolgok helyén kezelése gyerek és felnőtt fejjel egyaránt. Ha például azt mondja, hogy fél a sötétben, akkor fel kell gyújtani a villanyt, legközelebb akár már előre, de nem kell előtte erre felhívni a figyelmét, mert akkor a félelem értelmet nyer. De mondjuk az orvostól való félelem már valósabb, ott ugyanis néha tényleg fájni fog, ilyenkor nem árt nem sokkal előtte elmagyarázni, hogy pontosan, lépésről lépésre mi és miért fog történni, mert így fel fog tudni készülni.

A gond akkor kezdődik, amikor a kettőt összekeverjük. Például így.

Kicsim, figyelj csak, ülj le egy kicsit, valami fontosat szeretnék mondani. Most együtt bemegyünk a szobába, bent sötét lesz, de nem kell félned, melletted leszek, csak tudod, kint nincs villanykapcsoló, szóval muszáj bemennünk, majd fogom a kezed, jó? Veled vagyok.

Illetve.

Gyere, mi következünk.
Majd nyomókötést rögzítenek a lüktető seben, amit előtte fertőtlenítővel, mélyrehatóan kitisztítottak.

A lifelong rettegés mindkét esetben garantált.

A fiamat tehát foglalkoztatja a halál témája, de úgy tűnik, nem retteg sem attól, hogy ő meg fog halni, sem attól, hogy én, sem pedig attól, hogy valószínűleg és remélhetőleg az utóbbi előbb fog bekövetkezni, mint az előbbi.

Az evolúció már kicsit parásabb.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Grandfather figure

A múlt hétvégét a fiam a nagypapájával töltötte. Elmentek Pismányba, Pomázig HÉV-vel, utána biciklivel, a fiam az utánfutóban sikongatott. Sátorban aludtak. Napközben kirándultak, a fiam hol büszkén menetelt az apu kezét fogva, hol a nyakában ült és mindenféle tárgyakat rejtett el a mostanra már teljesen ősz szakállában. Közben meg azt nézegette, méricskélte, hogy az ő orra milyen kicsi, az apué meg milyen nagy.

Aztán az apukám arról mesélt a fiamnak, hogy majd télen elkezdi síelni tanítani, megmutatta neki, hogy hogyan kell hóekébe állni, meg a botot leszúrni, azóta még a bölcsődébe is bottal a kezében akar menni. Délután felállították a sátrat, együtt kerestek olyan köveket, amikkel be lehet verni a cövekeket, kicsit véletlenül rá is ütött a fiam az ujjára, de a nagypapája szúrós-puha puszija hamar elmúlasztotta a fájdalmat, aztán a homlokára adott puszi hatására már el is felejtette az egészet. Az apu is kapott egy puszit a homlokára, majd a fiam hosszas, néha masszív halandzsázásba fulladó sztorizásba kezdett a bölcsis élményeiről, barátairól, meg még ki tudja, miről. Közben már zseblámpát kellett elővenni, gyorsan kimentek vacsorázni, fogmosás, mese, majd az apu elfütyülte a takarodót, amitől a hullafáradt fiam gyorsan el is aludt. Az apu még kiment a sátor elé, kiolvasta az újságját, írt nekem egy sms-t, benne egy újságírói képzavarral, majd ő is befeküdt a sátorba.

Másnap 11-kor már a Szentlélek téren voltak, a fiam rohant felém, az apu biccentett, kicsit ironizált a közelgő Halász Judit koncerten, majd hazament az anyuhoz. A fiam lelkesen mesélte, hogy az apu sokkal hangosabban horkol, mint én. Ez azért megnyugtató. Van még hova fejlődni.

------------

Nagyon sokszor elképzelem, hogy milyen nagypapa lenne az apu. Talán valami ilyesmi.

A fiam rajong a nagyszüleiért, a nagymamáit a keresztnevükön szólítja, a nagypapáját papapának. Érthető. Előbbiből kettő van. Rohan hozzájuk, messziről köszön nekik, folyamatosan számon tartja, hogy mikor melyikkel találkozott, mondogatja, hogy a papapa kopasz. Ha az apu még élne, talán őt is a keresztnevén szólítaná, mert akkor nagypapából is kettő lenne. De az is lehet, hogy ő lenne a nagyapó, ami több, mint megható.

Talán még megszokni sem lehet a halált.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

... és beszéld el fiadnak...

Egész gyerekkoromban csak néztem a könyvespolcunk falán ezt a könyvet, valami nagyon megfogott a címlapjában, de valamiért sosem nyitottam ki, így azt sem tudtam pontosan, hogy miről szól. De beleégte magát az emlékezetembe, a lényeget pedig anélkül is értem, hogy kinyitnám.

Már régen nem lakom otthon, viszont - mivel korábban is felmerült csomó kérdésem azzal kapcsolatban, hogy az apukámat, aki majdnem nyolc éve nem él már, hogyan tematizáljam, hogyan beszéljem el fiamnak - érdemesnek tűnt kinyitni. Hogy beszélhessek neki a nagypapájáról, származásáról, annak fontosságáról, tartalmáról. Az előbbi érzelmileg, utóbbi azért jelent nehézséget, mert sokszor én sem tudom, éppen ezért (és mert ez még kevésbé érthető, mint a nem élő nagypapája) erről ritkábban is esik szó, de azért néha ez is előkerül.

Nem olyan bonyolult a dolog, ezt hívják szocializációnak. Ami az apukám esetében leginkább a fényképnézegetéssel egyenlő. Nincsenek ugyan szépen, kényszeresen albumokba pakolva, címmel, dátummal ellátva, és a falat sem borítják míves keretekben képek, de azért elég könnyen hozzájuk lehet jutni, csak ki kell borítani egy dobozt, amiben ömlesztve benne van minden a kettőnk közös és régebbi életéből. Így aztán képről ismer minden exosztálytársat, exbarátot, exbarátnőt, exrokont. Jó kis nosztalgiatrip magyarázni a képeken, hogy ki kicsoda. A fiam, meg mint egy levéltári előadó, óvatosan a hüvelyk- és a mutatóujja közé csippenti a képet és megerősítésképpen kimondja a nevet, amit éppen hallott.

Ennek köszönhetően bárkit, bármilyen életkorában felismer függetlenül attól, hogy látta-e valaha, fekete-fehér-e a kép vagy színes, hurkás csecsemő volt-e az illető, vékony fiatal, vagy már újrahurkás, őszkopasz. Az egyetlen, amit kever, az az ő tavaly és az én 30 évvel ezelőtti nyáron készült képem. Nem igazán érti, hogy az utóbbin miért nem ő van. És hát ezek között a képek között vannak az apukámról készültek is, nem tabusítunk, felismeri őt is, tudja a nevét, tudja, hogy ő a másik nagypapája.

Többek között ezért úgy döntöttem, hogy vasárnap kimegyek vele a temetőbe. Egyébként nem vagyok az a temetőbe járó típus, halottak napján sem járunk temetőbe, nem szoktam "meglátogatni" az apukámat, nem beszélek hozzá, nem jut eszembe a halálának évfordulóján, többek között azért sem, mert nem is tudom napra pontosan, hogy mikor halt meg, azt hiszem, a születésnapjai körül inkább eszembe szokott jutni, de akkor is inkább csak azért, mert a rokonaim eszembe juttatják. Talán hárítás, talán nem, de én nem ezt a részét tartom fontosnak az emlékezésnek.

Legutóbb talán valamikor későtavasszal lehettem utoljára, most lett újra kedvem hozzá. Pontosan arra a hangulatra vágytam, ami egy ilyen út alkalmával a hatalmába szokott keríteni. Unortodox erre vágyni, de valahogy a gyász már csak ilyen. Megvan az a szám, amit akkor szeretek hallgatni, amikor a sírhoz érek, tudom, milyen hangulatra vágyom ott, és azt is tudom, hogy milyen lesz a hangulatom, amikor kijövök.

Viszont - jó önző cucc ez, de hát a gyász már csak ilyen - a családommal nem tudok kimenni. Mindenkinek mást jelent ez az egész, főleg azért, mert a fia csak én voltam, a lánya csak a nővérem, a felesége csak az anyukám, nem folytatom. Szóval ha az ember valaki mással megy ki, akkor pont az nem fog összejönni, amiért mégis jó tud egy ilyen rettenet lenni: a katarzis, a megkönnyebbülés, a fellélegzés nem lesz meg. Nekem a gyász már csak ilyen magányos dolog.

Kivéve vasárnap. Akkor ketten toltuk. És függetlenül attól, hogy a fiam mennyit értett az egészből, nekem nagyon fontos volt, hogy ott volt velem és hát továbbra is, ez egy önző cucc. Szóval kocsiba be, cd-t be, sírokhoz ki, kocsiból ki, és akkor kicsit lelassultak az események.

Először ugyanis fel kellett keltenem a kocsiban mély álomba merülő fiamat, aki eleinte nem teljesen értette, hogy hol van, később talán még kevésbé. Aztán odasétáltunk az apukám sírjához, ahol nagyon tetszettek neki a kövek, elmagyaráztam neki - ügyelve, hogy a kipa nehogy leessen a fejemről - hogy a zsidóknál úgy szokás, hogy egy követ teszünk a sírra. Ez, már amennyit megértett belőle, még jobban tetszett neki, kerestem hát egy kavicsot, a kezébe tettem, amitől már igazán röhögött, és egy jól irányzott dobással pont a sírra dobta (egyébként tényleg nagyon ügyesen dob), én meg büszke voltam a könnyeim között.

Az egész közben meg igazán borzalmas: fúj a szél, dübörögnek a repülők, guggolok a fiam mellett, ő vigyorog, ő a nagypapád, az én apukám, már zokogok, ő boldogan mondja, hogy papapa, én ettől még jobban zokogok, új értelmet nyert a szomorúság. Aztán összeszedtem magam és visszasétáltunk a kocsihoz.

Ahogy hajtottunk ki a temetőből, elkérte a kipámat, mondta sapka, mondtam, kipa, mondta kipa(vagy valami ilyesmi), fejére tette, játszott vele, én meg - bár tudva, hogy korai, értelmetlen és úgysem érti - elmagyaráztam neki a zsidó szokásokat, hogy ő is zsidó, meg a rokonai is, erre ő mondta, hogy ne sidó, de aztán meggyőztem, ő meg hazafelé csak mondogatta mosolyogva: apu sidó, mama sidó, mamama sidó, papapa sidó, aztán kicsit játszadozott még a kipával, de hamar megfeledkezett a dologról. A nagyszülői ebédnél még kicsit produkáltattam, de aztán én is leálltam.

Azt hiszem, valahogy az egészből azért mégiscsak megértett valamit.

Délután ugyanis szaladgált a lakásban, felvette a kipámat, de már nem sidózott, viszont nézegette az apukám egyik képét, ismételgette a nevét és szomorúan és aggódva mondogatta, hogy apu sír.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Family frost

Meglepően sokáig azt hittem, hogy nem ismer még meg a fiam. Persze valójában tudtam, hogy ez nem így van, csak éppen mindenki mástól is annyira boldog volt, hogy néha elbizonytalanodtam. Most már persze jó ideje egyértelmű, hogy tudja, ki vagyok, már ki is mondja, hogy apu, illetve inkább azt, hogy áphuuuuuu (és sokszor minden más férfi is én vagyok). De felismeri a többi rokonát is, unokatestvéreit (pedig igazán sok van neki), barátainkat. Felismeri a nagyszüleit is.

Amikor gyerek voltam, nagyon sokáig büszke voltam arra, hogy nekem hat nagyszülőm van, összeváltak, mondtam mindig. Az apukám szülei együtt voltak, illetve együtt vannak még ma is, az anyukám szülei viszont elváltak és mindkettejüknek lett új kapcsolata. A mostohanagypapámmal annak ellenére megmaradt a kapcsolatunk, hogy a nagymamám már rég nem él. A fiamnak nincs hat nagyszülője, csak három. A feleségem szülei élnek, együtt is vannak, de az én apukám bő hét éve meghalt. Mikortól mondjam neki? Mikor vigyem ki a temetőbe? Ott játszhat a virágokkal? Mikor mutassak neki fényképeket? Sírhatok? Mennyire kell ezt az egészet tudatosan csinálni, lehet egyáltalán?

A korábbi bejegyzések sugalmazó kérdéseivel ellentétben ezek valódi kérdések, amikre nincsenek kész válaszaim. A halál érthetetlen dolog, nincs mit elfogadni rajta, megszokni lehet csak. Vannak a gyászfolyamtnak jól azonosítható fokai, meg vannak az évekkel később még feltörő mélypontok, amikről nem írnak a pszichológia könyvek. Nagyjából persze megszoktam már, hogy nem él az apukám, a fiam pedig nem is ismerhette. Hiányozni éppen ezért nem fog neki soha, de a hiánya fel fog tűnni.

Rám mindig azt mondták, hogy az apukám karikatúrája vagyok. Pár napja a fiam egyik pillantásában viszontláttam az apámét. Megható és hátborzongató volt egyben.

Nincs szerintem Budapesten két olyan család, ami ilyen közel van egymáshoz, mint az enyém és a feleségemé. A nagyszüleink egy egyetemre jártak, ismerték is egymást, a nagymamám abban a körzetben volt gyerekorvos, ahol a feleségem nagymamája tanár, ők is ismerték egymást. Az anyukám látta egy filmben az anyósomat, miatta lett kamaszként hasonló frizurája, gyerekkori lakásunkhoz közel nött fel az apósom, nővéremet csecsemőként csodálta, apukámról, amikor összejöttünk a feleségemmel, két dolgot mondott: a legkedvesebb ember, aki a legtöbb Munkást szívta. De nem csak ezek miatt, alapvetően nagyon jól kijön mindenki mindenkivel.

És még így is vannak néha konfliktusok. Persze ezeket főleg egymással beszéljük meg. Nem véresek, nem komolyak, kisebb feszültségek, nézeteltérések, szereptévesztések. Persze senki sem tehet róla, de az apukám halála miatt van egy érezhető anyagi és rendelkezésre állási asszimmetria a két család között. Óhatatlanok az apró méricskélések, nehéz belőni az optimális vertikális és horizontális távolságot.

De hát ha ez is menne, akkor az meg már giccses lenne.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: