>
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: káromkodás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: káromkodás. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. szeptember 22., péntek

Lőj nagyra, édes kisfiam!

Az Apapara szerkesztősége mélységesen felháborodott azon a kormányhatározaton, amely 2017-ben és 2018-ban 40 lőtérre 17 464,32 millió forintot különít el, hogy aztán a program második ütemében előkészítsék további 67 lőtér kiviteli tervét, további 1283,3 millió forintért. Nem kis számok ezek, az ezer millió a milliárd, tehát itt most 17 milliárdról és további 1,2 milliárd forintról van szó.

A kormányhatározatban persze egy szó sincs arról, hogy ezeket a lőtereket iskolák közelében vagy iskolák területén alakítanák ki, szóval hiába a hőbörgés, pláne ezen a felületen, a szövegben mindössze annyi szerepel, hogy fel kell mérni az állami tulajdonú területeket. Csakhogy a Klebelsberg Központ már nyáron szétküldött egy levelet az iskoláknak, hogy begyűjtse azon intézmények listáját, ahol kialakítható egy 6x15 méteres lőterület.

Szóval mégiscsak hőbörgésre fel!


De mivel már annyian hőbörögtek, én akkor most bele se mennék abba, hogy mekkora égbekiáltó faszság iskolákban lövöldözni, hogy társadalmilag és egyénileg mekkora veszélyeket rejt, ha a gyerekeket és a fegyvereket közel engedjük egymáshoz, hogy ezt az elbaszottul sok pénzt mi mindenre lehetne elkölteni, hogy mennyi hír és dal szól arról, hogy ahol fegyver van, ott bizony a fegyver el is fog sülni, végül nem is fogok olyan fotókat beilleszteni a szövegbe, amiken cuki és/vagy szupernyomasztó sorsú gyerekek fegyvert fognak.

És érteni vélem, hogy kevés ember akar katona lenni (gondolom, van erre más megoldás is), azt is érteni vélem (bár messzemenőkig nem értek vele egyet), hogy itt kérem szépen veszélyben a haza, amit meg kell védeni, meg hogy azt a paranoiát, ami a kormánytagokat jellemzi, át kell ültetni mindenkibe, hiszen a mindenki a potenciális kormánypárti szavazó, de bazmeg, ezt tényleg a gyerekeknél kell elkezdeni?

Tényleg ilyen párbeszédekre kell néhány éven belül berendezkednünk, hogy Lövésen mi volt, drága fiam? Ne mondd azt, hogy semmi, hát tudom, hogy szeretsz lőni, na, mondd, édeském, ma is migráns sziluettjére céloztatok, vagy már próbabára? Úgy várom már, életem, hogy emberre is lőjetek, mit mondott Tibibá, mikor lesz már? Jóvanna, csak kérdeztelek, uzsidat lelőtted, na, úgy értem, megetted?

És ha ez beindul, akkor semmi akadálya annak, hogy a popkultúrába is beszűrödjön a Zeitgeist, és bár Bartos Erika gyerekei már nagyok, a sztori a kis bogárkákkal is bőven hihető.

Fegyvered, ne feledd, szólt kedvesen Bogyó Babócának. Már megint? - ingatta lágyan a fejét Pihe, a lepkelány, hisz' tegnap meg a töltények maradtak majdnem otthon. Babóca a fejéhez kapott, majd kacagva-hóbortosan visszafordult, berakta táskácskájába a kedvenc hatlövetűjét, majd Bogyóval elszaladtak az iskolába.

Persze, Bartos Erika nem írna ilyet, mint ahogy Pogány Judit sem mondaná fel rajzfilmre és nagyon merem remélni, hogy az Alma Együttes sem énekelné el a nyitódalt a Bogyó golyója című meséhez, de szemléltetni egész jó volt.

Mit?

Hát az egész abszurditását. Hogy ez a kormány semmit sem tanult a történelemből.

Vagy azt - jövök rá már az előző mondat leírása közben -, hogy én vagyok az a hülye, aki semmit sem tanult a történelemből, mert nem értem meg, mert nem vagyok képes/hajlandó elfogadni és elhinni, hogy a kormány bizony mindent tud a történelemről és most épp azon van, hogy kialakítsa a dalolva és természetesen magyarokat foganó anyukák gyerekeiből álló Orbánjugendot.

A kérdés már csak az, hogy apaként, szülőként, férjként, pszichológusként, hadba vonható, adófizető állampolgárként meddig és milyen módon asszisztálok mindehhez. Merthogy az én fiam és lányom nem fog iskolában fegyvert fogni, az biztos! És nagyon bízom benne, hogy később sem!

(A kép innen való, amit a kiváló Berény Róbert festett 1919-ben. A kép egyébként még két napig élőben is látható Amszterdamban. Aztán visszakerül eredeti helyére, amiről fogalmam sincs, hogy hol van)
Tovább

2017. június 10., szombat

Basszameg!


Néha felbasz az ideg.
Ilyenkor bizony káromkodom, elküldök mindenkit a picsába, szidom a kurvaanyját bárkinek.

De nem a gyerekeim előtt.

Persze, mindennek csak egy része igaz, de dramaturgiailag így jött ki jól, no meg meg is ígértem, hogy fogok írni a káromkodásról.

Már csak azért is, mert ugyan néha tényleg felbasz az ideg, kit nem?, de egyáltalán nem szoktam sokat káromkodni, de ha mégis, akkor sem a gyerekeim előtt, ebben elég következetes és szigorú vagyok.

Mert bár ultracuki egy kisgyerek, amikor vigyorogva (hisz tudja, hogy provokáció) azt mondja, hogy basszus, de én ettől valahogy igazán kiakadok. Annál is inkább, mert könnyen lehet, hogy ebből az ultracukiságból szokás lesz, és az viszont, nekem legalábbis, hm, keresem a szavakat. Ijesztő, elszomorító, kiábrándító.

Nem vet szét az illemtan és az erkölcsiség, de valahogy egy gyerek szájába nem illik a csúnya szó. Annyi módon ki tudják fejezni a fájdalmaikat, egyet nem értésüket, hogy igazából teljesen inadekvátnak tűnik gyerekkorban a káromkodás.

Bezzeg felnőttként, amikor már nem hisztizhetünk, nem rikácsolhatunk, nem lehet random sírva fakadni (persze lehet, de annak azért nevet szokott adni a pszichológia, pszichiátria), akkor ott van nekünk mentőövként a káromkodás, rosszabb esetben a habzó szájú fröcsögés. Mintha erre találták volna ki. Szóval a felettes énünk (szuperego), aki lenyomja ugyan az ösztöncselekvéseket, de közben nem veszi észre, hogy létrejön - franc tudja, minek köszönhetően - a káromkodás.

Ösztönénünk (id) az egónk közbenjárásával tehát túljár szuperegónk eszén, hahh! Előfordul ez olykor az ember életében, itt sincs hát kivétel.

De közben meg elég fura is, nem?, hogy a felnőttként ahelyett, hogy megtanulnánk felnőttként kezelni az indulatainkat, ahelyett, hogy bátran mernénk kommunikálni az érzéseinket, ahelyett kifejlesztünk valamit, ami ugyan tényleg előhozza az indulatokat, de könnyebbséget nem is biztos, hogy hoz, mintha inkább csak fokozná az idegességet.

Mert ugyan egy-egy jókor kibuggyanó hülye fasz!, vagy egy okosan felhasznált basszameg! egyszerűen csodákat képes tenni, de hát azért a helyzetet aligha tudja megoldani, ily módon tehát nem is különösebben előremutató. Innen nézve tehát a káromkodás a regresszió legitim formájának tűnik, de hát akár legitim, akár nem, a regresszió nem éppen az érettségről szól.

Mindez persze csak blöff, fogalmam sincs, hogy tényleg így van-e, nem is az nekem a kérdés, hogy mi, felnőttek, miért káromkodunk, hanem az, hogy hogyan érhetjük el, hogy a gyerekeink ne káromkodjanak.

A válasz teljesen egyértelmű: sehogy.


Úgyis fognak káromkodni. Meg majd később inni is, szívni is, csajozni, pasizni is, a káromkodással tehát éppen az a feladat, mint az egyéb, elsőre nehezen kezelhetőnek tűnő dolgokkal: meg kell tanítani a gyerekeket arra, hogy mire való és mire nem.

Szóval nyilván a fiam is ismer káromkodásokat, hall csúnya szavakat az óvodában, az iskolában meg majd rendesen bővülni is fog a szókincse, de szülőként kifejezetten fontos feladatnak tartom, hogy ha már ismeri, legalább ne használja. Az persze már nem biztos, hogy ezt a tiltással lehet a leginkább elérni, viszont azt elég hamar meg kell értetni egy gyerekkel, hogy egyrészt egy szó nem csak csúnya, de sokszor bántó is, illetve, hogy azokkal, akiket szeret és azokkal, akik szeretik őt, azokkal beszéljen annyira kedvesen, amennyire csak lehet.

Emlékszem, általános elsőben, talán másodikban ültünk a földön délután, és valaki azt mondta, hogy na, káromkodjunk! Hosszan mondtuk a csúnyábbnál csúnyább, egymással semmilyen összefüggésben sem álló szavakat, amit egészen addig nagyon élveztem, amíg egyszer csak derült égből nem kaptam egy pofont valakitől. Utólag kiderült, hogy nem derült volt az az ég, csak én megszegtem egy íratlan szabályt: kurvaanyáztam egyet.

Jó eséllyel egyébként ettől függetlenül sem lettem volna különösebben káromkodós, hiszen otthon egyáltalán nem volt csúnya beszéd, de így aztán pláne nem. Szóval valahogy ösztönösen éreztem és értettem, hogy az nem való, és hát felnőttként sem vagyok különösebben az, pláne nem a gyerekeim előtt.

De hát egyébként is csomó dolgot másképp csinálok a gyerekeim előtt, mint akkor, amikor nincsenek ott, szóval nekem ez az egész nem tűnik különösebben bonyolultnak, nem is igazán értem, miért született ez a poszt.
Tovább
Üzemeltető: Blogger.