Change the world

Van két videó, ami megváltoztatta a világhoz való hozzáállásom.

Az egyik ez.

A videó a West Wing című sorozatból való, amit nem nézek, szóval fogalmam sincs, hogy kik ezek a karakterek, de ez nem is érdekes. A lényeg, hogy azok a térképek, amiket használunk, azok nem elég, hogy nem jók, de éppen azért ilyenek, hogy fenntartsák az európai kultúr-, társadalmi és gazdasági fölényt. Okkal használjuk tehát ezeket a térképeket, s bár tudunk róla, mégsem teszünk semmit ellene.

Persze, a blog szempontjából viszonylag marginális kérdés, hogy megbántom-e Madagaszkárt azzal, hogy sokkal kisebbnek hiszem Alaszkánál, de mint ahogy már szóba hoztam egyszer, olykor más is történik velem, mint ez a blog, szóval igen, a társadalmi igazságtalanságok minden aspektusára érzékeny vagyok.

A másik videó pedig ez.

Na igen, ez már sokkal relevánsabb az Apapara blog szempontjából.

Mert mi van?

Hát először is az, hogy az angol sympathy szó magyarul nem szimpátiát, hanem együttérzést jelent, így aztán a Rolling Stones Sympathy For The Devil sem az ördög iránti szimpátiáról, hanem az ördöggel való együttérzésről szól.

Aztán az is van, hogy akármennyire is amerikaiak az empatikus, beleérző mondatok ebben a kis filmben, mégiscsak valóban ezek kellenének ahhoz, hogy az ember segíteni tudjon a másokon. Saját gyereken, élettárson, baráton, barátnőn, tanítványon, segítséghez fordulón. Mindegy, hogy szimmetrikus vagy hierarchián alapuló kapcsolatról van-e a szó, a sima együttérzés sokszor kevés, beleérzésre van szükség!

Van persze egy csúsztatás a dologban, merthogy együtt érezni a másikkal önmagában azért nem ördögtől való, sőt!

Viszont vannak helyzetek, amikor tényleg kevés, sőt, fölösleges a másikat az objektív valósággal szembesíteni, ha egyszer a szubjektív valóságának éppen akkor az teljesen mindegy. Tartalmazni kell a másikat, igen, de ennél azért kicsit többről és másról is szó van.

Arról, hogy nem kell mindig megmondani egy gyereknek a tutit, nem kell mindig megérteniük minket.

Hiszen:

Tudja ő is, hogy este van, aludni kell.

Tudja ő is, hogy ebédidő van, enni kell.

Tudja ő is, hogy munkahét van, indulni kell.

Tudja ő is, hogy nincs is címke a nadrágjában, mert már rég kivágtuk, ezért nem is dörzsölheti a combját, szóval igazán felvehetné már végre, hogy el tudjunk indulni.

Szóval fölösleges túl sokat magyarázni, kezdetnek bőven elég, ha megpróbáljuk mi megérteni őket. No persze nem kognitíve, hanem érzelmileg.

És ez őrült nehéz része a dolognak, hiszen nem vagyunk gondolatolvasók, viszont sokszor idegesek annál inkább.

Ilyenkor külön jól tesszük, ha elfogadjuk, hogy nem is muszáj beszélni, azzal úgyis csak rontunk a dolgon. Éppen ezért elég csak az érzelmi jelenlétünkről biztosítani a gyerekeinket. Ott kell lenni, ölelni kell, biztosítani őket arról, hogy lemásztunk hozzájuk a mélybe, ott vagyunk velük, mert nem a felülről érkező racionális mondataink, hanem a szimmetrikus jelenlétünk fogja őket onnan velünk együtt kihúzni.

Szóval ahogy az angol különbséget tesz a sympathy és az empathy szavak között, úgy tegyünk mi is különbséget az együttérzés és a beleérzés között.

Jó lesz, ígérem.

S ha ez megy, ha ez valamiért világszinten is működni kezdene, akkor az egyéni szinteken tanúsított empátia rendszerszintű változásokat hozna létre, aminek akár a kiterített világtérképek megrendelőire is hatása lehet.

Megmondta már a jó öreg Jackó is, hogy

Heal the world

Make it a better place

For you and for me

And the entire human race

(A képet innen töltöttem le.)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Születésnapodra

Már a bátyádnak írt születésnapi bejegyzéskor (igaz, neki a harmadikra írtam) tudtam, hogy majd, ha leszel, neked is fogok írni, de mivel még két évet nem bírok várni, ezért jöjjön hát már most a

szóval az van, hogy.

Megterveztünk, megtudtuk, hogy lehet, hogy lány leszel, én felkiáltottam, hogy úristendejó, de akkor a nőgyógyász kedvesen elmondta, hogy azért nem biztos, de aztán biztos lett, megszülettél, szinte gyorsabban, minthogy az orvos beért volna, icipici voltál, pirosasbarna voltál, egészséges voltál, én, szokásomhoz híven sírtam, te meg édesen nyökögtél a bőrkontaktus percei, órái alatt. Aztán felgyorsultak az események. Pillanatok alatt eltelt az első életéved, de azért most megpróbálom kicsit lelassítva visszaadni.

Épp egy éve és egy napja, korán reggel, csak néhány óra alvás után már vittem is be hozzád a bátyádat a kórházba, még csak pár órája születtél meg, szóval sokat nem fogtál fel a dologból, épp ezért most elmondom neked, hogy ő nagyokat röhögve rohant végig a folyosón, alig várta már, hogy találkozzon, láthasson, simogathasson. Arra már nem emlékszem, hogy puszit adhatott-e neked, de végül is mindegy is, mert azóta sem tud úgy megy elmenni itthonról reggelente, hogy ne adna neked egy búcsúpuszit.

De persze előtte még hazavittünk, mindenki ámult, hogy milyen kreol vagy, milyen barnahajú vagy, milyen picike vagy, merthogy még nagyon sokáig nagyon picike voltál, milyen cuki és édes és okos tekintetű vagy. Mi pedig vittünk mindenhova. Voltál Budapesten, Bélapátfalván, Bariban és Balatonendréden, no meg mindezek környékén, voltál csomó kiállításon és kiállításmegnyitón, könyvbemutatókon és koncerteken, baba-mama tornán a mamával, baba-mama ringatón velem és hát talán ami nekem a legfontosabb, hogy az utóbbi három hónapban én vagyok veled otthon. Én etetlek, teszlek le aludni és tisztába, amik közül a középsőt még szereted is. Én nyugtatlak meg, ha megsértődsz vagy beütöd magad, te pedig nyomokban sem tűröd, ha egy deciméternél jobban eltávolodunk egymástól, így aztán veled a karjaimban főzök, veszem fel a cipőm és a telefont, teszem be a mosást, rakok rendet és teregetek, veled a hasamon hallgatom az utca lelkes népének mondatait, veled táncolok itthon a Tom Waitsre és a Guns n' Roses-tól a Patience-re, de persze úgy táncolni, mint az Axl, nyilván nem tudok.

Megtanítottál minket arra, hogy éjszaka keveset aludni lehet kevesebb hisztériával is, megmutattad nekünk, hogy nappal egyszerűen csak elalszol, és már azt is tudjuk, hogy akár egy féléves gyerek is tud ölelni, hosszasan nyakakba borulva szuszogni. Imádsz az ágyon vetődni, az ágyra repülni, hangosan, karattyolva rötyögsz, amikor a bátyád a hasadhoz préseli a fejét még akkor is, amikor mi már azt hisszük, hogy közben kicsit már fáj, merthogy rajongsz a bátyádért, eleinte csak csodálattal nézted, mostanra viszont már féltékeny vagy mindenre, amit csinál. Ha felül a székére, te is fel akarsz ülni, ha átölel, te is át akarsz ölelni, ha elkezd rajzolni, te is rajzolni akarsz, pedig közöd sincs hozzá. Viszont a legmeglepőbb pillanatokban be tudod kapcsolni a zenét, le tudod rámolni a lemezeinket és az alsó polcról a könyveinket, pakolgatod a ruhákat, a kapucnis pulcsidat pedig szerinted már fel is tudod venni.

A furulya hangjának néha nagyon megörülsz, máskor viszont csak hosszú percek után nyugszol meg, miután megfújom, mostanra pedig mintha már kicsit értenéd is, amit mondunk, két könyv közül például megmutatod, hogy melyiket olvassam, lelkesen keresed, hogy hová bújhatott a tyúk, vagy hogy ki zavarja már megint a nyuszi alvását.

És bár ezt a bejegyzést még jó sokáig egyáltalán nem fogod érteni, én azért leírom, hogy rajongok érted édes, egyetlen, csodálatos lányom!

Nagyon sok boldog születésnapot kívánok neked!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Napom

Több, mint két hónappal ezelőtt írtam egy képzelt, gyeden töltött napomról.

Jöjjön hát a valóság, az elmúlt három hét egyfajta eredője.

Szóval.

Ájult ébredés a hat és fél nyolc közötti időintervallumban valahogy egyre inkább a hat felé közeledve, amikor a fiam, a maga módján néma csendben, a mi értelmezési keretünkben hangos és gyors trappolásokkal átnyargal a saját szobájából a miénkbe azzal viszonylag elfogadható ürüggyel, hogy pisilnie kell. Kikísérem, majd attól függően, hogy milyen közel vagyunk a hajnali hathoz, megpróbálom rávenni, hogy a maga módján halkan még ne feküdjön be közénk, hanem inkább a saját ágyába menjen. Ez zömmel sikeres is, de az ő fejében 15 perc alatt évek telnek el, szóval van, hogy negyed 7-kor felkelek vele, bekapcsolok neki a számítógépen egy mesét, ami ha engem is érdekel, akkor vele nézem (ez, furcsa mód független attól, hogy mennyire vagyok álmos), ma pont Vili, a veréb volt a kérés, utólag - ahogy mesélt róla - kicsit meg is bántam, hogy visszafeküdtem.

Aztán a lányunk is felkel, ő viszonylag stabilan hétkor, gyorsan kimenekítem a szobánkból, hogy a feleségem még tudjon egy kicsit aludni. Az ő fejében 5 perc alatt is évek telnek el, szóval hamar csatlakozik hozzánk, főleg azért, hogy én még kicsit vissza tudjak feküdni aludni, a gyerekek ezalatt egymással giccseskednek, miközben én az ágyból üvöltök, hogy halkabbanmár!, aztán feladom, a lányom próbál a bátyja minden tevékenységében részt venni, aki ezt engedi is, ha az adott tevékenység nem a picilego, vagy a picilegósújság. Nevetgélés, játszás, lassú ébredés, jahaajjdecukikvagytok, neilyendurván, éniskérekegypuszit, nagyertekreggelizni!

Fiam szalámis kenyeret tol, lányom rusztikusra pürésített gyümölcsöket zabpehellyel, keksszel, a feleségem avokádós szendvicset, én pedig, mikor hogy. Ma épp semmit, tegnap sonkás tükörtojást sült paradicsommal, grillezett haloumi-val.

Ha nagyon magamnál vagyok, akkor már reggeli alatt előkészítem a lányom kajáját, ha nem, akkor csak a délelőtti alvása alatt. Ha akkor sem, akkor marad a gyári cucc. Mindkettőt bírja, én persze egyiket se mertem megkóstolni. A saját ebédemhez a húst van, hogy már előző este kiveszem a mélyhűtőből, van, hogy csak reggeltől izgulok, hogy felenged-e, ha ennyi eszem sincs, akkor marad valamelyik közeli kifőzde. Ma utóbbi, tegnap szójaszószban pácolódott, lisztbe forgatott, aranybarnára pirított csirkemellcsíkokat készítettem oregánóval és sajttal megszórt, szárított és sült paradicsommal forgatott tejszínes maccheronival.

Közben a feleségem útrakészre varázsolja a fiamat, felöltözteti a lányomat, majd a fiam hosszas könyv és alvójáték keresését követően elindulnak itthonról. Lányom a kezemben, becsukom az ajtót, elmentek, mondom, hőőőő mondja, bemegyünk a szobába. Ott én még mindig ájultan, lefekszem a szőnyegre, ő pedig pakolászik, mászkál, álldogál rajtam, kapaszkodik a bőrömbe, hajamba, borostámba, karomon a szőrbe, ssssssssszhzdefáj, beleejti a fejét a nyakamba, mellém fekszik, belebúg a hasamba, arcomnak préseli az arcát, cuppog és újabban éppúgy röhög, amikor a nyakába puszilok, ahogy a bátyja. Néha eldől, sír, beüti magát, sír, a plüss állatoktól megijed, sír, majd újra mosolyog, és akkor megint kezdődik az egész elölről. A lényeg, hogy egy deciméternél többet ne távolodjunk egymástól.

Mindez nem is lenne probléma, ha mondjuk lennék annyira előrelátó és önszabályozó, hogy kizárólag alvásidőben főzzek, pakoljak, takarítsak, teregessek, menjek kakilni vagy zuhanyozni, illetve ha mondjuk nem akarnék néha blogot írni, esetleg híreken hőbörögni.

Néha déletőtt is kimegyünk giccseskedni a közeli álomzöld fűbe, hogy ott aztán pokrócon folytatódjék mindaz, ami otthon, a szőnyegen elkezdődött, megspékelve azzal, hogy needdmegafüvet! mivanaszádban? jajjjneharagudj, dehátnemehetszkövet!, néha csak délután.

Ebéd leginkább itthon kettesben, vagy a feleségem munkahelyén, ahol azért egy kicsit giccsbe borul a menza, amikor felénk biccent az egyetem ex-dékánja. Etetésben egyre ügyesebb vagyok, a jó buláta mindig kisegít, esetleg az a kaja, amit én is eszem. Partedli nem érdekel, inkább átöltöztetem, csak ne felejteném el mindig kigombolni a nyaknál lévő patentokat. Kenyérhéjba sajnos belefullad, pedig azt is nagyon szereti. Igazából nem most akartam erről írni, de most annyira adja magát, miszerint.

Szerintem a gyerekek ennyi idősen (kilenc hónap) egyáltalán nem tudják, hogy mi a kaja és mi nem, csak valami vagy elfogy a szájukban, vagy nem, de ez még mindig független az ennivaló mivoltjuktól. A fiam ennyi idősen hosszasan csócsált egy üvegszilánkon, a lányom zsonglőr módjára kavicsokat forgat a nyelve alatt, miközben a gondosan turmixolt rizsesrépásbabossajtos pépet magabiztosan kitüsszenti.

A napi ritmust figyelni isteni érzés, olyan, mint amikor a Mátrixban a számokból összeáll a kép. Két nap után pontosan tudtam, hogy melyik a fájdalom-, melyik az éhség-, melyik a hiány- és melyik az álmosságsírás. Utóbbi esetben felveszem, pelenkacheck, lehalkítom a Pink Floydot, beviszem a szobánkba, rácsoságy fölött megpuszilom a feje búbját, jó pihenést, beteszem az ágyba, betakargatom, kimegyek, becsukom az ajtót, kész, nemsír, alszik.

Édesen kel, uzsonna, zömmel natúr joghurt, a harmadik kanál után már nem is fintorog, mosolyogva habzsolja, majd újabb játék itthon vagy a fűbenpokrócon (ma a rózsaszínbe öltöztetett lányom gondosan kipakolta a pénztárcámat, nézegette a colstokot, fontoskodott egy versenyautóval, nyalogatta a telefonom), vagy magamra kötöm/babakocsiba teszem, és elmegyünk együtt a bátyjáért az óvodába, vagy találkozunk az ideális időben végző feleségemmel mondjuk a Capa in Color kiállításon.

Hát így.

Van az úristenidénmártízéves Kiscsillagnak a Ha én lennék című elég cinikus dalában (van belőle egy lötyögős és egy lelkes verzió is, előbbi szerintem jobb) egy rész, amit én már akkor is félrehallottam, amikor még nem is voltak gyerekeim, csak szerelmeim, de szerintem sokkal jobb így, félrehallva, ezért eleve így idézem (a kezdősorban a Lovasitól oly megszokott, már-már unalmasan bosszantó enjambement van, azért kisbetűs tehát a ha, mert az igazából már a sor közepe):

"ha én a

Szerelmed lennék

Mindig máshogy neveznélek

Termések állatok kis izék

Magamban most is becézlek."

Persze a lányom nem a szerelmem, de hát ez van, magamban egyfolytában becézem.

-------- xxx -------- 

Nem, mindez nem reprezentatív, nem iránymutatás, nem bűntudatkeltés, a kép pedig csak illusztráció.

Ez az én/mi életünk, az én gyedes napjaim eredője, nem így alakult, mi akartuk ilyenné tenni és hát rettenetesen szerencsések vagyunk, hogy ilyenné is tudtuk tenni.

És tudom, hogy majd lesznek a gyerekek betegek, nem csak külön, hanem majd egyszerre is, esetleg velem együtt, miközben a feleségem épp külföldön lesz egy konferencián, az idő majd lesz nyirkos is, meg hideg, el fog menni az áram, esetleg elromlik a bojler, de egyelőre kisebb megfázásokat leszámítva mindenki egészséges, az idő szép, van áram és a bojler is működik.

A gyed tehát kipróbálásra érdemes. Ajánlom tehát mindenkinek, aki teheti.

Aki pedig teheti/tehetné és apa, de nem teszi, annak úgy kell!
Aki pedig teheti/tehetné és anya, de mindettől megfosztja az apát, annak is.

(Külön tisztelet a gyerekeit egyedül nevelő/elvált szülőknek.)

PS.: A szövegben van pár utalás a képzelt riportos bejegyzésre. Tessék mindet megtalálni!

(Kép forrása: https://walkalongthenarrowpath.wordpress.com/2014/01/28/the-matrix/)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Egy könyvmegjelenés margójára

Általános iskolában még nem volt walkman-em. Szóval talán az emlék is későbbről, gimi elejéről van.

Mert akkor már volt.

Akárhogy is, valamikor '94 és '97 között járhatunk, zenével vagy zene nélkül álltam a buszon, dudorásztam magamban, az ujjaimmal pedig ütögettem a ritmust a kapaszkodón, és arról fantáziáltam, hogy milyen vicces lenne, ha épp arra járna egy producer vagy egy zenész, aki leszólít, hogy menjek dobolni az együttesükbe.

Aztán pár évvel később voltam egy Afro Magic Band koncerten, amin Mbaye Ndiaye, a frontember, miután látta, ahogy az asztalon doboltam a ritmust, kihívott a színpadra. Persze nem mentem, de ő nem hagyta annyiban a dolgot, kihozta nekem a dobot.

Bár ne tette volna, gondoltam én az első pár ütés után, bár ne tettem volna, gondolta a frontember az első pár ütésem után. Mbaye persze hibátlan showman: az első bénázásaim után visszajött megmutatni, hogy mi lenne az a viszonylag egyszerű mozdulatsor, amit csinálnom kellene, de nekem valahogy mindig egészen lehetetlen módon pattant vissza a tenyerem a bőrről, hogy tompa puffanásokkal töltse be a kis pinceklub párás tereit.

Zenét azóta is hallgatok, dudorászni is szoktam, néha nem csak magamban, és a ritmust is szoktam ütögetni az ujjaimmal a kapaszkodón, sőt, a levegőben is, lábamon is, ami épp az ujjaim ügyébe akad, de producerekről és zenészekről már nem álmodom.

Aztán megint eltelt pár év, most már majdnem a jelenben járunk, elkezdtem írni egy ma már nem elérhető, elég személyesre sikerült terhesblogot, aztán meg egy olykor szakmai, máskor fiktív, megint máskor egész életrajzi, aparajzi, vagy éppen társadalomrajzi blogot, aminek a megrendelők, de a tartalomba nem beleszólók az Apapara nevet adták.

Ahogy szaporodtak a bejegyzések, arról fantáziáltam, hogy milyen vicces is lenne, ha az írásaimat egy könyvkiadó is olvasná, és azt mondaná, hogy szeretné a szövegeimet nyomtatásban látni. Aztán eszembe jutott az Afro Magic-blamám, és gyorsan el is hessegettem ezt a gondolatot.

Bő egy évvel ezelőtt viszont, egy napsütéses téli reggelen, ahogy villamosoztam a munkahelyemre, fülemben örjöng a zene, dobolom a ritmust a kapaszkodón, érzem, ahogy rezeg a telefonom a zsebemben.

Ezt az email-t kaptam:

"Fantáziát látnánk egy nőknek szóló, de a férfiak, az apák szempontjából megírt könyv megjelentetésében. Az Apapara blog írójaként érdekelné önt a projekt, vállalkozna a könyv megírására?"

Nem, ez a kiadó még nem az Európa Könyvkiadó volt, bennük még csak reménykedni sem mertem. Ők viszont, mint kiderült, reménykedtek bennem. Augusztus elején kértek néhány best-of bejegyzést, váltottunk néhány mondatot telefonon, de továbbra sem mertem reménykedni. Aztán, koraősszel, jött egy újabb hívás, amit így rekonstruálok:

- Dávid, ki fogjuk adni a könyvedet. - mondta a kiadó főmunkatársa higgadt lágysággal. 

- Úristen, ez komoly?! - tettem fel a kérdést higgadt lágyság helyett szinte sikítva.

Aztán szerződéskötés, rengeteg szerkesztés, írás, gondolkodás után belív, borító, szerkesztő, korrektor, grafikus, kefelevonat, marketinges, sajtómegjelenések, Facebook-kampány, fotózások, kis újság, nagy újság, kereskedelmi és köztévé, én meg csak kapkodom a fejem, mert mindeközben én az ég világon semmit sem csináltam, csak leírtam, hogy milyen nekem, hogy apa vagyok.

Tiszta Hollywood.

Most pedig, pár nap múlva megjelenik egy könyv, amiben benne van az életem, a fiam élete, a feleségem élete, és én egyáltalán nem vagyok, de nem is lehetek arra felkészülve, hogy a leírt soraim mit jelentenek a különböző életkorú, nemű, érdeklődési körű, humorú, lakóhelyű, családi helyzetű, kedvű embereknek.

Arra meg aztán pláne nem, hogy mit jelenthet a fiamnak, ha majd elolvassa. Ha egyáltalán elolvassa.

Mindenesetre:

Dream On Dream On Dream On

Dream until your dream comes true

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Születésnapodra

Három éves lettél, te kis fasírt,
Átírhatnám neked József Attist,
De minek
minek

Megtették már jópáran,
Ügyesebbek is nálam,
Béna
Vagyok

Így aztán kihagyom ezt a méretes lehetőséget a közhelyek puffogtatására. Kicsit kár, mert valamilyen furcsa fellángolásnak köszönhetően hat versszakot már meg is írtam, nyilván megérintett József Attila és a fiam születésnapjának meglepő közelsége, de aztán egy önkritikus lendülettel az első két versszak kivételével mindet ki is töröltem. Jobb ez így mindenkinek, erősen döcögtek ugyanis azok a rímek. Nemhiába, az én Horger Antalom nem sok jóval biztatott az irodalommal kapcsolatban.

Szóval az van, hogy.

Megterveztünk, megfogantál, megtudtuk, megszülettél, nem sírtál, én sírtam, meghatódtunk, megfogtunk, simogattunk, ölelgettünk, felöltöztettünk, megmértünk, altattunk, ringattunk, nem aludtál, vagy éppen aludtál, nem rajtunk múlt, etettünk, itattunk, olykor leejtettünk, rengeteget beszéltünk hozzád, énekeltünk, meséltünk, mutogattunk, produkáltunk, még sokat altattunk, becézgettünk, hordoztunk különböző eszközökben, tologattunk babakocsiban, vittünk kocsiban, repülőn, hajón, biciklin, buszon, trolin, villamoson, metróban, lettek barátaid, bölcsődés társaid, kedvenc zenéid, befogott orral utánoztad Zoránt, rajongva skandáltad, hogy Somló Tamás és Dudi (Halász Judit) máskor meg, hogy Pól meg a Kártni, Miszaszó, taknyakba, taknond, vizsázs, eszelánt helyett most már büszkén mondod, hogy Micimackó, nyakba, vakond, zsiráf és elefánt, de az utána még mindig utonája, és mi csak bízni tudunk abban, hogy ez így is marad. Voltál beteg, szedtél gyógyszert, voltál kórházban, volt lázad, szívtuk az orrodat, amit hol szerettél, hol nem, és ennek mi értelemszerűen hol örültünk, hol nem. Veszekedtünk, kiabáltunk, kibékültünk, megtanultál bocsánatot kérni és mi ott lehettünk a születésnapodon, bár néha fenyegettél az ellenkezőjével. Volt egy bébiszittered, de az szakács lett, most újra van egy, nagyon szereted, aludtál már nagyszüleidnél, no meg Balatonendréden, Balatonkenesén, Hegymagason, Sopronban, Vágáshután, Amszterdamban, Rotterdamban, Párizsban és St. Maloban, Prágában, Tel Avivban, Jeruzsálemben és Nahariyában, anyaméhben (bár ezt elég bosszantó számon tartani) pedig bejártad még Skandináviát, Lengyelországot és Belgiumot, így aztán összesen nyolc országban, nagyjából harminc különböző helyen. Imádod a könyveket, hetekig csak pakolgatod a polcokról a regényeket, hónod alatt mindig figyel egy könyv, semmi más nem köt le olyan hosszan, mint egy mese, érdekelnek a képek is, de a betűk sokkal jobban lekötnek, felismered már a neved kezdőbetűjét, az A és az M betűket (apu, mama) és egész magas arányban találod el néhány frekventált név kezdőbetűjét is. Néha azt hisszük, tudsz számolni is, de erre azért szerencsére rácáfolsz, a színek viszont sima ügy, egészen addig, amíg nem közlekedési lámpáról van szó. Voltál színházban, koncerten, kiállításon és kiállításmegnyitókon, könyvbemutatókon, rajongsz a nyers húsokért - de szép, mondod, amikor vágom fel a csirkecombokat -, a halpultnál elköszönsz a tátott szájjal a semmibe meredő halaktól és reggelire friss vizet kérsz. Rajongsz a nagyszüleidért, mind a kilenc unokatestvéredért és szélesre tárt extended familydért, még a távoli rokonok neveit is számon tartod, ritka találkozásokkor is rohansz hozzájuk, hogy aztán az utolsó pillanatban szégyenlősen elbújj a mögöttem. A facebook a lábaid előtt hever és bölcsődés barátaid a lelkesedéstől ujjongva köszönnek neked, amikor beviszünk a szobába. Megszakadsz a nevetéstől, ha a nyakadba puszilunk, mi pedig megszakadunk a meghatódottságtól, mert annál édesebb, karattyolóbb, rotyogóbb hang szerintem nincs is, mint ahogy nálad édesebb sincs. Jó dolog az apádnak, a szülődnek lenni, na!

Boldog születésnapot!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: