Napom

Több, mint két hónappal ezelőtt írtam egy képzelt, gyeden töltött napomról.

Jöjjön hát a valóság, az elmúlt három hét egyfajta eredője.

Szóval.

Ájult ébredés a hat és fél nyolc közötti időintervallumban valahogy egyre inkább a hat felé közeledve, amikor a fiam, a maga módján néma csendben, a mi értelmezési keretünkben hangos és gyors trappolásokkal átnyargal a saját szobájából a miénkbe azzal viszonylag elfogadható ürüggyel, hogy pisilnie kell. Kikísérem, majd attól függően, hogy milyen közel vagyunk a hajnali hathoz, megpróbálom rávenni, hogy a maga módján halkan még ne feküdjön be közénk, hanem inkább a saját ágyába menjen. Ez zömmel sikeres is, de az ő fejében 15 perc alatt évek telnek el, szóval van, hogy negyed 7-kor felkelek vele, bekapcsolok neki a számítógépen egy mesét, ami ha engem is érdekel, akkor vele nézem (ez, furcsa mód független attól, hogy mennyire vagyok álmos), ma pont Vili, a veréb volt a kérés, utólag - ahogy mesélt róla - kicsit meg is bántam, hogy visszafeküdtem.

Aztán a lányunk is felkel, ő viszonylag stabilan hétkor, gyorsan kimenekítem a szobánkból, hogy a feleségem még tudjon egy kicsit aludni. Az ő fejében 5 perc alatt is évek telnek el, szóval hamar csatlakozik hozzánk, főleg azért, hogy én még kicsit vissza tudjak feküdni aludni, a gyerekek ezalatt egymással giccseskednek, miközben én az ágyból üvöltök, hogy halkabbanmár!, aztán feladom, a lányom próbál a bátyja minden tevékenységében részt venni, aki ezt engedi is, ha az adott tevékenység nem a picilego, vagy a picilegósújság. Nevetgélés, játszás, lassú ébredés, jahaajjdecukikvagytok, neilyendurván, éniskérekegypuszit, nagyertekreggelizni!

Fiam szalámis kenyeret tol, lányom rusztikusra pürésített gyümölcsöket zabpehellyel, keksszel, a feleségem avokádós szendvicset, én pedig, mikor hogy. Ma épp semmit, tegnap sonkás tükörtojást sült paradicsommal, grillezett haloumi-val.

Ha nagyon magamnál vagyok, akkor már reggeli alatt előkészítem a lányom kajáját, ha nem, akkor csak a délelőtti alvása alatt. Ha akkor sem, akkor marad a gyári cucc. Mindkettőt bírja, én persze egyiket se mertem megkóstolni. A saját ebédemhez a húst van, hogy már előző este kiveszem a mélyhűtőből, van, hogy csak reggeltől izgulok, hogy felenged-e, ha ennyi eszem sincs, akkor marad valamelyik közeli kifőzde. Ma utóbbi, tegnap szójaszószban pácolódott, lisztbe forgatott, aranybarnára pirított csirkemellcsíkokat készítettem oregánóval és sajttal megszórt, szárított és sült paradicsommal forgatott tejszínes maccheronival.

Közben a feleségem útrakészre varázsolja a fiamat, felöltözteti a lányomat, majd a fiam hosszas könyv és alvójáték keresését követően elindulnak itthonról. Lányom a kezemben, becsukom az ajtót, elmentek, mondom, hőőőő mondja, bemegyünk a szobába. Ott én még mindig ájultan, lefekszem a szőnyegre, ő pedig pakolászik, mászkál, álldogál rajtam, kapaszkodik a bőrömbe, hajamba, borostámba, karomon a szőrbe, ssssssssszhzdefáj, beleejti a fejét a nyakamba, mellém fekszik, belebúg a hasamba, arcomnak préseli az arcát, cuppog és újabban éppúgy röhög, amikor a nyakába puszilok, ahogy a bátyja. Néha eldől, sír, beüti magát, sír, a plüss állatoktól megijed, sír, majd újra mosolyog, és akkor megint kezdődik az egész elölről. A lényeg, hogy egy deciméternél többet ne távolodjunk egymástól.

Mindez nem is lenne probléma, ha mondjuk lennék annyira előrelátó és önszabályozó, hogy kizárólag alvásidőben főzzek, pakoljak, takarítsak, teregessek, menjek kakilni vagy zuhanyozni, illetve ha mondjuk nem akarnék néha blogot írni, esetleg híreken hőbörögni.

Néha déletőtt is kimegyünk giccseskedni a közeli álomzöld fűbe, hogy ott aztán pokrócon folytatódjék mindaz, ami otthon, a szőnyegen elkezdődött, megspékelve azzal, hogy needdmegafüvet! mivanaszádban? jajjjneharagudj, dehátnemehetszkövet!, néha csak délután.

Ebéd leginkább itthon kettesben, vagy a feleségem munkahelyén, ahol azért egy kicsit giccsbe borul a menza, amikor felénk biccent az egyetem ex-dékánja. Etetésben egyre ügyesebb vagyok, a jó buláta mindig kisegít, esetleg az a kaja, amit én is eszem. Partedli nem érdekel, inkább átöltöztetem, csak ne felejteném el mindig kigombolni a nyaknál lévő patentokat. Kenyérhéjba sajnos belefullad, pedig azt is nagyon szereti. Igazából nem most akartam erről írni, de most annyira adja magát, miszerint.

Szerintem a gyerekek ennyi idősen (kilenc hónap) egyáltalán nem tudják, hogy mi a kaja és mi nem, csak valami vagy elfogy a szájukban, vagy nem, de ez még mindig független az ennivaló mivoltjuktól. A fiam ennyi idősen hosszasan csócsált egy üvegszilánkon, a lányom zsonglőr módjára kavicsokat forgat a nyelve alatt, miközben a gondosan turmixolt rizsesrépásbabossajtos pépet magabiztosan kitüsszenti.

A napi ritmust figyelni isteni érzés, olyan, mint amikor a Mátrixban a számokból összeáll a kép. Két nap után pontosan tudtam, hogy melyik a fájdalom-, melyik az éhség-, melyik a hiány- és melyik az álmosságsírás. Utóbbi esetben felveszem, pelenkacheck, lehalkítom a Pink Floydot, beviszem a szobánkba, rácsoságy fölött megpuszilom a feje búbját, jó pihenést, beteszem az ágyba, betakargatom, kimegyek, becsukom az ajtót, kész, nemsír, alszik.

Édesen kel, uzsonna, zömmel natúr joghurt, a harmadik kanál után már nem is fintorog, mosolyogva habzsolja, majd újabb játék itthon vagy a fűbenpokrócon (ma a rózsaszínbe öltöztetett lányom gondosan kipakolta a pénztárcámat, nézegette a colstokot, fontoskodott egy versenyautóval, nyalogatta a telefonom), vagy magamra kötöm/babakocsiba teszem, és elmegyünk együtt a bátyjáért az óvodába, vagy találkozunk az ideális időben végző feleségemmel mondjuk a Capa in Color kiállításon.

Hát így.

Van az úristenidénmártízéves Kiscsillagnak a Ha én lennék című elég cinikus dalában (van belőle egy lötyögős és egy lelkes verzió is, előbbi szerintem jobb) egy rész, amit én már akkor is félrehallottam, amikor még nem is voltak gyerekeim, csak szerelmeim, de szerintem sokkal jobb így, félrehallva, ezért eleve így idézem (a kezdősorban a Lovasitól oly megszokott, már-már unalmasan bosszantó enjambement van, azért kisbetűs tehát a ha, mert az igazából már a sor közepe):

"ha én a

Szerelmed lennék

Mindig máshogy neveznélek

Termések állatok kis izék

Magamban most is becézlek."

Persze a lányom nem a szerelmem, de hát ez van, magamban egyfolytában becézem.

-------- xxx -------- 

Nem, mindez nem reprezentatív, nem iránymutatás, nem bűntudatkeltés, a kép pedig csak illusztráció.

Ez az én/mi életünk, az én gyedes napjaim eredője, nem így alakult, mi akartuk ilyenné tenni és hát rettenetesen szerencsések vagyunk, hogy ilyenné is tudtuk tenni.

És tudom, hogy majd lesznek a gyerekek betegek, nem csak külön, hanem majd egyszerre is, esetleg velem együtt, miközben a feleségem épp külföldön lesz egy konferencián, az idő majd lesz nyirkos is, meg hideg, el fog menni az áram, esetleg elromlik a bojler, de egyelőre kisebb megfázásokat leszámítva mindenki egészséges, az idő szép, van áram és a bojler is működik.

A gyed tehát kipróbálásra érdemes. Ajánlom tehát mindenkinek, aki teheti.

Aki pedig teheti/tehetné és apa, de nem teszi, annak úgy kell!
Aki pedig teheti/tehetné és anya, de mindettől megfosztja az apát, annak is.

(Külön tisztelet a gyerekeit egyedül nevelő/elvált szülőknek.)

PS.: A szövegben van pár utalás a képzelt riportos bejegyzésre. Tessék mindet megtalálni!

(Kép forrása: https://walkalongthenarrowpath.wordpress.com/2014/01/28/the-matrix/)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Gyed a lelke mindennek!

Ilyen kérdéseket tesznek fel egy gyed előtt álló apukától:

- De miért?
- És mit fogsz csinálni?
- És jó lesz az neked?
- Jól meggondoltad?
- De mennyi időre?
- De nem fogod unni?
- Nem parázol?
- De te akartad?
- De minden nap?
- És ki fog elégíteni?
- Ha fiú lenne, akkor is bevállalnád?
- A feleséged kényszerített?

Most pedig felsorolom, hogy miket szoktak egy nőtől kérdezni, amikor gyedre megy:

...

Nyilván egy férfi a nők és a férfiak szemében is többet ér, mint egy nő, egy férfi végtelen agysejtjét nem lehet csak úgy, büntetlenül leszedálni, neki kell a folyamatos, multimodális inspiráció, a társasági élet, a pörgés, otthon lenni a gyerekével az teljesen érthetetlen és értelmetlen, mintha egy ultramaraton-futót arra kérnénk, hogy tyúklépésben, sőt, ágyban fekve eddzen.

A férfi ugyanis munkára van gyártva.

Mindegy, miben hiszel, valamelyik istenben vagy valamelyik Darwinban, a magyar valóságban - legyél jobbos vagy balos, liberális vagy konzervatív, okos vagy buta, gazdag vagy szegény, művelt vagy bunkó, kifinomult vagy egyszerű, idős vagy fiatal és persze férfi vagy nő - a férfi helye a munka világában van. Álljon a gyártósor mellett, üljön az íróasztala mögött, álljon a katedrán, a hentespult mögött, vagy éppen a ranglétra egyre magasabb fokain, a lényeg, hogy csinálja azt, amit az evolúció/isten neki szánt. A többitől pedig egyszerűen tartsa magát távol. Jobb lesz az mindenkinek.

Nyilván minden reggel alig várom, hogy végre otthon hagyhassam a családomat, hogy csak este találkozhassak velük. És a feleségem is alig várja, hogy elhúzzak végre otthonról, addig se teszek kárt a családomban.

Közben pedig milyen bántó és figyelmetlen már az egész? Tényleg ennyire egyértelmű, hogy az apa émelyegni fog a gyereke mellett, és hogy az anya valójában a munkahelyén is csak a gyerekeire gondol? Ő miért ne akarhatna dolgozni? És az apa miért ne akarhatna többet a gyerekével lenni?

Szerencsénk van, a feleségemmel nagyjából ugyanannyit keresünk, szóval anyagilag teljesen mindegy, melyikünk esik ki a munkából, érzelmileg viszont nagyon nem az. Merthogy mindketten szeretnénk ki is esni, meg vissza is menni. Szeretünk dolgozni és szeretjük a gyerekeinket is. Fura kombó, értem én.

Jójó, persze nem akarok naiv lenni, tudom, hogy ez a helyzet, bár természetes kéne, hogy legyen, azért inkább újszerű és ritkaság. És azt is tudom, hogy még csak sejtem, hogy milyen fárasztó lesz otthon lenni a lányommal. Részben azért, mert nem nagyon lehet majd leereszteni, kikapcsolni; az öltöztetés-pelenkázás-etetés-itatás-programás-vígasztalás-altatás spirál, még ha hamar rutinná is válik, akkor is iszonyúan le fog szívni, másrészt pedig nehezen bírom a deprivációt. De hát nincs mit tenni, nehéz úgy 7-15-20 évesen barátságokat megalapozni, hogy majd 23-15-10 évvel később egyszerre, egy országban legyünk, amikor szülők leszünk.

Nade elég a nyafogásból!

Azon túl hogy pszichológiailag is izgalmasnak tartom ezt az egészet (érdekes lesz, ha nem is megfigyelni, de kicsit rálátni arra, hogy mit tesz majd a gyedes időszak a kötődési mintázatokkal, hogy a lányunk majd apásabb lesz-e, mint a fiunk, ilyenek), azért arról se feledkezzünk meg, hogy gyerekekkel, pláne a sajátunkkal lenni, elképesztően jó dolog, a lányunk már most retekcuki, én pedig már alig várom, hogy megtudjam, milyen lesz nap, mint nap vele lenni, alakítgatni az életét, figyelni a kedvét, ritmusát, felismerni a vágyait, megtanulni, hogy mi tetszik neki és mi nem, mitől nyugszik meg és mitől lesz türelmetlen, miken sértődik meg és mi vidítja fel.

Réz Anna, a remek Üvegplafon egyik embere az origón beszélt egy kutatásról, amiben nőket és férfiakat arról kérdeztek, hogy "szeretnék-e, ha a jelenleg ötnapos fizetett apasági szabadság hosszabb lenne. A válaszadók átlagosan arra voksoltak, hogy igen, de maximum kilenc napra kéne bővíteni."

Szép.

Pedig nem kötelesség ez, hanem lehetőség!

(kép forrása: Philip Waechter (2015) Apanap. Pozsonyi Pagony Kft. - tessék szépen megvenni!, saját fotó)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Képzelt riport egy...

... nem, nem amerikai pop-fesztiválról, hanem egy gyeden töltött napról.

Íme tehát egy Móricka által elképzelt nap.

Hét körül lehet.

A lányom már mocorog az ágyában, de ezt még nem tudhatjuk, mert egyelőre még ájultan alszik mindenki.

Aztán egyszer csak halljuk, ahogy némán lenyomódik a gyerekszoba és a mi szobánk közötti ajtón a kilincs, a fiam bekukucskál. A redőnyök sötétítette szobában is látszik a fáradság jeleit nyomokban sem mutató mosolygó szempár és száj. Mire a feleségemmel egyszerre azt mondanánk, hogy gyere, ő már be is kuckózta magát közénk, és én ugyan még próbálom elhitetni magammal, hogy alhatok egy kicsit, de valójában már tudom, hogy ez a nap elkezdődött.

Felkelek, bekapcsolom a fiamnak a számítógépen a reggeli meséjét, ezen a héten a Shrek van soron, együtt nézzük az épp aktuális 15 percet. Amikor letelik, mindketten szomorúak vagyunk. Na mindegy, azért igyekszem felnőttként viselkedni és nem visszanyitni a fiam által becsukott számítógépet.

Közben a lányom is felkelt, cukin vigyorog a feleségem kezéből a mellettem ülő bátyjára. 

Kimegyünk reggelizni.

A fiam párizsis kenyeret eszik (határozottan vaj nélkül), utána paulát tol, a lányom rusztikusra pürésített gyümölcsöket.

Öltözés, öltöztetés, a 4-nél több fogúaknak fogmosás, aztán indulás munkába, óvodába.

Persze nem nekem, én szerencsére maradhatok otthon a lányommal, fordult ugyanis a kocka, most a feleségem megy dolgozni. Gyed a lelke mindennek.

Szóval egy visszafogottan könnyes búcsú után még mindketten üldögélünk kicsit a bejárati ajtó előtt a csempén, aztán én felállok, kimegyek az indiánnyártól meleg erkélyre, a lányom mászik utánam. Kint aztán, míg én a földre terített hálózsákon fekve próbálok magamhoz térni, ő belekapaszkodik a székbe, feláll, fenékre huppan, feláll, fenékre huppan, ezzel egészen addig elvan, amíg le nem biccenti kicsit az erkélykorlátot. A sírásra magamhoz térek, próbálom megnyugtatni, ő, megérezvén, hogy megijedtem, zokogásba csap, visszamegyünk a lakásba, ott újra mosolyog.

Lezuhanyzom, ettől újra kiborul, amikor megnyugtatom, vizes lesz, szóval magamat fel-, őt meg átöltöztetem, aztán bukósisak mindkettőnknek, biciklire fel, irány a Kopaszi gát. Út közben rajong, zötykölősére röhög, a gáton hintázik (igazából hintáztatom, köze nincs hozzá), én kakaózom, aztán leheveredünk egy plédre, a lányom füvet tépked és néha eszik, én olvasok, közben próbálok egy kis tízórait a lányom szájába juttatni: almát szopogat, kölesgolyót gurigat.

Mivel a helyzet még új, meg mert miért is ne, áttekerünk az Astoriára, a feleségem munkahelyére, hogy együtt ebédeljünk. Amikor felénk biccent a BTK ex-dékánja is, akkor azért egy kicsit giccsbe borul az ELTE menzája.

Ebéd végére a lányom már elfárad, még pont ébren van, amikor rárakom a bukósisakot, de mire bekötöm a gyerekülésbe, már alszik. Szegénynek a feje ide-oda billenne, ezért inkább csak eltolom a Károlyi kertig, hogy ott, az újra kiterített pléden folytathassa délutáni alvását. Lekötöm a biciklit, majd én is lefekszem mellé, olvasok, kockulok, kicsit talán el is elpilledek.

Persze ez a gyerekem sem egy hétalvó, szolid 50 perc után felébred, nem igazán érti, hol van, de aztán, a játékai láttán megnyugszik. Vissza a biciklire, ezúttal nem alszik, nem is élvezi különösebben az utat, még otthon is egész nehéz megnyugtatni, kézben, ölben, rajtam, ezúttal úgy tűnik, semmitől sem csillapodik a sírás, nyilván kicsit túlhajtottam a megelőző hat órácskát, még a játéktelefont is eldobja, bennem soft pánik készül kibontakozni, aztán eszembe jut az ultimate megoldás: a saját telefonom. Hat hónapos kora óta lenyűgözi, és az sem érdekli különösebben, hogy ki van kapcsolva a képernyője. A lényeg, hogy tudja: ez az, amit én is használni szoktam.

Jöhet az uzsonna. Illetve jöhetne, ha kicsit nagyobb gyakorlatra tettem volna szert az etetésben a korábbi hónapokban. Csakhogy a lányom rendre sztrájkolt, szájzárat kapott, amikor én próbáltam kaját juttatni a szervezetébe, és hát ez most sem volt másképp. Hiába pépesítettem reggel túrót, csirkét, krumplit, készítettem be néhány, pótcselekvésre alkalmas tárgyat, a lányom kitartóan ellenáll.

Újra előveszem a telefonom, de ezúttal ez sem segít, már az egész gyerek úszik a halványfos színű krémben, keményre kapcsolok, enni kell, lefogom kezét, tartom a fejét, de ettől csak mindketten idegesebbek leszünk. Nagy nehezen feladom. Átöltözünk, már nem is számolom, hányadszorra. kicsit bohóckodom neki az építőkockáival, bábjaival, majd újrapróbálkozom az etetéssel. Ezúttal gond nélkül csusszannak a teli kanalak a szájába, a végén csak pelenkát kell cserélni.

Végre le tudom tenni a játékaihoz, kicsit írom a blogom, ő közben a legcukibban gügyög, karattyol, rötyög, abba is hagyom a pszeudomunkát, inkább együtt cukiskodunk, fényképeket készítek, hogy a feleségem is képben legyen, aztán jöhet a délutáni egység, magamra kötöm a lányom, megyünk a már középsős fiamért az óvodába, ahonnan a délutáni nem alvástól túlpörgött fiamat nem is olyan egyszerű elhozni, apróbb, a játszótéren sem alábbhagyó hisztit végül a becsatlakozó feleségem ölelése oldja fel, innentől már újra beáll a közteherviselés.

---- xxx ----

Hogy ennek van-e bármi köze a valósághoz, hogy a lányom apásabb lesz-e, mint a fiam, hogy más lesz-e ettől a kötődési mintázata, nem tudhatom, szeptember közepén újra írok, akkor már a valóságról.

(Saját fotó)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: