Visszatérésem Epipóba - 2. rész

Október elsejétől látható az HBO Go műsorán a Visszatérés Epipóba című dokumentumfilm Oláh Judit rendezésében, amiben én is megszólalok. Mert úgy alakult, hogy én is epipói vagyok.

És ha már így alakult, akkor úgy döntöttem, hogy leírom egy bejegyzésben, hogy milyen volt nekem Szendrőn nyaralni, ezt tettem meg az előző bejegyzésben, most pedig, ebben a blogbejegyzésben leírom, hogy mi is ennek az egésznek a pszichológiai kontextusa.

Legalábbis megpróbálom.

Azt hiszem, pszichológiai szempontból három kérdést érdemes feltenni.

Egy: Szendrő tényleg más volt, mint a többi nyári tábor?

Kettő: Miért történt Szendrőn mindaz, ami történt?

Három: Összefügg a szexuális abúzus az egyéb kegyetlenségekkel?

Először is azt hiszem, Szendrő igazából nem különbözik az összes többi tábortól, zárt közösségtől. Ahogy egyházi, vagy csak sima bentlakásos iskoláknak, sőt, az egyházaknak úgy általában is, sportegyesületeknek, gólyatáboroknak, amerikai hallgatói gammadeltapíknek, úgy Szendrőnek is vannak saját szabályai, nyelve és szóhasználata, titkai, saját büntetési és jutalmazási elvei. Mindbe nehéz bekerülni, mindbe nehéz beilleszkedni és mindnek van egy vezetője, aki valamilyen módon teljhatalommal bír. És éppen ezért mindben van hierarchia. Mindben vannak ügyesebbeknek gondolt, látott, akart gyerekek, akiket sztárolnak és akikre mások féltékenyek.

És sajnos az is van, hogy minél zártabb egy rendszer, annál több benne a titok, és minél több benne a titok, annál több benne a szexuális jellegű abúzus lehetősége is. Hát tudjuk is, mennyi molesztálás, megalázás, megerőszakolás derült ki mostanában. Ezekről írtunk is a blogon. Például itt és itt.

Ami pedig még hasonlóvá teszi ezeket a zárt rendszereket az az, hogy mindegyik szeretné azt hinni magáról és azt elhitetni magáról másokkal, a kívülállókkal, hogy ő különbözőbb, mint a többi.

Kellemetlen vagy sem, de e tekintetben Szendrő semmiben sem különbözött a többi tábortól.

     

(GIPHY)

Oké, nyilván voltak sajátosságai Szendrőnek, de minden másnak is voltak, sajátosságok nélkül ugyanis nincs semmi.

Szendrő mögött volt viszont egy masszív hagyomány, amit - de ez a fentiekből talán már sejthető - másképp, mégpedig tradománynak kellett hívni. Bánk tradománya, Bánk hagyatéka. Bánkon is volt seggberúgás, medvesapka, személyi kultusz, ellenség, szobák és szobafőnökök, csomó jóság, no meg az erőszak egy intézményesített formája, a lehúzás. Akit Bánk bővebben is érdekel, annak ajánlom a Nyugodtan tegezz! című könyvet és/vagy az Ellenpedagógia a tóparton című kiállítás még élő honlapját. Ezekből látszódni fog, hogy milyen komplex örökség ez. Az pedig mostanában kezd összeállni, hogy ezt a negyven éves örökséget éppolyan nehéz vinni, mint azzal szembemenni, egy negyven éves csomagot nem szeretni pedig végképp nehéz.

Szóval Bánk legenda volt és legendás ma is, róla csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

No nem azért, mert mindenkinek szuper lett volna, hanem azért, mert másképp nem szabad róla beszélni. Vagy ha mégis, hát nagyon halkan. Ha ugyanis neked nem volt szuper, akkor izé, az aligha lehetett Bánk miatt.

Mert érted, ha a Fischer Ivánnak, a Ráday Mihálynak, az Ascher Tamásnak és mondjuk a nem különösebben ismert Szél Jánosnak jó volt, akkor nyilván benned van a hiba, ami miatt neked nem volt jó.

És valami ilyesmi volt Szendrővel is. Egészen Magyari Péter 2014-es, leleplező és tényfeltáró cikkéig, illetve Oláh Judit 2020-as személyes dokumentumfilmjéig Epipóról is csak szuperlatívuszokban lehetett beszélni. Ha neked nem volt jó, akkor nem voltál rendes epipói, ha pedig nem voltál rendes epipói, akkor inkább hallgattál, mert szégyellted.

Mindezekből némiképp már következik is a kegyetlenkedés, megalázás természete, ami részben szintén bánki eredetű. Részben viszont a Sipos működéséből is jött. Szendrőn ugyanis egyre keményebb lett a játék, amihez olyan szobafőnökök asszisztáltak, akik gyerekként talán maguk is féltek az ellenségtől, és Szendrőn egyre több lett a seggberúgás, amit olyan szobafőnökök osztogattak, akik előtte gyerekként szintén kapták a seggberúgásokat. És mivel a Sipos többek között úgy döntötte el, hogy ki alkalmas szobafőnöknek, hogy bizonyítékot gyűjtött arra, hogy az illető majd tudja-e tartani a hierarchiát, ezért aztán nem kell nagy jósnak lenni, hogy ki mennyire akarta bizonyítani rátermettségét.

De azért elmondom: nagyon.

Szóval kódolva volt a brutalitás.

És el is volt várva a brutalitás.

Mint a rendszabályozás (code red ) az Egy becsületbeli ügy (A Few Good Men ) című filmben.

Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy voltak vagányabb gyerekek, akik provokálták a seggberúgást, de ettől még a kevésbé vagányak félhettek, s ha ők kapták a seggberúgást, akkor még jobban félhettek.

És voltak olyan nyaralók is, akiket ez az egész viszonyrendszer nem különösebben érdekelt. Őket nem hatotta meg a Sipos körüli személyi kultusz és ők azok, akik a klasszság és kiválasztottság követhetetlenségéhez sem igazították különösebben magukat. 

Szendrő egészen 86-ig, amíg el nem indult Rostalló, egyeduralkodó volt a területen, nem volt kritikusa, nem volt konkurencia, médianyilvánosság meg aztán még kevésbé, és egyébként is, Rostalló akkor még kicsi volt, Szendrő meg addigra már rég intézmény lett. Így aztán Siposnak és mindenkori legénységének lehetett az az érzése, hogy itt aztán mindent lehet és szabad.

És lehetett és szabadott is.

Gyerekként komoly, tudatos, felelősségteljes, nagy és sokszor ijesztő felnőtteket láttam a szobák főnökeiben, most viszont, amikor néztem a filmet, lakli, röhögős kamaszokká törpültek ők.

Akik közben, néha, amikor a dolgok már nagyon elszabadultak, jelezték a Siposnak, hogy túl kemény a játék, de ő ment a saját feje után. Tehát felelősségteljesek és komolyak voltak ők bizonyos szempontból, de hát úgy, ahogy nagykamaszok felelősségteljesek szoktak lenni.

Amit az sem segített, hogy őket a Sipos kontroll és valódi érzékenyítés nélkül engedte szabadjára. De persze csak miután behergelte őket az ő különböző módjain. Mindezek ellenére közben azért azt is elvárta a nagyoktól, főleg a lányoktól, hogy a félő gyerekeket ültessék az ölükbe és vigasztalják őket meg. A fiúk tehát legyenek kemények, a lányok meg lágyak.

A kettős elvárásoknak között lavírozni próbáló szobafőnökök (lakli, röhögős kamaszok) kezében voltunk mi, gyerekek. Néha egészen kis gyerekek.  

Ezért írtam az előző posztomban, hogy ez bizony egy kísérlet volt. Egy 10 éven át zajló kísérlet. Amit Zimbardóhoz hasonlóan a Sipos is manipulált.

Aminek áldozata volt neki mindenki. Nyaraló és nyaraltató egyaránt. Ha nem is szexuálisan, de az egész folyamatnak igen. 

Végül az egyik legfontosabb.

Mégpedig az, hogy a Sipos szexuális aberrációja nem áll semmilyen ok-okozati kapcsolatban azzal, hogy egyébként Szendrőn volt némi brutalitás és megalázás is. Már csak azért sem, mert a szexuális abúzust a Sipos mindenhol csinálta, a kegyetlenkedés és megalázás rendszerét viszont nem vitte be a tévébe vagy a Trefortba. A Sipos egy beteg, a kamaszokra gerjedő szexuális ragadozó, aki úgy teremtette meg maga körül az életet, hogy kamaszok körül legyen. Kamaszokkal dolgozott a Trefortban, kamaszokkal dolgozott Szendrőn és utána, jéé, miután lebukott ezen a két helyen, hát még évekig kamaszokkal dolgozott a tévében.

Mint egy kiéhezett, begerjedt vad, aki igyekezett minél több olyan helyzetet teremteni, amiben büntetlenül és a következményektől való félelem nélkül felteheti a kulcskérdést: Na, verünk faszt?

Azt írtam, hogy a kettő között, a szexuális aberráció és a megalázások között nincs ok-okozati összefüggés. Nem, az tényleg nincs. De korreláció, együttjárás igen, és ha korreláció van, akkor oknak is kell lennie. Csak valahol másol.

Ez a valahol máshol szerintem a haverkodásban és a titokban rejlik.

S ha jól értem, akkor a Sipos haverkodott. Haverokat pedig nem adunk ki. Haverokkal viszont akár lehet faszt is verni.

Szerintem viszont, ha az ember felnőtt gyerekek között, és itt éppúgy lehet szó felnőtt szerepről, mint valódi felnőttségről, ha az ember felelősségteljes felnőtt gyerekek között, akkor ott meg kell tartani bizonyos határokat. Ettől még lehet az ember vicces, meg közvetlen, meg jófej, meg karizmatikus, meg bármi, csak éppen haver nem. És akkor már kevesebb esélye van annak, hogy az ember belecsúszik olyan helyzetekbe, amiket utólag megbán, s amik akár az egész életét befolyásolhatják, vagy tehetik tönkre.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ahol haverkodnak, ott szexuális visszaélések is lesznek. Ez azt jelenti, hogy ahol haverkodnak, ott könnyebb dolga lesz szexuálisan aberráltaknak arra, hogy lebukás nélkül juthassanak ahhoz, amire mindennél jobban vágynak.

Közben persze azt is fontos tudni, hogy azért ezek nagyon más idők voltak még, a gyermekvédelem egész máshol tartott, transzparencia iránti igény meg nyomokban sem volt még. 

Ma már a szülők is mások, de azért kegyetlenségek egészen az utóbbi időkig is derültek ki, szóval egyrészt iszonyú fontos lenne, hogy a szülő járjon nagyon utána, hogy hova küldi a gyerekét, másrészt meg egyszerűen, de megkérdőjelezhetetlenül el kell magyarázni, hogy soha, semmilyen körülmények között sem fordulhat elő olyan, hogy bárkit, bárhogyan, bármikor megalázzanak. Ha pedig ilyen mégis megtörténik, akkor azt is el kell a gyereknek magyarázni, hogy kihez lehet olyankor fordulni.

Ezek elengedhetetlenek.

De a közös faszverésre való buzdítás ma sincs rendben és akkor sem volt.

Nagyon nem.

Nagyon nagy bűn, hogy a Sipos a kegyetlenkedések mellett ezzel is bemocskolta Szendrő emlékét.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Tóth Józsefné Bözsi

Előfordul, hogy előadást tartok.

És akkor ezeken az előadásokon elő szokott fordulni az is, hogy mutatok két képet.

Ezeket.

Most persze jól kiszúrtam magammal, mert ezt követően már kevésbé lehet majd a közönséggel való interakcióra ezt az eszközt használni, de hát így jártam.

Szóval ez két slide szokott lenni, mindig előbb jön a parlamenti patkó, aztán az MTA székháza. De lehet, hogy mostantól majd fordítva fogom a képeket mutatni, hátha azzal növelem az újdonság erejét.

De persze a kép majdnem mindegy, az csak arra van, hogy illusztrálja a számokat.

Amikről viszont nyilván senki sem szokta tudni, hogy mire utalnak, és ez így is van rendjén, én pedig igyekszem ezeket a számokat mindig aktualizálni, legutóbb épp a hónap elején tettem meg, nem hiszem, hogy azóta ebben sok változott volna.

De akkor mondom is.

A Parlamentben 199 képviselő üldögél, az MTA-nak 297 rendes tagja van. Vannak még levelező tagok, külső, tiszteleti, tanácskozó és igazgatósági tagok is, de én csak a rendeseket szoktam megszámolni.

És hát az a helyzet, hogy a Parlamentben 22 nő ül, az MTA rendes tagjai között pedig 21, ami már önmagában is horror arány, de akkor jöjjenek az kék mezőbe írt számok.

Merthogy ezek volnának a Lászlók számai.

GIPHY

Rózsaszínnel a lányok, kékkel a fiúk.

Míg viszont nőből nagyjából és kis túlzással ötmillió van az országban és nagyjából 50% az esélye annak, hogy valaki fiú lesz vagy lány, addig viszont Lászlóból csak olyan 300.000 körüli él, és hát fogalmam sincs, hány fiúnévből lehet választani, de az biztos, hogy nem kettőből.

Oké, persze, a László ma már nem olyan gyakori fiúnév, de mégis, ha valakit Lászlónak neveznek el a szülei, az már önmagában egész jó pedigré ahhoz, hogy bekerüljön a fenti neves intézmények egyikébe.

Nőként ez jóval nehezebb lesz.

Mint ahogy nőnek lenni szinte minden területen nehezebb.
És drágább.

Egyrészt azért, mert a nőkkel kapcsolatos testi elvárások sokkal erősebbek, mint a férfiakkal szembeniek, a mackós csajokat nem sokan értékelik, a diéták, konditermek, alakformálók pedig sokba kerülnek, de a sokkal több kozmetikai cucc se olcsó, és hát minden, ami nőknek van, az eleve drágább. Betét vagy tampon a férfinak nem kell, a fogamzásgátló tabletta is jóval drágább, mint az óvszer, ami viszont nem is basz oda a hormonháztartásnak. A női borotva drágább, mint a férfi és ugyanígy, a női dezodorok is többe kerülnek. A szőrösödés és az izzadás férfiprivilégium, ha azt a nők az emancipunci jegyében magukénak akarják, akkor fizessék is meg a busás árat.

De azért játsszuk csak el, hogy a tenyerünkön hordozzuk őket a nőket!

Nyilván a megbecsülésről szól az is, hogy több szobrot állítunk az állatoknak, mint nőknek. Mármint női szobrok még csak-csak vannak, de a legtöbbet nem a nevéért tettük ki, hanem a csöcseikért. Azaz híres nőkről szobrok nem nagyon vannak, állatokról és híres férfiakról annál inkább.

Az egyetemen éppen fejlődéspszichológiát tanítottam, illusztráció gyanánt Freud-ról nyilván milliárdnyi képet találtam, az egyébként magyar származású Margaret Mahler-ről, aki nem keveset tett le az asztalra, jóval kevesebbet, sőt, ha az ő nevére kerestem rá, még Gustav Mahler is előjött. Biztos, ami biztos.

Ez is biztos a megbecsülés, az alázat, az egyenlőség leképeződése.

Fiú? Lány. No nem baj, csak egészséges legyen.

És akkor a végére még két kép, mert csodálatosan illusztrálja, hogy tényleg hova pozicionáljuk a nőket.

Az egyik az indiai sajtóban jelent meg így, a másikat pedig a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene szúrta ki.

Íme.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a férfiaknak nem nehéz, dehogyisnem az. Háborúkat vívni, érzelmeket nem kommunikálni, azokat nem megélni, munkában meggebedni, komoly társadalmi és egyéni veszélyeket hordoz, az alkoholizmus, a szív- és érrendszeri megbetegedések többet kapják el a férfiakat, írtam is erről a Lelki betevőre még januárban.

Igen. Mi hoztuk létre a maszkulin ideológiát, aminek bizony ezek is a mellékhatásai.

Szóval szívnak eleget a férfiak is, de közben meg a férfiak ritkán áldozatai családon belüli erőszaknak, férfiakat ritkán erőszakolnak meg kocsmák vécéjében, férfiak után nem szoktak füttyögni, nem csöcsörészik meg a férfiakat a villamoson, és olyan még nem fordult elő, hogy egy menő tudósra úgy hivatkoztak volna, hogy valakinek a férje

Prof. Dr. Tótfalusi Mária és férje, Bélus.

Nem.

Tóth Józsefné Bözsi.

Olyan van.

Esetleg csak simán Tóth Józsefné. Mert neve sincs.

Mert a nők elleni erőszak a legprimérebb szinten indul és meg sem áll a csillagos égig.

És nehogy azt higgyük, hogy a Mrs. Robinson jobb.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Genderre fel!

A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek,  ezt mindenki tudja, újabban pedig már azt is tudjuk, hogy Apa a Marsról, anya a Vénuszról jött.

Hiába jött tehát ki egy friss kutatás, amely csekélynek nevezi a nők és a férfiak közötti agyi különbséget, mi azért pontosan tudjuk, hogy ez nem így van. Nem is lehet így. Eleve mi az, hogy csak a hippokampuszokat hasonlították össze. Jó, hogy szép nagy mintán dolgoztak, de azért ez még kevés ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy ugyanolyan a két nem. Még hogy hippokampusz. Inkább hipokamu. Hipokrita és kamu. 

Szóval induljunk ki mégiscsak abból, hogy a két nem más. Egyszerűen így van és kész.

Mi sem igazolja ezt jobban, mint a saját tapasztalat.

Mutatom.

A fiam szűk egy évesen kocsikat kezdett tologatni, úristen, nézd csak, magától tudja, hogy kell csinálni, mondtuk. Amikor viszont a lányom csinálja ugyanazt, akkor úristen, nézd csak, de édes, autókázik. A négyperces fiam kinéz a nagy és okos szemeivel a szülőszoba ablakán, süt róla az értelem, a lányom elképesztően cukin néz az ugyanakkora szemeivel.

Ki kérdőjelezné meg eztán a másságot. Hát naná, hogy mások a fiúk és a lányok, hiszen mi szülők, mi, a társadalom vagyunk azok, akik minden követ megmozgatunk azért, hogy ez így legyen. Születéstől, sőt, aki igazán menő, az már a terhesség alatt, a Superman-ek pedig már a készülődés alatt nekilátnak kikezdeni azt az egyenlőséget, ami az agy ősi területein - a hippokampusz épp ilyen - még megvan, hogy aztán komoly és kitartó munkával a prefrontális kéreg - ahol a humánspecifikus funkciók vannak, úgy nagyjából a homlok mögött - már tényleg más legyen.

Persze, a szocializáció, a nemi nevelés nem fog kihatni a hippokampuszunkra, ezt igazolhatja a fent belinkelt vizsgálat is. A gondolkodásunk és a viselkedésünk viszont nem ússza meg.

És hogy milyen alattomos utakon történik mindez?

Hát a legalattomosabbakon.

És most hagyjuk, hogy a Harrach Péter, meg Balogh József, vagy hogy Magyarországon a nők jobb esetben per -nék kerülnek megemlítésre, rosszabb esetben egy becézett keresztnévvel.

Az mindennek csak a csúcsa, a munka vége és beteljesülése, a program működése.

Hogy ennek meg kell ágyazni, az talán nem is kérdés. Talán az sem, hogy az ágyazást nem árt már gyerekkorban elkezdeni. Az viszont meglepő, hogy a mindenféle színű és mindenféle szemű bábukat gyártó Lego élharcosa a nemi sztereotípiák kiépítésének.

Ott van például a játékbirodalom június-decemberi katalógusa, ami az a mai 3-5 éveseknek, mint ami a 10+-osoknak volt a Harry Potter úgy másfél évtizeddel ezelőtt és amit a Galaxis útikalauz stopposoknak jelent nem is tudom pontosan behatárolni, hogy kiknek és mikor, úgy érzem, mindig és mindenhol.

Mindegy.

A fiam és óvodástársai ennek a katalógusnak köszönhetően mindent, értsd MINDENT tudnak a Star Warsról, a Ninjagoról, a Minecraftról és még ki tudja, mi mindenről. A fiam erről beszél éjjel és nappal, evés és fürdés közben, a buszon és a kocsiban, és persze folyamatosan azt sorolja, hogy karácsonyra, születésnapra melyik méregárú tárgyakat kéri majd meg. Amikor viszont bemegyünk egy játékboltba, hogy a rongyosra olvasott, majd elvesztett picilegósújságot pótoljuk, akkor a legók már egyáltalán nem érdeklik, neki szerencsére tényleg az újság jelent mindent, értsd MINDENT.

És hát van is ebben valami szép, a katalógus ugyanis ingyen van, míg a legók több, mint nem. Így viszont az előbbi bárki számára és szinte bárhol hozzáférhető, aminek köszönhetően a fiam ugyanúgy részese lehet az erről való diskurzusnak, mint azok, akiknek ezek a játékok meg is vannak.

Csak hát ahogy a kortársak, úgy a fiam fejében is benne lesz az a tanítás, amit a Lego ad a nőkről, akiktől azért nem árt félni. 

Merthogy van itt egy bizonyos Bansha, a Ninjago első női karaktere (végül is sosem késő, a Jóbarátokban is épp csak 213 részt kellett várni arra, hogy végre felbukkanjon egy fekete szereplő) aki a magyar leírás szerint egy "birtokolni vágyó hölgy", aki "átveszi az irányítást az elméd felett, és uralja a tested még a távolból is." Az angol szöveg még ennél is messzebb megy, a honlapon a fentieken túl az áll, hogy Bansha sikítása lavinákat és egyéb veszélyeket is okoz. Külön érdekes, hogy az egyéb karaktereknek nem tudjuk meg a nemét, nyilván mert az alapértelmezett nem a férfi és hát az is van még, hogy ugyan a többiek is bírnak fegyverekkel és szupererőkkel, de azok csak olyan mezei képességek, mint a sebesség, eszközhasználat vagy éppen a különleges észjárás.

Arra, hogy az emberek felett uralkodjon, csak a nők képesek.

Szóval jobb velük vigyázni.

Mi azért próbálunk dacolni a rendszerrel.

Ma, ahogy jöttünk haza a feleségemmel, a buszon elmeséltük egymásnak a napjainkat, ő beszámolt az officelife nyűgjeiről, én pedig megosztottam vele öltöztetési és vacsorafőzési dilemmáimat.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Sötét középkor

A Kopp családbanalegboldogabbazember Mária nevével fémjelzett Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom szervezésében idén került második alkalommal megrendezésre az Apa (is) csak egy van! konferencia. Impozáns helyszín (Magyar Tudományos Akadémia), impozáns előadók (miniszter (najó, ő végül aznap lemondta, elnök, főtanácsadó, kriminológus, egyházi ember, szakértő, orvos, és néhány - köztük egy nem is annyira impozáns - pszichológus) és nem utolsósorban isteni szendvicsebéd (nekem a legjobban a sűrű balzsamecettel megkent, camembert-szeletes kalács ízlett, de finom volt a zsidótojásos is, bár ezt ott biztos tojáskrémnek hívták és a mozzarellás paradicsomos is, viszont furcsa mód a sült pulykás nem ízlett annyira, pedig attól vártam a legtöbbet, na mindegy).

Célja a mozgalomnak, hogy a kívánt, tervezett gyerekek meg is szülessenek, a konferenciának pedig, hogy megmutassa, hogy apák is vannak.

Mindezzel vitatkozni aligha lehet, hiszen ki ne szeretné, hogy a kívánt, tervezett gyerekek megszülessenek, és hát mitagadás, mi, apák, tényleg vagyunk. Ez ugye evolúciósan, történetileg, biológiailag, vallásilag aligha vitatható.

Hogy ezt mennyire így gondolja a Mozgalom, ki is adatta az APA-füzet, majd az APA-füzet II - Micsoda változás! című - figyelem! - füzeteket Andrek Andrea és Léder László pszichológusok gondozásában. Az édesen illusztrált és ingyen letölthető szövegek üzenete egyrészt az, hogy az apaság nem a gyerek két éves korában és nem is a gyerek születésekor, hanem a terhességgel indul, másrészt, hogy nagyon fontos, hogy a szülők közös döntéseket hozzanak, hogy meg tudják egymással őszintén beszélni a kétségeiket, aggodalmaikat, szorongásaikat, félelmeiket. Az emancipációt persze túlzás lenne ezen az elképesztően macsó, patriarchális és sovén társadalom torkán lenyomni, ezt a szerzők helyesen ismerték fel, ezért aztán nem is mennek messzebb annál, minthogy az apa segítse az anyát amiben és ahogy tudja. Ha a pelenkázás undorítja, hát ne pelenkázzon, majd megcsinálja az anya, akinek - ugye - ebben nincs döntési lehetősége.

Hogy még ez is milyen távol áll a konferencia által vázolt valóságtól és irányvonaltól, azt jól bizonyítják az előadásokon és a kerekasztal-beszélgetéseken elhangzottak.

Volt itt ugyanis minden.

Szemérmetlen kormánypropaganda (Székely András, a Mozgalom vezetője), magyarokból, értsd, fehéremberből kifogyó Kárpát-medence, bölcsődébe taszajtott gyerekek és a születési rátát megtizedelő abortusz-engedélyezés a 60-as évekből (Benda József, közoktatási szakértő, az OFI főigazgatói tanácsadója), a keresztény egyházak nemi egyenlőségét hirdető igéi az elmúlt 2015 évből és a múlt emberei, akik még 20 évesen szültek, hogy dédszülők is lehessenek, bezzeg a ma embere, aki 65 évesen meghal (Papp Miklós, a Sapientia Családteológiai Intézet vezetője), értelmetlennek tartott kvótarendszer, a születésszám érthetetlen növekedése Franciaországban, evolúciósan belénk kódolt túlélési és szaporodási ösztönök szemben a hedonista kíváncsisággal, démonizált férfiak, akik túl azon, hogy a munkaerőpiac legalsó és legfelső szintjein is felül vannak reprezentálva, még az egész rendszer áldozatai is és nők, akik a hatalmon kívül már mindent elértek (Tamási Erzsébet, kriminológus, Országos Kriminológiai Intézetnél), fiút evolúciósan nemző férfiak (Túry Ferenc, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének vezetője) valamint érzelmi és egészségi védelmet nyújtó család és a házasság, no meg szép ötlet, hogy az apák is bent aludhassanak a gyerekeikkel a kórházban, de azért inkább ne (Velkey György, a Magyar Kórházszövetség elnöke).

Bezzeg a régi szép időkben.

Amikor még voltak nemi különbségek. Amikor még született a magyar és nem fogyott. Amikor még mindkét nem elfogadta a neki szánt társadalmi pozíciót. Amikor az apák keresték a kenyeret, a nők meg szülték a gyereket. Amikor a férfiak felé a nők még egyértelmű elvárásokat közvetítettek.

Akkor minden szép és jó volt.

És mivel a konferencia egyáltalán nem adott lehetőséget a kérdések feltételére, ezért egyrészt a nem is annyira impozáns pszichológus a szünetekben jól kipuffogta magát részben Léder Lászlónak, de főleg Andrek Andreának, akik előadásaikkal azért megpróbálták puhítani a konferencia múltba és hazugságokba révedését, másrészt az utolsó kerekasztal-beszélgetésben el is mondhatta,

• hogy fogalma sincs, hogy a nemi jellegeken túl mit is jelent férfinak lenni,
• hogy azért azon talán már érdemes lenne túllépni, hogy akkor is cukik vagyunk, ha a télen születő gyerekünknek nyári ruhákat viszünk a kórházba,
• hogy a gyerekek nem ismerik a nemi sztereotípiákat, nekik tényleg tök mindegy, hogy ki mosogat és szerel,
• hogy a család nem feltétlenül egy férfiból, egy nőből és minimum egy gyerekből áll.

Azt viszont nem tudta elmondani,

• hogy mi van, ha nem csak egy apa/anya van,
• hogy a kvótarendszernek nem mindenhol és nem mindig és nem örökké van értelme, de mondjuk, ha az országgyűlés nemi összetételéről van szó, akkor onnan rögtön ki is lehetne vezetni, amint a nők ottani aránya eléri mondjuk az 50%-ot,
• hogy a népek és kultúrák keveredéséből hosszú távon nagyon rossz még nem származott,
• hogy azért azt csak elismerhetjük, hogy a mai emberek általában tovább élnek, mint a XX. század első felében születettek, még ha ez épp Papp Miklós nagypapájára nem is volt igaz,
• hogy bár egyáltalán nem ismeri egyik vallást sem, de mintha mindegyik egyházban a vezetők és emberek azért valahogy mégis inkább férfiak szoktak lenni,
• hogy már a pápa is megbocsátható és megbocsátandó bűnnek tekinti az abortuszt, arról nem is beszélve, hogy a mozgalom célja is az, hogy a tervezett, kívánt gyerekek szülessenek meg,
• hogy nem tudja, hogy mi az a minden, amit a nők a hatalmon kívül elértek,
• hogy egyáltalán nem érzi, hogy démonizálva lenne (a társadalom által? a nők által?),
• hogy az, hogy a bányákban tényleg inkább férfiak dolgoznak, még nem jelenti, hogy ez igaz a varrodákra, gyártósorokra, paplan- és rongykészítő vállalatokra is, nem is beszélve az iskolákról, fodrászatokról, boltokról, postákról, bankokról, ahol a frontoffice-ban szintén szinte csak nők dolgoznak,
• hogy a kíváncsiság az emberre általánosan jellemző motívum, mindig is a miénk volt, az nem valami XXI. századi melléktermék,
• hogy nem a bölcsődéktől lesznek boldogtalanok a gyerekek felnőttkorukra,
• hogy pontosan tudjuk, hogy mitől nő a szülési ráta Franciaországban, és nem, nem a bevándorlók miatt,
• hogy azért a mai ember mindennapjai, főleg a világnak ezen a részén, már nem annyira a túlélésért folytatott küzdelemmel telik,
• hogy ha a család ekkora boldogságot jelent, akkor miért ilyen magas a válási arány,
• hogy a család nem biztos, hogy együtt jár a boldogsággal, ami viszont egyrészt nem egyösszetevős, másrészt elég sokféleképpen lehet mérni,
• hogy miért változott meg a meghívottak listája és a konferencia egész struktúrája úgy az utolsó pillanatban, hogy erről még a meghívott előadókat sem tájékoztatták, így ő például aznap reggel tudta csak meg, hogy nem is azokkal fog egy kerekasztalnál ülni, akikből otthon, előző nap gondosan felkészült,
• hogy nem érti, hogy egy ilyen konferenciára miért nem hívtak meg szociológusokat, szociálpszichológusokat, esélyegyenlőségi szakértőket, történészeket, gazdasági szakembereket is, akik releváns, reprezentatív és valid kutatási eredményekről számolnak be,
• hogy mit keresett egy ilyen konferencián egy kriminológus, 
• hogy a védőfaktor egy és nem két szó, a kulturális szót pedig rövid u-kkal írjuk, végül
• hogy egyáltalán nem érti, hogy mire utal a mozgalom neve.

Ahelyett tehát, hogy a konferencia az esélyegyenlőséget, a kölcsönös emancipációt, az apák gyedre menését, az anyák munkahelyi reintegrációját, a nemi sztereotípiák és mítoszok leépítését támogatta volna, és néha kitekintett volna európai gyakorlatokra, sorra építette vissza és fel a súlyos XV. századot.

(Kép forrása: http://www.oszk.hu/rendezvenyek/harom-kiralylany
Gif forrása: gifszinhaz.hu)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: