Épületek összedőlnek, emberek meghalnak, perek elvesztődnek, gyerekek nem tanulnak meg számolni, mégis esik az eső, nem működik az app, lezuhan a repülő. Az emberek hibáznak. Kivéve a pszichológus. Ő nem. Minden vágyam és ész érv ellenére a visszajelzések maximálisan azt erősítették meg, hogy a legritkább esetben tévedtem (dehogy!), mindent okkal csináltam (dehogy!), ha mégsem, hát a kliens nem volt elég kooperatív, motivált a terápián való részvételhez (aha, de ki nem tette együttműködővé, motiválttá?). Úgy kell neki!
Szerintem ebből a kognitív disszonanciaredukciós koncepcióból nőtte ki magát az az ötlet is, hogy nem kell tökéletes szülőnek lenni, elég, ha az ember épp csak elég jó (vö.: Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő)
De ez félreértésre ad okot. Nem azért nem kell ugyanis tökéletesnek lenni, mert az rossz, vagy hülyeség, hanem azért, mert nem lehet. Idegesek leszünk, csapkodunk, kiabálunk, következetlenek vagyunk. Nincs tehát másról szó, mint arról, hogy el kell fogadni, előre kell tudni, hogy még a pszichológus szülő is hibázik olykor. De nem ettől lesz valaki elég jó.
Hanem azt hiszem, de tényleg csak hiszem, hogy attól, hogy a szülő, amikor a gyerekével van, akkor tényleg vele van. Nem akar közben mást csinálni, nem letudni akarja a gyerekkel töltött órákat, hanem valóban vele akar lenni. Szó sincs persze arról, hogy gügyögni kell, és arról sem, hogy egy telefont se lehet felvenni. Egyszerűen csak rá kell hangolódni a gyerekre, ha az ember már egyszer vele van.
Ez persze könnyű akkor, ha a szülő csak nyaral a gyerekével. Annak a szülőnek, aki csak hétvégén teljesít. Akkor könnyű lemondani minden másról. Akkor könnyű kreatívnak és rugalmasnak lenni. A másik szülőnek viszont, aki a hét maradék részét tolja végig a gyerekével, annak már kevésbé jó látni, hogy neki messze több szar jut. Akkor az ember már kevésbé tud tiszta lappal reboot-olni egy-egy markánsabb hiszti után.
És itt jön a következő probléma, mert oké, a hisztinek előbb-utóbb vége van, ott már fel lehet lélegezni. Az igazán izgalmas kérdés, hogy mi van a hiszti előtt. De mivel a tudomány ezzel a kérdéssel kapcsolatban egyelőre nem igazán akar elmozdulni az elméletek adta biztonságos mezőből, ezért én is csak az alatta-kérdéssel foglalkozom.
Nyilvánvaló, hogy csak a türelem és a sziklaszilárd idegrendszerrel végigvitt reframing, no meg az idő múlása képesek véget vetni egy hisztériának, de minthogy a türelem a hisztik előrehaladtával egyre szűkösebb jószág, az idegrendszer meg egyre lazábban omlik össze, ezért az ember alternatív megoldásokra gondol. És tényleg, mennyivel egyszerűbb lenne már odacsapni egyet. Hát érti az a gyerek a szót, nem? Belátja már a dolgok következményeit, nem? Simán tud várni pár percet, nem? Ő is megérti már, hogy koszos kézzel nem piszkálja a száját, hát két héttel korábban is azért lett az aftája, nem?
Hát az a baj, hogy nem. Ha már értené, belátná, tudna, megértené, emlékezne, akkor nem csinálná. De ugyanúgy próbálgatja magát, ahogy a szülő is, aki pedig - figyelem! semmi feltételes mód - pontosan tudja, hogy azzal, hogy idegesen ismételget, csapkod, kiabál, esetleg tényleg odacsap, semmit sem old meg, viszont megvan rá az esély hogy a.) elhúzza a hisztit és/vagy b) ezzel újabb hisztit okoz és/vagy c) olyan mintát közvetít, amit aztán igazán nem akart volna. Ennek ellenére ilyenkor nem foglalkozunk az olyan utópisztikusnak tűnő tényezőkkel, mint például, hogy mennyire lesznek jófejek a gyerekeink felnőtt korukra, pedig a hisztire való szülői reakció elég meghatározó lehet a fejlődés további menetében, ugyanis ilyenkor érti meg a határokat, a szabályokat, a normákat, a kereteket, és hát nincs mese, a düh dühöt, a kiabálás meg kiabálást szül, minden újabb kiabálással megerősítjük a gyerekünket abban, hogy kiabálni lehet, a kiabálás normális, a viselkedésrepertoár szerves része.
És ami még igazán szomorú, hogy abban sincs különbség szülő és gyereke között, hogy mindkettő pont ugyanannyira veszíti el az önmonitorozás képességét, illetve akkor már egyiknek sem lesz fontos, hogy a társas közeg pozitívan ítélje meg őket. Ezek persze egy bő két éves gyereknél elég kezdetleges funkciók, de azért azt egy ennyi idős gyerek is pontosan tudja már, hogy mikor cuki, mikor vicces, a felnőtt meg aztán pláne pontosan tudja, mikor az, sőt. Ő még azt is tudja, mikor nem.
A hiszti mindent felülír. Akkor hirtelen mindkét oldalon megszűnik a nárcizmus. S bár a hiszti hosszúra nyúló pillanataiban a szülő meg van győződve az ok-okozati folyamat fordítottjáról, az elég rossz szülő ilyenkor létrehozza az elég rossz gyereket.
A hiszti kell, része a gyerekfejlődésnek és része a szülőfejlődésnek. A mi feladatunk, hogy a reakciónk által mederbe tereljük a gyerekeinket. Az ijesztő a dologban, hogy a meder pont olyan lesz, mint amilyenre mi ássuk, ezért csak óvatosan azzal a lapáttal!
De ez félreértésre ad okot. Nem azért nem kell ugyanis tökéletesnek lenni, mert az rossz, vagy hülyeség, hanem azért, mert nem lehet. Idegesek leszünk, csapkodunk, kiabálunk, következetlenek vagyunk. Nincs tehát másról szó, mint arról, hogy el kell fogadni, előre kell tudni, hogy még a pszichológus szülő is hibázik olykor. De nem ettől lesz valaki elég jó.
Hanem azt hiszem, de tényleg csak hiszem, hogy attól, hogy a szülő, amikor a gyerekével van, akkor tényleg vele van. Nem akar közben mást csinálni, nem letudni akarja a gyerekkel töltött órákat, hanem valóban vele akar lenni. Szó sincs persze arról, hogy gügyögni kell, és arról sem, hogy egy telefont se lehet felvenni. Egyszerűen csak rá kell hangolódni a gyerekre, ha az ember már egyszer vele van.
Ez persze könnyű akkor, ha a szülő csak nyaral a gyerekével. Annak a szülőnek, aki csak hétvégén teljesít. Akkor könnyű lemondani minden másról. Akkor könnyű kreatívnak és rugalmasnak lenni. A másik szülőnek viszont, aki a hét maradék részét tolja végig a gyerekével, annak már kevésbé jó látni, hogy neki messze több szar jut. Akkor az ember már kevésbé tud tiszta lappal reboot-olni egy-egy markánsabb hiszti után.
És itt jön a következő probléma, mert oké, a hisztinek előbb-utóbb vége van, ott már fel lehet lélegezni. Az igazán izgalmas kérdés, hogy mi van a hiszti előtt. De mivel a tudomány ezzel a kérdéssel kapcsolatban egyelőre nem igazán akar elmozdulni az elméletek adta biztonságos mezőből, ezért én is csak az alatta-kérdéssel foglalkozom.
Nyilvánvaló, hogy csak a türelem és a sziklaszilárd idegrendszerrel végigvitt reframing, no meg az idő múlása képesek véget vetni egy hisztériának, de minthogy a türelem a hisztik előrehaladtával egyre szűkösebb jószág, az idegrendszer meg egyre lazábban omlik össze, ezért az ember alternatív megoldásokra gondol. És tényleg, mennyivel egyszerűbb lenne már odacsapni egyet. Hát érti az a gyerek a szót, nem? Belátja már a dolgok következményeit, nem? Simán tud várni pár percet, nem? Ő is megérti már, hogy koszos kézzel nem piszkálja a száját, hát két héttel korábban is azért lett az aftája, nem?
Hát az a baj, hogy nem. Ha már értené, belátná, tudna, megértené, emlékezne, akkor nem csinálná. De ugyanúgy próbálgatja magát, ahogy a szülő is, aki pedig - figyelem! semmi feltételes mód - pontosan tudja, hogy azzal, hogy idegesen ismételget, csapkod, kiabál, esetleg tényleg odacsap, semmit sem old meg, viszont megvan rá az esély hogy a.) elhúzza a hisztit és/vagy b) ezzel újabb hisztit okoz és/vagy c) olyan mintát közvetít, amit aztán igazán nem akart volna. Ennek ellenére ilyenkor nem foglalkozunk az olyan utópisztikusnak tűnő tényezőkkel, mint például, hogy mennyire lesznek jófejek a gyerekeink felnőtt korukra, pedig a hisztire való szülői reakció elég meghatározó lehet a fejlődés további menetében, ugyanis ilyenkor érti meg a határokat, a szabályokat, a normákat, a kereteket, és hát nincs mese, a düh dühöt, a kiabálás meg kiabálást szül, minden újabb kiabálással megerősítjük a gyerekünket abban, hogy kiabálni lehet, a kiabálás normális, a viselkedésrepertoár szerves része.
És ami még igazán szomorú, hogy abban sincs különbség szülő és gyereke között, hogy mindkettő pont ugyanannyira veszíti el az önmonitorozás képességét, illetve akkor már egyiknek sem lesz fontos, hogy a társas közeg pozitívan ítélje meg őket. Ezek persze egy bő két éves gyereknél elég kezdetleges funkciók, de azért azt egy ennyi idős gyerek is pontosan tudja már, hogy mikor cuki, mikor vicces, a felnőtt meg aztán pláne pontosan tudja, mikor az, sőt. Ő még azt is tudja, mikor nem.
A hiszti mindent felülír. Akkor hirtelen mindkét oldalon megszűnik a nárcizmus. S bár a hiszti hosszúra nyúló pillanataiban a szülő meg van győződve az ok-okozati folyamat fordítottjáról, az elég rossz szülő ilyenkor létrehozza az elég rossz gyereket.
A hiszti kell, része a gyerekfejlődésnek és része a szülőfejlődésnek. A mi feladatunk, hogy a reakciónk által mederbe tereljük a gyerekeinket. Az ijesztő a dologban, hogy a meder pont olyan lesz, mint amilyenre mi ássuk, ezért csak óvatosan azzal a lapáttal!
.gif)
.gif&description= A pszichológia - és azon belül talán a pszichoanalízis leginkább - tényleg fantasztikus dolgokra képes. Többek között arra, hogy a nyel...){kind=link}