Kincs, ami nincs

Nagy dolog történt a napokban. A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) Nők Lehetőségei - Rangsor az Európai Unióban címmel publikálta kutatási eredményeit. Merthogy elkészítette a Nők Lehetőségei Rangsor az Európai Unióban KINCS Nők Lehetőségeit Vizsgáló Indexét, azzal pedig jól megmérte, hogy milyen is kis hazánkban nőnek lenni.

Én nem vagyok nő, tehát nem tudhatom, iszom is a kutatás minden szavát. És mivel még Chaka Khan vagy Withney Houston sem minden nő, ezért aztán szerintem a nők is igyák ennek a kutatásnak minden szavát.

Merthogy az jött ki, hogy Magyarországon a nők

• a munkaerőpiacon,
• az oktatásban, képzésben,
• az egészségügy területén,
• a szüléshez kötődően és 
• a közéleti befolyás területén

nagyon jó helyet foglalnak el.

Nagyon. Jót.

Olyannyira, hogy a 27 uniós tagállamra és az Egyesült Királyságra kiterjedő kutatás a második (2.) helyre pozicionálta Magyarországot Finnországgal holtversenyben. Felettünk már csak Svédország pöffeszkedik, alattunk pedig Bulgária és Franciaország kullog. Szintén holtversenyben.

Van egy másik tér-idő-kontinuum is, amiben viszont egész más eredmények jöttek ki.

Egy, a világ 153 országára kiterjedő kutatás Magyarországon a 105. helyre pozicionálta az alábbi területeken elért eredményeket figyelembe véve:

• gazdasági részvétel és lehetőség
• iskolai végzettség
• egészség és túlélés
• politikai részvétel

Sajnos ha ugyanazokat az országokat vesszük figyelembe, mint amiket a KINCS is figyelt, akkor az jön ki, hogy nincs Magyarország mögött európai ország. Európában legközelebb hozzánk a 90. és 91. helyet elfoglaló Málta és Ciprus van, a V4-ek fényévekre: Csehország (Csehia?) a 78., Szlovákia a 63., Lengyelország a 40. 

De akkor, ha első ránézésre a két kutatás hasonló dolgokat vizsgált, s ha mindkét kutatásban szerepelnek ugyanazok az országok, akkor hogy jöhetett ki ennyire más eredmény?

Kezdjük néhány ténnyel.

A KINCS-et a magyar Kormány hozta létre 2018-ban, a World Economic Forum egy nemzetközi, független, nem-kormányzati szervezet, ami 1971 óta létezik. a KINCS 2021-ben publikálta először a Nők Lehetőségeit Vizsgáló Indexét (NLV), a WEF 2006 óta méri a Global Gender Gap Indexet (GGG). 

Az NLV 27 országot vizsgál, a GGG 153-at. A KINCS elsősorban azzal foglalkozik, "Magyarországon világra jöjjenek a kívánt és tervezett gyermekek, a népesedési problémáink megoldására megtaláljuk a legmegfelelőbb és leghatékonyabb válaszokat, valamint elérjük azt, hogy az országot megtartó családok még inkább megerősödjenek, sokasodjanak és bővüljenek", a WEF pedig azt mondja magáról nagyjából, hogy az üzleti, politikai, tudományos és a társadalom egyéb vezetőivel együtt azon dolgoznak, hogy a világ egy jobb hely legyen.

Mindkét szervezet elég sok kutatást végez, a KINCS kormányzati intézkedések hatásait vizsgálja elsősorban, a WEF kutatásai a gazdasággal foglalkoznak, és hát nyilván a WEF jóval több kutatásnál jár, de ez nem nagy kunszt, hiszen jóval idősebb szervezetről van szó.

De akármennyire is különböznek ők ketten egymástól, a fiatalabb szervezet most mégis elkezdte azt kutatni, amit az idősebb is szokott. Teszi ezt talán nem véletlenül.

Muszáj volt ugyanis valami biztatót mondani a nők hazai helyzetéről, mert.

Mert a 2018-ban Nőügyek 2018 címmel megjelent hazai, reprezentatív kutatás a Friedrich-Ebert-Stiftung jóvoltából arra mutatott rá, hogy nagyon nehéz Magyarországon nőnek lenni. Erről egyébként itt és itt írtam, itt pedig beszéltem.

Mert az idén alapítvánnyá szerveződött Nem tehetsz róla, tehetsz ellene, Pető Andrea, a Másállapot a szülészetben vagy éppen a WMN - hogy csak néhány dolgot említsek - rendszeresen posztol, publikál arról, hogy milyen is Magyarországon nőnek lenni, hogy hány módja van a nők hátrányos megkülönböztetésének, megalázásának, hogy milyen gyakran esnek nők kapcsolati vagy családon belüli erőszak áldozatául, hogy hány nőt öl meg élettársuk, hogy hány nőt abuzálnak szexuálisan, hogy milyen mondatokkal és tettekkel alázzák a szülő nőket, hogy mennyivel keményebben érintette a nőket a pandémia okozta bezártság, hogy mennyire a nőkre hárul a láthatatlan munka és az érzelmi házimunka. Ezek mind pártfüggetlen szervezetek.

De még az állami KSH is rendszeresen olyan jelentéseket publikál, amikből az derül ki, hogy Magyarországon bizony elég konzervatív értékrendet vallanak az emberek. Férfiak és nők egyaránt. Nem ismerem persze az összes kutatásukat, de egy 2002-es, egy 2009-es, egy 2014-es és egy 2018-as kutatás eredményeivel kapcsolatban azért eléggé képben vagyok, azok nagyjából mind ugyanazt hozták ki. És ezek a konzervatív értékrendek arról szólnak, hogy bizony az egész családnak, beleértve a nőt is, jobb, ha a nő otthon marad a gyerekekkel, mindenkinek jobb, ha a nő a családját a karrierje elé helyezi. Különösen a gyerek három éves kora előtt. Kérdés, hogy ha az egy-több gyerekével minimum három évet otthon marad, akkor utána hova tud visszamenni.

Ott van a Gender Equity Index, amiben szintén komoly lemaradást mutatunk az uniós átlaghoz képest. 

És hát persze ott a GGG-index is.

Ezek vannak az egyik oldalon és ezek mind-mind egy irányba mutatnak.

via GIPHY

A másik oldalon viszont ott van például az Axióma Kulturális Alapítvány által készített Hogyan lehet sikeres egy nő? című (igen, ebben beszélt Novák Katalin) és a Milyen férfira vágynak a nők? című kisfilm, mindkettő a hagyományos nemi szerepek, hagyományos nemi szerepelvárások fontosságáról szó. Aztán ott van az a tény is, hogy a hatalom megszüntette a gender-szakokat, no meg ott vannak magas rangú politikusok és mindenféle hírességek nőkkel kapcsolatos gondolatai is. Megalázó, kirekesztő, lealacsonyító, lenéző, súlyosan szexista gondolatai.

És végül ott van a Jobb Veled Alapítvány által elkészített Boldogságtérkép is, ami azt hozta ki, hogy a nők alapvetően boldogabbak, mint a férfiak. A kutatással kapcsolatos kritikáimat itt fogalmaztam meg.

Erre a vonalra tökéletesen fekszik a KINCS eredménye.

Nos, ezek is mind egy irányba mutatnak. Csak éppen az ellenkezőbe.

Fontos, hogy ezek mind nem pártfüggetlen szervezetek. S fontos, hogy a KINCS friss publikációja sem semlegesen indul. Hanem így: 

A KINCS Nők Lehetőségeit Vizsgáló Európai Uniós Rangsor kialakításának célja az volt, hogy az Európában megszokott, a nőket és a férfiakat sokszor egymással is szembeállító, gender szemléletű kimutatásokkal szemben olyan rangsort készítsen, amely kizárólag a nőket érintő, a nőket előnyös helyzetbe hozó lehetőségekre hívja fel a figyelmet.

De legyünk jóhiszeműek, tegyük fel, hogy így van, tegyük fel, hogy az EU tényleg szembeállítja a férfiakat és a nőket. De ha ez egy tudományos anyag, akkor nem illene odaírni hozzá egy forrást? S ha már itt tartunk, a KINCS publikációját nem tudjuk, ki írta. Egy név sincs az anyagban. Ami azért is furcsa, mert a KINCS többi kutatásánál mindezek az információk, ahogy az lenni szokás, a publikációk szerves része.

Node most jöjjenek az egyes tételek. Szépen sorban.

• A nők egészségügyi lehetőségei

A születéskor várható élettartam teljesen érvényes kritérium, de mi van az életminőséggel, különösen az idősek életminőségével? És mi van azzal, hogy mennyire csökken a várható élettartam az életkor előrehaladtával? És miért pont a HPV-oltást és a védőnői ellátást mérték? Merthogy erre nincs/sincs magyarázat az anyagban. Persze, fontos tételek ezek, a védőnői ellátás tényleg egyedülálló, sőt, elengedhetetlennek is tartom. Az már más kérdés, hogy - önhibájukon kívül - nem mindig tudják ellátni a feladatukat. Sok házi gyermekorvos nem veszi komolyan ezt a szakmát, sok anya nem engedik őket be, nem veszik figyelembe az ajánlásaikat.

De és mi van a menstruációs szegénységgel? Mi van az egyedülálló nők egészségügyi helyzetével? Mi van az alacsonyan képzett nők egészségével? Területekkel, amiket nem vizsgált a KINCS, területekkel, amiket vizsgál a WEF. Mi van a táplálkozási zavarokkal, testképzavarokkal, lelki egészséggel? Területekkel, amiket egyik sem vizsgál.

• A nők képzési lehetősége

Sok a diplomás nő Magyarországon. De hol helyezkednek el? Mikor ütik be a fejüket az üvegplafonba? Mi van a hátrányos helyzetű nők képzési lehetőségeivel? Mi van az akadémiai életben lévő nőkkel? Jutnak ők tanszékvezetői szint fölé? Milyen társadalmi tényezők hátráltatja őket abban, hogy haladjanak az egyetemi ranglétrán? Mi az egyetemi tanárok aránya? És a dékánok, rektorok aránya? Nem dékánhelyetteseké, rektorhelyetteseké! 

• A nők munkaerőpiaci lehetőségei

Itt egyből a négygyermekes anyák (nem családok) SZJA-mentességét emeli ki a KINCS-kutatás, mint a nők számára kivételes lehetőség, de mi van az első három gyerek esetében? Sőt, az első kettőében? A hazai tapasztalat inkább az, hogy  jövedelmi szegénység szempontjából az ötödik helyen vagyunk, ami egyébként elég jól hangzik, de azért érdemes lenne az eloszlást, szórást is megnézni. Én tényleg nem voltam jó statisztikából, de van itt még medián is, ami szintén informatív lenne, mint ahogy a szélső értékeket is érdemes lenne megmutatni egy olyan országban, ahol egyébként bő hárommillióan (!) élnek a létminimum környékén vagy alatta. Ja, igen, a KSH egy ideje ezt a kategóriát nem méri.

És mi van a foglalkoztatottsági rátában megfigyelhető hatalmas szakadékkel? Mi van a gyerekes és gyerektelen nők foglalkoztatottsága között megfigyelhető különbségekkel? Mi van a nők munkaerőpiaci kizsigerelésével? Mi van az alternatív munkavégzési lehetőségekkel? Mi van a nők STEM- (tudományos, technológiai, mérnöki és matematikai) területekről való kiesésével? Mit kiesésével, bent sem voltak soha! 

Mi van a fizetésbeli különbséggel? Mi van azzal, hogy milyen gyorsan haladnak előre a nők a munkaerőpiaci ranglétrán? Mekkora hézagot üt a karrierjükbe a három éves gyes? Mi van a nők lakhatási szegénységével? Mi van az egyedülálló nők anyagi helyzetével? Mi van az érzelmi házimunkával és a láthatatlan munkával? Mi van az idős és vagy beteg rokonok gondozásával, ápolásával?        

• A szüléshez kapcsolódó lehetőségek

Az NLV szerint itt első helyen vagyunk, de megint. Kiragadott szempontok alapján, amik nem fedik le a teljes spektrumot. Közel sem. A szüléshez kapcsolódó lehetőségeket nem lehet a gyes-policy alapján bemutatni. De még ha ez alapján mutatja is be, akkor muszáj megemlíteni, hogy akkor a nők bizony kiesnek a munkaerőpiacról. Nem említi a gyed extrát, ami pedig középosztály felett igenis fontos intézkedés volt, igaz, alatta viszont sajnos üres ígéret. Nem foglalkozik a kórházi szülés viszontagságaival, a kötelező gátmetszéssel és egyéb, erőszakos, de sokszor indokolatlan szülészeti erőszakkal, a kiemelkedően magas császármetszési aránnyal, a hálapénzzel, az otthonszülés ellehetetlenítésével.

• Nők közéleti szerepvállalása

Finoman rejteget itt az NLV. Azt mondja, hogy sehol sem éri el a női képviselők parlamenti aránya az 50%-ot. Ez igaz, persze, de azt már nem mondja el, hogy ez az arány Magyarországon a közelében sincs a a minden másodiknak - mindössze 12,5 aprócska százalékról beszélünk. 174 férfi és 25 nő ül a Parlamentben. Ha jól számoltam. A magyar miniszterek aránya szánalmas, de összehasonlításban nem is annyira rossz, a 14 miniszterből 3 a nő, ez 21%. A 71 államtitkár esetében még ennél is jóval bénább a nők aránya, az államtitkárságok kevesebb, mint felében összesen nyolc darab női államtitkár van. Az 11 csöpp százalék. Ezekre a jelentés már persze nem tér ki. A helyettes államtitkárokat már nem számoltam meg. 

Izgalmas kérdés a női vezetők aránya is. Itt, az elemzés szerint hatodikok vagyunk, ami nem is rossz, csak éppen nem tudjuk, hogy ezek a vezetők milyen szintű vezetők. Középszintűek, vezetőhelyettesek, felsővezetők? Titkárságvezetők vagy igazgatók? Általános iskolák vezetői vagy IT-cég vezetői? Mind fontos pozíció, de ha az általános iskolák igazgatói inkább nők, a gimnáziumoké inkább férfiak, akkor azért ezzel bőven lenne mit foglalkozni. Miközben persze azt is látni kell, hogy ebben az esetben az arány a nők javára billenne, mivel jóval több az általános iskola, mint a gimnázium.

Hogy akkor most van kincs vagy nincs, azt mindenki döntse el magának, nekem mindenesetre kicsit olyan, mintha az alapján vonnék le következtetést a magyarok gazdagságára, hogy mennek-e a magyarok boltba. Ha mennek, akkor van pénzük, ha nem, akkor nincs. 

Hogy milyen boltba mennek, milyen gyakran, ott vásárolnak-e bármit is, ha vásárolnak, akkor mennyit és milyen minőségűt, az nem számít.

Merthogy azok a kérdések, amelyekkel az NLV foglalkozik, kiragadott kérdések. Az EUROSTAT, az ECDC, a MISSOC, az OECD és a többi hely, ahonnan az NLV az adatait vette, hatalmas adatbázisokkal dolgoznak. De hát a kutatás nem cherry picking, az egyes tényezők kiemelése nem lehet ennyire önkényes, mint ahogy az sem, hogy miért jár 0, miért 0,5 és miért 1 pont.

Arról nem is beszélve, hogy egyébként azok a kérdések, amelyekkel az NLV nem foglalkozik, de mások igen, azok nem a nemeket szembeállító kérdések.

De legyünk jóhiszeműek.

Vegyük észre, hogy a KINCS a kutatásban mindenhol lehetőségekről beszél. És hát a lehetőség tényleg ott van. Nincs törvény, ami kötelezővé tennék a gátmetszést. Ami tiltaná a bölcsődét. Ami tiltaná, hogy képviselőnek vagy igazgatónak menjen egy nő. A kérdés éppen ezért az kéne hogy legyen, hogy ezek a lehetőségek miért nem valósulhatnak meg?

De hát ez már gender-kérdés, amivel a gender-tudományoknak kéne foglalkozniuk, de ugye olyan szak már nincs.

Hát ha nincs, akkor pont ilyen kutatások várhatóak.

Tehát kedves nők! Értsétek meg, hogy jó nektek.

(A felhasznált kép szerkesztett kép, az eredeti innen van)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Boldogságtól ordítani, avagy szekunderszégyenem természete II.

A Jobb Veled a Világ Alapítvány évről évre elkészíti Magyarország boldogságtérképét, így tettek idén is.

Szóval idén is tudjuk, hogy az országnak melyik részei a boldogak és melyikek szomorúak, hogy a nők vagy a férfiak boldogabbak, hogy hány gyerek kell a boldogsághoz, hogy a fővárosi vagy a vidéki emberek a boldogabbak, hogy a házasok vagy az élettársi viszonyban élők a boldogabbak és hogy az erdélyi magyar nők vagy a magyarországi nők boldogabbak vagy az erdélyi magyar férfiak vagy a magyarországi férfiak a boldogabbak.

Természetesen.
Gondolom, mondanom sem kell.
Mert egyértelmű.

Akinek nem, annak itt, erre a linkre kattintva elérhetőek az idei, színes, szagos, ellentmondást nem tűrő eredmények. Olvasni sem kell sokat, csak a grafikonokon ámulni. De az ámulat kedvéért azért bemásolom ide azt, amit jó eséllyel Novák Katalin stratégái a főnökük orra alá toltak.

Ez a grafikon pedig sajnos nem az, amiről tegnap írtam. Elnézést a figyelmetlenségemért.

Így viszont, hogy pontosan megismerhettem a Novák Katalin által említett kutatást, így azt illetően, hogy a négygyerekesek a legboldogabb emberek Magyarországon, már egy árva kérdésem és kételyem sincs.

Mindössze annyi, hogy mi volt Dr. Oláh Attila, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar Pozitív Pszichológia Kutatócsoport kutatócsoport-vezető egyetemi tanárának fejében, amikor rábólintott arra, hogy belemegy, levezet, majd a saját, illetve a kutatócsoportjának nevét adja egy olyan kutatáshoz,

• ami nem reprezentatív,
• amit bárhányszor ki tud ugyanaz az ember tölteni,
• ami semmilyen ok-okozati összefüggést nem lesz képes kimutatni, kizárólag csak bizonyos együttjárásokra (korreláció) lehet majd következtetni, ha egyáltalán,
• aminél egyáltalán nem tudjuk, hogy milyen módon juttatták el a kérdőívet a célcsoport tagjaihoz, annál is inkább, mert nem tudjuk, ki a célcsoport,
• ami ugyan feltesz alapvető demográfiai kérdéseket (lakhely, foglalkozás, életkor, legmagasabb iskolai végzettség, családi állapot, gyerekek száma, anyagi jóllét), de azt már nem kérdezi meg, hogy ugyan ezek a gyerekek, már ha vannak, mekkorák,
• amiből nem derül ki, hogy a férfiak és a nők hány évesen lettek szülők,
• amiben egyetlen kérdés sincs arra vonatkozóan, hogy ezek a gyerekek milyen intézményekbe járnak, mennyi támogatást kapnak a rokonoktól, van-e bébiszitter,
• ami egy darab kérdést sem tesz fel a gyerekekről, a gyerekekkel való kapcsolatról, a gyerekekkel töltött időről,
• amiből az életminőségre vonatkozóan az ég világon semmi sem derül ki. Csak arra kérdez rá a kérdőív, hogy az esetek milyen százalékában van jól és hogy jellemezze a kitöltő az anyagi helyzetét egy hatfokú skálán,
• ami ugyan feltesz rengeteg, a boldogsággal, kiegyensúlyozottsággal, társas kapcsolatokkal, magabiztossággal kapcsolatos kérdést, de ezek között három darab fordított tétel van csak, viszont egy darab beugrató, töltelékkérdés sincs, amivel legalább egy kicsit csökkenteni lehetne a kérdőívkitöltéskor általában megjelenő emberi vágyat, hogy az elképzelt megfelelő válaszokat adjuk,
• ami a problémamegoldó képességekre, a stressz mennyiségére és annak kezelésére semmilyen módon sem kérdez rá,
• ami a fizikai és lelki egészségre nagyjából úgy kérdez rá, hogy hogy vagy?, de mindezt sehogy sem részletezi, így a kitöltők táplálkozásáról, szerhasználatáról, testmozgásáról, alvásmennyiségéről sem derül ki semmi,
• ami a munkával, munkahellyel való elégedettségre semmilyen módon sem kérdez rá,
• amiben egy darab kérdés sincs a kitöltő ingatlanára és ingóságaira, a megtakarításaira, a kulturális javakhoz való hozzáférésére, az ingatlan felszereltségére vonatkozóan,
• amiben egy darab kérdés sincs a házasságra, párkapcsolatra vonatkozóan,
• ami semmilyen módon sem kérdez rá a szabadidős tevékenységekre és mondjuk,
• ami semmilyen módon sem kérdez rá a nyaralási szokásokra?

És ez még csak maga a kutatás.

De van néhány baj a kutatás eredményeinek publikálásával is.

Például, hogy

• mivel magyarázzák, hogy a teljes mintába 4,5-szer annyi nő került, mint férfi?
• milyen arányban kerültek az egyes csoportokból a teljes mintába? Például hány négygyerekes férfi és nő töltötte ki a kérdőívet? Hány jómódú, gazdag, nagyon gazdag és szegény került a mintába? Milyen arányban voltak a budapestiek, nagyvárosiak és falusiak? Milyen arányban voltak a diplomások és a diploma nélküliek?
• miért pont erdélyi férfiak és nők kerültek bele? Felvidék? Kárpátalja? Burgenland? Délvidék? Londoni magyarok? És mi van Partiummal?
• egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy egész egyszerűen nem lehet összehasonlítani egy mélyszegénységben élő nógrádi zsákfalu munkanélküli férfi élettel való elégedettségét, fizikai állapotára vonatkozó kattintásait egy fővárosi, hatalmas szociális hálójú, havonta menedzserszűrésre járó felsővezető nő válaszaival és végül
• mi a franc is az a boldogság?

Egyébként meg: mégis hogy lehet az, hogy ilyen mértékben összecsengenek az eredmények a kormánypropagandával?

Van ugyanakkor néhány érdekes kérdés, mármint tényleg, ami a grafikonokat nézegetve felmerül:

• Hogy lehet, hogy a főiskolát végzetteknek pozitívabb a mentális egészségük, mint az egyetemet végzetteknek, miközben meg a bölcsesség (a micsoda?) rohamosan nő?
• A nők miért egészségtelenebbek mentálisan és boldogtalanabbak Budapesten, mint a férfiak?
• A nők miért lesznek bátrabbak a negyedik gyerek után, a férfiak meg ugyanekkor miért válnak bátortalanabbá?
• A magyarországi viszonyokat sejtve hogy lehet, hogy falun a legnagyobb a pozitivitás és a boldogság mértéke és Budapesten a legkisebb? Eszembe jutnak olyan címszavak, hogy munkanélküliség, kiszolgáltatottság, rosszul ellátott boltok, kulturális elszigeteltség, homogenizált sajtó, akadozó egészségügyi ellátás, kevés bölcsőde, kevés alternatív iskola, stb.?
• Hogy függ össze a bátorság és a boldogság?
• A nők boldogsága és pozitív mentális egészsége miért csökken 51-65 éves kor után, a férfiaké meg miért nő éppen ekkor?
• És végül hogy lehet, hogy a nők mindig boldogabbak, mint a férfiak, miközben meg a nemek közötti különbség az összes EU-tagállam közül nálunk a legnagyobb, a világ 149 résztvevő országa közül Magyarország a 102. helyen van?

Amikor próbáltam megszerezni a jogosítványomat 2000 nyarán, és már egy ideje forgalomban vezettem, egyszer azt találtam kérdezni Emil bácsitól, az oktatómtól, hogy ugyan már miért van egy elsőbbségadás kötelező-tábla a lámpa felett, ha egyszer ott a lámpa. És akkor, egész hirtelen, egyszer csak azt éreztem, hogy nagyon gyorsan közeledik a fejem a kormányhoz. Csak az egész jó reflexeimnek köszönhettem, hogy megfeszítettem a könyökömet, így nem fejeltem le az első generációs Suzuki Swift kormányát. Akkor esett csak le, hogy a kocsi megállt, de arra még ennél is később jöttem rá, hogy Emil bácsi fékezhette le a kocsit, hogy a következő kérdést tegye fel: Mondja csak, maga letette a KRESZ-vizsgát, ugye?

És komolyan, én teljesen jogosan kaptam Statisztika I-ből és Statisztika II-ből is kettest, utóbbin még UV-znom is kellett, de ha én egy ilyen kutatási tervvel álltam volna bárki elé az ELTE-n töltött öt évem alatt, akkor még csak ki sem röhögtek volna. Meg sem állították volna a kocsit. Egyszerűen csak megkérdezték volna, hogy Mondja csak, maga tudja, hogy ez egy egyetem, ugye?

Mindeközben Lovasi András a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalomtól megkapta és át is vette a Családok Angyala (Angelus Familiarum) díjat, amit egyébként Bagdy Emőke is megkapott, de ő legalább nem ment el átvenni a díjat. A lányát küldte a fotóra.

Erre pedig már tényleg nem lehet semmit sem mondani, csak megismételni a tegnapi zárómondatomat:

Én kérek elnézést.

via GIPHY

ps.: végül elsőre meglett a jogsim.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Buzi-e vagy?!

Ilyen és ehhez hasonló képekből bizony elég pontosan meg lehet mondani, hogy az illető buzi-e vagy sem.

Ja, nem, mert ezek a képek bizony Lombroso képei, aki nem a homoszexualitást, hanem a bűnözői hajlamot próbálta pusztán képek alapján megállapítani.

És hát a sor bizony nem vele indult, hohóó, hiszen már egész korántól kezdődően (szokásos: már a görögök is) minden kor kitermelte magának azokat a kutatókat, akik fejforma, arcszerkezet és arckifejezések alapján próbálta megmondani, hogy milyen is az ember.

Ők bizony a fiziognómusok, akiknek a tanításait manapság - ahogy azt Oláh-Bugán-féle Fejezetek a pszichológia alapterületeiből című alapműve is említi - csupán a pszichológia alvilága használja fel.

Mégis, a Stanford Egyetem két kutatója Yilun Wang és Michal Kosinski most éppen nekik szolgál hatalmas mennyiségű és kiváló minőségűnek látszó tápanyaggal, csak úgy röpül a zoo csemege a tenyérjósok, az aurahegesztők és a feketemágusok klaffogó szájába.

Hiszen mostantól tudományos bizonyítékra lelt, hogy a homoszexualitás kint ül az arcon.

Közben pedig ez a legkártékonyabb junkfoodok egyike.

És ez alól még az sem menti fel a két kutatót, hogy cikkük elején éppen ők azok, akik, ha nem is a legkeményebben, de azért bőven nekimennek a fiziognómiának. Meg az sem, hogy felhívják a figyelmünket arra, hogy vigyázzunk a neten terjengő rengeteg képünkkel, mert még a végén lebuzizik minket valaki.

Node menjünk szép sorban.

A kutatás azért készült, hogy végre kimondja, hogy a homoszexualitásról az ember nem tehet, az nem egy választott létforma, az nem döntés kérdése, hanem a terhesség során, hormonális szinten eldől már. Az persze egy másik kérdés, hogy attól még nem biztos, hogy valakiből meleg/leszbikus lesz, hogy a génállományában ott van valami. 

De még ezzel együtt is nagyon fontos ez, mert segíti a melegek elfogadását, elfogadtatását és adhat némi megértést a homofóboknak és a semleges döbbenteknek, s mivel a cikket a két kutató annak megjelenése előtt vezető nemzetközi LMBTQ szervezetekkel lemeózta (ez persze nem jelenti azt, hogy ezek a szervezetek kritizálhattak is), ezért teljes a felmentés.

Hát egy nagy lófaszt.

Mert:

• mi van a látens melegekkel?
• mi van azokkal, akik még nem tudják és mondjuk egész életükben nem is fogják megtudni?
• mi van a biszexekkel és egyéb másokkal?

És újra. És főleg. Ki mondja meg valakiről, hogy homoszexuális? Ő vagy én? Ha én annak gondolom, vagy a gép, akkor ő már az is lesz?

Ja, igen, és Kinsey óta, közel hetven éve tudjuk, hogy a homoszexualitás nem holmi bináris valami, hogy vagy az vagy, vagy nem vagy az, hanem egy nulla és hat közötti skála, ahol az emberek nagy része nem a tutihetero nullán vagy a tutibuzi hatoson van, hanem valahol a kettő között.

És még felmerül csomó kérdés, amiket szépen sorban fel is fogok tenni, csak ahhoz előbb rendesen el kell olvasnom a publikációjukat.

Csupán bruttó 47, nettó 33 oldalnyi tudomány angolul. Seperc és jövök.

Na, Maverick már így is késésben, és hát nekem is kicsit tovább tartott elolvasni, mégiscsak hétvége van, de már itt is vagyok.

Szóval szerintem ez az egész egy nagy kamu.

Műtermék úgymond.

Mert azt csinálták, hogy fogtak egy amerikai (USA) randioldalt, onnan letöltöttek 35.326 képet, amikből egy gép tényleg elég komoly megbízhatósággal megmondta, hogy melyik meleg és melyik nem.

Nade most komolyan. Ha én csajozni akarnék egy randioldalon, akkor nyilván olyan képet tennék fel magamról, amin a legvonzóbb vagyok, méghozzá szexuális orientációmnak megfelelően a nők számára. És bizonyára így tesz egy meleg vagy leszbikus ember is.

És bár a gép kizárta a hátteret és a fejtartást, azért ne szórakozzunk már, na!

De persze nem csak ez a baj. Hanem az is, hogy csak 18 és 40 közötti, csak amerikai (USA) és csak a kaukázusi rasszba tartozókat nézte. Az is baj, hogy csak heterokkal, melegekkel és leszbikusokkal foglalkozott a rendszer, ami maga a DNN, a deep neural network, azaz a mély neurális hálózat, vagyis MNH. Ez egy bevett és elég jól működő eszköz például arcfelismerésre és bőrrák diagnosztizálására. 

De a homoszexualitás vizsgálatára mindeddig nem használták, de miért is tették volna?!

Hát olyan eszközt ad a homofóbok, a radikál-heteronormatívok kezébe, amilyet sosem kaptak korábban. És persze ez elő is kerül a tanulmány végén, be is vannak szarva az értelmi szerzők, exkuzálják is magukat sűrűn, hogy a különbségek bizony aprók, amik emberi szem számára nem is észrevehetőek, meg így, meg úgy, szóval nehogy félreértsünk bármit is, de tényleg, nehogy!

De akkor komolyan, miért volt szükség erre a kutatásra?!

Mindehhez elméleti hátteret az úgynevezett Prenatal Hormone Theory (PHT, Prenatális Hormonelmélet, PHE) adja, amiről ugyan korábban nem hallottam, de az interneten sem sokat találtam róla, de ez még mindig nem jelent semmit, szóval akár az is lehet, hogy elhiszem, hogy ilyen van, igazolt, valid és mindenkire egyaránt érvényes.

Eszerint a melegeknek több nőies, a leszbikusoknak pedig több férfias arckifejezésük van. A melegek tehát gender-atipikusak. Mégpedig azért, mondja a PHE, mert a homoszexualitást a fiú magzat alacsony, illetőleg a lány magzat túlzott férfi-hormonnak való kitettsége okozza. Ez a hormonális különbség megjelenik az arcon, viselkedésben és persze preferenciákban. De nemcsak ezekben, hanem a melegeknek kisebb állkapcsuk és álluk van, vékonyabb a szemöldökül, hosszabb orruk van és magasabb homlokuk. Leszbikusoknak - természetesen - épp ellenkezőleg.

Óhatatlanul bevillan a talán korábbi bejegyzésekben már idézett Nagy Lajos Képtelen természetrajz című csodás munkája, amiben a zsidót így írja le:

"A zsidó termete hosszúkás és kerek, magassága egy méter és ötven centi és egy méter és kilencven centi között váltakozik, már aszerint, amint a kis Kohnról, vagy a dromedár Jakabról van szó. Szélessége néha ennél is több. A zsidó válla csapott, fülei elágazók, lábai karikásak, amelyiké nem, az csal."

Nade mindegy, menjünk csak tovább, és ugorjunk el azon tény mellett is, hogy alig van állam, elég hosszú orrom van és ahogy kopaszodom, úgy a homlokom is egyre hosszabb, és nézzük újra a tanulmányt. Ami egyébként ezen a ponton, ha eddig nem tette volna, teljesen elveszíti szinte minden komolyságát, nem is szemezgetnék túl sokat, elég csak annyi, hogy a legbénább sztereotípiákat tekinti igaznak: előkerül leszbikusokon a baseball-sapka, a sötétebb haj és a kevesebb mosoly, a melegek meg szőrtelenek, ilyenek.

De most komolyan!

Tényleg csak arra tudok gondolni, hogy a szerzők azért kicsit homofóbok.

Mert soroljam a rengeteg kivételt? A szőrös Zoliról és a csinosmosolygós Lottiról? Ők ugyanis nem kivételek, hanem ők maguk a szabály. Bizony, a homoszexualitást épp olyan sokfélén lehet ki- és megélni, ahogy a heteroszexualitást.

Szóval tényleg mi a frásznak kellett ezt kutatni?

És ha már kutatták, akkor miért így? Mit ad ez nekünk? Mire megyünk vele? Mit kezdjek vele szülőként, felnőttként, pszichológusként, bárkiként?

És nem arról van szó, hogy ne hinném el azt, hogy a homoszexualitás hormonális vagy akár genetikai szinten meghatározott (bár tanulmányok egyiket sem igazolják). De adjuk már meg azt a szabadságot mindenkinek, hogy ezt hormonális hatást szabadon megélhesse! Ez nem azt jelenti, hogy mégis egyéni döntés lenne a homoszexualitás, hanem pusztán azt, hogy attól, hogy valakire jellemzőek bizonyos, akár hormon-szintű homoszexuális jegyek, még nem biztos, hogy az lesz.

Vagy akkor most mégis higgyek a sztereotípiáknak? Hogy minden meleg nőies lenne? És minden leszbikus férfias?

Ilyenkor annyira örülök, hogy nincs mesterséges intelligenciám. De talán nem is baj, így aztán, természetes butaságomnak köszönhetően maradhatok annál a nyugodt állapotnál, amikor csak úgy simán megyek az utcán, és nem aszerint szkennelem az embereket, hogy melyik meleg és melyik nem.

Mert leszarom.

Ha akarja, elmondja. Onnantól majd nem szarom le. De akkor is épp akkora jelentősége lesz, mint amekkorát ő tulajdonít neki a velem való kapcsolatában.

És ez általában semekkora.

(kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Foganás-fogantatás-, terhesség- és szülés-születésnarratívák

Jajj, nem is tudom, hol kezdjem.

Mondjuk ott, hogy.

Szeretem az oxitocint, boldog vagyok a burokrepesztéstől, jó dolognak tartom az epidurális érzéstelenítést és a császármetszést, örülök, hogy vannak vizsgálati módszerek arra, hogy megnézzük, hogy jól van-e a baba az anyaméhben, végül fantasztikus, hogy van inszemináció és lombikprogram.

Persze, ezek nem feltétlenül szükséges beavatkozások, sőt, tudjuk jól, hogy a magyar szülészet mindenféle anyabarát okoktól mentesen széjjel van medikalizálva, aminek köszönhetően következtében jóval többször repesztenek burkot, adnak oxitocint és metszenek császárt a kelleténél, de attól még ezek legitim, létező, olykor sokat könnyítő, máskor életmentő beavatkozások.

Bár kibicként, férfiként, pszichológusként és apaként természetesen én is azt gondolom, hogy első körben ezek nélkül lenne érdemes nekimenni a szülésnek, és természetesen én is értem, hogy mennyire más a lombik és a szülés közbeni beavatkozások, előbbi ugyanis elég komolyan szabályozott és valami olyat helyettesít, pótol, kiegészít, ami máshogy tényleg nem menne, utóbbiak viszont megkönnyítenek valamit - hazai terepen legtöbbször sokkal inkább az orvosnak, mint a szülőnek.

Össze ezeket mégis azért hoztam/mostam, mert a Kossuth Rádió Vendég a háznál című műsorában lement hittérítő-bűntudatkeltő-szubtudományos maszlag (amiben arról beszéltek, hogy a lombikprogramban részt vevő sejtek emlékeznek a kémcső hőmérsékletére) összemosta a fejemben ezeket. Mert ugyanaz a bűntudatkeltés villant meg itt is, mint amit már gyakran láttam, hallottam, tapasztaltam a praxisomban mondjuk éppen a császármetszés kapcsán.

Hogy akkor ő jó anya-e. Hogy lehet-e rendben a gyereke.

Szóval.

Ha valaki ezek nélkül, természetesen is teherbe tud esni és tud szülni és még szeretne is, hát az essen teherbe és szüljön úgy.

De aki nem?

Annak ne is legyen gyereke?

A válasz nyilván az, hogy dehogynem, de közben azért mégiscsak bőven vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy aki akar, az teherbe is tud esni, Sárának is sikerült 80 évesen a Bibliában, Yoko Ono is terhes lett a cuki kis Sean-nal, pedig minden orvos azt tippelte, hogy nem lehet gyereke. És épp így a többi beavatkozással kapcsolatban is sokan meg vannak arról győződve, hogy azokra egy rendes asszonynak nem lehet szüksége.

Egészen egyszerű tehát a logika: nincs láb, nincs csoki!

Arról persze lehet beszélni, hogy a vajúdás közben oxitocint kapott édesanyák gyerekei 23%-kal nagyobb eséllyel fognak ágybavízelni öt éves korukban, a burokrepesztésből születő gyerekek 51%-kal nagyobb eséllyel kapnak rosszabb magatartásjegyet harmadikban, a lompikprogramban foganó gyerekek pedig agresszívabbak lesznek a párválasztásban.

De ha mindez igaz lenne, ha ennyire egyértelmű lenne az ok-okozati összefüggés, akkor tényleg kizárólag természetes úton lehetne foganni, terhesnek lenni és szülni. Sőt, akkor törvénybe kéne a természetességet iktatni. Alapba.

De tegyük fel egy pillanatra, hogy tényleg hideg van a kémcsőben, tényleg zavarja a magzatot az ultrahang, tényleg odabasz az oxitocin, tényleg felborítja a magzat normál tempóját a burokrepesztés és csomó hormontól elesik a császármetszéssel születő gyerek és mindennek tényleg hosszú távú hatása van.

Akkor mi van?
Akkor meg se szülessen?
Akkor vajúdjon 20 órát egy nő? Fájjon annyira, hogy elájul? Fogadjuk el, hogy a gyerek belekakált a magzatvízbe? Esetleg, hogy belehal mindkettő?

Nyilván megint elég egyszerű a válasz.

Mert nem minden a kémcsőben, a terhesség, illetve a szülés során dől el.

Talán az is fontos, ami aztán, az úgynevezett életben történik.

De épp az életről, az anyaméhen kívüli hosszú évekről (és persze az anyaméhen belüli hosszú hónapokról) és az azok során folyamatosan begyűjtött ingerekről, az úgynevezett szocializációról feledkezünk meg akkor, amikor ekkora hatást tulajdonítunk egy petricsésze hőmérsékletének.

Az a probléma, mondja Peer Krisztián a 42 című verseskötete kapcsán a terhes Alindának az Alinda című a műsor 17. percének felénél, hogy attól, hogy egy szülés, az nehéz és fájdalmas, attól még lehet, hogy hülye a gyerek.

És bár Peer Krisztián mindezt a könyvével kapcsolatban fogalmazta meg, de ennél fontosabb mondatot az egész foganás-fogantatás-, terhesség- és szülés-születésnarratívákkal kapcsolatban el se tudok képzelni.

Ugyanis nem lehet esetleg, hogy mindaz a sok tünet és probléma, amikről szó van, illetőleg amikről sokan oly nagyon szeretnek beszélni és írni, az nem a fenti beavatkozások, hanem a szülők nyakába pakolt elképesztő bűntudat következménye?

Hogy nem egyáltalán nem biztos, hogy azért lesz egy gyerek problémás, mert oxitocint kapott, hanem mert szülőként ráparázunk arra, hogy oxitocint kapott. Szóval valamiért életben tud maradni egy olyan narratíva, amely jóval nagyobb jelentőséget tulajdonít az első kilenc hónapnak, mint az utána következő éveknek.

És ez azért elég nonszensz.

És mivel egész más okokból, de hasonló eredményre jutott a fáznak-a-sejtek-a-lombikban bullshit kapcsán először Kiss Noémi író, majd egy hétre rá, épp tegnap, Boér Katalin, pszichológus már megnyugtató longitudinális vizsgálatokra is hivatkozik, ezért nekem a fentieken túl mindössze annyi mondandóm van, hogy aki az említett beavatkozások, de főleg a lombikprogram ellen beszél, az cinikus, kicsinyes és gonos.

Mert persze, aggódjunk csak a kis gecik miatt, de magyarok milliói tényleg fáznak.

És erre garantáltan emlékezni fognak, nem csak sejtszinten.

(kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A szubpszichológia hősei

A tudomány, a végzettség, az elismertség, a szülőség és persze minden egyéb fallikus szimbólum nem csak tudományt, végzettséget, elismertséget, szülőséget és persze minden egyéb fallikus szimbólumot jelent, nem.

Hanem hatalmat.

Tudja ezt Vekerdy Tamás, amikor az arányaiban nagy fejjel rendelkező elsősökről, vagy éppen a használhatatlan alaptantervről ír, tisztában van vele Erős Ferenc is, amikor a homofóbiáról vagy éppen a menekültválságot kezelni próbáló politikáról nyilatkozik, de semmi kétség, tudja ezt C. Molnár Emma is, amikor az anyátlan nemzedékről hadovál egy teljes tankönyvet és nemhogy biztos benne, de már-már eszközként használja a hatalmat Bagdy Emőke, amikor a szavak megszeplősítéséről, a házasság rendjéről vagy éppen a kötődés pszichológiájáról ad át nekünk, halandó, tudatlan népnek ismeretet.

A különbség az első két ember és a második két ember között nem a nemük, nem az életkoruk, nem is az ismertségük, elismertségük, vagy hogy én ismerem-e őket, de még csak nem is az, hogy milyen sokat tettek a pszichológia nevében, a pszichológia érdekében, hanem az, hogy előbbiek nem élnek vissza a hatalmukkal. Nem térítenek, nem néznek hülyének, nem kioktatnak, nem tekintik magukat mesternek, hanem hagyják, hogy én tekintsem őket annak.

Az előbbieknek tehát megy az, ami utóbbiaknak nem. Legalábbis úgy tűnik, mintha az utóbbi években nem akarnák tudomásul venni, mekkora a hatalmuk. Vagy ha nem akarok naivnak tűnni, akkor épphogy mostanában értették meg, hogy mi mindenre is jó ez a hatalom.

Csak hát a pszichológia bonyolult dolog, aminek a nevében csak úgy belekiabálni az éterbe a tudományosnak hangzó sületlenségeket, esetleg féligazságokat nem kifejezetten méltó ahhoz, amiért úgy egyébként a diplománkat kaptuk. Nemhiába foglalkoznak tudósok egy-egy területnek csupán egy egészen kicsike, távolról talán nem is észlelhető részével, hiszen nem árt bizonyítani, úgynevezett tényekkel alátámasztani azt, amit az ember mond.

Persze, az embereknek hatalmas igényük van arra, hogy értsék a körülötte lévő világot, a szubpszichológiai munkák pedig ehhez kellemesen hozzásegítenek minket. Bemegyünk a könyvesboltba, határozott lépésekkel odamegyünk a pszichológiai könyvekhez, leemeljük azt, aminek a borítója és a hátlapja leginkább megfog minket, és már érezzük is, hogy mélyül a tudásunk mondjuk a nőről. Vagy éppen a férfiról. Hazamegyünk, beleolvasunk, és már jegyezzük is meg a féligazságokat, majd, izzadó ujjaink közt szorongatva Gary Chapman Egymásra hangolva - Öt szeretetnyelv a házasságban című könyvével odafordulunk a drágánkhoz és jól artikuláltan azt hallatjuk, hogy "Drágám, nem illünk össze, én csobogó patak vagyok, te pedig Holt-tenger, most mi lesz?"

De magunkat hülyeség is lenne hibáztatni, természetes igényünk ez nekünk, az már egy másik kérdés, hogy ezt az igényt úgy is ki lehet ám elégíteni, hogy közben nem vernek minket át. Lehet ám a tudományról közérthetően, sőt, akár viccesen, szórakoztatóan is írni. A tudomány és a szárazság ugyanis nem szinonimái egymásnak, az érthetőség pedig nem mond ellent neki.

---- xxx ----

Nekem szerencsére semmi hatalmam nincs, ki sem látszom a niemandság tengeréből, de még így is rettegek attól, hogy hülyeségeket írok, esetleg félreértésre adok okot, neadjisten bűntudatkeltő néhány gondolatom.

Szóval ezúton is kérem az olvasót, hogy

a., túl komolyan semmit se vegyen
b., tudja, hogy amit itt leírok, azt elég komolyan végig szoktam gondolni
c., vegye észre, hogy soha, semmit nem adok utasításba, nem írok elő.

De még így is csúszik hiba a rendszerbe, tudom, hogy a például a kötődő nevelésről szóló írásokban sarkosan fogalmaztam, kommentekben, levelekben többen is jelezték, hogy bizonyos dolgokat összemostam, nem is létező kategóriákat állítottam fel. Szeretnék ezektől az emberektől ezúton is elnézést kérni, s bár a blog szövegeit visszamenőleg nem javítom, hiszen akkor, amikor írtam, úgy gondoltam, a könyvben viszont több gondolat már árnyaltabban, átstrukturálva, átgondolva, máshogy súlyozva került be.

Újabb érv a könyvvásárlás mellett.

Ezzel együtt remélem, hogy ha egyszer, majd, valamikor, a távoli jövőben bármilyen listát gyarapítok, akkor nem a szubpszichológusokét fogom, hanem inkább az Erős-Vekerdy-félét.

Tájékoztatom a t. olvasókat, hogy a bejegyzés bizonyos linkjeihez a http://www.donotlink.com/ oldalt használtam.

(Kép forrása: http://bobbins.info/2015/04/infographic-applying-psychology-persuasion-optimise-digital-marketing/)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Hogyan szeresd a gyerekedet - Jótanácsok Bagdy Emőke szájából

Az előző részek tartalmából:

Először megtudhattuk, hogy a kötődésnek és a kötődő nevelésnek semmi köze egymáshoz, no meg azt, hogy mindent a kultúra konstruál, semmi sincs eleve. Elgondolkodtunk azon, hogy tényleg, objektíve megállapítható-e, hogy az anyának otthon kell lennie a gyereke minimum kétéves koráig, és fikáztunk néhány meglehetősen elismert pszichológust, kutatót.

Aztán - a fika jegyében - rámutattunk néhány furcsaságra a kötődő nevelés magyarországi adaptációjával kapcsolatban, no meg megkérdőjeleztük en bloc a kötődő nevelés értelmét, megnéztünk és kritikával illetünk néhány teljesen elfajzott kötődő holnapot, majd idéztük egy kötődő, de később kitérő anyuka gondolatait.

Végül, de nem utolsósorban bemutattuk, hogy Spock és Pikler mégsem akkora állatok, mint amekkorának szeretnénk őket gondolni, sőt, jóval több Spickler van a szülőkben, mint sima csokoládéban mogyoró. Így érkeztünk el quadrológiánk utolsó, negyedik részéhez.

Jó olvasást kíván az apapara.hu

Az eredetileg a hunbaba.hu-n megjelent interjú már átköltözött a netbutik.hu-ra Itt olvasható az interjú Bagdy Emőkével kötődő nevelésről, hordozásról, babakocsikról.

Most hagyjuk, hogy mi a, illetve, hogy van-e bajom a hunbaba.hu-val
Meg hagyjuk, hogy rovásírás.
Azt is hagyjuk, hogy mi a magyar.
Azt meg pláne, hogy hogyan kell magyarul hordozni.

Ezek nem ennek a blognak a témái.

Az viszont igen, hogy 

1. kinek és mit üzen a pszichológia, illetve hogy
2. mekkora a hatalma a pszichológiának, no meg, hogy
3. a pszichológia nevében meddig lehet elmenni és végül, hogy
4. mennyire érzem magam személyesen és mások nevében megbántva a cikk egy-két üzenete által.

A pszichológia egy tudomány, ez nem kérdés. A tudomány pedig hatalom. Mégpedig nem is kicsi. Pláne egy olyan tudomány, amiről azt gondoljuk, hogy úgy tudja, vagy legalábbis tudni akarja, mit és miért csinál az ember. Ettől lehet parázni, meg lehet erre vágyni, leszarni nem annyira könnyű. Persze lehet rebelkedni, de tudjuk, hogy egy fehér köpeny, egy titulus, a hely szelleme mekkora hatással van az emberek viselkedésére, bizalmára, hitére.

Sok mindent lehet a tudomány nevében állítani. No meg sokféleképpen lehet képviselni a tudományt, sokféleképpen lehet pszichológusként viselkedni (kár, hogy mégis csomó pszichológus pont ugyanolyan). Lehet mandalákat rajzolgatni, füstölőket égetgetni, hangosan kortyolgatni valamilyen szoftpszichológiai cukiságos bögréből a teát, nyáron is sálban, kellemes hangon búgni és közben jobbra-balra biccenteni a fejeket, de lehet a pszichológus arrogáns is, gőgős, cinikus, ironikus, blöffölhet is, el is aludhat terápia közben, lehet érzékeny, vagy éppen hideg és távolságtartó. De egyvalamit nem felejthet el: ő pszichológus, aki hat, akinek a mondatai valamilyen módon, valahogyan - bő négy év alatt nem jöttem rá, hogy hogyan - befolyásolják a másikat: a klienst, az olvasót, a segítségre szorulót.

Bagdy Emőke nemzetközi szinten sem kis név a szakmában. Jópár fokozata van (dr., habil., a pszichológia tudományok kandidátusa, prof. emeritus, persze ezek egymásra épülnek, de azért nem semmi), néhány végzettsége (klinikai szakpszichológus, szupervízor, pszichoterapeuta), rengeteg kutatás kiötlője, vezetője, több száz tanulmányt, könyveket, cikkeket írt, satöbbi.

És akkor fogja magát, és ad egy interjút a kötődő nevelésről. Amivel az ég világon semmi baj nem lenne, ha nem pszichológus lenne, hanem mondjuk géplakatos. Vagy jogász.

Persze túlzok, csomó olyan dolgot mond, amivel egyet tudok érteni. Okos, megengedő, rugalmas,  máskor viszont meglehetősen előíró. De nem is annyira az egyes mondatok tartalma bosszant és tesz idegessé, hanem inkább a mód, ahogyan a gyereknevelésről beszél. Minden mondatában van igazság, de pont ezért fájdalmas a mondat maradék része, hiszen az egyértelmű igazságok mellett a kétkedve olvasottakat is elfogadjuk, nem gondolkozunk annak tartalmán, esetleg kritika nélkül benyaljuk azt is, hogy

• a kötődő nevelésnek három alapelve van. Nyolc van neki, és azok között nem szerepel egyik Bagdy által említett elv sem.
• a külön szobában alvó gyerekek magukra vannak hagyva. Nincsenek. A külön alvás nem egyenlő a ridegtartással.
• az ősi kultúrák szokásait folytatni kell. Nem kell. Akkor együtt kellett aludni, mert esetleg jött a mamut. És akkor futni kellett. Most nem jön, most nem kell. Ettől persze még lehet együtt aludni, de annak semmi köze az ősiséghez.
• Spock meghatározott időközönkénti szoptatást ajánl. Nem teszi. Amit a kérdésre válaszol Bagdy, az egyébként pont az, amit Spock is mond és amit én is gondolok: nem kell folyton szoptatni, csak akkor, ha a gyerek tényleg éhes. 
• vesztibulárisan ingerelni a gyereket leginkább hordozva lehet. Ezer módja van annak, köztük persze a hordozás is, de én még mindig ott tartok, hogy a hordozás egy eszköz, nem pedig egy nevelési elv.
• illik Konrad Lorenzet idézni. Lorenz elismert etológus, ez nem kérdés. De azért az is van, hogy tagja volt az NSDAP-nak, és el is fogadta a náci ideológiát, arról nem is beszélve, hogy a náci ideológia elég sokat merített Lorenzből. Jól megvoltak együtt, na.
• egy szoptatott gyerek mellett az anyukának ÁLLANDÓAN a közelben kell lennie. Nem kicsit bűntudatkeltő egy ilyen mondat. És miért kellene folyton ott lenni? Nem szabad mozdulnia a gyereke mellől? Miért? Kinek jó az, de komolyan?! Elég, ha a rövidnél akár csak egy egész kicsivel hosszabb távon gondolkodunk!
• a babakocsiban tolt gyerekek kevésbé lesznek bátrak és kíváncsiak. Mert? Mert mennyi idős gyerekről beszélünk? Mondjuk aki már meg tudja emelni a fejét, az akár hasalhat is a babakocsiban és akkor kilát. Aki pedig már ülni is tud, az a babakocsiban is ül és juhú, kilát.  Mert a remek babakocsikat be lehet úgy is állítani, hogy kilásson belőle a gyerek. Talán lehetne differenciálni a babakocsik és az életkorok között.
• a gyereket intenzíven kell hordozni. Hogyan?! Tényleg biciklizzek vele? Takarítsak úgy, hogy közben a hátamon van? Hogy ugyanazt lássa, amit én?
• a hordozott gyereket nem kell beszoktatni. Hát dehogyisnem. Meg újra: nincs tisztázva az életkor. Nem ugyanaz istentiszteletre, bölcsődébe és óvodába szoktatni egy gyereket, merthogy más életkorokról beszélünk. És igen. Nagyon jól mondja a riporter, mielőtt megcáfolná magát: az egyik gyerek ilyen, a másik olyan. Nem a hordozás teszi a gyereket.
• kimutathatóan boldogabbak a hordozott gyerekek. Kérem azt a vizsgálatot, ami bármilyen hosszútávú hatást és ok-okozati összefüggést kimutat. Pláne egy olyat, ami országok közötti különbségeket ki tud mutatni. És ha ez megvan, akkor csapja rögtön mellé azt a kutatást, amelyik magasabb EQ-t, érzelmi intelligenciát és kevesebb agressziót mér hordozott gyerekekből lett felnőtteknél. (Elég, ha csak a polgárháborúktól sújtotta közép-afrikai országokat nézzük, ahol egyébként több a hordozott gyerek) A boldogság, a szegénység, a gazdagság, a jóllét, az érzelmesség relatív fogalmak. Egy indiai szegény nem úgy szegény, ahogy egy svájci. És nem is úgy boldog és nem is úgy szeret, nem úgy érint és sír. És nem is úgy éhes. Más kultúra, más norma, más igények. Egy poligám kultúrában felnövő nő máshogy fog küzdeni az esélyegyenlőségért, mint egy emancipált svéd.

Azzal viszont teljesen egyetértek, hogy

• a védőnő-képzés valamivel kevésbé uptodate, mint egy amis közösség. Íme ennek csimborasszója: egy párhónapos gyerek anyukájának azt mondta gyerekorvosa, hogy ne tartsa kézben annyit azt a gyereket, hiszen még nincsenek csontjai.
• kell egy gyereknek egy anyapótlék (átmeneti tárgy), az ujja, egy maci, egy rongy. De az is van, hogy a mi gyerekünk még erre nem talált rá. Születésétől fogva az ágyában van egy nyúl, de egyáltalán nem érdekli, nincs szimbólumértéke, főképp talán azért, mert minek szórakozzon az anyja szimbólumával, amikor szinte mindig rendelkezésre áll az eredeti. Ha meg az nincs ott, hát pontosan érti, hogy miért. Bár nagyon vártuk, hogy mikor kezdi végre szopni az ujját, de ha pszichoanalitikus szemmel nézem - amitől azért erősen ódzkodom -, akkor azt mondhatom, hogy egészségesen vált le a rólunk, hiszen nincs szüksége arra, hogy átmeneti tárgyakba kapaszkodjon.
• az első hat hónap rettenetesen fontos az anya-gyerek kapcsolatban, amit pedig beépít az első egy évben, az egy életre meghatározza a gyereket, kapcsolatait. Persze azért nem ártanak a további évek biztonságot nyújtó tapasztalatai sem, de tényleg meglepően sok kialakul az első évben.

Végül felháborít, hogy

• amikor azt mondja: "A nem hordozó anyák is nyugtatják a gyermeküket azzal, hogy szoptatják, testre veszik. Érdekes, hogy mégsem veszik észre, hogy amikor a gyermeket szoptatják, micsoda megnyugvás következik be a gyermeknél?!?" Volt az a reklám, amikor kínai turistákat vezet végig egy lakásban az idegenvezető, és mutatja a fiút, aki még betárcsázós internetet használ. És akkor az egyik kínai megkérdezi magyarul, kínai akcentussal, hogy "és mit eszik?!" "Azt, amit mi. Tényleg." - válaszol az idegenvezető. Szóval észreveszi a hülye nem kötődő anyuka is. Azért szoptatja meg. Azért puszilgatja, öleli, simogatja, takarja be. Amire éppen szüksége van. Tényleg.
• úgy van beállítva, mintha a hordozott gyereknek egyszerűen jó élete lenne, de legalábbis jobb, mint a nem hordozottaknak: nem sírnak, mindent jobban csinálnak. Ez bizonyára nem igaz, és bizonyára nincs közte semmilyen ok-okozati összefüggés. És vissza is kérdezek: ki a hordozott gyerek? Akit éjjel-nappal kendőben tartanak? Akit tolnak is, meg hordoznak is? És akit 30-70 arányban hordoznak csak? Vagy csak alkalmanként?
• azt mondja, hogy van egy babakocsis kultúrát vizsgáló kutatása, amire alig jelentkeztek. Ebből ő arra jutott, hogy "a babakocsis anyukák egyszerűen nem érdeklődnek annyira a gyermeknevelés kérdései iránt, s nincs bennük az az emocionális érzékenység, amely a hordozó, vagyis a gyermekkel ilyenfajta intenzív kapcsolatot építő anyákban valahogy tüzel és kiváltódik." Leírom újra: A BABAKOCSIS ANYUKÁK EGYSZERŰEN NEM ÉRDEKLŐDNEK ANNYIRA A GYERMEKNEVELÉS IRÁNT. Lehet-e következtetéseket levonni abból, hogy hány "babakocsis" anyuka megy el egy vizsgálatra arra, hogy mit gondolnak a a gyereknevelésről? Nem. Miért is lehetne? Plusz újra: kik a babakocsis anyukák? És mi az, hogy babakocsis kultúra?

Szóval egyrészt mi, nem hordozó szülők is hordozzuk a gyerekünket, ha úgy adódik. És mi is szeretjük embergyermekeinket. Mi is megvigasztaljuk, megérintjük őket, féltjük őket, ha betegek, adunk nekik enni, jól felöltöztetjük őket, ingerdús közegben neveljük őket és egyáltalán: mi is normálisak vagyunk. És a másik oldalról: a hordozott gyerekek is tudnak földhöz vágódva hisztizni, tombolva nem felöltözni akarni, nekik is kell néha antibiotikumot kapniuk és köztük is vannak olyanok, akik nehezebben illeszkednek be az óvodába. Tényleg.

Mert valójában nem ezen múlik, hanem minden más, apró részleten és főleg: a hitelességen és az illeszkedésen.

Ezennel a quadrológia és az elméleti blokk véget ért, köszönjük figyelmét, a továbbiakban újra személyesebb posztok jönnek.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A helyettünk cselekvő hormonok

Mi, férfiak, csak a baszásra gondolunk. Nem is értünk máshoz. Csöcs. Pina. Szex. Esetleg száj. De az már marginál. A lényeg, hogy szanaszét szórjuk a spermáinkat. Az evolúció termékei vagyunk, önálló gondolatunk nincs, hallgatunk arra, amit a tesztoszteronunk diktál. Jópár szén (19), csomó hidrogén (28) és két darab oxigén mondja nekünk a tutit. Erről énekel a Quimby a Halleluja első két sorában - "Én má' nem muzsikálok, csak egy jelet adok a gépnek: ő mutassa meg helyettem, ahogyan mozdul bennem a lélek" -, erről ír Dimitri Verhulst jól induló, de aztán unalomba fulladó regényében, az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón-ban. (Verhulst bytheway a fülszöveg szerint a mai flamand irodalom legtehetségesebb és legizgalmasabb írója, rendkívül nyomasztó Semmivégre című könyvéből talán még nyomasztóbb film készült Szarul állnak a dolgok címmel. Csak ajánlani tudom.)

Node akkor íme az idézet, remélem, semmilyen szerzői jogot nem sértek ezzel:

"Forróságtól zsongó fejében taknyon kívül úgy hatszázötven köbcenti kocsonyás anyag is van: az agya. Ez adja ki az ukázt, hogy mikor kell baszni meg zabálni."

A könyv aztán szépen végigkíséri az evolúción az előembert majd az embert, aki idővel még arra is képessé válik, hogy megértse: ahhoz, hogy eleget baszhasson, bizonyos kompromisszumokat is kénytelen kötni. Mondjuk nem mindenkit megdugni, akinek csak pulzusa van, hanem érdemes bizonyos prioritások mentén szűkíteni a kört.

Természetesen a Quimby és Verhulst is ironizál, így aztán a dal és a regény is ironikusan értelmezendő, ellentétben a Lee Gettler és munkatársai által 2012-ben elvégzett vizsgálattal, amely mindezt véresen komolyan gondolja. Szerintük a férfiak nem mások, mint a hormonjaik által irányított robotok. Megfigyeléseik során kimutatták, hogy nem elég, hogy minél alacsonyabb egy férfi tesztoszteronszintje, annál jobban bevonható a gyereknevelésbe, de az is kiderült, hogy az apának kevesebb lesz a tesztoszteronja, ha a gyereke közelében van. Egyszerűen kifejezve arról van szó, hogy minél alacsonyabb a szintje annak, ami hormonális szinten egyébként férfivá tesz minket, annál jobb fej apák leszünk. Tehát a jó apa nem akar dugni. Az más kérdés, hogy ahhoz, hogy apák lehessünk ‒ az esetek többségében ‒ legalább egyszer dugni kell.

Remek, nem? Szó sincs arról, hogy a férfi értelemmel is rendelkező lény lenne, aki a szocializációja során úgynevezett normákat sajátított volna el. Nem. Csak engedelmeskedik a hormonjainak. Löttyedt farokkal mire menne szegény? Akkor már inkább ringatja azt a fránya gyereket. Más választása úgysincs.

Olykor érdemes tehát megkérdőjelezni egy-egy állítást, egy-egy kutatási eredményt, még akkor is, ha valaki fehér köpenyben és titulussal a neve előtt jut fontosnak tűnő következtetésekre. Merthogy jelen esetben az történt, hogy az antropológiából doktorált Gettler és csapata gondolt egyet, és leruccant a Fülöp-szigetekre úgy négy és fél évre, hogy megnézzék a bő kétmilliós Metro Cebuban élő háromszázhatvankét apa alvási szokásait. A kutatásban részt vevők három nagyobb csoportot alkottak: az apák egy része a gyerekükkel egy ágyban aludt, egy másik része egy szobában, de külön ágyban, a harmadik csoportba tartozó férfiak pedig külön szobában aludtak a gyerekeiktől.

Itt rögtön azzal a meglepő ténnyel szembesültek a kutatók, hogy majdnem minden apa azt mondta, egy ágyban alszik a gyerekével. Az apák vizsgálatából pedig az jött ki, hogy minél közelebb aludtak a gyerekeikhez, annál alacsonyabb volt a tesztoszteronszintjük (T-szint), de ennél sokkal fontosabb, hogy náluk ‒ tehát az egy ágyban alvóknál ‒ csökkent a leginkább estére a nappal mért T-szint. És hát azt is észrevették, hogy az apáknak eleve alacsonyabb a T-szintjük, mint gyerektelen férfitársaiknak. (Akiknek persze létezésük evolúciósan érthetetlen, de ezen az apróságon ne ragadjunk le).

Hogy ez itt akkor most puszta korreláció, tehát együttjárás, vagy valódi ok-okozati összefüggésről van szó, azt nem tudjuk meg, de semmi baj: az ember már csak úgy működik, hogy egyből kauzalitást feltételez a jelenségek között (hiszen meg akarjuk érteni a világ működését, egyenes következtetéseket szeretnénk levonni a tapasztalatokból), ez a tény pedig kifejezetten örömteli a kutatónak, hiszen az okozatiság mégiscsak erősebb kapcsolat, mint egy vacak korreláció.

A valódi magyarázat egyébként nem a hormonokban, hanem a normalitásban keresendő. Így aztán a gyerek és a T-szint között sem közvetlen, hanem közvetett kapcsolat van. Nem a gyerek közelsége csökkenti az apák T-szintjét, hanem az úgynevezett szocializációjuk kívánja meg azt, hogy elválasszák a családi és a szexuális életet. Ezt hívják normaelsajátításnak. Ez pedig akár már vezethet hormonváltozáshoz is. De persze nem feltétlenül fog. Egész egyszerűen arról van szó, hogy nem akarok szexelni, ha ott alszik a gyerek mellettem. Ennyi. Sőt. Ha véletlenül úgy alakulna, hogy az éjszaka közepén elöntené az agyam a tesztoszteron, akkor se másznék át az alvó fiamon, hogy eljussak a feleségemhez. Minderről persze a kutatásról szóló publikáció nem ejt szót.

Egyébként csomó minden nem jött ki a kutatásban: például a nappal vagy az este mért T-szintből egyáltalán nem lehetett az alvási közelségre következtetni, és nem volt különbség a közel és távol alvó apák délelőtt mért tesztoszteron-szintjei között sem.

A billegő lábakon alvó kutatásból egyetlen valódi következtetést lehet levonni, de annak sincs túl sok értelme: a cebui, együtt alvó apák nappal dugnak.

Arra pedig az egész kutatást bemutató tanulmány sem tér ki, hogy azon túl, hogy Cebuban gyakori az együttalvás, miért tette meg Gettler ezt a nem elhanyagolható távolságot kellemes Indiana-beli egyetemi szobájától egészen a Fülöp-szigetekig. Ugyan begyűjtöttek mindenféle szocio-ökonómiai és viselkedésbeli adatot, de azok eredményeiről egy szó sem esik, így tehát az apák (de nem a gyerekek!) életkorán kívül semmit sem tudunk arról, hogy ezek a férfiak milyen iskolákat végeztek, milyen jellegű ingatlanban hajtják fejüket nyugovóra, milyen életszínvonalon éltek, mi számít normának Cebuban vagy a Fülöp-szigeteken, és mi normaszegésnek. Ellenőrző vizsgálatról pedig pláne nincs szó.

Hogy a társadalom cinikus és torz, előítéletes és szexista, már sajnos megszoktuk. De hogy a tudomány is beszáll, és monokauzális marhaságokkal tömi az emberek fejét, az legalábbis meglepő.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: