>
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: énkomplexitás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: énkomplexitás. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. december 14., csütörtök

10 kérdés, amit mindenképp tisztázni kell az első randin!

December 8-án megjelent egy cikk, amiről négy napos késéssel értesített minket a 444.hu, erre tessék, most még én is jövök.

Szó sincs viszont arról, hogy újra leközölném az eredetit, sőt még arról sincs, hogy azt szétszedném, megkritizálnám (nem is lenne miért), egyszerűen csak összeszedem azt a 10 dolgot, amit szerintem tisztázandó egy első randin. Nem csak feministáknak, nem csak metszetszemléletűeknek. Hanem mindenkinek.

Legalábbis szerintem.

Mindezt egyébként teljes kibicként, ugyanis sosem voltam első randin. 

Randin persze voltam, de ezekből sosem lett kapcsolat, így aztán az első, mint jelző (?) képtelen volt értelmét nyerni. Kapcsolatban, ha nem is túl sokban, de azért voltam, meg vagyok is egyben úgy tíz éve, de ahogy ezt, úgy a korábbi kapcsolataimat sem előzte meg első randi. Innentől viszont mindenkinek a fantáziájára bíznám a dolgot, annál is inkább, mert a bejegyzésem nem is a magánéletemről fog szólni.

Szóval akkor most nézzük azt a 10 dolgot, amit érdemes tisztázni. Vigyázat! Erősen normatív kontent következik!


1. Zéró tolerancia

Az előítélet egyik definícója úgy hangzik, hogy minden előítélet, ami a fenntartja az adott társadalmi berendezkedés (aka hierarchia) egyenlőtlenségeit. Namost akkor én, ha lenne még első randim, zéró toleranciát hirdetnék mindenféle előítélettel szemben. Ez azt jelenti, hogy a rasszizmus, a szexizmus, az antiszemitizmus, az LMBTQ-fóbia, a vallási kirekesztés és fóbia, a testi és vagy lelki betegségek és minden egyéb kirekesztés elfogadhatóságáról elég keveset tudok csak beszélni.

2. Feminista-e vagy!

A feminizmus definíciója számomra elég egyszerű és elég egyértelmű. A férfiak és a nők egyenlőek. Nem egyformák, nem ugyanolyanok, de egyenlő jogokkal rendelkeznek. Hogy ez sajnos nem így van, az tény, de lehetne így, sőt, így kellene lennie. És ehhez sokat kell tenniük a nőknek, de a férfiaknak is. Nekik, nekünk talán többet. És hogy ez nem utópia, ahhoz elég csak megnézni a GGG magyar és mondjuk svéd és mondjuk belarusz mutatóit vagy esetleg ezt a cikket.

És ha már itt tartunk, akkor fontos azt is tisztázni, hogy a biológiai és a társadalmi nem, az bizony nem ugyanaz, nem összekeverendő, nem ugyanakkora hatással bír és nem is ugyanazokra van hatással. És ha már ennyi minden tiszta, akkor legyen az is az, hogy a nemek közötti egyenlőségért egyéni szinten úgy tehetünk a legtöbbet, ha sem a jóindulatú, sem az ellenséges szexizmus alá nem adjuk a lovat, ha pedig úgy látjuk, hogy valaki épp füttyög vagy melleknek köszön, vagy, hogy nem enged egy kisfiút sírni, kislányt autót szerelni, akkor szóljunk.

3. Szubsztancia-használat

Az Apapara-univerzumban lehet inni és lehet drogozni is (és itt nem csak a cigire és a kávéra gondolok), még azzal együtt is, hogy én egyiket sem csinálom, viszont a., ne a gyerek előtt és b., ne vezess és ne is ülj be senki mellé/mögé, akiről épp tudod, hogy módosította a tudatát. Fontos szempont lehet egy kapcsolat kialakulásakor, kialakításakor.

4. Igazságos világba vetett hit

A világunk nem igazságos, mi viszont szeretnénk annak hinni, ezért aztán mindenféle, úgynevezett legitimáló mítoszokat gyártunk annak érdekében, hogy mégis annak láttassuk és higgyük. De nem, a hajléktalanok nem a saját hibájukból kerültek az utcára, a szexuális abúzusok áldozatai nem maguknak keresték a bajt és így tovább. Nem, nem és nem. Lépjünk tehát nyugodtan eggyel hátrébb, keressük onnan a bonyolult világunkat megmagyarázandó okokat. És ezt nyugodtan várjuk el potenciális partnerünktől is.

5. Szexmunkás vs. prostituált

Nem tartozik a főbb apapara-témák közé, de azért elég fontos, hogy akkor mit is gondolunk azokról az emberekről, akik a testükből élnek. Én például azt, hogy ez egy kényszermegoldás, a kiszolgáltatottság csimborasszója, horrornyomasztás. És hagyjuk, hogy a legősibb szakma, meg mesterség. Nyilván ennél a dolog sokkal bonyolultabb, de én azt hiszem, hogy ezeknek az embereknek meg kell adni minden segítséget abban, hogy egészségesek maradhassanak és abban, hogy beutat találjanak valami normális(abb) élet felé. És biztos van egy szűk réteg, akik ebből jól élnek, de ez a réteg elég szűk lehet, a többiek csoda, hogy egyáltalán életben maradnak. Papp Réka Kinga és Munk Veronika erről biztos bővebben tud beszélni és írni, akinek viszont épp nem ismerősei ők, azok nézzék meg a Lilya 4-Ever című filmet.

6. Migráció és terrorizmus

A Földet a migráció népesítette be. Emberek jöttek-mentek, jönnek-mennek és jönni-menni is fognak, akárhogy is záródtak, zárulnak és fognak záródni a határok. Amit mi tehetünk, hogy megértjük a különbséget bevándorló, vándorló, menekülő, menekült és üldözött között. Mint ahogy fontos az is, hogy megértsük, mennyire érvényes itt is white supremacy: hogy ha én Londonba megyek, akkor egy expat leszek, ha ezt egy harmadik világbeli (már a szóhasználat is rettenetes) teszi, akkor ő vendégmunkás fölé csak komoly erőfeszítések árán küzdheti magát. És ha már itt tartunk, az iszlám a vallás, a muszlim az iszlám vallású ember, az iszlamista és a terrorista pedig sem ezeknek, sem egymásnak nem szinonimái. Minderről bővebben egy-egy ígéretesnek ígérkező első randi előtt itt érdemes olvasgatni.

7. Nyugati kultúrfölény

Európa szétkolonializálta a világot, aztán kivonult, aztán csodálkozik. Hát ne csodálkozzon! És ne higgye, hogy mi fingtuk a Passzát-szelet is! Hogy milyen alapon hívjuk világzenének azt a zenét, amit nem Mozart vagy a the Beatles púzott ki magából? Persze, nem biztos, hogy rögtön az első randit ezek mentén a kérdések mentén kell széjjeltematizálni, de azért komoly attitűdbeli különbségekre lehet fényt deríteni, ha ezekről (is) diskurálunk.

8. Izrael

Oké, ez sem biztos, hogy az első és a második csók között kell, hogy előkerüljön, de nem árt beszélni arról, hogy mi a franc történik Izraelben és a Palesztin területeken. Hogy egyik izraeli útunkon az egyik meglátogatott rokonom meglátta a kezemben lévő útikönyvet, majd cinikusan megjegyezte, hogy na, ezt a könyvet nem itt vettétek. Bizony, Izraelben nem lehet olyan útikönyvet kapni, aminek az a címe, hogy Israel & the Palestinian Territories. Merthogy egy Izrael van. Hát egy fenét! 

9. 48-49, 67, 14-18, 20, 39-45, 56, 89, 06, 10-?

Sűrű másfél évszázad volt ez hazánk történelmében, amiről nem árt úgy közel azonos dolgokat gondolni. Milyen politikai ideológiát képviselt Petőfi? Jó volt-e a kiegyezés vagy sem? Mit csináltunk az első világháborúban? Mit jelent Trianon traumája ma és van-e vele dolgunk? Milyen szerepünk volt a második világháborúban? Kiknek a traumája a holokauszt és kik követték el a holokausztot? Mi történt 56-ban? Rendszerváltásról beszéljünk vagy rendszerváltozásról? Mi történt az elmúlt hét évben és mindez meddig fog még tartani? Szabad-e arról beszélni, hogy azért történtek jó kezdeményezések is, csak nem sikerült őket megvalósítani? De hogy alapvetően azért ez itt már rég nem demokrácia és még mindig itt élünk, amit meg nem is értek, miközben meg dehogynem értem.

10. Adókultúra

Na, ehhez már egyáltalán nem értek, csak annyit, hogy egy államnak alapvetően az adókból van pénze. Nincs semmi sem ingyen, mindent mi fizetünk, vagy persze az EU, de ugye az is adó. Többek között a miénk. Csak akkor kérhetünk valamit, ha fizetünk is érte, főleg adó formájában. De akkor az állam meg költse el okosan az adónkat és ne adóztasson meg mindent annyira, amennyire. És viszont a gazdagokat meg adóztassa meg jobban, mint a szegényeket, mert úgy lesz igazságos. Hogy ez hogy fér el az úristendeszépszemeidvannak és megkóstolhatomazegyikborsótextúrádat? közé, azt nem pontosan látom, de hajrá!

+1 Dekonstrukció

Igazából ez nem is plusz egy, hanem -10. Vagy mittudomén. Szóval hogy egyrészt azért ezek az értékek nem biztos, hogy az emberben 14 évesen is ott vannak már, ezek, ha egyáltalán, akkor idővel alakulnak csak ki, egy érési folyamat eredményeképpen. Szóval nehéz ezekről úgy beszélni, ha mi magunk éppen nem gondolunk róluk még semmit. Másrészt pedig nem is biztos, hogy minden párkapcsolatban benne kell, hogy legyenek, hogy mindenhol ugyanolyan fontos szempontok ezek. Szóval hogy ez és az eredeti lista is ordít a white supremacy-tól és a felsőközéposztálybeli gőgtől és normaképzéstől. Nem az egyes pontok, hanem maga a lista ténye. Hogy ezzel bazmeg akkor is foglalkoznod kell, ha India egy nyomornegyedében, Bagon a cigánysoron vagy Brazília egyik kellemetlen favelájában próbálsz éppen túlélni. 

Ettől még persze ezek a dolgok nagyon is fontosak, ezt pedig elég jól demonstrálja az alábbi videó. Érdemes megnézni újra és újra és újra és újra.

És újra.


Mert igen, azért, hogy ez a világ ne ilyen legyen, azért leginkább azok tehetnek, akik a privilégium-sor elején vannak.

Tovább

2013. június 1., szombat

Az önző gén


Szingli vagyok, hegyeket mászom.
Van egy barátnőm, hegyeket mászom.
Van egy a feleségem, hegyeket mászom.
Van egy terhes feleségem, hegyeket mászom.
Van egy a feleségem és egy gyerekem, hegyeket mászom.
Van egy terhes feleségem és egy gyerekem, hegyeket mászom.
Van egy veszélyeztetett terhes feleségem és egy gyerekem, hegyeket mászom.
Van egy feleségem és két gyerekem, hegyeket mászom.
Van egy feleségem, két gyerekem, és kurvára beszorult a lábam.
Van egy feleségem, két gyerekem, egy teljes és egy térdtől amputált lábam, -30 fok van és két napja nem aludtam, de megérte, legalább megvolt a Kandzsendzönga.
Szóval az van, hogy mindenki önző. Mindig. Még akkor is, amikor nem. A dolgok végén úgyis az önzés van. Ezt még Joey is tudja a Jóbarátokból, tudja Phoebe is, csak nem akarja elhinni, Hófehérke meg már nem is szarozik holmi önzetlenséggel, Erőss Zsoltról meg már ne is beszéljünk! De tényleg ne.

No persze távol álljon tőlem, hogy moralizáljak vagy ítélkezzek sit-com-, mese- vagy hegymászó hősök felett, merthogy mi, szülők sem vagyunk ám kivételek. Sőt! Azzal erősítjük a szabályt, hogy nyakig benne vagyunk! Átpasszoljuk a gyerekünket a nagyszülőknek, testvéreknek, babysittereknek, bölcsődének, hogy végre kettesben lehessünk. Nélkülük megyünk nyaralni, örülünk, ha jól eljátszanak magukban, keressük az alkalmat, hogy mikor ölelkezhetünk anélkül, hogy féltékenykednének azok a fránya porontyok, úgy akarunk telefonálni, hogy közben nem üvölt a háttérben, hogy mamagyejje, néha meg akarunk írni itthonról egy levelet, alig várjuk, hogy kipihenhessük magunkat a munkahelyünkön.

És ezekkel kapcsolatban még mindig egész kezelhető mennyiségű a bennünk lévő bűntudat. Mondjuk egy-egy erősebb hiszti alatti erősebb kiabálás, vagy a mélyálomból kelés közbeni gondolatok sokkal jobban betesznek, mint egy esti mozi, vagy egy külföldi kiküldetés.

A kérdés tehát nem az, hogy önzőek vagyunk-e vagy sem, hanem az,
  • hogy ezt elfogadjuk-e vagy sem, illetve
  • hogy milyen hamar és milyen úton jövünk rá arra, hogy mi is simán beállhatunk Hófehérkéék mellé, végül, 
  • hogy milyen prioritási listákat állítunk fel és abban milyen hamar jön elő az ember maga
Ennek mentén - vigyázat, radikálkategóriák! - két fajta szülő van. Az egyik, aki azt gondolja, hogy a szülőség egy állapot, ami van és nagyon fontos, de nem kell, hogy az egész életet megváltoztassa, átalakítsa. Ennek igazán extrém példája a hópárduc, de róla megígértem, hogy nem beszélünk.

Van pár nevelési könyv, ami mérsékelten és ésszel, de ezt az irányt támogatja, a régiek közül legjobb példa erre Spock, az újak közül, épp olvasom és mindenképpen javaslom Pamela Druckerman Nem harap a spenót - Gyereknevelés francia módra könyvét. A kicsit bosszantó címen érdemes hamar túllendülni, és bár a könyv nem sok empíriát, viszont annál több elfogultságot, általánosítást tartalmaz, én - ami elég ritka dolog - folyamatosan bólogatva olvasom. Az amerikai újságírónő néhány éves párizsi tapasztalataira építve írta meg a könyvet, bemutatja a "francia" terhességet, szülést, szoptatást, etetést, bölcsődét, az átélt kulturális különbségektől először rendre sokkot kap, majd, elmélyülve a helyi irodalmi és filozófiai evidenciákban, ő maga is franciává válik. Persze nem minden tetszik benne, de azért nagy vonalakban pont azt adja vissza, amit én/mi is gondolok/gondolunk a gyereknevelésről. Bár messze nem vagyunk ősfranciák, de gyarmat simán lehetnénk.

A másik csoportba tartozók szerint viszont a szülőség minőségi változást jelent, ami szükségszerűen mindent átír és hosszútávon megváltoztat. Ezt az irányt jóval több könyv és még több weboldal, blog támogatja, mindezek olvasása azonban jóval kevesebb bólogatással, annál több fejingatással jár. Ennek is van ám extrém példája, mondjuk az anyuka, aki még vezetés közben is szoptat. Nem sok különbséget látok a két kategóriában az extremitások között, mindkettő elmebaj, a normalitáshoz közeledve viszont már nyilván nincs akkora eltérés a két csoport között, így akár még át is lehet csúszni egyikből a másikba, majd vissza. Helyzete válogatja.

Mi azért szeretnénk az előbbi kategóriához tartozni, de persze nem mindig, nem minden területen és nem minden áron. Gyereknevelésünket egyértelműen az határozza meg, hogy mennyire vagyunk álmosak. És persze ezzel teljesen párhuzamosan az, hogy a fiunk mennyire álmos. Nem nehéz kitalálni, minél kialvatlanabbak vagyunk, annál többször vagyunk következetlenek, annál többször megyünk a  rövid távon könnyebb úton. Még süsü, még fotó, kézben altatás, állva altatás, most jövök, nem mindjárt. Mindent és mindig a fiunkért. És éppen itt a lényeg - bár erre szerintem már több utalás is volt a blogban -, hogy a teljes átadás és önmagunkról való megfeledkezés sokkal több önös elemet tartalmaz, mint az, amikor az ember megtartja a határokat és ezzel egyéb szerepeit is.

Énkomplexitás (Linville) az erre vonatkozó terminus technicus, amit szerintem akár az úgynevezett szereprepertoár-teszttel (Kelly) is lehetne mérni (bár még senki se tette), amit a bennfentesebb, két-három éves tapasztalattal rendelkező pszichológusok már simán csak Rep-tesztként emlegetnek (de ugyanők már a Rorschachot sem tartják szükségesnek kimondani, KIP-et (katatim imaginatív pszichoterápia - a szerk.) vagy elég csak egy Rót felvennem? - kérdi lágyan búgva, miközben hörpint egyet a teájából). Érdekes vizsgálati kérdés lenne, hogy komplexebbnek látja-e magát (hm, énjét) egy, a karrierjét is szem előtt tartó anyuka egy fulltime anyukához képest, vagy sem. És persze az meg még inkább kérdés, hogy kívülről melyik anyukát mennyire látják komplexnek az emberek?

És persze megint: hol és hogy vannak az apukák? Az ő énkomplexitásukat mennyiben változtatja meg az, hogy gyerekük van?

Reprezentatív kutatásról nem tudok, de az biztos, hogy engem szétvet a komplexitás!

Szóljon hát e bejegyzés végén a Travis nevű skót együttestől a Selfish Jean, amit pont úgy kell ejteni,  viszont kicsit máshogy kell írni, mint Richard Dawkins könyvének a címét, a The Selfish Gene-t, ami viszont pont ennek a posztnak a címe!

Ha ez nem komplex, hát semmi.
Tovább
Üzemeltető: Blogger.