Cseppfertő

Isteni volt a szendvics, amit még reggel csináltam magamnak, hogy napközben ne haljak éhen, de most kínosan és nagyon kényelmetlenül beleragadt egy lenmag a bal alsó ötös mögé, hiába is próbálom a nyelvemmel kipiszkálni, egyszerűen nem megy. Beveszek a számba egy korty vizet a táskámba készített kulacsomból, öblögetnék egyet, de pont zöttyen a busz a gigantikus kátyúban. Ijedtemben lenyelem a langyos folyadékot. A mag - nyilván - továbbra is szorul. Sőt, mintha egyre inkább szorulna, a sok kísérletezés csak beljebb tolta a magot az ötös és a hatos közötti résbe. Kényelmetlen, kellemetlen, már nem is tudok másra figyelni, csak erre. Végül aztán a Huszár utcai buszmegállónál megelégelem a dolgot, jobb kezem mutatóujját a számba teszem, egy határozott mozdulat és már kint is van a mag. A busz elindul, a kezem automatikusan a himbálózó kapaszkodók egyike után nyúl, miközben azon veszem észre magam, hogy a nyelvemmel újra és újra az alsó és felső metszőfogaim közé egyensúlyozom a magot, hogy kettéharaphassam. Olcsó és jó szórakozás zötykölődő buszutakra.

De szép idők is voltak, amikor még bátran nyúlhattunk a szánkba, szemünkbe anélkül, hogy úgy nagyon szoronganunk kellett volna azon, hogy megfertőződünk vagy megfertőzünk valakit. Amikor üvöltve, de teljes nyugalommal tüsszenthettünk bele a tömött piroshetesbe. Amikor, nehogy megszakítsuk a másik mondandóját, szó és rossz érzések nélkül letöröltük a véletlenül ránk köpött nyálat.

Most viszont más időket írunk.

Most nem nyúlok a számba, a könyökhajlatomba tüsszentek, majd félve nézek körül, és rohanok egy drága pcr-tesztre, ha idegen nyálat érzek a bőrömön. De ilyen elő sem fordul, hiszen tartom a másfél métert és maszk van rajtam.

Naná, hogy maszk van rajtam.

Unom, utálom, nyom, kényelmetlen, párásodik a szemem, többet ásítok alatta, állandóan cserélgetni kell, hülyén áll, nagyobb lesz a fókusz a szememen és a szemem fölötti területen és hát nem is látszik semmilyen mimika, amit a maszk alatt végzek.

Teljesen abszurd maszkban lenni, maszkban dolgozni, maszkban létezni.

És?

A bűntudat, hogy valakit megfertőzhetek, sokkal kellemetlenebb lenne, a lélegeztetőgép - még ha mesterséges kómában tartanak is - pedig sokkal kényelmetlenebb lenne, a gégémben egy cső sokkal jobban nyomna, mint amennyire a maszk nyom.

Ha engem nem is, azokat az időseknek nagyobb eséllyel, akiknek esetleg átadom a rajtam csak óvatosan átmenő vírust.

Szóval hordom.

Nem az államon, nem az orrom alatt, nem a homlokomon, hanem úgy, hogy eltakarja az orromat és a számat is. Ha nem hallják, amit mondok, mert motyogok, hadarok, akkor nem leveszem, hanem hangosabban mondom. És igyekszem minél többet a szememmel kommunikálni.

Persze, nekem könnyű és szerencsés dolgom van, ha nagyon felmennek a számok (még a mostaniaknál is jobban), akkor újra online fogok dolgozni. Ott nincs maszk, cserébe gesztusok is csak a monitor átmérője által engedett térben.

De sokan nem tudnak online dolgozni, sőt, jóval több ember van, aki nem tud online dolgozni, nekik is egészséges kompromisszumnak tűnik a maszk viselése.

Igen, kényelmetlen.

Nagyon.

Kérdem újra: és?

Fejlődéspszichológiai szempontból viszont komoly kérdések merülnek fel, nagyon fontos lenne, hogy megfizethető áron (azaz elviselhetetlenül olcsón) hozzá lehessen férni átlátszó maszkokhoz. Franciaországban már gyártják is őket, hogy a friss óvodás és iskolás gyerekek lássák a tanáraik arcát. Mert a gyerekek - ahogy egyébként mi, felnőttek is - nemcsak a szemek, hanem az egész arc mozgásából levonunk következtetéseket, referenciapont a teljes mimika. Illetve lenne, ha a szájat-orrot nem kellene eltakarni.

De a gyerekek elképesztően rugalmasak és elképesztően jól alkalmazkodnak a legkülönbözőbb helyzetekhez, szóval nincs kétségem, ösztönösen ki fogják fejleszteni azokat a képességeiket, amikkel kipótolják a kieső jelzéseket. Szóval valahogy azt hiszem, hogy ők sokkal jobban el fogják tudni fogadni azt, hogy maszkot kell hordani, mint mi, berozsdásodott felnőttek.

Nincs más feladatunk, minthogy következetesen példát mutassunk azzal, hogy hordjuk a maszkot, kezet mosunk, nem fogunk kezet, tartjuk a fizikai távolságot és növeljük a társas szolidaritást. 

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

De nehéz az iskolatáska

Újra kinyitnak az iskolák.

Mármint az alsó tagozatok.

Meg az óvodák.

Meg a bölcsődék.

Legalábbis most úgy tűnik.

Bár nem teljesen egyértelmű, hogy pontosan mik, hogyan, miért és mennyire nyitnak ki, a szabadságuktól és önrendelkezésüktől megfosztott intézményeknek megint igyekezniük kell, hogy meg tudjanak felelni a salátainstrukcióknak.

Szemek sírnak, szemek nevetnek, szemek riadnak, szemek könnyebbülnek. Mert vannak itt egyéni érvek, családi érvek, társadalmi érvek, gazdasági érvek, (politikai érvek), egymásnak ellentmondó érvek és egymást erősítő érvek.

Szóval főleg káosz van, nem tudjuk, mit gondoljunk, melyik érvnek kedvezzünk. S ha kedvezünk valamelyik érvnek, akkor mi lesz a többivel?

Hát semmi.

Kompromisszum lesz.

Valamelyik ujjunkat le kell harapni.

Kinek melyiket.

Nyilván.

Egy dolgot viszont érdemes elengedni.

No nem csak a szülőknek, gyerekeknek, hanem a pedagógusoknak is.

Mégpedig azt, hogy ezalatt a két hét alatt majd jól bepótolják a gyerekek a két hónapos kiesést. Vagy - merthogy ez is elhangzott Maruzsa Zoltán - majd jól felkészítik a gyerekeket a következő tanévre.

Nem kell bepótolni, nem kell felkészíteni. Hanem inkább figyelni kell. Arra, hogy milyenek azok a gyerekek, akik két hónapon keresztül jóval kevesebbet szorongtak, jóval kevesebb szabálynak kellett megfelelniük, viszont megélhették a szabadságukat, önállóságukat, IKT-eszközöket használhattak azok céljainak megfelelően.

Már akik.

Mert sajnos rengetegen voltak/vannak, akik nem tudtak/tudnak belépni a digitális oktatásba, ők és a szüleik azok, akik leginkább várják a júniusi nyitást. A gyerekek újra kapnak enni, kevesebbet lesznek otthon, kevesebbet kell rájuk költeni.

De ami még fontos, hogy nekik sem kell majd most semmit sem bepótolniuk. Lehet, hogy lemaradtak, de ha ez így van, akkor a két hét úgysem lesz jó arra, hogy bármit is bepótoljanak. De az ő lemaradásukkal, kimaradásukkal rendszerszinten el kell kezdeni foglalkozni. Az ő lemaradásuk társadalmi szinten már most óriási károkat okozott.

Szóval ne azt várjuk el a két hétnyi iskolától, amit nem érdemes tőle elvárni, hanem azt, amit érdemes: a gyerekek szocializálódhatnak, visszatérhetnek a normál kerékvágásba. És persze a szüleik is. Ameddig lehet. Ha csak két hétre, akkor két hétre. Mert egyszerűen a társadalmunk - legyünk akár gazdagok vagy szegények, városiak vagy falusiak, munkanélküliek vagy munkával kibéleltek - egyszerűen nem arra rendezkedett be, hogy ne legyünk senkivel sem.

De nem lesz egyszerű, mert simán lehet, hogy 

 

• átalakultak az erőviszonyok az osztályban,
• a korábban kiválóan beszokott óvodás vagy bölcsődés ezalatt a két hónap alatt kiszokott, most pedig majd újra vissza kell szoknia, ez pedig lehet akár lassú is,
• a gyerek, pláne, ha kicsi, egyből benyal egy betegséget (no nem covidot)
• szorongani fogunk, hogy azok a higiénés és távolságtartási protokollok, amiket otthon kényszeresen betartottunk, az intézményben kevésbé, esetleg egyáltalán nem fognak tudni megvalósulni,
• két hét édeskevés lesz ahhoz, hogy a szülők visszaálljanak a normalitásba, pláne, hogy aztán majd nyárra megint át kell majd állni. Meg hát nem is csak visszaállni kéne, hanem fellélegezni sem ártana, a kettő együtt meg aztán pláne nehéz lesz. Azt persze - mármint rendszerszinten - végig kell azt is gondolni, hogy mi lesz nyáron, amikor tényleg nem lesz iskola, viszont sok embernek szabadsága sem lesz már.

Felkészítést persze éppúgy nem kapnak most a tanárok, ahogy a digitális átálláshoz sem kaptak túl sok támogatást és időt. A kimondott mondatok és előírások pedig - újra - egyáltalán nem egyértelműek. Így aztán a szülők sem tudják, mire és hogyan készüljenek, mivel számoljanak. Lehetne délelőttre és délutánra bontani az osztályokat, így egy időpontban csak fél osztály lenne a teremben, de ami még ennél is fontosabb lenne, hogy tényleg ne feltétlenül tantermi iskolában és még kevésbé frontális oktatásban gondolkodjanak az iskolák, hanem végre valami alternatívban, valami 21. századiban.

Kevesebb szabállyal, több önállósággal, több önismerettel és több szappannal, törülközővel, kisebb osztálylétszámokkal.  

Az akár hosszú távon is hasznos lenne.

Szóval kicsit nesze, semmi, fogd meg jól ez a két hét, de hátha mégis megmarkolható belőle valami.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Introvertáltaknak áll a világ

Van az a dolog, hogy extroverzió, introverzió. 

Amit úgy nagyjából annak a szinonimájaként használunk, hogy valaki inkább nyitott vagy inkább zárkózott. És akkor ezzel úgy le is írtuk elég pontosan a személyiségét, tudod, ő olyan extrovertált típus, és rögtön mindent tudunk. Figyelj, nem megyek. De miért? Hát tudod, mert introvertált vagyok. Ja, aha értem, oké. 

De hogy azért ez az egész dolog sokkal komplexebb ám ennél, ugyanis a leginkább elfogadott tipológia szerint inkább öt dimenzió van. BIG 5-nak (big five) is hívják, extroverzió, barátságosság, lelkiismeretesség, intellektus és dobpergés, az ötödikre is emlékszem: emocionalitás.

Ezek közül az intellektus talán magyarázatra szorul, legalábbis nekem azért fennakad rajta a szemem, de az igazából csak azt mutatja meg, hogy az ember mennyire nyitott a világra, mennyire kíváncsi, mennyire érdeklődő.

Ami pedig fontos, hogy egyrészt ezek a dimenziók nem jó-rossz dimenziók, másrészt a dimenziók függetlenek egymástól, nem lehet tehát egyikből a másikra következtetni. Szóval egy barátságos, de nem különösebben lelkiismeretes extrovertált csöppet más, mint egy barátságtalan, de kifejezetten lelkiismeretes extrovertált. 

Egyébként engem mindig is eléggé bosszantottak a tipológiák, de ha mégsem, akkor meg kevésnek tűnik ez az öt dimenzió, pedig elég komoly, drága és időigényes kutatómunka árán jöttek ki, de ez most tényleg mindegy, mert egyáltalán nem is a kételyeimről akarok írni, hanem arról, hogy mivel tényleg a kultúránk része az extro- és introvertáltság, hajlamosak vagyunk ezt a dimenziót túlértékelni, kiemelni a többiből.

Annál is inkább, mert a világ tényleg zömmel erre az egy szem dimenzióra építve az extrovertáltaknak kedvez. Oszd meg, mondd el, csináld meg, változtass, nyiss a világra, beszélj sokat, legyél sok ember között, ilyenek. Minden erről szól. Aki nem ilyen, az is ilyen. Ezt teszi velünk ez a kultúra. Szóval akár az vagy, akár nem, az leszel, ahhoz méred magad.

Miközben meg nem mindenki extrovertált ám.

Sokan vannak, akik igazából befelé érzik jól magukat.

Akiknek nem attól lesz valami élmény, hogy megosztják, hanem attól, hogy belül megélik. Nem jobbak ők, mint mások. Csak mások.

És míg a K.E. világ valóban az extroverziónak kedvezett, az most azért eléggé egyértelműnek tűnik, hogy a kijárási korlátozás új helyzetet teremtett. Ez a rendszer ugyanis az introvertáltaknak áll. 

Mert most nincs kényszer arra, hogy másokkal legyünk, sőt, arra van kényszer, hogy ne legyünk senkivel. Csak a legszűkebb környezetünkkel. Persze, ott a social media, ami nagy vonzerő, de mégis máshogy, mint a karantén előtti időszak extrovertáltságában. 

Szóval most nagyon jó. 

Legalábbis azoknak, akik introvertáltak és azoknak, akik el is fogadják, hogy most lehetnek azok. 

Én legalábbis most kezdem igazán megtalálni a saját tempómat.

Azt hittem pedig, hogy tök jó rohangálni, sok helyen lenni, több munkahelyen dolgozni, sok emberrel találkozni, halmozni a programokat, de most, hogy ezt nem csinálom, most jövök csak igazán rá, hogy nem is volt erre szükségem. 

És ez bizony őrült módon felszabadító érzés. 

És akkor arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha még sokan vannak ezzel így. 

Hogy az emberek nem is annyian és nem is annyira extrovertáltak, mint amennyien és amennyire mutatják magukat. Mert bár a világ azt várja el, hogy mutassuk magunkat, ő viszont (én viszont) dehogy mutatná.

Vagy nem annyiszor. 

Vagy nem annyi embernek. 

Vagy nem annyira. 

Vagy nem akkor. 

Szólhat ez persze arról is, hogy alkalmazkodunk, elfogadjuk az új helyzet adottságait, nem lázadozunk ellene, de tény, hogy most a hírektől és a társadalmi aggodalmaimtól eltekintve (ami egyébként egyáltalán nem könnyű) nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzem magam, a karantén előtt pedig meg nem voltam az. Kapkodtam és túlhajtottam magam.

Azt persze fontos hangsúlyozni, hogy könnyű nekem, könnyű nekünk, egyelőre legalábbis úgy tűnik, hogy nincsenek veszélyben a munkahelyeink és a megélhetésünk, szóval tényleg tudunk befelé és egymásra figyelni. És persze, mozi, koncertek, barátokkal való találkozás, utazás, szabadon és szabadban mászkálás eléggé hiányzik, meg úgy egyáltalán az, hogy ne kelljen egy másik ember és magam közé egy jegesmedvét, a Joey Ramone-t vagy éppen a sógoromat odaképzelni. No nem mintha bármi bajom is lenne a sógorommal, Joey-val vagy egy jegesmedvével, de nincs mese, a két méternek meg kell lennie.

És most, hogy kicsit kevesebb időnk megy el másra és másokra, sokkal jobban figyelünk egymásra, aminek köszönhetően jóval kiegyensúlyozottabb mindenki.

Ami komoly kérdéseket vet fel a karantén utáni időszakkal kapcsolatban.

Legfőképp, hogy kell-e annyira propagálni az extroverziót.

Hogy ez a nyugalom, ez a befelé figyelés hogyan tartható meg, és hogyan adható még több embernek, a társadalom még több csoportjának.

(Kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A győzelem napja

2020. augusztus 20. van.

Az államalapítás ünnepe.

Itt állunk a Hősök terén, koszosan, büdösen, lenőtt hajjal, szakállal, egyesek meghíztak, mások lefogytak, elveszítettük a kondinkat, az állásunkat, sok barátunkat, rokonunkat, sokan csődbe mentünk, sápadtak, rosszul öltözöttek, éhesek és álmosak vagyunk. És nagyon melegünk van. De mi vagyunk azok, akik túléltük a koronavírust, és most együtt ünneplünk 2020. augusztus 20-án.

Túl sokan persze nem vagyunk, mert sokan inkább otthon maradtak, akik pedig itt állunk, inkább tartjuk a két méter távolságot. Még nem tudjuk, hogy az élőben rég nem látott barátainkat és rokonainkat megölelhetjük-e, foghatunk-e már kezet, adhatunk-e egymásnak puszit.

Mindenkinek ott lóg a fülén maszk, sokunknak a szánk előtt feszül.

Pedig már biztonság van.

Az elmúlt három hétben sehonnan sem jött hír új fertőzöttről.

Se Magyarországról, se Európából, de a világon sehonnan sem.

Szóval legyőztük a vírust.

Együtt.

Szeptembertől újra biztonsággal lehet koncertekre menni, moziba járni, utazni, kozmetikushoz, fodrászhoz menni, kávézni, kinyitnak a múzeumok, indul a színházi évad, be lehet járni a munkahelyekre, kinyitnak a kisboltok, pékségek és éttermek is, szeptembertől megint lehet majd iskolába járni. A koncerteken, mozikban és színházakban viszont decemberig csak harmadannyi jegyet szabad eladni, mint szoktak, hogy a biztonság kedvéért a távolság meglegyen az emberek között. A kiesett jegybevételt az állam állja.

Demonstrálni és tüntetni is lehet.

De sok minden megváltozott.

Nem lehet ész nélkül utazni, nem lehet ész nélkül nemzetközi meetingeket tartani, nem lehet ész nélkül enni, nem lehet ész nélkül vadászni, nem lehet ész nélkül vásárolni, nem lehet ész nélkül felhalmozni és költeni.

Mindent lehet, de mindent mértékkel. Egy újonnan létrejött világszervezet koordinálja és szabályozza ezt a folyamatot. És ha valaki megszegi ezeket az előírásokat, akkor komoly bírságban résesül. Nagyon komolyban.

De erre alig kerül sor, ugyanis nem is ezek változtak igazán meg, hanem az emberek gondolkodása.

Így aztán a gazdaság és a politika is.

Magyarországon is.

Volt egy áprilisi ámokfutás, de annak május elsejével vége lett.

A kormány ugyanis megértette, hogy mégsem fog menni az, amit szerettek volna. Mégis kell a részvétel, a vélemény, a közös gondolkodás, az önrendelkezés, az önkormányzatiság, a közös tudás, a civil szerepvállalás, az uniós értékrend. Mégis kell a demokrácia. Persze, erre nem maguktól jöttek rá. Az EU azt mondta, hogy vagy kivezényelnek egy nemnövekedéspárti és zöld uniós vezetőt Magyarország élére (első körben Daniel Cohn-Benditre gondoltak, de ő azt mondta, csak Kovács Gergellyel együtt vállalná, de ez már az EU-nak is sok volt), vagy összeszedik magukat maguktól.

Szóval inkább összeszedték magukat.
Ennek jegyében pedig május közepétől elképesztő csomagot nyújtott be a kormány, csak úgy random sorolom az intézkedéseket:

• rendeletben határozták meg, hogy a felhatalmazási törvény csak augusztus egyig van érvényben
• elbocsátási és kilakoltatási moratóriumot vezettek be, azok pedig bérkompenzációban részesülnek, akik a vállalkozásukat nem tudják a járvány miatt végezni,
• a hitelmoratóriumok kapcsán a későbbi törlesztéskor felmérik az anyagi helyzetet,
• elkezdtek rengeteget mérni és feltérképezni a találkozásokat, kontaktokat,
• elkezdték őszintén kommunikálni a számokat,
• kijárási tilalmat vezettek be,
• amely során megkülönböztetett figyelemmel és érzékenységgel fordulnak az egyedülállók, a leszakadó rétegek és a családon belüli erőszaknak kitettek felé,
• az egészségügyben dolgozók a vészhelyzet idejére 200%-os bérelemést kaptak - szintén visszamenőleg, majd a vészhelyzet végén, augusztus elsejével, ez a növekedés lement 150%-ra,
• ezzel párhuzamosan kivezetik a hálapénz intézményét,
• a képviselők beszolgáltatott hivatali laptopjaikat megkapták azok az iskolások, akik laptop híján nem tudtak részt venni az online oktatásban (szerencsére csak egy képviselő felejtette el lementeni a saját adatait valami biztonságos helyre), de sajnos ez is kevés volt, így még sok köztisztviselő is beszolgáltatta a laptopját, ők már saját döntésből, és így tett sok IT-cég vezetése is,
• lecsökkentették az ÁFA-t 15%-ra, de bevezettek minden ÁFA-köteles termékre egy 5%-os adót, amivel virológiával, élelmezéssel és racionális gondolkodással kapcsolatos kutatásokat támogatnak - kicsit ügyetlen elnevezéssel ez lett véradó,
• a KSH újra méri a létminimumot és újra van Nemzeti Országos Epidemiológiai Központ,
• újra lett oktatási minisztérium, környezetvédelmi minisztérium, egészségügyi minisztérium, újra foglalkozni kezdtek természetvédelemmel és örökségvédelemmel, újra működnek a genderszakok, létrejött egy felzárkóztatási és esélyegyenlőségi minisztérium is, aminek első körben az volt a feladata, hogy juttassa el minden háztartásba a villany-, víz-, fűtés- és internetellátást, ezekért augusztus végéig a létminimum környékén élőknek nem kellett fizetniük, utána is a fizetésüknek megfelelő arányban,
• bevezették az alapjövedelmet,
• többlépcsős, progresszív adózási rendszert alakítottak ki
• és végül az egész ország ráállt a tolerancia-, empátia-, nyitottságpályára, aminek jegyében természetesen május elsejétől
• újra a "nem" szerepel a személyazonosító adatok nyilvántartásában, nem pedig a születési nem.

És hát persze létrejött még egy nemzetközi bizottság is, ami a demokrácia-ellenes hazai intézkedéseket nézi át, így aztán a civil szektor vegzálását, a sajtószabadság nyirbálását, a korrupciót és a végtelen nepotizmust, a választási törvényt, a szegregált iskolákat, und so weiter und so fort.

Szóval így jutottunk el máig, augusztus 20-ig.

Kemény volt az április, májustól bizonyos szempontból még keményebb időszak volt, de mára mindenki úgy gondolja, hogy épp ezekre a lépésekre volt szükség ahhoz, hogy a koronavírust megállítsuk. A legtöbb lépes pedig hosszú távon is az ország javát szolgálja, ezzel kapcsolatban közmegegyezés van.

Szóval bár nem vagyunk sokan a Hősök terén, viszont négy gigantikus kijelzőn csatlakoztak hozzánk zoomon az otthon maradók.

És így van ez a zalaegerszegi Dísz téren és a békéscsabai Szt. István téren, az esztergomi Széchenyi téren és a pécsi Főtéren, de még Diósjenőn és Szendrőn is.

Csodálatos látni, ahogy villannak fel a kis arcocskák százezrei.

Tűzijáték nincs, csak a téren állók és az otthon ülők szűnni nem akaró tapsolása.

(GIPHY)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Mentális erőfeszítéseink

Tartjuk magunkat egész nap.

Magunk miatt és a gyerekek miatt.

Nem pánikolunk, élvezzük az együttlétet.

Főzünk, játszunk, beszélgetünk, sütünk, nevetünk, olvasunk, zenét hallgatunk, filmet nézünk, tanulunk, beszélgetünk különböző online felületeken barátokkal, rokonokkal.

Közben meg a feleségemmel pakolunk, pakolunk, pakolunk, híreket olvasunk, mosunk, mosogatunk, takarítunk, pakolunk, teregetünk, leszedünk, hajtogatunk, híreket olvasunk, porszívózunk, fertőtlenítünk, dolgozunk, pakolunk, vigasztalunk, fürdetünk, pakolunk, vásárolunk, tervezünk, félünk, szorongunk, szellőztetünk, pakolunk, fertőtlenítünk, ügyet intézünk.

És tök jófejek a gyerekek, mert néha azért segítenek is.

De nem is ez a lényeg velük kapcsolatban, hanem az, hogy tényleg übercukik együtt, figyelnek egymásra, sokat játszanak egymással, a fiam okos, érett, alázatos, nagyvonalú bátyja lett a húgának, aki hálás és tágra nyílt szemekkel rajong testvéréért.

Így viszonozzák tudattalanul azt, hogy megteremtjük nekik ebben az egyre nagyobb horrorban a biztonságot. A kiszámíthatatlanság ellenére mi kiszámíthatóságot nyújtunk nekik.

Nem tudják, hogy mennyire szerencsések, nem tudják, hogy az ország nagy része retteg, és ha még most nem is küzd komoly megélhetési nehézségekkel, rövidesen fog. Nem tudják, hogy ha most mi még nem is küzdünk megélhetési nehézségekkel, rövidesen lehet, hogy fogunk, mert most tényleg minden teljesen kiszámíthatatlan.

Nem tudják, hogy Olaszországban és Spanyolországban is több halottja van már a koronavírusnak, mint Kínában. Nem tudják, hogy Romániában rengeteget mérnek.

Nem tudják, hogy simán lehet, hogy az ország és a világ gazdaságilag és társadalmilag is jó eséllyel be fog dőlni a vírus alatt. Az meg mi sem tudjuk, hogy ez mit fog jelenteni. Általában sem tudjuk és azt sem, hogy nekünk majd mit jelentene. Ha tényleg megtörténne.

De hát igen, ezen szorongunk, ahogy sokan mások is.

Szóval tartjuk magunkat és a hátunkat egész nap, igyekszünk fenntartani valamiféle minimálkontrollt az életünk felett. Mert szükségünk van rá.

Estére pedig hullafáradtak vagyunk mindketten, mert akkor szakad ránk az a rengeteg súly, amit egész nap viszünk. Akkor szakad ránk, hogy milyen fárasztó kint tartani a valóságot. Akkor a nyakunkba szakad az anticipált gyász.

Ez volna a mentális és érzelmi munkánk, amit a gyerekeink lelki egészségéért végzünk nap, mint nap, amit a gyerekeink lelki egészségébe fektetünk egyelőre még csak két hete, de még sokszor két hétig kell majd ezt végeznünk.

És nem tudjuk, meddig tartható fenn a látszat.

Nyilván beszélünk a koronavírusról, kérdeznek is sokat, megjelenik a játékukban, rajzaikban, álmaikban, ez természetes. És fontos. És jó. Mert tudjuk, hányadán is állnak a dologgal.

De nem tudjuk, meddig kell még úgy csinálni, mintha minden normális lenne. Meddig lesznek még azok az értékeink, amik a vírus előtti világban értékeink voltak, amely értékek mentén a gyerekeinket neveltük.

Nem fogja-e a tanulás fontosságát, az egymásra való odafigyelés fontosságát, a mások megértésének fontosságát és a nyitott gondolkodás fontosságát leváltani az erő és a túlélés fontossága?

Hogy eddig azt hittük, hogy ha az ember tanul, sokat, értelmiségi pályára áll, akkor az majd jó lesz. Vagy ha nyit egy cuki kis pékséget, kávézót, az jó lesz. Vagy rendezvényszervező lesz, turizmussal foglalkozik. Hogy ha valamit nagyon szeretne, ha valamibe sok energiát fektet, akkor el fogja érni a célját. És akkor majd jó lesz.

Vajon ez tényleg így lesz a vírus után is?

És lesz-e egyáltalán vírus után vagy mostantól az lesz, hogy vírusok jönnek-mennek, mi meg majd megnézzük, melyik lesz ránk veszélyes és melyik arra, amit eszünk, iszunk, belélegzünk. 

De oké, mondjuk, hogy vége lesz ennek, és egy jó darabig nem jön más.

Akkor mi marad az országból, a világból?

Ki fogja a buszokat vezetni, a boltokban a húst eladni, a kórházakban az embereket ellátni, a különböző gyárakban kiszolgálni az igényeinket?

És mi lesz a gyerekeinkből?
Mi lesz a BTM-es, az SNI-s, a HHH-s gyerekekkel, gyermekvédelmi szakellátásban lévő gyerekekkel? A hiperaktívokkal? A differenciálást igényló diákokkal? Vagy csak simán azokkal, akiknek nincs otthon számítógépük és/vagy korlátlan internethozzáférésük?

És mi lesz úgy általában a gyerekekkel?
A szociális készségeikkel? 

Otthon lesznek a szüleikkel 2-3 hónapot, aztán jön a nyári szünet, szeptemberben kezdődnek újra az intézmények. Mire fognak abból emlékezni, hogy ők azért társas lények voltak még márciusban?

Meglepjük-e a szociálpszichológiát és összefogunk egymással vagy hozzuk a sok évtizede megszokottat?

Ez mind az a mentális és érzelmi munka, amit nem mutatunk, de ami alatt mi megroppanunk.

(Kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Closing time

Reziliencia.

Viszonylag új kifejezés a pszichológiában, amely arra vonatkozik, hogy az ember megküzd a helyzettel. Akkor is, ha az nehéz. Vagy traumatikus. Vagy tragikus. Szóval hogy akármilyen nehéz, stresszes vagy akár horror is valami, megküzd vele, alkalmazkodik, és ami a legfontosabb: fejlődik.

Ez nem jelenti azt, hogy vágyjuk is a szart, csak azt, hogy ha már az a szar megesett velünk, akkor nem meg nem történtté akarjuk tenni, hanem kihozzuk belőle a legtöbbet. Legalábbis érdemes megpróbálni.

Ehhez viszont beszélgetni kell róla, nem lehet elfojtani, meg kell értenünk magunkat a trauma alatt és a trauma után. Hogy tényleg tudjunk fejlődni. Úgy is hívják ezt, hogy poszttraumás növekedés.

Ma már elég komoly szakirodalma van a rezilienciának, még akkor is, ha a blogger-felület helyesírás-ellenőrzője még nem ismeri ezt a fogalmat. Ahogy mi, úgy idővel a szoftver is megtanulja majd, hiszen a reziliencia már a szépirodalomban is megjelenik, ha máshol nem, hát Edith Eva Eger A döntés című könyvében mindenképp.

Szóval.

A koronavírus-helyzet kemény.

Nagyon kemény.

Emberek tömegével fognak munkanélkülivé válni.
Nagyon sokan lesznek betegek és sokan meg fognak halni.
Nemcsak távoli ismeretlenek, hanem közeli emberek is. Barátok. Rokonok. Munkatársak.
Az emberek bizalmatlanak (még bizalmatlanabbak) lesznek egymással, intézményekkel, szervekkel.
A szociális és egészségügyi ellátórendszer le fog állni.

A gazdaság pedig komoly visszaesést fog produkálni.

És hát nem úgy van az, hogy most nyom egy pause-gombot a világ, aztán majd valamikor júliusban, mintha mi sem történt volna, újraindulunk, hanem amikor majd elindulunk, ha egyáltalán elindulunk, akkor majd minden nagyon más lesz.

Gyökeresen és végérvényesen.

Az addig tartó időszak pedig sok ember számára bizony traumatikus lesz.

Mert

• nincs hol csordogáljon az ingyen rendelkezésre bocsátott internet, nemhogy laptopja nincs a családnak, de áram se sok, így a gyerekek nem tudnak otthon tanulni.
• a szülők elvesztették a munkahelyüket
• nincs mit enni
• ha meg is marad a szülők munkahelye, nem tudnak mit kezdeni nappal a gyerekekkel, akik így viszont egész nap otthon vannak, és nem csinálnak semmit. És ez még mindig jobb, mintha kimozdulnak és valamit csinálnak.
• a szülök frászt kapnak egymástól
• a gyerekek nem tudnak egymással játszani
• bántalmazás és nélkülözés van

És akkor még a rettegésről, a kiszámíthatatlanságról és a kontrollvesztésről, tehát a járvány pszichológiai járulékairól nem is beszélve.
Minden bizonyosság bizonytalan lett.
Hogy az, amit korábban biztonságosnak és alapnak vettük, amikről azt hittük, hogy az nekünk jár, arról kiderül, hogy nem biztonságos, nem biztos, nem alap, nem jár.

Közben meg sokak számára ez az időszak maga a paradicsom.

A bőven megtakarított pénzüknek köszönhetően és a home office-ba csont nélkül átálló munkájuk mellett bőven belefér a kreatív és minőségi együttlét egymással és a gyerekekkel, dugig is van a Facebook jobbnál jobb ötletekkel, reggel közös jóga, délelőtt a gyerekek egymásnak olvasnak, azalatt a felnőttek virtuális sétát tesznek a Louvre-ban, ebédet már együtt főznek, hisz épp kinyílt a kertibab és a zsálya, legjobb lesz a pisztrángra, ebéd után a gyerekek önállóan tanulnak, hisz az alternatív iskolában már bőven megtanulták, hogyan kell egyedül és felelősen dolgozni, utána pedig gyurmagurigákat gyúrnak, és abból megépítik a napjuk hangulatgörbéjüket. Szülők és gyerekek együtt. Ahol eltérés van, azt pszichodramatikusan elpantomimezik. Aztán közös ölelkezés után megterítenek, vacsi, fürdés, estimese, közös árnyjátékozás, ének, alvás. A szülők gyertyát gyújtanak, majd egy házilag kevert margarita mellett megnézik a Breeders legújabb epizódját, és csak édesen egymásra mosolyognak, hogy Timi, dejó, hogy mi nem ilyen szülők vagyunk.

De hát ez a magyar lakosság 4-5%-a.

Se.

A többieknek marad az eggyel fentebbi felsorolás.

De tanulni ebből az egészből mindenki tud.

Fejlődni mindannyian tudunk.

Megtanulhatjuk,

• hogy most nincs zugivás
• hogy nincs ajtóbecsapás és kimenekülés a lakásból
• hogyan tudatosítsuk az étkezési szokásainkat
• hogyan ne meneküljünk el a konfliktusok elől, hanem megpróbáljunk ott maradni és megoldani
• hogy csak arra költsünk, amire tényleg kell
• hogy kevesebb pénzből is ki lehet jönni
• hogy nem is kell annyit utazni
• hogy nem kell annyit meetingelni
• hogy lehet otthon is kávézni, lehet uzsonnát csomagolni
• hogy nem muszáj annyit éttermezni
• hogy mire is van igazán szükségünk
• hogy milyenek a gyerekeink (ha van)
• hogy milyen a párkapcsolatunk (ha van)
• hogy milyenek vagyunk mi magunk
• hogy mit is jelent a házimunka

Ettől függetlenül most még nem tudjuk, mennyi válás és mennyi egymásra találás lesz ezalatt az idő alatt. Nem tudjuk, hány nőt fognak megerőszakolni otthon, hány nőt és hány gyereket fognak megverni, vagy hogy hány gyerek fog megfoganni. Magasabb, alacsonyabb vagy épp ugyanannyi lesz-e ezek aránya, mint amennyi egyébként lenni szokott. Nem tudjuk, hány család fog tönkre menni, Azt sem tudjuk, hogy mennyien fognak meghalni, no nem a koronavírus következtében, hanem mondjuk abba, hogy nem eszik. Azt sem tudjuk, hogy mi lesz az idén érettségizőkkel, meg úgy egyáltalán ezzel a félévvel. Azt sem tudjuk, hogy mi lesz a barátságokkal, mi lesz az ismerkedni vágyókkal, mit lesz a kamaszokkal, akik ilyenkor nem éppen a szüleikkel akarnának lenni.

Csomó mindent nem tudunk.

Az viszont, hogy egyénileg vagy családilag akarunk-e valamin változtatni, csak rajtunk múlik.

Najó.

Főleg rajtunk.

Mert most leginkább magunkkal vagyunk és leszünk összezárva.

Itt az ideje, hogy kicsit lelassítsunk, kicsit befelé és a közvetlen környezetünkre figyeljünk.

Mert most kicsit záróra van.

Ha meg tudjuk tenni, hogy egy kicsit bezárunk, lezárunk, akkor már elmondhatjuk, hogy valamekkora poszttraumás növekedést produkáltunk.

2008-ban, amikor Lucca egyik főterén Leonard Cohen koncerten voltunk, és megszólalt ez a dal, akkor biztos voltam abban, hogy ezzel a koncertnek is vége, de közben meg nem volt, egyáltalán, hanem még jött jó sok minden.

A világunk is csak átmenetileg zár be.
A világunk csak átmenetileg záródik le.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Karanténbeli víg napjaink

Kezdjük azzal, hogy jó eséllyel karanténbeli víg napjainknak semmi köze sem lesz ahhoz, amit Faludy Györgynek át kellett élni pokolbéli víg napjai közepette.

De azért fontos azt is kimondani, hogy a koronavírus olyan kihívások elé állít, amik előtt jó eséllyel még nem voltunk. És csak remélni tudjuk, hogy mi győzünk.

Azt már tudjuk Fülöp Márta jóvoltából, hogy a különböző kultúrák, individualista és kollektivista értékeken alapuló társadalmak, a társadalmi vagy egyéni problémákat elnyomók (represszorok) vagy azokra érzékenyen reagáló személyiségek (szenzitizátor) hogyan reagálnak a koronavírusra.

Schell Gergely jóvoltából arra is kaphattunk tippeket, hogy hogyan ne csavarodjunk be a vírustól, Deliága Éva pedig 19 tippet ad arra, hogy hogyan beszéljünk a vírusról a gyerekeinkkel.

Közben színeszek felolvassák a tananyagot, Konok Péter történész online tanításba kezd, csomó múzeum online tárlatvezetést, a Budapesti Fesztiválzenekar pedig online koncerteket tart, közben pedig csomóan felajánlják időseknek, hogy segítenek bevásárolni, mindenféle online közösségek jöttek létre az elmúlt 1-2 napban.

Őrült megható mindez. Fantasztikus kezdeményezések, amik azt mutatják, hogy össze tudunk fogni, létezik szolidaritás itthon is.

Mindeközben pedig nagyon sokat lesznek a családok együtt, a kollégisták haza kell, hogy költözzenek, az iskolák bezártak, sokan leköltöznek/visszaköltöznek a vidéki nagyszülőkhöz, külföldön tanuló gyerekek térnek vissza Magyarországra.

Most kezdődik csak igazán a családok éve.

Mintha hónapokon keresztül karácsony lenne.

Csak ajándék nélkül.

De sok-sok feszültséggel. Ami még ismerős is lehet december végéről, de csomó újdonság is van itt, lesz itt.

Legfőképp a bizonytalanság, az, hogy minden folyamatosan változni fog, hiszen ezzel a vírussal kapcsolatban még mindig csomó kérdőjel van az emberek és a tudósok (akik, bár emberfeletti teljesítményt nyújtanak most, mégis emberek) fejében.

És ezt bizony nem könnyű leküzdeni, nem könnyű ezzel együtt élni.

Szóval egyszerre kell együtt lennünk a családunkkal és a félelmeinkkel, bizonytalanságunkkal és az ebből a két nehézségből fakadó feszültséggel.

Sokkal kevesebb énidőnek (ami ugye eleve luxuscikk, még a jómódban élők számára is) lesz, a sokkal több miidőhöz pedig kell ez-az.

Türelem, kitartás, lazaság, humor, nyugalom, hitelesség, illeszkedés, minőségi és mennyiségi jelenlét, felülemelkedés.

És még csomó konkrét praktika is eszembe jut.

Mondom is.

• Tök jó, ha kiépítetek valamiféle napirendet. Össze fognak folyni a napok, a gyerekek fejében mindenképp, ezért fontos, hogy megmaradjon a rendszer. Ebbe mondjuk beletartozhat akár az is, hogy hétköznap reggel a gyerekek is öltözzenek fel, ne legyenek egész nap pizsamában. Legyen jól követhető időpontja a tanulásnak, akár addig is, amíg még nem lesznek készen az iskolák az online anyagokkal.
• Fontos, hogy a gyerekek tudják tartani a kapcsolatot a barátaikkal, nagyszüleikkel, beszélhessenek egymással valamilyen applikáción keresztül.
• Tök jó, ha minden nap tudtok valamennyit mozogni. Csomó youtube-videó van otthoni mozgásra, de szabadba egyelőre még lehet menni, bár a játszótereket már nem ajánlanám. De a gyerekek az ingerszegény környezetben meghibbannak, ha nem mozognak legalább valamennyit. Érdemes ezt is rendszerszinten.
• Sok gyereket nagyon érdeklik a hírek. Lehet ennek is egy konkrét, dedikált időpontja, amikor a szülők elmondják - természetesen a gyerekek szintjén - a napi aktualitásokat.
• Legyen egy kódszó arra, ha valaki vagy valami sok. Egy szó, amit előre megbeszéltek, és amit az ember bemondhat, ha épp egyedüllétre vágyik. És akkor lehessen neki elvonulni. Ha kicsi a lakás, akkor is. Az is jó, ha ezt a kódszót napi 2-3-nál többször nem lehet használni, és érdemes az elvonulás mértékét is korlátozni.
• Tök jó, ha a gépezési idő (se a felnőtté, se a gyereké) nem száll el a végtelenbe.
• Iktassatok be közös olvasást, szerintem még akár egy reggeli és esti beszélgetőkör is beleférhet (ki hogy van, mire számít a nap során, milyen volt a nap).
• Nem érdemes csak a gyerekektől elvárni a türelmet, a felnőtteknek is rá kell állnia a türelemhullámokra.
• 4-5 éves kortól fölfelé a gyerekek szálljanak be a háztartási feladatok ellátásába. Pakoljanak el maguk után, segítsenek teríteni és leszedni, mosógépbe is simán be tud egy gyerek pakolni, nem nagyon dolgok ezek. A főzésnek csomó része gyerekkompatibilis, fasírtgolyót gyúrni és húst klopfolni, panírozni kifejezetten élvezetes is lehet egy gyerek számára.
• Érdemes figyelni arra is, hogy ne együnk egész nap. Sokan felhalmoztak tartalékokat, érdemes azokat nem egyből felzabálni, lehet keveset is enni és azt is érdemes rendszeresen.  
• Érdemes leülni a családtagoknak átbeszélni az új időszakokra vonatkozó szabályokat. Legyenek ezek mindenkire érvényesek és transzparensek. Akár ki is lehet függeszteni őket a fridzsiderre, bejárati ajtóra.

Gyerekekkel sokat együtt lenni fárasztó.

Felnőttekkel és önmagukkal együtt lenni szintén.

Markánsabban előjönnek az ő hibáik, de markánsabban előjönnek a mi hibáink is, de rengeteget is tanulhatunk magunkból és a másikból. És ez jó. Szerintem tök hamar látványos lesz az, hogy a gyerekek mennyire rugalmasak, hogy mennyit tanulhatunk tőlük, mennyire jó velük együtt lenni.

Lesznek feszültségek, félelmek, felháborodások, az óhatatlan, de most, két napnyi karantén-tapasztalat alapján abban bízom, hogy némi odafigyeléssel, a feszültségek kontroll alatt tartása mellett szépségek is lehetnek ebben az időszakban.

Társadalmiak és családiak egyaránt.

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy nem csak a gyerekeinkkel leszünk többet együtt, de a párkapcsolatunkkal is.

És az is igényel ezt-azt.

Ott is érdemes bevezetni új szabályokat.

De ez egy apablog, nem egy párkapcsolati blog, szóval ezekre most nem térnék ki.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Újvilág szimfónia

Este van, már megvolt a meseolvasás, a gyerekek az ágyban fekszenek, csend van a szobában, csak egy halk fényű lámpa világít, hogy ne legyen teljesen sötét. A fotelban ülök, scrollozom a telefonomon, szóval igen, az is kicsit világít, közben azon gondolkodom, hogy milyen abszurd is ez az egész. Megsülünk a bolygónkon, itt az új NAT, rohad az egészségügy, rengeteg a családon belüli erőszak, gyöngyöspatai romák, börtönkörülmények és hát itt a koronavírus. Vagy nincs itt. Máshol van. Mindig minden máshol van. Itt minden mindig rendben van. Vagy nincs. Vagy nem mondják. Vagy nem nézik. Vagy rosszul nézik. Nem tudom, mit csinálnak, nem tudom, mit csináljak.

Mert közben minden megy a maga útján tovább. Még mindig a fotelben üldögélek, énekelek egy Jarvis Cocker dalt 2006-ból, hamis, ahogy mindig, aztán odaülök a fiam mellé az ágyra, kicsit simogatom a fejét, úgy énekelek egy József Attilát, aztán átmegyek a lányom ágyához, ő Radnótit kap a simogatás mellé, mindkét dal hamis, természetesen, de hát ők így ismerik ezeket a verseket, nem reklamálnak. Aztán kijövök, mert fel kell készülnöm a másnapi Egészségpszichológia előadásomra.

Minden megy a maga útján. Mintha mi sem történt volna.

Olvasom a másnapi téma elméleti háttérét, gyártom a ppt-t, illetve csak azt hiszem, hogy készülök, mert igazából közben azon gondolkodom, hogy mik is azok a tartós élelmiszerek. Azokból milyen kajákat lehet előállítani. Mármint olyanokat, amiket a gyerekeim is megesznek. A paradicsomos és a tonhalas tésztánál ki is fogyok. Aztán eszembe jut, hogy kikkel fogtam aznap kezet. Nem kéne az egész lakást átmosni fertőtlenítő krémmel?

Ha nem is változott sok, a családunkat most már nem mi magunk, hanem a kézfertőtlenítőink reprezentálják. Fiam, tolltartót, uzsit, kézfertőtlenítőt elraktad? Apuuuu, hol a kézfertőtlenítőm? Nem tudom, a sajátomat sem találom. Lányom, fogmosás, kézfertőtlenítés, ne a kezedbe köhögj!

És hát ha már ennyit beszéltem a családomról, akkor be is mutatnám magunkat, eljött ennek is az ideje, íme tehát a feleségem és a gyerekeim (remélem, látszik a gendersemleges nevelés), a nappali szőnyegén állunk.

De akkor most tényleg.

József Attila, Jarvis Cocker, Radnóti Miklós, empátia, együttműködés, szolidaritás vagy kiképzőtábor, lőtéri helyzetek, erősítés, kravmaga.

Mit tegyen a tudatos szülő? Hogyan készítsük fel a gyerekeinket arra, amiről nem tudjuk, hogy lesz-e, úgy, hogy közben azt is érezzék, hogy biztonságot tudunk nekik teremteni? És hogy ne csak megteremtsük azt a biztonságot, hanem még érezzék is, hogy biztonságban vannak?

És nem csak mi vagyunk a kérdés, hanem a közoktatás is. Tényleg azt és úgy kell még tanulni, ami az új NAT-ban van? És most nem is a szakmai ellenérvek tucatjára gondolok (mert igen, mindenféle kásleri fantázia ellenére, igenis sok kritika érte és éri a NAT-ot), hanem arra, hogy nem kéne-e inkább teljesen átalakítani az iskolákat valami olyasmivé, ahol a gyerekek megtanulnak aratni, vetni, főzni, túlélni, gazdálkodni, a megemelkedett tengerszintű vizekben úszni, víz és hús nélkül sokáig ellenni, bírni a legkülönbözőbb rovarok csípését és így tovább?

Miközben pedig ezen gondolkodom ahelyett, hogy már rég elkezdtem volna az órámra készülni, azon veszem észre magam, hogy eszembe jutnak a nap folyamán tapasztalt kétségbeesett és kevésbé kontrollált pillanataim, amikor, mint Denzel Washington tette a Philadelphiában, én is néztem, mihez nyúlnak körülöttem a Tom Hanks-ek, akik közben, ki tudja, tényleg fertőzöttek-e, meg hát nem is biztos, hogy elég csak ugyanazt megfognunk ahhoz, hogy én is beteg legyek.

Őrület.

Mindenesetre a kényszer gondolkodás és a szorongó mindennapok megérkeztek, s ha mindenki pánikol, akkor nehéz nem kapcsolódni, hiszen én mondhatom, hogy ráérek még lisztet venni, ha egyszer a nagyobb és frekventáltabb budapesti boltok már kiürültek.

Ha még eggyel hátrébb lépek, akkor ez a játékelmélettel és konfliktushelyzetek megoldásával, illetve azok modellezésével foglalkozó szociálpszichológusuk melegágya, fantasztikus lenne ezt a témát jó hamar kutatni, csodálatos visszajelzés ez az emberiség számára.

De közben nem tudok sehova sem lépni, topogok a spájzban és a konzervek előtt a boltban, hogy akkor már most szeressem-e meg a löncshúst vagy még azért ráérek vele egy kicsit.

És kicsit azt hiszem, hogy ez bizony nem valami fura és bizarr disztópia, hanem ez maga a jelen.

Ezt kell megszokni, ebben kell élni, ez van most.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: