Birtokba vétel

- Azonnal visszateszed azt a csokit!

- Nem! Akarooooom!

Szigorú tekintet az egyik oldalon, kétségbeesett kiabálás a másik oldalon, a csemegepultos azzal a lendülettel fordítja a tekintetét jobbra, amellyel én balra. Így végre pont egymásra nézünk. Kicsit ingatom a fejem, jónapot, tíz dekát kérek abból a sonkából. Kicsit ingatja a fejét a pultos is, jónapot, kicsit hosszabb lett, maradhat? Persze, tizenkettő is jó, de miért ingatta a fejét? Ilyet megengedni a szülővel szemben, hogy akarom! Más valamit parancsol még? Nem, köszönöm.

Hát így.

Az egyik ezen hőbörög, a másik azon.

A gyerek a csokit kéri, az anya meg azt, hogy a gyereke inkább majd vacsorázzon.

Szerintem lehetne halkabban is kérni azt a terméket, a pultos szerint jár a tisztelet az anyának.

Sem a pultosnak, sem pedig nekem nincs sok fogalmam a teljes kontextusról, de ítélkezni, na, azt nagyon tudunk.

(GIPHY)

Mintha ő mindig tisztelettel bánt volna a szüleivel, mintha én még sosem kiabáltam volna a gyerekeimmel. Mintha ő sosem kiabált volna a gyerekeivel, mintha én mindig tisztelettel bántam volna a szüleimmel. Mintha bármit is tudnék a csemegepultos csemegepulton kívüli életéről, mintha a csemegepultos bármit is tudna a csemegepulton kívüli életemről.

De nem is ez a lényeg ebben a történetben, hanem az, hogy rá kellett jönnöm, hogy én legalább annyira jogosan ingattam a fejem, ahogy a csemegepultos, pedig elsőre még teljesen egyértelmű volt számomra, hogy a pult két oldalán álldogálva nem is lehetünk más állásponton: a gyerekkel bizony nem szabad ilyen hangon beszélni.

De mégis mit rontottunk el?

Miért kiabál az anya a gyerekével és miért kiabál a gyerek az anyukájával?

Abba most nem is mennék bele, hogy ott volt egyébként egy apa is, de ő jól láthatóan kivonta magát a helyzet alól, de hát már ez is ítélkezés, igazából fogalmam sincs, az általam látott pár másodperc előtti években és az azóta eltelt órákban milyen szerepet töltött be.

Szóval mintha a gyerekek úgy nőttek volna a szüleik fejére, hogy közben a szülők még mindig szeretnének a gyerekeink fején trónolni. És hát miért ne akarnának a gyerekek uralkodni, ha egyszer azt látják a szüleiktől, hogy azok is uralkodni akarnak.

No de ha kirántanánk a szőnyeget a rendszer alól, és szakítanánk végre az uralkodási lázzal?

Tegnap hallottam, ahogyan a lányom óvónője beszél a gyerekekkel. Épp készültek kimenni a kertbe, de még nem ért le mindenki a lépcsőn, ez viszont az elől álló gyerekeket nem különösebben érdekelte, mentek volna már előre.

És akkor az óvónő megszólalt.

Azt mondta, hogy Várjatok, még nem érkezett le a mindenki a lépcsőn.

Nem nagy dolog.

De az már igen, ahogyan a végtelen szelídség és lágyság keveredett az empátia jelzésének tökéletes képességével, miközben meg ott volt a szele a határozottságnak, de belülről jövő szeretetnek is.

Egy dolognak viszont nyoma sem volt.

Najó.

Kettőnek.

Az uralkodásnak és az agressziónak.

A gyerekek tehát vártak, édesen, mosolyogva, aztán leérkezett az utolsó gyerek is, akkor meg kimentek. Felszabadultan, de nem túlszabadultan.

Mert nem volt mi alól kiszabadulni.

Persze ez a bejegyzés nem a vásárlási élményeimről szól, de nem is a lányom óvodájának reklámozásáról, hanem arról, hogy nem kell folyton kifejeznünk a gyerekeink felé, hogy birtokoljuk őket.

Imagine no possessions

A Lennon persze csak eufemizál a következő sorban, I wonder if you can, haha, mintha ez csak egy szelíd rácsodálkozás lenne. Lószart. Lennon pontosan tudta, hogy ez nem fog menni, csak hát ez egy optimista dal.

De akkor legyünk mi is optimisták.
Vagy ha nincs optimizmusra különösebb okunk, akkor legalább csak nézzük végig a mondatainkat, amiket a gyerekeinknek mondunk, és egy mobilapplikáció segítségével strigulázzuk az uralkodásra, birtoklásra utaló helyzeteket. (Itt természetesen nem a konnektorba nyúlás vagy az autópályán való átszaladás tiltásáról van szó.)

Másnap pedig próbáljuk ki ezek nélkül.

Aztán pedig lássunk csodát.

Persze, mondhatod, hogy csak álmodozom.
De azért egy próbát megér.

(A bejegyzés elején levő párbeszéd szereplőitől ezúton is elnézést kérek, amiért ennek a bejegyzésnek a főszereplőivé tettem őket. Remélem, átjön, hogy semmi rossz szándék nem volt bennem. És nem. Szó sincs arról, hogy amatőr természetbúvárként minden pillanatban ihletet gyűjtenék a blogomhoz.)

(Kép forrása: youtube)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Boldogságtól ordítani, avagy szekunderszégyenem természete

Novák Katalin, család- és ifjúságügyért felelős államtitkár, három gyermek édesanyja olvasott egy olyan kutatást, amiből azt hozta ki, hogy a négygyerekes családok a legboldogabbak.

Az most mellékes, hogy nem tudjuk pontosan, hogy ezt milyen kutatási eredményben látta, kicsit azt sejtjük, hogy az élettel való általános elégedettségére vonatkozó grafikont láthatta, amely mutatóra az EU 28 tagállamában kérdeztek rá.

Jó eséllyel erről a grafikonról van szó.

(forrás)

Namost, ennek a mutatónak két ország van a végén. Mármint a rossz végén.
Bulgária és Magyarország.

De tekintsünk el ettől a szoft ténytől és maradjunk a háromgyerekes Novák Katalin mondatánál, illetve a fenti grafikonnál. Abból az derül ki, hogy a 3+ gyerekesek a legelégedettebbek az élettel, de egyrészt nem négyről van szó (és nem is boldogságról), másrészt viszont érdemes megnézni azt is, hogy a gyerektelenek (úristen!) és az egy-két gyerekesek (!) között jóval nagyobb arányú az élettel közepes mértékben elégedettségű családok, mint a 3+ gyerekesek esetében. 

De oké, legyenek a négygyerekesek elégedettek boldogok, ahogy azt Novák Katalin látni szeretné.

De milyen négygyerekesekről is van szó?

Olyanokról, ahol két szülő van a 3+ 4 gyerekkel.

Ennél többet nem tudunk meg.

Ami nagyjából annyit jelent, hogy ha csak ezt a grafikont nézzük, akkor semmit sem tudunk meg ezekről a családokról.

De szerencsére csomó egyéb adatot is tudunk még, amik kicsit árnyalják ezt az eredményt.

Illetve nem is az eredményt, hanem NK mondatát.

Tudjuk például, hogy az élettel a magyarok és a bolgárok a legelégedetlenebbek.

Ez azt jelenti, hogy az uniós átlag elégedettebb nálunk összességében, és egyesével az egyes országok is elégedettebbek, mint mi. Innentől viszont nincs értelme uniós átlagstatisztikáról beszélni, mert egész egyszerűen mi abban nem vagyunk benne.

Itt több a beteg, fiatalabban halunk, többen lesznek öngyilkosok, alárendeltebbek a nők, rosszabb az oktatás, rosszabb az egészségügy, több a kátyú, kisebb a szolidaritás az emberek között, nagyobb a társadalmi szakadék, kevesebb az alternatív munkavégzési lehetőség, magasabb a családon beüli erőszak száma, alacsonyabb az életszínvonal, kisebbek a bérek, kevesebb az emberek megtakarítása, sok szempontól kicsi az emberek önrendelkezési joga, arányaiban is nagyon nagy a létminimum alatt élők száma, hát még a többi országgal összehasonlítva és hát kisebb mértékű itt az öngondoskodás. De mivel a felsorolás még jó hosszú is lehetne, ezért Novák Katalinnak azt kellett volna mondania, hogy "Egy átlagos uniós országban a kétfelnőttes, 3+ gyerekesek a legelégedettebbek az élettel. Magyarország viszont sajnos egy átlagon aluli uniós ország, amin az elmúlt bő kilenc évben nem is tudtunk változtatni. Ezért személy szerint is elnézést kérek. Ezennel pedig (országunk miniszterelnökével és a teljes kormánnyal együtt) lemondok összes tisztségemről."

Amíg viszont ez a mondat nem hangzik el, addig is adódik a kérdés, hogy

• mi van azokkal akik eleve nem akartak (3+) gyereket,
• mi van azokkal, akik nem 3+ gyerekes családokban nőttek fel,
• mi van azokkal, akik elváltak és főleg
• mi van a sajtkészítőkkel?

Én kérek elnézést!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Mikulás

Nincs reprezentatív mintám, nettó blöff, megélés, megérzés és kicsit agresszív és normatív, ami most következik.

Mégpedig az, hogy ez az egész Mikulás-ügy túl van kicsit tolva.

De nem?

És nem csak azért, mert szerda estére az összes boltból elfogytak a limited-edition-focikártya-csomagok, konkrétan hat boltban voltam és három helyre telefonáltam, sehol semmi, tehát mindenki, literally mindenki Mikulás-lázban kell, hogy égjen, de azért is, mert valahogy irreálisan szorongunk attól, hogy a gyerekünk - vigyázat, spoiler-alert - rájön, hogy nincs Mikulás.

És akkor mi van?

Semmi. Nem lesz attól vége a gyerekkorának, nem dől be a szülői hitelességünk, semmi sem lesz.

Egyébként pedig az egész csoda-dolog nem is tart olyan sokáig, hiszen nyilván egy ideig pont leszarja a gyerek, nem csak azt, hogy hogyan jön a Mikulás, hanem azt is, hogy egyáltalán jön. A szülők babrálnak valamivel nagy mosolyogva, ő persze egy szót sem ért, hiszen maximum egy éves lehet az első csizmapucoláskor, de a gyerekek zöme azért ennél kevesebb szokott lenni. Tehát ebből is épp annyit ért, mint minden másból: semmit.

Itt tehát még a szülőknek fontos.

Aztán második Mikulásra már megérti a cuccot és az áhítatot, elkezd hinni a csodákban, higgyen is bennük, tök oké ez, sőt, tök fontos is ez, igényünk is van arra, hogy higgyünk csodákban. És hát tényleg csomó csodálatos dolog van az életben, amiknek egy részére egyébként mi magunk sem tudjuk a magyarázatot (ilyen például a soha el nem múló szerelem vagy az a tény, hogy kijutott Magyarország a legutóbbi foci EB-re), egy másik része igazából nem csoda, csak elhitetjük a gyerekünkkel, hogy az (például amikor apró, vicces tárgyakat varázsolok elő a fiam füle mögül, vagy hát igen, ilyen a Mikulás is), egy harmadik részére pedig tudnánk magyarázatot adni, de nem adunk (ilyet most pont nem is tudok, de biztos volna rá csomó példa).

Egy idő után pedig, kinél mikor, eljön az idő, amikor már nem lesz csoda, hanem először csak a kérdések jönnek, aztán a kétségek, aztán pedig már csak rajtunk múlik, hogy brutális csalódást okozunk-e vagy valami kényelmes megértést, összekacsintást, játékot.

Kicsit tehát olyan, mintha azt a csodát szeretnénk mi, felnőttek minél tovább fenntartani, hogy a gyerekünk gyerek maradjon.

De az a szemét gyerek nem akar gyerek lenni, hanem nőni akar, mint a dudva. Akármi is az.

És feltesz kérdéseket.

Nem bonyolultakat egyébként.

Hogy kerül bele a csizmába a cucc?
De hogyhogy nem ébredek fel?
De honnan tudja, hogy itt lakom?

Ilyenek.

Meg csomó egyéb.

És akkor jön a para, hogy ezekre hogyan kéne válaszolni úgy, hogy ne leplezzük le a csodát.

De hát csomó egyéb, ezeknél jóval bonyolultabb kérdés is fel szokott, amire nem könnyű válaszolni.

Miért üvöltözik folyton az apu?
Mama, az apu miért nem jön haza már egy hete?
Mama, ki ez a férfi, aki itt aludt?

Itt van hát a kényes kérdések megválaszolásával kapcsolatos legfontosabb videó:

Szóval hogy túlbonyolítjuk a dolgot.
Azzal, hogy a kérdések megválaszolásakor nem a gyerekünkből, hanem saját magunkból indulunk ki.

És innentől tök mindegy, hogy az extraszűz olivaolajról, a Mikulásról vagy a szülők közötti veszekedésekről van szó. A lényeg, hogy el kell találni azt, hogy a gyerek hol tarthat a témában, mi, milyen mélységben és miért érdekelheti.

A Mikulásnál viszont - szemben a többi témával - a dolog elég egyszerű, nem is bonyolítanám túl a dolgot. Ha nem jön be az első kísérlet a hazugság csoda fenntartására, hát elengedem, nem?

Gyerek: Apu, de igazából te raktad be a csizmámba a csokit, igaz?
Szülő: Hogy én? De hát én is csak most látom, hogy mit kaptál, aludtam, meg minden. 
Gyerek: Ja, az mondjuk igaz.

Ennyi. Nyert ügyünk van.

Ha viszont az van, hogy

Gyerek: Apu, de igazából te raktad be a csizmámba a csokit, igaz?
Szülő: Hogy én? De hát én is csak most látom, hogy mit kaptál, aludtam, meg minden.
Gyerek: De hát hogy rakta volna a Mikulás be? Gondold meg, hány gyerek van a világon.
Szülő: Ja, mondjuk igaz.

Akkor is nyert ügyünk van, csak éppen máshogy.

Mert attól még, hogy megértette, hogy mi pakoljuk a csizmájába a földimogyorót (tényleg, azt miért?), attól még jövőre ugyanolyan lelkes lesz, mert egyrészt kap ajándékot, másrészt kis varázslat azért mégiscsak van benne, mert addig még simán évek telnek el, amíg rájön, hogy mikor is pakoljuk meg a csizmát.

És hát nyilván csak akkor engedjük leleplezni a cuccot, ha tényleg azt látjuk a tekintetében, hogy ő már nem átverhető. Az pedig elég jól látszik.

Játszani pedig aztán is lehet még.

Játszani mindig lehet.

Pláne, ha van egy kistestvér is, aki még hisz. Így pedig megtaníthatjuk a csoda továbbvitelére.

A parát pedig tartogassuk az igazán para kérdésekre.

A Mikulás pedig nem para, hanem egy lehetőség arra, hogy szülő és gyereke kicsit máshogy is közel kerüljenek egymáshoz. Függetlenül attól, hogy létezik-e vagy sem.

Mármint a Mikulás.

Szóval boldog Mikulást mindenkinek, aki hisz és mindenkinek, aki nem.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A függetlenség napja

Rettenetesen büszke voltam magamra, hogy hét és fél évesen, első általános második félévétől egyedül jártam iskolába, pedig majdnem fél órára volt az iskola. Aztán arra is büszke voltam, hogy hetedik végén Attila barátommal több, mint egy hetet kettesben nyaralhattunk a siófoki házukban. Hosszú heteken keresztül kellett rábeszélnem a szüleimet, de végül sikerült. Életem egyik legjobb milánóiját csináltuk löncshúsból és sűrített paradicsomból, a kész pépre temérdek sajtot reszeltünk, és még ma is érzem a számban a briós ízét, amit a közeli pékségben vettünk reggelire. Egyik reggel ő vásárolt be, másik reggel én.

A szüleim önállóságra neveltek, én pedig alig vártam, hogy ezekben a dolgokban önálló legyek, és azt hiszem, nem elég, hogy soha nem éltem vissza a szüleim bizalmával, de azt hiszem, soha nem is akartam olyanban önálló lenni, amiben ők még nem akartak nekem önállóságot adni.

via GIPHY

De hát '89 és '94 nem ma volt, én pedig nem a szüleim vagyok, most nagyobb és gyorsabb a forgalom, több az ember és a veszély, kevesebb a bizalom az emberekben és magamban is, tudja hát a franc, mikor, hova és mire engedhetem egyedül el a gyerekemet.

Az viszont, hogy én nem tudom, nem jelenti azt, hogy ezzel a többiek is így vannak. Az NN Biztosító reprezentatív kutatásában arra a kérdésre, hogy milyen korban engednék el nyugodt szívvel egyedül a gyereket iskolába és onnan haza, a szülők többsége – közel 60 százalék – a 8-11 éves kort jelölte meg ideálisnak. Nyilván nem mindegy, hogy hol van az az iskola, át kell-e szállni, megközelíthető-e egyáltalán tömegközlekedve vagy kocsi kell hozzá, esetleg a szomszéd faluban van, kocsi pedig nincs. A fiam iskolája 242 gyereklépésre van, sokszor csak lekísérjük a kapuig, utána már el merjük egyedül engedni. Feltéve, hogy ő is szeretné.

Érdemes persze azon is elgondolkodni, hogy a nem elengedés vagy nem megengedés miről is szól. A gyerekünkben nem bízunk, magunkban vagy a társadalomban? Még ha nem is tudunk egyértelműen ezekre a kérdésekre válaszolni, akkor is érdemes rajtuk kicsit elgondolkodni.

Mert valakiben nem bízunk, az biztos, végsősoron pedig bármikor vissza lehet oda jutni, hogy tulajdonképpen magunkban nem bízunk. Akkor ugyanis, amikor nem engedjük el valahova a gyerekünket, akkor miért is tesszük ezt? Ha benne nem bízunk, akkor azt csak azért tehetjük, mert nem hisszük el, hogy korábban akár jól is csinálhattunk valamit. Hogy sikeresen építettük ki a gyerekeink felettes énjét, illetve hogy a gyerekünk olyan felettes ént épített ki magában, ami nekünk is tetszetős. Szóval, hogy az alapokat jól fektettük le. Ha pedig a társadalomban nem bízunk, akkor szintén felmerül a kérdés, hogy mit tettünk mindaddig, ami miatt azt hisszük, hogy a gyerekünk máshogy cselekszik nélkülünk, mint velünk.

Ez persze nem azt jelenti, hogy sötét sikátorokba kellene leküldeni az éppen szobatisztává vált gyerekünket, hogy ugyanmár, hozzon egy doboz cigit. Viszont általában az a tapasztalat, hogy a gyerekek csomó mindenben sokkal önállóbbak, mint azt hisszük, sőt, a gyerekek igénylik is az önállóságot, nekünk csak az a feladatunk, hogy eldöntsük, hogy az, amire igényük van, adekvát-e.

Az már egy következő kérdés, hogy nem biztos, hogy a gyerekünk ugyanabban és ugyanúgy szeretne önállósodni, mint ahogy azt mi elképzeltük. Simán előfordulhat tehát, hogy elsős gyerekünk már egyedül szeretne iskolába menni, esetleg lemenni a boltba, mi viszont már azzal is elégedett lennénk, ha beágyazna maga után, vagy, ha a fürdés előtt levett ruháit nem a földre hajítaná, hanem a szennyesbe. Ő viszont erről, mi meg, hát, az előbbiről nem nagyon szeretnénk hallani – bár ez nyilván leginkább az iskola és a bolt közelségén múlik.

Amiről viszont sokszor megfeledkezünk, hogy ezekről a dolgokról bizony lehet egymással beszélgetni is. Hogy ő miért szeretné már, mi miért nem szeretnénk még, no meg persze mi miért szeretnénk már, ő viszont miért nem szeretné még .

Ha pedig elég jó az illeszkedés szülő és gyereke között, és ha még egy kis szerencséjük is van, akkor még akár az is lehet, hogy a szülői és a gyereki alrendszer összeérnek és nagyjából ugyanabban, ugyanakkor és ugyanúgy akarják a függetlenséget.

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Kádjelenet

Szögezzük le rögtön az elején: nem vagyok szexuálpszichológus.

Jó az ilyeneket már rögtön az elején tisztázni. Hogy ne legyen belőle kellemetlenség. Ha mégis lesz, hát mondhatom, hogy én szóltam az elején.

Kibic vagyok.

De kibicként csak fogom a fejem a divany.hu-n megjelent cikk óta.

Hogy akkor ezt most így hogy.

Ahogy az eredeti cikk, mi is az alapokkal kezdenénk. 

Mégpedig onnan, hogy a nemi identitás valóban három éves kor körül kezd kialakulni, de ennek épp semmi köze ahhoz, hogy a gyerekek mivel játszanak. Az óvoda és a társadalom persze kiválóan kialakíthatja a gyerekekben is a nemnek "megfelelő" viselkedést, de az egyáltalán nem magától értetődő, hogy ennek így is kell lennie. A legó és a logikai játékok nem fiúknak való játékok és a baba se lányos, mint ahogyan azt a cikk írja, és hát azért nem biztos, hogy mindenféle ítélet nélkül, csak úgy semlegesen le tudnám írni azt, hogy a magyar közoktatás erősen épít a sztereotípiákra.

Mert persze, hogy épít, de ez az egyik legkomolyabb probléma vele.

Aztán.

Őrült fontos a bugyiszabály, ezzel nem is szeretnék vitatkozni, írtam is már erről, de azzal kapcsolatban azért volna kétségem, hogy egy ötéves gyerek már egyedül is meg tudja magát mosni. Persze, erre képes finommotorikailag, de hogy tényleg neki kell-e csinálnia, azt nem tudom. 

Iskolás korig simán elvagyok azzal, ha fürdetnem kell a gyerekemet, és nem hiszem, hogy ezzel keresztbe tennék a pszichoszexuális fejlődésének. Ettől még ismernie kell a bugyiszabályt, és meg is kell tanítani neki az alapvető higiéniai szokásokat is, melyik irányból kell megtörölni a puncit pisilés után, hogyan kell hátrahúzni a fitymát fürdéskor, hogyan kell feneket törölni úgy általában, és hogyan egy kiadósabb hasmenés után, de az simán belefér, hogy még egy ideig ebben segíteni kell.

De ez eddig még csak szőrszálhasogatás ahhoz képest, ami most jön.

Ez pedig a szégyenérzet kialakulásának benézése.

Úgy éreztem, hogy a cikkben megszólaltatott szexuálpszichológus rendre előrébb hozta a dátumokat, egy 5-7 éves gyerek még bőven nem biztos, hogy szégyenkezik, sőt, épp ez az időszak, amikor még simán lehet, hogy mutogatják egymásnak a nemi szerveiket. Vagy nem.

Mindenesetre én szeretek jóval óvatosabban bánni a számokkal.

De nem is értem, mert még ha ragaszkodom az életciklusok szigorú határaihoz, hát ez a periódus közel teljes átfedésben van a fallikus szakasszal, azzal az idővel, amikor a libidó a nemi szerveket szállja meg. Hát sok minden van itt, de szégyen, az aztán nem sok.

Illetve ezt is árnyalnám.

Mert lehet, hogy a hét éves kisfiú már nem szívesen pisil egy fához a játszótéren, mert azt gondolja, hogy az magánügy, de attól még otthon szaladgálhat meztelenül. És ennek semmi köze a szégyenhez.

Egyébként még később sem feltétlenül szégyenkezés van, hanem inkább csak nem foglalkoznak a gyerekek a fütyijeikkel, puncijaikkal. Más fontos akkor.

De ami ennél sokkal fontosabb, hogy nem annyira érdemes a szégyenkezés kifejezést használni. Sőt. Ne csak a kifejezést kerüljük, hanem azt is, hogy a gyerekünk a jelenlétünkben szégyent érezzenek. Se miattunk, se maguk miatt. Legyünk inkább tekintettel a magánéletükre, a testükre, legyünk diszkrétek és érzékenyek, figyelmesek, hogy sehogy, semmivel se ébresszünk szégyenérzetet.

Ha tehát egy 5-7 éves gyerek szégyenkezik, akkor az csak azért lehet, mert mi szülőkként vagy pedagógusokként beléjük szocializáljuk a szégyent. A test és a szégyen szó egyszerűen ne kapcsolódjon össze a gyerekek fejében! Sok tényező függvénye a szemérem kialakulása, de szerintem hasznos, ha ez nem a szégyenkezéssel, szégyenérzettel párosul.

Vagy még egyszerűbben: a szemérmesség és a szégyen nem ugyanaz.

Kivéve, ha rendre párosítjuk őket, mondjuk így: Nepiszkáld, nenyúljhozzá, fujj, hagydacsunyádat, micsálsz, takarogyaszobádba!

Közben meg össze is zavar a cikk, mert meztelenkedni még lehet egymás előtt a gyerekeknek, meg a kád szélén is játszhatnak együtt meztelenül, de be a kádba már ne üljenek, mert akkor még a végén a húg lábujja véletlenül makkon érheti a fiút?

Nem értem.

Az Apapara szerkesztősége sokkal inkább azon az állásponton van, hogy egészséges pszichoszexuális fejlődés mellett a gyerekek maguktól jelzik, hogy mikor kivel és mit szeretnének együtt csinálni.

A négy éves már magától magára csukhatja a vécéajtót, amikor kakil, a kilenc éves pedig simán lehet, hogy jelzi, hogy már egyedül szeretne fürdeni. Eléggé látszik egy gyereken, ha jól elvan a kádban a testvérével és az is, ha nem. Nincsenek itt kőbe vésett szabályok. Nagyobb korkülönbséggel, mondjuk, ha már 4-6 év van köztük, akkor csak azért nem fürdetném együtt őket, mert egyszerűen már nem tudnak annyira együtt játszani. Akkor meg minek.

Azt végképp nem értem, hogy itt mi a jelentősége a gyerekek nemének. Hogy azonos neműek később is együtt fürödhetnek?

Egyébként pedig inkább zuhanyozzuk őket, az olcsóbb és környezettudatosabb is, no meg akkor nem is kell attól rettegni, hogy illetlen helyre nyúl illetlen végtag.

És naná.

A másodlagos nemi jellegek megjelenése, feltűnése demarkációs vonal, ekkor már én sem javasolnám az egymás előtti meztelenkedést, de egészséges pszichoszexuális fejlődés mellett ekkorra már úgyis bőven rejtegeti magát a kamasz, ha pedig mégsem, akkor arra lehet, hogy érdemes úgy tekinteni, mint valamire, amire érdemes odafigyelni. Hogy szól-e valamiről a magamutogatás. Feltéve, hogy bárkit is zavar a dolog.

De azért itt is fontos megállni. Hogy akkor ez kire is érvényes? Azonos nemű gyerekekre is vagy csak ellenkező neműekre? Én azt mondanám, hogy a privacy mindenkinek kijár, azt pedig, hogy ez kinél mit jelent, egy, a nemi hormonjaitól felrobbanó kamasz úgyis jelzi.

A legnehezebb eztán következik.

Ez pedig a szülők meztelenkedése.

Szerintem - de ezt tényleg csak a józan ész mondatja velem - 8-9 éves gyerek előtt már tényleg nem biztos, hogy kell meztelenkedni, de úristen, dehogy azért, hogy elfelejtse a szülei testét. Hogy nehogy emlékezzen rá később, amikor párt választ? Hú, de jó csöcsei vannak ennek a csajnak, pont olyan/nem olyan, mint az anyámé. Hú, azt a fokhagymasegget, dear god, tisztára az apámé, úúúdemegmarkolnám . 

Hát van annak a kiszemelt fiúnak/lánynak más része is, mint ahogy a szüleinknek sem csak mellei és nemi szervei vannak, hanem szemei, mosolya, humora, intellektusa, nem is folytatom, amiket keresünk/nem keresünk/leszarunk potenciális partnereinkben.

Arról nem is beszélve, hogy még ha el is kerüljük 6-10 éves kortól a meztelen testünk megmutatását, még ettől függetlenül is láthat minket fürdőruhában, sőt, akár még az is lehet, hogy együtt öltözünk át a strandon, együtt zuhanyozunk az uszodában. Arról nem is beszélve, hogy simán emlékszik egy gyerek a hat éves kora előtt történtek közül is csomó mindenre. A gyerekkori amnézia inkább a három éves kor előtt történtekre vonatkozik.

Bármi is van, egy érzékeny közegben szocializálódó gyerek jelzi, akár verbálisan, akár tettekben, hogy már máshol tart, már nem akar meztelenkedni, már nem akarja a szülei meztelen testét látni. Szülőként tehát nincs más teendőnk, mint figyelni.

A külön szoba kérdése is izgalmas topic ám, de az istenit neki, hát tegyük már mellé, hogy ez nem csak pszichológiai, hanem anyagi és kulturális kérdés is! Hát nem lehet a pszichológia, a szexuálpszichológia ennyire vak! De most komolyan, ezt 2018-ban még külön hangsúlyozni kell, hogy szobakonyhás lakásban is fel lehet nőni egészségesen?

Hát az egész sokkal rugalmasabb, egyénibb és érzékenyebb kérdés.

A pszichológiának tehát úgy kell megszólalnia, pláne ilyen kényes témákban, hogy az minél több embert lefedjen, minél több ember érezhesse magára vonatkozóan igaznak, érvényesnek.

Most pedig vigyázat! A témát szorosan érintő felnőtt vizuális és szemantikai tartalom következik egyszer - hiszen a Jóbarátokban minden kérdésre választ találsz.

és kétszer - Falco nélkül ugyanis semmit sem érne ez a bejegyzés.

Disclaimer: A fenti cikket megküldtem a divany.hu-nak is, de ők közel ebben a formában nem akarták lehozni, én pedig közel sem akartam átírni.

(Egyik kép forrása és a másiké)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Vitakultúra

Nicht vor dem Kind, mondták a nagyszüleim sokszor gyerekkoromban, és akkor rögtön tudtam, hogy itt bizony valamire nagyon oda kellene figyelni. Csak hát olyankor vagy veszekedtek, ami alatt feszélyezve éreztem magam, vagy németre váltottak, amit pedig nem értettem. Egy biztos azonban, ki nem mentek, és abba se hagyták.

via GIPHY

A nagyszüleim sokat veszekedtek, a szüleim viszont soha, néha vitatkoztak ugyan, de egyrészt akkor is azt mondták, hogy nem vitatkoznak, hanem beszélgetnek, másrészt pedig mindig valamilyen külső, csak az egyiküket érintő dologról volt szó. Már amennyire emlékszem. 

Na, de akkor most mi van, szabad veszekedni a gyerekeink előtt vagy sem? Vagy csak vitatkozni szabad, de veszekedni nem? És akár egyiket, akár mindkettőt lehet, mennyire lehetünk ilyenkor intenzívek? És milyen témákat lehet érinteni egy-egy veszekedés/vitatkozás esetén? 

Az NN friss kutatásából ezzel kapcsolatban egy elég fontos dolog derült ki, mégpedig az, hogy ez tényleg egy megosztó téma. Arra a kérdésre ugyanis, hogy szabad-e a gyerek előtt vitázni, közel fele-fele arányban válaszoltak igennel és nemmel. Nem nagyon tudjuk, tehát, hogy mi a helyes, és hát az eggyel feljebbi kérdésekre tényleg nem lehet egyértelműen válaszolni.

Mindezzel együtt az azért elég biztosnak tűnik, hogy a szülők nem egymás klónjai, így aztán bizonyos dolgokról másképpen fognak gondolkodni, és ez akár feszültséggel is járhat olykor, amit nem lehet nem mutatni, amit nem lehet eltitkolni, mert a gyerek – akárhány éves is – pontosan megérzi az ilyet, és ennek még jelét is adja. Mondjuk úgy, hogy megemelkedik a vérnyomása. És erre már egy hat hónapos gyerek is képes. 

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a gyerek jólléte miatt ne lehetne a szülők között konfliktus. Lehet, pláne akkor, ha a szülők nem csak összevitatkozni képesek, hanem kibékülni is. Sőt, ezt a folyamatot akár a gyerek felé is lehet transzparensen képviselni. Igen, kicsit most haragudtunk egymásra, de már nem. Megbeszéltük, kibékültünk, és most megint jól vagyunk. Hoppá. Ez akár jó példa is lehet a gyerek számára. Megértheti, hogy konfliktusok és feszültségek, nehéz érzések ugyan vannak, de azt is láthatja, hogy ezeket meg lehet oldani, ezeken felül lehet emelkedni. Méghozzá békésen, biztonságosan. Úgy, hogy senki se sérül. Még ő sem. 

Ehhez azonban be kell tartani néhány szabályt. Mármint akkor, ha épp a gyerek előtt kerül sor a vitára. 

Érdemes 

• nem üvölteni, 
• nem direkt a gyerek előtt veszekedni, 
• csak visszafogottan vagy egyáltalán nem káromkodni, 
• nem azon lenni, hogy az egyik legyőzze a másikat, 
• csak annyival és annyira terhelni a gyereket, amennyivel és amennyire feltétlenül szükséges, 
• figyelni közben a gyerek állapotára, reakcióira is, 
• nem kikezdeni a gyerek lojalitását azzal, hogy igazságot kell tenni a két szülő között, 
• figyelni arra, hogy sok gyerek (főleg ovisok) hiheti, hogy ő okozza, okozta a feszültséget, 
• figyelni arra, hogy sok gyerek (főleg alsósok) hiheti, hogy a vitatkozásból válás is lehet,
• nem ráijeszteni a gyerekre, 
• nevelésbeli kérdéseket nem a gyerek előtt megvitatni, 
• nem a gyerekről vitatkozni a gyerek előtt, 
• a szexuális életről és a másik fél rokonairól nem a gyerek előtt vitatkozni, 
• a vitát, konfliktust nem átvinni másnapra, tehát lássa még a gyerek aznap, hogy a szülői alrendszer jól van, ő pedig lehet újra biztonságban 

Mindez egy dolgot jelent leginkább: a szülői jelenlét komoly tudatosságot és önismeretet igényel. 

Ha mindez nem megy, ha mindez túl sokszor nem megy, ha újra és újra visszatérnek a konfliktusok, akkor azért érdemes lehet szakembert is felkeresni. Pedagógiai szakszolgálatok, ha komoly várólistával is, de térítésmentesen vállalnak párterápiát is – ha annak fókuszában a gyerek áll. 

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu programja támogatta.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Minden vízbe mártott test

A The Affair című sorozat első évada még valóban nagyon jó.

A második is szuperizgalmas, de a harmadik tökéletesen fölösleges.

Ami viszont ennél is fontosabb, hogy az első évadból az derül ki, hogy az egyik főszereplőnek a gyereke úgynevezett secondary drowningban, azaz másodlagos fulladásban  halt meg.

Innentől pedig a sorozat - legalábbis e bejegyzés szempontjából - teljesen mindegy, mert én már úgyis csak arra gondolok, hogy nem elég felköhögni a belélegzett vizet, hanem még hosszasan lehet fosni azon, hogy vajon a mi életünkből is sorozatot készít-e Hagai Levi és Sarah Treem.

Mindezt persze nem írtam volna le, ha nem lenne éppen nyár és így aztán némi aktualitása is a témának.

Mégpedig két okból. Kezdem is a másikkal.

Néhány napja egy úszni nem tudó család kivett egy vízibiciklit, betekertek 400 m mélyre (az minden bóján túl van már), ott a 18 (!) éves gyerek beleugrott a vízbe, s minthogy nem tudott úszni, s minthogy a családja sem tudott a segítségére sietni, alá is merült.

Namost.

Semmi okom arra, hogy ítélkezzek, és semmi esélyem sincs arra, hogy akár csak egy kicsit is érthessem azt a kétségbeesett tehetetlenséget és talán dühöt és önvádaskodást, amit a vízibiciklin maradt rokonok érezhettek, mielőtt és miközben visszatekertek a partra, de azért annyit mégis szeretnék elmondani, hogy aki nem tud úszni, az ne menjen olyan helyre védőfelszerelés nélkül, ahol bizony úszni kell tudni. Még akkor se, ha be van állva. Sőt. Akkor pláne ne.

Hollandiában egyébként elég komolyan veszik az úszást, ahhoz ugyanis, hogy mondjuk részt vehess táborokban, evezhess, ilyenek, le kell vizsgázni úszásból. Nem kötelező, viszont az oktatást és a vizsgázás lehetőségét minden iskola biztosítja. A vizsga végén a gyerekek diplomát is kapnak. A-t, B-t vagy C-t, attól függően, hogy mennyi ruhában úsztak.

Itt például egy A típusú diplomamunka látható.

Nade most át is térek az egyik okra.

Ez pedig az, hogy a gyerekek, főleg még mielőtt megtanulnának biztonságosan úszni, bizony olykor elsüllyednek kádakban és különböző mélységű vízekben, a szüleik pedig reflexeik és közelségük függvényében néhány milliszekundum és néhány másodperc közötti idő alatt legtöbbször kimentik a gyereküket.

Köhögés, ijedtség, jajjlegközelebbvigyázzjobban, aztán mindenki szépen megnyugszik, majd rövidesen mindenki el is felejti az egészet a francba.

Az esetek markáns többségében legalábbis valahogy így történik.

De bizony olykor az is előfordul, hogy mindezek után a gyerek másnap nem ébred fel - ez derült legalábbis ki a már említett sorozatból, de ez derül ki akkor is, ha az ember rákeres a fulladásra az interneten.

Tehát a dolog valóban létezik, persze szerencsére azért elég ritkán, sőt, még talán annál is ritkábban, de az izraeli-amerikai koprodukciónak hála engem ez már nem nyugtat meg.

Sőt, amióta azt is tudom, hogy az agyrázkódás sem jár feltétlenül hányingerrel, szédelgéssel, sápadással, azóta már ettől is szoronghatok, hellyeah, de ez már egy másik fejezet témája lehetne, de hát sajnos többet nem tudok írni róla, szóval nem is lesz ebből fejezet, inkább visszatérek a másodlagos fulladásra.

Amivel kapcsolatban - ahogy utána olvastam - az derült ki számomra, hogy van a száraz fulladás, amikor csak a légcsöveket irritálja a benyelt víz, de az nem jut a tüdőbe, van viszont a nedves, amikor bizony a tüdőbe is bejut a víz, és ott fejti ki fullasztó hatását. És ez, ha nem egyből történik, hanem valamikor 24 órán belül, na, akkor beszélünk másodlagos fulladásról.

Másodlagos fulladás esetén a halált a tüdőembólia okozhatja, tehát, gondolom, ha tünetek után keresgélünk, akkor ezt a tüdőembóliánál tegyük.

Ilyenkor a gyerekek az egyértelműségek mellett extrém módon kimerültek is (nyilván, hiszen nem jutnak elég oxigénhez), fáradtak.

Mindhárom, vagy mindkét, franc érti már, esetben egy közös van, és ez a tünet egyből megjelenik, ez pedig a nehezebb lélegzés. Ha ez 1-2 órán belül nem csökken, akkor ezzel a blogbejegyzéssel a markunkban keressünk fel egy orvost!

Pánikra azért semmi ok, tényleg ritka dologról van szó, bár a forrásaim elég nagy szórást mutatnak, de azért úgy tűnik, hogy az azonnali fulladást is beleértve az esetek 1-2%-a ilyen.

De basszameg, az 100 fulladásból 1-2, az rengeteg.

Szóval.

Légyszi, szülők, ne hagyjátok egyedül fürdeni a gyerekeiteket! Ígérem, mi sem fogjuk.

Se kádban, se tavakban, folyókban, tengerekben!

Annál is inkább, mert sosem lehet tudni, hogy a merülés milyen reakciót vált ki, nekiállunk mindent megtenni annak érdekében, hogy túléljünk: kapálózunk, kiabálunk, vagy tehetetlenek leszünk, sokkot kapunk, és tehetetlen testként, mozdulatlanul merülünk el. Nem mellesleg a kapálózás-kiabálás kombó sem hibátlan ám, ilyenkor ugyanis rengeteg vizet lapátolunk a szánkba.

Szóval újra csak rettegek, de kicsit azért jóféle rettegés ez, mert ez ellen legalább lehet védekezni.

És akkor van még sajnos egy darab összetevője a víznek, mégpedig az, hogy a menekültválság óta milyen szupernyomasztó megmártózni egy-egy tengerben - azonnal és óhatatlanul a vízbe fulladó emberek jutnak eszembe.

(Ja, egyébként a gyerekek jól vannak, ezt a bejegyzést nem ők ihlették)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A sosem elég jó szülő

Kezdetben vala a szülő, aki talán még nem is volt biztos abban, hogy a szex és a terhesség, a szex és a gyerekszülés között van összefüggés, így aztán leginkább leszarta a gyerekét.

Aztán, néhányezer év elteltével, sok-sok állomáson keresztül bukdácsolva megjelent a tökéletességre vágyó szülő, aki mindenben mindig a legjobbat és mindezt hibátlanul próbálta gyereke, gyerekei számára nyújtani.

Aztán, 1987-ben megjelent Bruno Bettelheim örökbecsű műve, az Elég jó szülő, ami hatalmas terhet vett le a szülők válláról, merthogy tökéletesnek lenni lehetetlen és talán értelmetlen is. Éppen ezért arra törekedni is értelmetlen. Ismerjük fel szépen, hogy hibázunk, s ha már hibáztunk, ismerjük is be, aztán majd legközelebb hátha nem rontjuk el. De ne az legyen a szülőségünk ismérve, hogy mennyire vagyunk tökéletesek, mert semennyire.

Eltelt újabb 29 év, ami az emberiség történelmének egészét tekintve semmiség, de hát a first worldben élve first world problemeket átélve ez már igenis szignifikáns mennyiségű időnek számít, BB könyve, de legalábbis annak szelleme, esetleg hűlt helye pedig minden valamirevaló háztartás könyvespolcán fellelhető.

Ne legyél tökéletes, legyél csak elég jó, te figyelj, az is elég, ha elég jó vagy, oké?, szóval semmi baj, hibázz nyugodtan, attól még elég jó lehetsz, na, ne sírj, illetve persze sírj, mert ismerd nyugodtan fel, hogy most nehéz, hát persze, hogy nehéz, édesem, gyere, itt a vállam, most szépen együtt leülünk, megnyugszunk, és elolvassuk azt a könyvet, az Elég jó szülőt, jó? És akkor megtudhatod, naaa, úgy értem, megtudhatjuk, együtt, hogy milyennek kell lennünk, hogy elég jók legyünk, oké? Ez így jó? És ezt a tökéletest meg felejtsük el, szerintem tök jó lesz, ha elég jók leszünk, tudod, a 40 az új 20, a nappal az új éjszaka, az elég jó az új tökéletes.

Szóval itt tartunk, bizony, a mai szülők már az elég jóság üzenetével jönnek világra, benne van a vérükben, azt se tudják, milyenek voltak a régi szép idők, amikor még tökéletesek akartak lenni a szülők.

Ez viszont azt jelenti, hogy tényleg az elég jóság az új tökéletesség, ez pedig azzal a következménnyel jár - követve a logika szigorú szabályait -, hogy ma már épp akkora terhet jelent az elég jóságra törekvés, mint BB könyve előtt a tökéletességre való törekvés.

Mindenki elég jó akar lenni, feliratkozunk a legmenőbb hírlevelekre, rendszeres olvasói vagyunk az elég jóságot hirdető portáloknak, járatjuk magunknak a legfontosabb folyóiratokat és persze dugig van a könyvespolcunk elég jó könyvekkel.

Óriási teher ez, mert az elég jóság üzenete, bár valóban őrült fontos, de mégsem elég konkrét, nem ad támpontot arra vonatkozóan, hogy mit gondoljunk a gyerekvállalás, terhesség, szülés és gyereknevelés fontosabb állomásairól, a szoptatásról és a szobatisztaságról, a hozzátáplálásról, az altatásról és mondjuk az intézményesítésről, olyan témákról, melyekkel kapcsolatban a mai first-world-szülők a legtöbbször elakadnak, bizonytalankodnak, megkérdőjelezik önnön elég jóságukat.

Ezúttal - nem szembemenve persze a bettelheimi tanokkal, de azért némi arroganciával - szeretném tehát felmenteni a mai szülőket az elég jóság terhe alól.

Az Apapara blog üzenete, hogy

legyetek önmagatok!

(A kép Bruno Bettelheim könyvborítójának felhasználásával készült)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: