>
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: beszoktatás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: beszoktatás. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. szeptember 23., vasárnap

Vegyes felvágott

Van az óvoda, mint intézményrendszer, amiről itt azért már volt bőven szó, be se linkelem, aki akarja, megkeresi.

Most viszont találkoztunk egy olyan aspektusával, amiről korábban nem gondolkoztunk, ez pedig a vegyes és a nem vegyes csoportok kérdése. Tudtunk persze az előbbi létezéséről, de nem gondolkoztunk azon, hogy annak bármi értelme is lenne. Azon se, hogy ne lenne neki, egyszerűen csak evidenciának vettük, hogy az óvoda, az bizony homogén.


Most viszont, hogy úgy alakult, hogy a lányunk egy vegyesbe jár, arra jöttünk rá, hogy nem is értjük a nem vegyeset.

Hogy annak mi értelme van?

Hogy miért nem csinálnak mindenhol vegyeset?

Sőt, bennem felmerült (naja, nem csak bennem), hogy talán iskolában sem biztos, hogy a mostani rendszer a legjobb, hogy inkább korcsoportok mentén kéne gondolkodni.

Kezdjük azzal, hogy a gyerekek nem egyszerre fejlődnek. Sőt. Még simán a gyerekek magukban sem szépen, lineárisan fejlődnek, hanem ahogy éppen alakul. Így lehet az, hogy a három éves koráig tartó rapid és kiegyensúlyozott fejlődés egyszercsak, minden érthető és érthetetlen ok nélkül megtorpan egy időre, hogy utána valahogy egész máshogy mehessen tovább.

És így lehet az is, hogy az ötéves Zsolát sokkal nehezebben lehet megtanítani arra, hogy tolja be maga után a széket, mint a nála másfél évvel fiatalabb Töhötömöt. 

Szóval egyszerűen nem egyszerre és nem ugyanúgy fejlődnek a gyerekek, ami eleve teljesen értelmetlenné teszi a homogén csoportokat, hiszen bekerül a tanév elején 28 vadiúj, életkorában egészen hasonló, de minden más tulajdonságukban teljesen különböző gyerek egy csoportszobába, ahol aztán az óvónőknek egyszerre kell minden gyerekkel ugyanúgy foglalkoznia, mindegyiket egyszerre kell megtanítania arra, amire teljesen más tempóban fognak a gyerekek csak ráállni, ami miatt az óvónők türelmetlenek lesznek, a gyerekek meg neveletlenek, már ha ennek a szónak bármi értelme van, nyilván nincs, azért is szedtem dőlt betűkkel.

És akkor letelik a három év, évveszteseknek évnyerteseknek négy, és kezdődik az óvónőknek az egész elölről.

De mi a helyzet egy vegyes csoportban?

Hát az, hogy mindez nincs. Tök más a Zsola és tök más a Töhi, de ez nem baj, mert a rendszer, a vegyes gyerekek szépen felszippantják ezeket a különbségeket, integrálja őket a vegyes csoport, de ez mind semmi. Mert az is van, hogy nem 28 gyerek szokik/fogadódik egyszerre be, hanem csak 5-6, ami az 5-6 gyereknek sem akkora horror, az óvónőknek pláne nem, a régebben beszokók/befogadottak és azok szülei pedig hálásak, hogy ezen ők már túljutottak, de mivel még emlékeznek, ezért szívesen segítenek, ha máshogy nem, hát passzívan, ami ebben az esetben is több, mint bármi, hiszen az éppen beszokás/befogadás alatt álló gyerekek rajtuk látják, hogy ez akár működhet is. És hát leginkább a szülőknek megváltás a vegyes csoport, hiszen 5-6 gyerek 5-6 szülője még elfér a csoportszobába, 28 gyereké már aligha, tehát 5-6 gyerekkel ott tudnak lenni a szülők pár napig, 28 egyszerre beszokó gyereket viszont csak bedobni lehet a mélyvízbe, s minthogy az óvónőknek csak két kezük van, ezért aztán jó eséllyel jó sok vizet nyelnek ezek a gyerekek.

Az új gyerekek tehát megtanulják, hogy lehet segítséget kapni gyerekektől is, a régi gyerekek megtanulják, hogy mit jelent a segítségnyújtás, az óvónőkön jóval kisebb a teher, a szülők pedig alszanak éjjel.

Egyébként meg lássuk be, elég természetellenes dolog a homogén csoport, az élet nagyobb részében olyan környezetben vagyunk, ahol vannak kortársak, idősebbek és fiatalabbak, de olyat csak a tankötelezettség alatti évek alatt tapasztalunk, hogy kizárólag velünk egyidősekkel vagyunk összezárva.

Szóval az van, hogy a lányunk szeptember 3-tól óvodás, méghozzá egy olyan óvodában, ahol befogadás és nem beszoktatás van, és az 5-6 befogadás alatt álló gyerek közül ő volt az egyetlen, aki már első nap ott akart volna aludni, és hát ott ülni az ágya mellett, vele hallgatni Juzsó néni meséjét, közben cirógatni a tarkóját, várni, hogy elaludjon és ott lenni a kiságya mellett akkor is, amikor felébred, egyszerűen isteni érzés. De nem csak isteni érzés volt, hanem hatalmas biztonságot adott nem csak nekem és a feleségemnek, de a lányunknak is, egyszerűen tudjuk, tényleg tudjuk, hova és kire bízzuk a gyerekünket, ami persze vissza is hat a gyerekünkre.

És ezek őrült fontos dolgok.

Persze egyébként nem ültem végig az ágya mellett, iszonyúan elzsibbadt a lábam, szóval amikor már láttam, hogy tényleg elaludt, akkor kiültem a kisasztalhoz, és kitöltöttem egy ötoldalas dokumentumot a lányunk eddigi életéről, ami azt jelentette, hogy vad csetelésbe bonyolódtam a feleségemmel, hogy megtudjam a dátumokat, centimétereket, grammokat és hónapokat.

(Kép forrása)
Tovább

2015. május 3., vasárnap

Kindergarten vs. óvoda


Magyarországon berakják a gyerekeket egy helyre, ahol megóvják őket. Német (és angol) nyelvterületen a gyerekek egy nekik készült - metaforikus - kertben töltik a napjaikat.

A különbség magáért, de még annál is inkább a gyerekekért beszél. Őket ugyanis nem kell semmitől sem megóvni, viszont annál inkább teret kell nekik biztosítani arra, hogy játszhassanak, kibontakozhassanak, úgynevezett éljenek.


Csakhogy Magyarországon az óvodás gyerekeket inkább megóvják. De hát tényleg meg kell őket óvni. No de nem azért, mert a gyerekek pont úgy viselkednek, mint a gyerekek, nem. Ennél a dolog sokkal szebb és még annál is cinikusabb. A rendszer ugyanis mintha direkt úgy épülne fel, hogy abban a gyerekek úgy viselkedjenek, hogy ne játsszanak, hanem úgy, hogy óvni kelljen őket.

A megóvást pedig az alábbi két tényező biztosítja:
  1. A jó melegre felfűtött csoportszoba
  2. A szabályok tengere
Előbbire nemhogy az ég világon semmi szükség sincs, de még egészségtelen is, szóval csak azt tudom elképzelni, hogy emögött csakis a gyógyszerlobbi lehet. Melegben a nátha, az influenza, a hányós-fosós vírus, a kötőhártya-gyulladás úgy terjed, mint kés a vajban.

A rengeteg szigorú és következetes szabály alkalmazása mögött viszont nem lobbi, nem összeesküvés-elmélet vagy paranoia áll, hanem

30 FŐ.

Perszepersze. A törvény egyébkén már 25 főben maximálja a csoportlétszámot (ami szintén sok), de szerencsére - a rugalmasság jegyében - ettől a számtól 20% erejéig el lehet térni. S mivel jóval több óvodai férőhely van, mint gyerek (nem!), ezért ettől a számtól a legtöbbször lefelé szoktak eltérni (nem!).

Szóval a fiam szeptember óta kiscsoportos egy nagy, huszonkilencfős csoportban.

Alig várom már a szeptember 1-et, amikortól három éves kortól kötelező lesz óvodába járni, hiszen országszerte gombamód nőnek ki a földből az újabb és újabb óvodák (nem!).

Hogy mi mindent nem lehet megcsinálni egy harmincfős csoportban, azt részben leírtam itt, a blogban, részben, kicsit jobban kifejtve benne lesz a rövidesen megjelenő könyvben is, szóval ennek most még egyszer nem futok neki.

Viszont.

Van egy aspektus, ami létszámtól független.

Ez pedig a hierarchiaféltés, a szociális dominancia orientáció. És ezzel már lent is vagyunk a szociálpszichológia egész mély bugyraiban.

Miszerint.

Van egy elképesztően központosított rendszer, ahol három óvodára jut egy vezető, és ez még a jobb eset, hiszen van olyan kerület is, ahol 8-10 intézmény fölé akarnak egy vezetőt tolni. Namost, ez az egy vezető minden döntés ura, de legtöbb esetben hölgye: mindent ő tud, mindenben övé az utolsó és az első szó, mindenki másnak kuss a neve. Gyerek, szülő, óvodapedagógus, pedagógus-asszisztens, dadus csak szépen fogja be a száját, és lesse a nagyfőnököt.

Mindez egészen addig nem probléma, amíg nincs valami rendkívüli. De amikor mondjuk terhesség okán elmegy az egyik óvónő, akkor aztán meg lehet nézni, hogy néz ki a tankönyvi kereteken túl a Sidanius és Pratto által megalkotott szociális dominancia elmélet.

Nem igazán lenne izgalmas a két szociálpszichológus személye, ha, ahogy azt megszoktuk, mindketten fehér férfiak lennének. De nem. Sidanius ugyan férfi, de olyannyira fekete, hogy tagja volt a 60-as évek végi radikális polgárjogi mozgalomnak, a Fekete Párducoknak, s Pratto ugyan fehér, de egy másik alávetett csoport tagja, mivel úgy alakult, hogy nőnek született.

Felrúgták tehát ők ketten azokat a társadalmi konvenciókat, amelyek szerint a hierarchizált társadalmakban, mint amilyen a miénk is, mindenkinek megvan a maga helye: az alávetetteknek alul, a dominánsaknak fölül. A rendszert - mondják a szerzők - ilyen igazságtalanságok mentén fogjuk igazságosnak, helyesnek gondolni, éppen ezért a rendszer a fenntartásában - szemben néhány színes bőrű politikussal, magas pozícióban dolgozó nővel, gyesre menő férfival - mindannyian és folyamatosan érdekeltek vagyunk. Ez van a rasszizmus, a szexizmus, a xenofóbia, de még a protestáns munkaetika mögött is. És ezt szolgálják az úgynevezett hierarchia-erősítő erők és legitimáló mítoszok is, mint amilyen például a rendőrség, az egyenlőtlenül érvényesített jogok, a bíróság, a politika, vagy mondjuk az oktatás. Elég ha csak megnézzük ezt a videót.


Vagy ezt:


És már el is érkeztünk az óvoda-kindergarten problematikához:

A Kindergartenben, amit nem csak a hierarchia tart össze, egy terhesség esetén például tájékoztatják a szülőket a helyzetről, mármint, hogy egy elmegy, de majd felveszünk egy másikat, a kettő közötti időszakot, ha van ilyen, okosan, szakmaian áthidaljuk. Az újat bemutatjuk a szülőknek, gyerekeknek, hiszen hadd ne soroljam.

Egy óvodában viszont a szülő nem partner, nem érdekes; az óvodában történtekhez nekünk - felsőbb utasítás híján - nincs közünk. Mi tehát a terhességet a gyerekeinktől tudjuk meg, azt pedig, hogy nem vesznek fel helyette új embert, folyosói pletykákból. És visszafelé is működik a rendszer: szülőit - felsőbb utasítás híján - nem tudunk összehívni, hiszen olyanra még  s o h a s e m  volt példa, hogy a szülőit a szülők hívták volna össze, ezért aztán hőbörögni is csak egymás között tudunk. Aztán szintén folyosói pletykákból megtudjuk, hogy mégis felvesznek valakit, de - felsőbb utasítás híján - az óvónők semmilyen információt sem adhatnak ki. Annyit is csak óvatosan, hogy két munkanap múlva kezd. Megismerjük, ha visszük a gyerekünket.

Persze ha lenne, lehetne az óvoda és köztünk párbeszéd, nem kellene mindent szétszabályozni. Akkor lenne megértés, lehetne rugalmasság, lehetne érdeklődni és nem kellene szükségszerűen óvni. Akkor írhatnánk mi is levelet az óvónőknek és nem csak ők nekünk. Akkor használhatnánk a telefont egyéb dolgokra is, mint pusztán arra, hogy lemondjuk a másnapi kaját. Akkor legálisan is megkaphatnánk az egyszerűbb, egy számjegyből álló kaputelefon-kódot, nem csak a megjegyezhetetlent.

De hát központosítás van, igazgató van, felsőbb utasítás van. Hova is lenne a rendszer, ha lennének egyéni döntési jogkörök is az egyébként kreatív és jó szemléletű óvónők kezében? Ha az egész rendszer a bizalomra és nem a szabályokra, a törvényekre és a megkérdőjelezhetetlen hierarchiára épülne.

A hierarchiaalapú, széjjelközpontosított, társadalmi dominanciára és félelemre is épülő rendszerben tehát nincsenek könnyű helyzetben az óvónők. Úgy kell ugyanis velünk szemben megértőknek lenniük, hogy közben képviseljék a hatalom diktálta, megkérdőjelezhetetlen szabályokat is.

Így aztán az érdekérvényesítés, a kommunikáció, az együttgondolkodás és -működés protokollja a következő lesz: ha szólsz, beleszólsz, ha érdeklődsz, bizalmatlankodsz, ha javasolsz, megkérdőjelezel.

Kár.
Kár érte. Kár értük. Kár értünk.

De legfőképp a gyerekeinkért kár, akik sokkal több játékot és sokkal kevesebb óvást érdemelnének.
Tovább

2014. szeptember 30., kedd

Beszoktatás


És végre beszoktak.

Mármint az óvónők.

Eleinte nem hittük volna, de aztán megtört a jég. 

Ami végül is nem olyan rossz két hét alatt.

Az elején ki voltak ugyan borulva az émelyítően sok, olykor síró gyerektől és felnőttől, akik mind ott tömörültek a szoba ajtajánál, reggelente szerintem még elindulni is alig akartak otthonról, és hát talán még őket is meglepte, hogy mennyire elkényelmesedtek az egy hónapos nyári szünet alatt. Most meg, szegényeknek, meg kell küzdeniük a megosztott figyelemmel járó hátrányokkal és nehézségekkel.

A dolgon az sem segített, hogy az óvoda igazgatója az évnyitón csak a törvényeket sorolta, meg azt, hogy mi mindent nem fog az óvoda megcsinálni a szülők és a gyerekek helyett. Így aztán arról fogalmuk sem lehetett, hogy mi az, amit viszont csinálhatnak, illetve mi az, amit csinálniuk kell munka címen. Így csusszanhattak ki olyan mondatok a szájukon, hogy például tisztába tenni a gyerekeket nem fogják, miközben nyilván nem fogják hagyni, hogy szaros fenékkel rohangáljanak a szobában.

Nem véletlen hát, hogy olyan nehezen engedtek fel, csodálkoztunk is, hogy a kezdeti feszkó milyen sokáig tartott. Ezt pedig tetézte, hogy a gyerekekhez hasonlóan délutánra ők is elfáradtak, csak a probléma felöl közelítettek a gyerekhez, simán lehet, hogy otthon ugyanúgy csak súlyos alkuk árán voltak hajlandóak kötelezettségeiknek eleget tenni. Mi persze igyekeztünk empatikusnak, türelmesnek és ha lehet, még figyelmesebbnek lenni, hisz mindannyian tudtuk, hogy milyen nehéz dolguk van.

Aztán rájöttünk, hogy nem kell különösebb stratégia, meg erőlködés, egyszerűen csak rá kell bízni a gyerekekre az óvónők beszoktatását.

Akik aztán - megérezve a bizalmat - az ellenálló, undok, hideg, kommunikációra alkalmatlan, az intézményesülésből kiszokott óvónőkből két hét alatt együttműködő, kedves, meleg és a nap végén értékes beszámolókat adó óvónőket neveltek.

Persze semmi sem rózsaszín (kivéve a rózsaszín), az óvónő is könnyen kijön a régiúj szerepéből, amint megneszeli a veszélyt, rögtön a házirendhez, törvényekhez nyúl. Apuka, most már menjenek haza, benne is van a házirendben!

Vagy törzsből dől a rendetlen gyerekhez, hát hova kell tenni a könyvet, alvóállatot alvás után? Mondtam is már reggel,  k i  k e l l  h o z n i! Na, majd megtanulod, mire nagycsoportos leszel. Nincs is nagyobb öröm egy apuka számára, mint tehetetlenül nézni a három és fél éves, szemlesütött fiát. Apró elégtételt nyújt csupán az az adrenalinlöket, ami elönti az agyamat, amikor a szégyentől megsemmisülő fiam fülébe súgom, hogy azért én egyáltalán nem tartom annyira vészes dolognak, ezt az egészet.


Cinkostásra leltem hát, opponálok a rendszerrel.

Tisztában vagyok a magyarországi helyzettel és lehetőségekkel, a fiam egy átlagos óvodába jár. És mi viszonylag elégedettek vagyunk. Persze ezzel együtt azért el tudnék képzelni egy gyerek- és szülőbarátabb óvodai légkört is. Egy talán nem is olyan távoli univerzumban ugyanis az óvónő - úgy képzelem - nagy hangsúlyt fektet arra, hogy megismerje a gyerekeket akár már a beszoktatás előtt, és nem abba gebed bele, hogy a gyerekeknek és aggódó szüleiknek prezentálja a szabályokat. Egy utópisztikus világban az óvóda szoktatja be a gyerekeket és nem fordítva. Pleasantville-ben még akár a dadus is felveszi az apja után zokogó gyereket a földről és odafigyel rá akkor is, amikor a legújabb könyvéről selypít reggeli közben. Egy elég jó óvoda kíváncsi, érdeklődő, empatikus és toleráns, problémák esetén nem menekül a felelősség elől, hanem a szülőkkel közösen próbál megoldást találni.

Egyszer talán eljut ide a rendszer.

Amiben persze mi már nem leszünk benne, de ezzel együtt azért nincs okom valódi panaszra. A fiunk szeret óvodába járni, lettek új barátai, szereti az óvónőit, akik, sikeres beszoktatásuknak köszönhetően legtöbbször igazán kedvesek. És hát talán ami a legfontosabb, hogy jó kedvvel megy be, jó kedvvel jön el, mesél az óvodai, néha almaszüretbe torkolló élményeiről, nincs nagyon megzuhanva délután, nem regresszál az elvártnál jobban és viszonylag jól alszik, ami a korábbiak fényében maga a mennyország.

"Sorolták az óvodát, a tornát, s hogy Mami van - mondották -, az maga a boldogság!"


Tovább

2012. október 10., szerda

A gyerek helye



Jó-e, baj-e, kell-e, nem kell, szabad-e bölcsődébe tenni a gyereket. Ha igen, milyen: magán vagy állami, hány órára, mikortól, bent egyen-e, de hát otthon sem eszik, bent aludjon-e, de hát otthon is alig tudjuk elaltatni, mi van, ha beteg lesz, ha földre vágja magát, amint beérünk, ha egész nap csak utánunk sír, vagy katatón veri a fejét a falba, amíg el nem hozzuk. De hát még nem beszél! És persze: meddig kell az anyának a gyereke mellett lennie. Mindez kijelentő módban. Mert úgy egyértelműek az elvárások és a megvetések.

Mi bezzeg. Igen kell, méghozzá alig 17 hónaposan.

Van egy vicc. A politikailag inkorrekt változatban bizonyos vallású emberek szerepelnek, de akkor ez most legyen a pc verzió: Három ember beszélget arról, hogy mikor is kezdődik az igazi élet. Az első azt mondja, hogy akkor, amikor megfogan a gyerek. A második azt, hogy akkor, amikor megszületik, végül a harmadik azt, hogy akkor, amikor a kutya is meghalt és a gyerekek is kiröppentek.

Szóval igyekszünk visszatérni mi is az életbe. Meg mert jót tesz a közösség. Mert mindketten azt szeretnénk, ha a feleségem dolgozna a második gyerek előtt. Mert nem hiszünk abban, hogy egy anyának feltétlenül a gyereke mellett a helye 2-3 éves koráig. Abban viszont igen, hogy attól lesz jó egy gyereknek, ha közben a szüleinek is jó. Éppen ezért nem csak ringatóra, baba-mama klubba, babaúszásra, játszóházba járunk, hanem kávézókba, kiállításokra, sétálni, barátainkkal találkozni, olyan helyekre, ahol közben mi is jól érezzük magunkat. Nincsenek kötelező dolgok, sem pedig olyanok, amikkel garantáltan elrontunk/jól csinálunk valamit.

Már túl vagyunk egy kéthetes beszoktatáson, egy egyhetes betegség miatti kimaradáson és még anya – az intézményesüléssel a nevek is megszűnnek – sem volt itthon négy napig. A bölcsőde viszont bevált. Amikor otthagyjuk, nagyon sír, de pár perc alatt abbahagyja, amikor értemegyünk, kell egy jó 20 perc, mire feloldódik, de a kettő között nagyon jól van. Jól eszik, olyanokat is, amikről még csak nem is hallottunk, jól játszik, jól kommunikálja az igényeit, pontosan tudja, mi, hol van, jól alszik (többet, mint itthon) és nem sírva kel, nem veri fejét a falba, nem bömböl egész nap utánunk, nem vágja magát a földre. Működik.

Mert azok a kialakult játszmák, amik itthon sok mindent megnehezítenek, ott nincsenek. Ott tiszta lapok vannak. A szabályok nem a hónapok során alakultak ki, hanem előre le vannak fektetve, a határok előre ki vannak jelölve. Persze biztos lesznek majd bent is nehézségek, de egyelőre minden jól megy.

Mert nincsenek objektív jóságok, tökéletességek. Alapvetően az működik jól, ami közben a szülők is jól érzik magukat. Még ha eleinte szar is a gyereknek, egy idő után jó lesz neki. Csak ki kell tartani. És ez még messze nem abúzus. Ez csak következetesség.

Bármikor fel lehet rúgni az ország normáit. Hollandiában, ha kórházban szülsz, három óra után hazaküldenek. Franciaországban, a  3 hónapos gyerekedet már viheted bölcsődébe. Persze, ott van részmunkaidős munkalehetőség. Mégis. Azok a gyerekek is felnőnek valahogy. Az ország normái meghatározzák a szülők normáit. Magyarországon 3 évig lehet valamelyik szülő otthon. És mivel ez jó régóta így van, ezért azt is gondolják sokan, hogy ez másképp káros. Az, hogy ezalatt az idő alatt az anya, vagy az apa kiesik a munka rutinjából, a munkaerőpiacról, esetleg elavul a tudása, az nem számít. És azt se hiheti senki se komolyan, hogy Franciaország gyerekeinél Magyarország gyerekei egészségesebbek, jobban kötődnek szüleikhez. Mert akkor azt is hinnünk kellene, hogy az afrikai törzsi gyerekek, akik életük első részét az anyjukra kötözve élik le a legboldogabbak és azok az albán falusi gyerekek, akiket életük első évét lekötözve élik, a legboldogtalanabbak. Azt hiszem, vannak más összetevők is.
Tovább
Üzemeltető: Blogger.