Hogyan szeresd a gyerekedet - Jótanácsok Bagdy Emőke szájából

Az előző részek tartalmából:

Először megtudhattuk, hogy a kötődésnek és a kötődő nevelésnek semmi köze egymáshoz, no meg azt, hogy mindent a kultúra konstruál, semmi sincs eleve. Elgondolkodtunk azon, hogy tényleg, objektíve megállapítható-e, hogy az anyának otthon kell lennie a gyereke minimum kétéves koráig, és fikáztunk néhány meglehetősen elismert pszichológust, kutatót.

Aztán - a fika jegyében - rámutattunk néhány furcsaságra a kötődő nevelés magyarországi adaptációjával kapcsolatban, no meg megkérdőjeleztük en bloc a kötődő nevelés értelmét, megnéztünk és kritikával illetünk néhány teljesen elfajzott kötődő holnapot, majd idéztük egy kötődő, de később kitérő anyuka gondolatait.

Végül, de nem utolsósorban bemutattuk, hogy Spock és Pikler mégsem akkora állatok, mint amekkorának szeretnénk őket gondolni, sőt, jóval több Spickler van a szülőkben, mint sima csokoládéban mogyoró. Így érkeztünk el quadrológiánk utolsó, negyedik részéhez.

Jó olvasást kíván az apapara.hu

Az eredetileg a hunbaba.hu-n megjelent interjú már átköltözött a netbutik.hu-ra Itt olvasható az interjú Bagdy Emőkével kötődő nevelésről, hordozásról, babakocsikról.

Most hagyjuk, hogy mi a, illetve, hogy van-e bajom a hunbaba.hu-val
Meg hagyjuk, hogy rovásírás.
Azt is hagyjuk, hogy mi a magyar.
Azt meg pláne, hogy hogyan kell magyarul hordozni.

Ezek nem ennek a blognak a témái.

Az viszont igen, hogy 

1. kinek és mit üzen a pszichológia, illetve hogy
2. mekkora a hatalma a pszichológiának, no meg, hogy
3. a pszichológia nevében meddig lehet elmenni és végül, hogy
4. mennyire érzem magam személyesen és mások nevében megbántva a cikk egy-két üzenete által.

A pszichológia egy tudomány, ez nem kérdés. A tudomány pedig hatalom. Mégpedig nem is kicsi. Pláne egy olyan tudomány, amiről azt gondoljuk, hogy úgy tudja, vagy legalábbis tudni akarja, mit és miért csinál az ember. Ettől lehet parázni, meg lehet erre vágyni, leszarni nem annyira könnyű. Persze lehet rebelkedni, de tudjuk, hogy egy fehér köpeny, egy titulus, a hely szelleme mekkora hatással van az emberek viselkedésére, bizalmára, hitére.

Sok mindent lehet a tudomány nevében állítani. No meg sokféleképpen lehet képviselni a tudományt, sokféleképpen lehet pszichológusként viselkedni (kár, hogy mégis csomó pszichológus pont ugyanolyan). Lehet mandalákat rajzolgatni, füstölőket égetgetni, hangosan kortyolgatni valamilyen szoftpszichológiai cukiságos bögréből a teát, nyáron is sálban, kellemes hangon búgni és közben jobbra-balra biccenteni a fejeket, de lehet a pszichológus arrogáns is, gőgős, cinikus, ironikus, blöffölhet is, el is aludhat terápia közben, lehet érzékeny, vagy éppen hideg és távolságtartó. De egyvalamit nem felejthet el: ő pszichológus, aki hat, akinek a mondatai valamilyen módon, valahogyan - bő négy év alatt nem jöttem rá, hogy hogyan - befolyásolják a másikat: a klienst, az olvasót, a segítségre szorulót.

Bagdy Emőke nemzetközi szinten sem kis név a szakmában. Jópár fokozata van (dr., habil., a pszichológia tudományok kandidátusa, prof. emeritus, persze ezek egymásra épülnek, de azért nem semmi), néhány végzettsége (klinikai szakpszichológus, szupervízor, pszichoterapeuta), rengeteg kutatás kiötlője, vezetője, több száz tanulmányt, könyveket, cikkeket írt, satöbbi.

És akkor fogja magát, és ad egy interjút a kötődő nevelésről. Amivel az ég világon semmi baj nem lenne, ha nem pszichológus lenne, hanem mondjuk géplakatos. Vagy jogász.

Persze túlzok, csomó olyan dolgot mond, amivel egyet tudok érteni. Okos, megengedő, rugalmas,  máskor viszont meglehetősen előíró. De nem is annyira az egyes mondatok tartalma bosszant és tesz idegessé, hanem inkább a mód, ahogyan a gyereknevelésről beszél. Minden mondatában van igazság, de pont ezért fájdalmas a mondat maradék része, hiszen az egyértelmű igazságok mellett a kétkedve olvasottakat is elfogadjuk, nem gondolkozunk annak tartalmán, esetleg kritika nélkül benyaljuk azt is, hogy

• a kötődő nevelésnek három alapelve van. Nyolc van neki, és azok között nem szerepel egyik Bagdy által említett elv sem.
• a külön szobában alvó gyerekek magukra vannak hagyva. Nincsenek. A külön alvás nem egyenlő a ridegtartással.
• az ősi kultúrák szokásait folytatni kell. Nem kell. Akkor együtt kellett aludni, mert esetleg jött a mamut. És akkor futni kellett. Most nem jön, most nem kell. Ettől persze még lehet együtt aludni, de annak semmi köze az ősiséghez.
• Spock meghatározott időközönkénti szoptatást ajánl. Nem teszi. Amit a kérdésre válaszol Bagdy, az egyébként pont az, amit Spock is mond és amit én is gondolok: nem kell folyton szoptatni, csak akkor, ha a gyerek tényleg éhes. 
• vesztibulárisan ingerelni a gyereket leginkább hordozva lehet. Ezer módja van annak, köztük persze a hordozás is, de én még mindig ott tartok, hogy a hordozás egy eszköz, nem pedig egy nevelési elv.
• illik Konrad Lorenzet idézni. Lorenz elismert etológus, ez nem kérdés. De azért az is van, hogy tagja volt az NSDAP-nak, és el is fogadta a náci ideológiát, arról nem is beszélve, hogy a náci ideológia elég sokat merített Lorenzből. Jól megvoltak együtt, na.
• egy szoptatott gyerek mellett az anyukának ÁLLANDÓAN a közelben kell lennie. Nem kicsit bűntudatkeltő egy ilyen mondat. És miért kellene folyton ott lenni? Nem szabad mozdulnia a gyereke mellől? Miért? Kinek jó az, de komolyan?! Elég, ha a rövidnél akár csak egy egész kicsivel hosszabb távon gondolkodunk!
• a babakocsiban tolt gyerekek kevésbé lesznek bátrak és kíváncsiak. Mert? Mert mennyi idős gyerekről beszélünk? Mondjuk aki már meg tudja emelni a fejét, az akár hasalhat is a babakocsiban és akkor kilát. Aki pedig már ülni is tud, az a babakocsiban is ül és juhú, kilát.  Mert a remek babakocsikat be lehet úgy is állítani, hogy kilásson belőle a gyerek. Talán lehetne differenciálni a babakocsik és az életkorok között.
• a gyereket intenzíven kell hordozni. Hogyan?! Tényleg biciklizzek vele? Takarítsak úgy, hogy közben a hátamon van? Hogy ugyanazt lássa, amit én?
• a hordozott gyereket nem kell beszoktatni. Hát dehogyisnem. Meg újra: nincs tisztázva az életkor. Nem ugyanaz istentiszteletre, bölcsődébe és óvodába szoktatni egy gyereket, merthogy más életkorokról beszélünk. És igen. Nagyon jól mondja a riporter, mielőtt megcáfolná magát: az egyik gyerek ilyen, a másik olyan. Nem a hordozás teszi a gyereket.
• kimutathatóan boldogabbak a hordozott gyerekek. Kérem azt a vizsgálatot, ami bármilyen hosszútávú hatást és ok-okozati összefüggést kimutat. Pláne egy olyat, ami országok közötti különbségeket ki tud mutatni. És ha ez megvan, akkor csapja rögtön mellé azt a kutatást, amelyik magasabb EQ-t, érzelmi intelligenciát és kevesebb agressziót mér hordozott gyerekekből lett felnőtteknél. (Elég, ha csak a polgárháborúktól sújtotta közép-afrikai országokat nézzük, ahol egyébként több a hordozott gyerek) A boldogság, a szegénység, a gazdagság, a jóllét, az érzelmesség relatív fogalmak. Egy indiai szegény nem úgy szegény, ahogy egy svájci. És nem is úgy boldog és nem is úgy szeret, nem úgy érint és sír. És nem is úgy éhes. Más kultúra, más norma, más igények. Egy poligám kultúrában felnövő nő máshogy fog küzdeni az esélyegyenlőségért, mint egy emancipált svéd.

Azzal viszont teljesen egyetértek, hogy

• a védőnő-képzés valamivel kevésbé uptodate, mint egy amis közösség. Íme ennek csimborasszója: egy párhónapos gyerek anyukájának azt mondta gyerekorvosa, hogy ne tartsa kézben annyit azt a gyereket, hiszen még nincsenek csontjai.
• kell egy gyereknek egy anyapótlék (átmeneti tárgy), az ujja, egy maci, egy rongy. De az is van, hogy a mi gyerekünk még erre nem talált rá. Születésétől fogva az ágyában van egy nyúl, de egyáltalán nem érdekli, nincs szimbólumértéke, főképp talán azért, mert minek szórakozzon az anyja szimbólumával, amikor szinte mindig rendelkezésre áll az eredeti. Ha meg az nincs ott, hát pontosan érti, hogy miért. Bár nagyon vártuk, hogy mikor kezdi végre szopni az ujját, de ha pszichoanalitikus szemmel nézem - amitől azért erősen ódzkodom -, akkor azt mondhatom, hogy egészségesen vált le a rólunk, hiszen nincs szüksége arra, hogy átmeneti tárgyakba kapaszkodjon.
• az első hat hónap rettenetesen fontos az anya-gyerek kapcsolatban, amit pedig beépít az első egy évben, az egy életre meghatározza a gyereket, kapcsolatait. Persze azért nem ártanak a további évek biztonságot nyújtó tapasztalatai sem, de tényleg meglepően sok kialakul az első évben.

Végül felháborít, hogy

• amikor azt mondja: "A nem hordozó anyák is nyugtatják a gyermeküket azzal, hogy szoptatják, testre veszik. Érdekes, hogy mégsem veszik észre, hogy amikor a gyermeket szoptatják, micsoda megnyugvás következik be a gyermeknél?!?" Volt az a reklám, amikor kínai turistákat vezet végig egy lakásban az idegenvezető, és mutatja a fiút, aki még betárcsázós internetet használ. És akkor az egyik kínai megkérdezi magyarul, kínai akcentussal, hogy "és mit eszik?!" "Azt, amit mi. Tényleg." - válaszol az idegenvezető. Szóval észreveszi a hülye nem kötődő anyuka is. Azért szoptatja meg. Azért puszilgatja, öleli, simogatja, takarja be. Amire éppen szüksége van. Tényleg.
• úgy van beállítva, mintha a hordozott gyereknek egyszerűen jó élete lenne, de legalábbis jobb, mint a nem hordozottaknak: nem sírnak, mindent jobban csinálnak. Ez bizonyára nem igaz, és bizonyára nincs közte semmilyen ok-okozati összefüggés. És vissza is kérdezek: ki a hordozott gyerek? Akit éjjel-nappal kendőben tartanak? Akit tolnak is, meg hordoznak is? És akit 30-70 arányban hordoznak csak? Vagy csak alkalmanként?
• azt mondja, hogy van egy babakocsis kultúrát vizsgáló kutatása, amire alig jelentkeztek. Ebből ő arra jutott, hogy "a babakocsis anyukák egyszerűen nem érdeklődnek annyira a gyermeknevelés kérdései iránt, s nincs bennük az az emocionális érzékenység, amely a hordozó, vagyis a gyermekkel ilyenfajta intenzív kapcsolatot építő anyákban valahogy tüzel és kiváltódik." Leírom újra: A BABAKOCSIS ANYUKÁK EGYSZERŰEN NEM ÉRDEKLŐDNEK ANNYIRA A GYERMEKNEVELÉS IRÁNT. Lehet-e következtetéseket levonni abból, hogy hány "babakocsis" anyuka megy el egy vizsgálatra arra, hogy mit gondolnak a a gyereknevelésről? Nem. Miért is lehetne? Plusz újra: kik a babakocsis anyukák? És mi az, hogy babakocsis kultúra?

Szóval egyrészt mi, nem hordozó szülők is hordozzuk a gyerekünket, ha úgy adódik. És mi is szeretjük embergyermekeinket. Mi is megvigasztaljuk, megérintjük őket, féltjük őket, ha betegek, adunk nekik enni, jól felöltöztetjük őket, ingerdús közegben neveljük őket és egyáltalán: mi is normálisak vagyunk. És a másik oldalról: a hordozott gyerekek is tudnak földhöz vágódva hisztizni, tombolva nem felöltözni akarni, nekik is kell néha antibiotikumot kapniuk és köztük is vannak olyanok, akik nehezebben illeszkednek be az óvodába. Tényleg.

Mert valójában nem ezen múlik, hanem minden más, apró részleten és főleg: a hitelességen és az illeszkedésen.

Ezennel a quadrológia és az elméleti blokk véget ért, köszönjük figyelmét, a továbbiakban újra személyesebb posztok jönnek.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A kötődő nevelésről

Ez itt egy trilógia második része. A trilógia első része a kötődő neveléssel nem összekeverendő kötődésről szólt.

Míg viszont a kötődést értem, addig az a baj, hogy a kötődő nevelést nem igazán. Tautológia ugyanis. Mert mit csinál a többi szülő? Nekik úgy direkt az a céljuk, hogy ne kötődjön hozzájuk a gyereke és ők sem szeretnének kötődni a gyerekükhöz?! Nekik rossz hír, hogy az a fránya gyerek még hozzájuk is kötődni fog.

Viszonylagos magabiztossággal állítom tehát, hogy mindenféle elveket, előírásokat és szabályokat nem figyelembe véve kötődöm a fiamhoz, és legalább ennyire biztos vagyok abban, hogy a feleségem is így tesz, az izgalmas pedig, hogy egyre jobban látszik, hogy a gyerekünk is mennyire kötődik hozzánk, arról nem is beszélve, hogy így van ez a szüleim és köztem is. Még ha nem is élnek már mindketten. Sőt, azt hiszem, nagyon sok családdal valami ilyesmi lehet, lehetett és lesz is szerte világon.

Az is lehetne, hogy egyszerűen csak rossz a fordítás. De nem. Tükör. A William Sears alkotta fogalomból - attachment parenting - dolgozták át.

És itt rögtön nagyon fontos, hogy ő csak keretbe foglalt valamit és ezzel úgy nagyjából nem csinált sem többet sem pedig kevesebbet annál, mint hogy körülírta- dobpergés - a szülőséget. Nem feltalálta. Definiálta. Tehát nem talált fel semmi újat, semmi olyat, amit emberek milliói ne csináltak volna már évszázadokon keresztül. Csak éppen minden kultúrában kicsit másképp.

Íme tehát Sears nagy revelációja: a kötődő nevelés nyolc alapelve

1. Felkészülés a terhességre, szülésre és szülőségre
2. Szeretet- és tiszteletteli táplálás
3. Érzékenységgel válaszolás
4. Gondoskodó érintés használata
5. A biztonságos alvás fizikai és érzelmi biztosítása
6. Szerető törődés állandó biztosítása
7. Pozitív nevelés gyakorlata
8. Törekedés a személyes és családi élet egyensúlyára

(forrás: http://attachmentparenting.org/principles/principles.php, saját fordítás)

Eszerint tehát a szülők jó része kötődően nevel, illetve arra törekszik, tudta nélkül is maradéktalanul teljesíti az összes alapelvet. De mégis vannak páran, akik minden off- és online fórumot megragadnak arra, hogy hangoztassák: kötődően nevelnek. De akkor hogyan nevelnek a többiek?

Mi nem hangoztatunk semmit sem, de persze normálisan neveljük a gyerekünket, felkészültünk, szerettel tápláljuk (persze néha idegesek vagyunk, amikor már az ötödik könyvet kéri evés helyett), érzékenyen válaszolunk, gyakran és mindenféle gond nélkül érintjük meg, biztosítjuk a biztonságos alvást (bár azért hagytuk sírni, mert már nem bírtuk az egész éjjeles altatásokat, egy ideje egy szó nélkül alszik el), szeretjük, törődünk vele, igyekszünk nem leszidni, hanem alternatívákat felmutatni és persze igyekszünk egyensúlyban tartani a családi és a privát életet, stb.

Nem elvből, nem ideológiából. Hanem azért, mert így a legjobb mindhármunknak. (Ebben persze benne van az is, hogy néha, egy ideig egyikünknek se jó, de csak azért, hogy hosszútávon mégis jó legyen a teljes síkidomnak.) Akkor ez most kötődő nevelés?

Egyre kevésbé értem.

Ha az a kötődő nevelés, amit Sears ír le - és nem álltam meg a fő pontoknál, vértől habzó szájjal beleklikkeltem az összesbe, hogy rábukkanjak az általam megismert kötődő nevelésre: a life-long szoptatás, a foreverhordozás és a babakocsi elítélése, az örökké együttalvás, az anyaszerepben való teljes feloldódás, az apák marginalizálódásának eredetére, ihletet adó helyére, de nem találtam semmi ilyesmit, persze nem értek mindennel egyet, de ezzel együtt a honlap egész megengedő, toleráns és semmi olyan nem jellemzi, ami a magyar kötődő neveléssel foglalkozó honlapok és a kötődően nevelő anyák többségét -, akkor honnan veszi a hordoznijo.hu, hogy éjszaka az a jó, ha a kisbaba mellett közvetlenül az édesanya van és rossz, ha az apa vagy egy testvér? Az nem számít, hogy csupán pár sorral feljebb még épp az egész család egy ágyban alvásának hagyományáról ír?

Aztán.

Ott a La Leche Liga Magyarország, ami 4-5 éves korig tartó, kizárólag befelé hordozásról, a hordozásról, mint alapvető szükségletről ír, no meg arról, hogy a mellről való végleges elválasztásra az optimális időpont valahol 2,5 (!) és 7 (!!!) éves kor között van. Hát mégsem beszélt mellé az apósom, amikor azt mesélte, hogy volt olyan osztálytársa alsóban, aki hazakéredzkedett szopni. És akkor még ott van a tápszer elítélése, ami szintén nem túl empatikus megfogalmazás, hiszen mi van azokkal, akiknek nincs tejük, vagy azokkal, akik kínok kínjait élik át szoptatás közben? Az a mondat pedig már tényleg mindennek a teteje - mondom tapasztalatból és józan ésszel - hogy az éjszakai ébredés a jó szülő-gyermek kapcsolatra utal.

A joababanak.hu sem viccel, amikor fordítói szabadságról van szó: alapelvként sok hordozásról, egységként való élésről, egymáshoz közeli alvásról beszél és óva int a korai bölcsödétől. Mindez elég laza, illetőleg szűk értelmezése a Sears-féle alapelveknek.

És ez még csak az első pár google-találat a kötődő nevelés keresésre. És akkor még nem mélyedtem el a fórumparadicsomban, illetve a citált, de valójában nem hihető eredményeket felmutató kutatások erdejében.

Van tehát egy Sears, aki sokkal inkább deskriptív, s nem pedig preskriptív támpontokat adott a neveléssel kapcsolatban és van kevés, de annál hangosabb amazon, aki viszont megmondja a tutit, lenézi és elítéli a gondolkodni merő összes többit. Ez már önmagában felháborít, az pedig inkább csak érthetetlen, hogy értelmes, okos, művelt emberek miért fogadnak el valamit vakon, ami egyébként nem is létezik? Miért vetik magukat tökéletesen alá az anyaságnak, miközben sok más fórumon a női emancipációt hangsúlyozzák?  Miért hordoznak örökké, amikor tudják, tudniuk kell azt is, hogy milyen fantasztikus érzés a babakocsiban altatni egy gyereket, miközben ő kényelmesen dumálhat egy barátjával, vagy akár dolgozhat is? Miért jó még a 2-3 éves gyereket is szoptatni a játszótéren, miközben a terhesség előtt és alatt a melle, mellbimbója is erogén zónaként funkcionált? Miért jó a gyerek sokéves koráig otthon maradni, kiesni a munkaerő-piacról, megfosztani a gyereket csomó szocializációs élménytől? És hova tűnnek az életükből a férfiak? Hol jelennek meg ők a gyereknevelésben, a családban, a párkapcsolatban?

Az anyaság (és az apaság) lemondás, de nem így, nem ezért, nem ennyire.

A szimbziózis időszaka a terhesség, de annak nagyjából 9 hónap után vége. A gyerek a szeparációs-individualizációs szakaszokon keresztül leválik az anyjáról, és hasonló folyamatokon keresztül az anya is leválik a gyerekről. Kár őket ebben meggátolni. Mondom halk preskriptív hangsúllyal.

Továbbra sem értem tehát, hogy mi a kötődő nevelés. Vagy csak idézőjelek között tudom elképzelni a használatát, és akkor egy szűk kisebbségre gondolok, vagy egyszerűen szülőségnek hívom és kész.

Zárásul, beleegyezésével szeretném idézni egy, a facebookon igen aktív, "kötődő" ismerősünket, aki 20 hónap után abbahagyta a szoptatást. A példája remekül mutatja számomra, hogy a "kötődő" nevelés sokkal inkább szól az anyáról, hitről és csak nyomokban, illetve a korral előrehaladva egyre kevésbé a gyerekről, illetve a racionalitásról, az illeszkedésről, neadjisten az apáról.

Ezt még úgy általánosságban írta: "A wider society valóban nem túl szoptatás-barát, de a magunkfajta szupermamiknak is van éppen nyomásgyakorló ereje, hogy őszinték legyünk. Babakocsi láttán gyűlölködni, megrökönyödni az egyévesen már nem szopó gyerekek szülein, megvetően suttogni mindazokról, akik állami bölcsikbe adják gyerekeiket... Ez is van. Ti is láttatok már ilyet. [...] Inkább adok a szupermamik véleményére, és időnként tényleg megnehezíti a dolgomat, az az elvárásfelhő, amit a kötődő nevelés elméletei helyeznek rám."

Ezt pedig már konkrétan a feleségemnek: "Igen, emlékszem, hogy megrökönyödtem azon, hogy babakocsiztál, aztán, ahogy szeretett anyósom mondaná, én is rákaptam, mint gyöngytyúk a takonyra. Emlékszem az első alkalomra, amikor végre elaludt a kocsiban és döbbenten konstatáltam, milyen fantasztikus érzés nem összegörnyedve cipekedni, hanem könnyedén, kihúzott háttal sétálni. És akkor, hónapokkal később kurvára szégyelltem, hogy mit fúrtam én a babakocsit."

Folyt. köv.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: