10 kérdés, amit mindenképp tisztázni kell az első randin!

December 8-án megjelent egy cikk, amiről négy napos késéssel értesített minket a 444.hu, erre tessék, most még én is jövök.

Szó sincs viszont arról, hogy újra leközölném az eredetit, sőt még arról sincs, hogy azt szétszedném, megkritizálnám (nem is lenne miért), egyszerűen csak összeszedem azt a 10 dolgot, amit szerintem tisztázandó egy első randin. Nem csak feministáknak, nem csak metszetszemléletűeknek. Hanem mindenkinek.

Legalábbis szerintem.

Mindezt egyébként teljes kibicként, ugyanis sosem voltam első randin. 

Randin persze voltam, de ezekből sosem lett kapcsolat, így aztán az első, mint jelző (?) képtelen volt értelmét nyerni. Kapcsolatban, ha nem is túl sokban, de azért voltam, meg vagyok is egyben úgy tíz éve, de ahogy ezt, úgy a korábbi kapcsolataimat sem előzte meg első randi. Innentől viszont mindenkinek a fantáziájára bíznám a dolgot, annál is inkább, mert a bejegyzésem nem is a magánéletemről fog szólni.

Szóval akkor most nézzük azt a 10 dolgot, amit érdemes tisztázni. Vigyázat! Erősen normatív kontent következik!

1. Zéró tolerancia

Az előítélet egyik definícója úgy hangzik, hogy minden előítélet, ami a fenntartja az adott társadalmi berendezkedés (aka hierarchia) egyenlőtlenségeit. Namost akkor én, ha lenne még első randim, zéró toleranciát hirdetnék mindenféle előítélettel szemben. Ez azt jelenti, hogy a rasszizmus, a szexizmus, az antiszemitizmus, az LMBTQ-fóbia, a vallási kirekesztés és fóbia, a testi és vagy lelki betegségek és minden egyéb kirekesztés elfogadhatóságáról elég keveset tudok csak beszélni.

2. Feminista-e vagy!

A feminizmus definíciója számomra elég egyszerű és elég egyértelmű. A férfiak és a nők egyenlőek. Nem egyformák, nem ugyanolyanok, de egyenlő jogokkal rendelkeznek. Hogy ez sajnos nem így van, az tény, de lehetne így, sőt, így kellene lennie. És ehhez sokat kell tenniük a nőknek, de a férfiaknak is. Nekik, nekünk talán többet. És hogy ez nem utópia, ahhoz elég csak megnézni a GGG magyar és mondjuk svéd és mondjuk belarusz mutatóit vagy esetleg ezt a cikket.

És ha már itt tartunk, akkor fontos azt is tisztázni, hogy a biológiai és a társadalmi nem, az bizony nem ugyanaz, nem összekeverendő, nem ugyanakkora hatással bír és nem is ugyanazokra van hatással. És ha már ennyi minden tiszta, akkor legyen az is az, hogy a nemek közötti egyenlőségért egyéni szinten úgy tehetünk a legtöbbet, ha sem a jóindulatú, sem az ellenséges szexizmus alá nem adjuk a lovat, ha pedig úgy látjuk, hogy valaki épp füttyög vagy melleknek köszön, vagy, hogy nem enged egy kisfiút sírni, kislányt autót szerelni, akkor szóljunk.

3. Szubsztancia-használat

Az Apapara-univerzumban lehet inni és lehet drogozni is (és itt nem csak a cigire és a kávéra gondolok), még azzal együtt is, hogy én egyiket sem csinálom, viszont a., ne a gyerek előtt és b., ne vezess és ne is ülj be senki mellé/mögé, akiről épp tudod, hogy módosította a tudatát. Fontos szempont lehet egy kapcsolat kialakulásakor, kialakításakor.

4. Igazságos világba vetett hit

A világunk nem igazságos, mi viszont szeretnénk annak hinni, ezért aztán mindenféle, úgynevezett legitimáló mítoszokat gyártunk annak érdekében, hogy mégis annak láttassuk és higgyük. De nem, a hajléktalanok nem a saját hibájukból kerültek az utcára, a szexuális abúzusok áldozatai nem maguknak keresték a bajt és így tovább. Nem, nem és nem. Lépjünk tehát nyugodtan eggyel hátrébb, keressük onnan a bonyolult világunkat megmagyarázandó okokat. És ezt nyugodtan várjuk el potenciális partnerünktől is.

5. Szexmunkás vs. prostituált

Nem tartozik a főbb apapara-témák közé, de azért elég fontos, hogy akkor mit is gondolunk azokról az emberekről, akik a testükből élnek. Én például azt, hogy ez egy kényszermegoldás, a kiszolgáltatottság csimborasszója, horrornyomasztás. És hagyjuk, hogy a legősibb szakma, meg mesterség. Nyilván ennél a dolog sokkal bonyolultabb, de én azt hiszem, hogy ezeknek az embereknek meg kell adni minden segítséget abban, hogy egészségesek maradhassanak és abban, hogy beutat találjanak valami normális(abb) élet felé. És biztos van egy szűk réteg, akik ebből jól élnek, de ez a réteg elég szűk lehet, a többiek csoda, hogy egyáltalán életben maradnak. Papp Réka Kinga és Munk Veronika erről biztos bővebben tud beszélni és írni, akinek viszont épp nem ismerősei ők, azok nézzék meg a Lilya 4-Ever című filmet.

6. Migráció és terrorizmus

A Földet a migráció népesítette be. Emberek jöttek-mentek, jönnek-mennek és jönni-menni is fognak, akárhogy is záródtak, zárulnak és fognak záródni a határok. Amit mi tehetünk, hogy megértjük a különbséget bevándorló, vándorló, menekülő, menekült és üldözött között. Mint ahogy fontos az is, hogy megértsük, mennyire érvényes itt is white supremacy: hogy ha én Londonba megyek, akkor egy expat leszek, ha ezt egy harmadik világbeli (már a szóhasználat is rettenetes) teszi, akkor ő vendégmunkás fölé csak komoly erőfeszítések árán küzdheti magát. És ha már itt tartunk, az iszlám a vallás, a muszlim az iszlám vallású ember, az iszlamista és a terrorista pedig sem ezeknek, sem egymásnak nem szinonimái. Minderről bővebben egy-egy ígéretesnek ígérkező első randi előtt itt érdemes olvasgatni.

7. Nyugati kultúrfölény

Európa szétkolonializálta a világot, aztán kivonult, aztán csodálkozik. Hát ne csodálkozzon! És ne higgye, hogy mi fingtuk a Passzát-szelet is! Hogy milyen alapon hívjuk világzenének azt a zenét, amit nem Mozart vagy a the Beatles púzott ki magából? Persze, nem biztos, hogy rögtön az első randit ezek mentén a kérdések mentén kell széjjeltematizálni, de azért komoly attitűdbeli különbségekre lehet fényt deríteni, ha ezekről (is) diskurálunk.

8. Izrael

Oké, ez sem biztos, hogy az első és a második csók között kell, hogy előkerüljön, de nem árt beszélni arról, hogy mi a franc történik Izraelben és a Palesztin területeken. Hogy egyik izraeli útunkon az egyik meglátogatott rokonom meglátta a kezemben lévő útikönyvet, majd cinikusan megjegyezte, hogy na, ezt a könyvet nem itt vettétek. Bizony, Izraelben nem lehet olyan útikönyvet kapni, aminek az a címe, hogy Israel & the Palestinian Territories. Merthogy egy Izrael van. Hát egy fenét! 

9. 48-49, 67, 14-18, 20, 39-45, 56, 89, 06, 10-?

Sűrű másfél évszázad volt ez hazánk történelmében, amiről nem árt úgy közel azonos dolgokat gondolni. Milyen politikai ideológiát képviselt Petőfi? Jó volt-e a kiegyezés vagy sem? Mit csináltunk az első világháborúban? Mit jelent Trianon traumája ma és van-e vele dolgunk? Milyen szerepünk volt a második világháborúban? Kiknek a traumája a holokauszt és kik követték el a holokausztot? Mi történt 56-ban? Rendszerváltásról beszéljünk vagy rendszerváltozásról? Mi történt az elmúlt hét évben és mindez meddig fog még tartani? Szabad-e arról beszélni, hogy azért történtek jó kezdeményezések is, csak nem sikerült őket megvalósítani? De hogy alapvetően azért ez itt már rég nem demokrácia és még mindig itt élünk, amit meg nem is értek, miközben meg dehogynem értem.

10. Adókultúra

Na, ehhez már egyáltalán nem értek, csak annyit, hogy egy államnak alapvetően az adókból van pénze. Nincs semmi sem ingyen, mindent mi fizetünk, vagy persze az EU, de ugye az is adó. Többek között a miénk. Csak akkor kérhetünk valamit, ha fizetünk is érte, főleg adó formájában. De akkor az állam meg költse el okosan az adónkat és ne adóztasson meg mindent annyira, amennyire. És viszont a gazdagokat meg adóztassa meg jobban, mint a szegényeket, mert úgy lesz igazságos. Hogy ez hogy fér el az úristendeszépszemeidvannak és megkóstolhatomazegyikborsótextúrádat? közé, azt nem pontosan látom, de hajrá!

+1 Dekonstrukció

Igazából ez nem is plusz egy, hanem -10. Vagy mittudomén. Szóval hogy egyrészt azért ezek az értékek nem biztos, hogy az emberben 14 évesen is ott vannak már, ezek, ha egyáltalán, akkor idővel alakulnak csak ki, egy érési folyamat eredményeképpen. Szóval nehéz ezekről úgy beszélni, ha mi magunk éppen nem gondolunk róluk még semmit. Másrészt pedig nem is biztos, hogy minden párkapcsolatban benne kell, hogy legyenek, hogy mindenhol ugyanolyan fontos szempontok ezek. Szóval hogy ez és az eredeti lista is ordít a white supremacy-tól és a felsőközéposztálybeli gőgtől és normaképzéstől. Nem az egyes pontok, hanem maga a lista ténye. Hogy ezzel bazmeg akkor is foglalkoznod kell, ha India egy nyomornegyedében, Bagon a cigánysoron vagy Brazília egyik kellemetlen favelájában próbálsz éppen túlélni. 

Ettől még persze ezek a dolgok nagyon is fontosak, ezt pedig elég jól demonstrálja az alábbi videó. Érdemes megnézni újra és újra és újra és újra.

És újra.

Mert igen, azért, hogy ez a világ ne ilyen legyen, azért leginkább azok tehetnek, akik a privilégium-sor elején vannak.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Buzi-e vagy?!

Ilyen és ehhez hasonló képekből bizony elég pontosan meg lehet mondani, hogy az illető buzi-e vagy sem.

Ja, nem, mert ezek a képek bizony Lombroso képei, aki nem a homoszexualitást, hanem a bűnözői hajlamot próbálta pusztán képek alapján megállapítani.

És hát a sor bizony nem vele indult, hohóó, hiszen már egész korántól kezdődően (szokásos: már a görögök is) minden kor kitermelte magának azokat a kutatókat, akik fejforma, arcszerkezet és arckifejezések alapján próbálta megmondani, hogy milyen is az ember.

Ők bizony a fiziognómusok, akiknek a tanításait manapság - ahogy azt Oláh-Bugán-féle Fejezetek a pszichológia alapterületeiből című alapműve is említi - csupán a pszichológia alvilága használja fel.

Mégis, a Stanford Egyetem két kutatója Yilun Wang és Michal Kosinski most éppen nekik szolgál hatalmas mennyiségű és kiváló minőségűnek látszó tápanyaggal, csak úgy röpül a zoo csemege a tenyérjósok, az aurahegesztők és a feketemágusok klaffogó szájába.

Hiszen mostantól tudományos bizonyítékra lelt, hogy a homoszexualitás kint ül az arcon.

Közben pedig ez a legkártékonyabb junkfoodok egyike.

És ez alól még az sem menti fel a két kutatót, hogy cikkük elején éppen ők azok, akik, ha nem is a legkeményebben, de azért bőven nekimennek a fiziognómiának. Meg az sem, hogy felhívják a figyelmünket arra, hogy vigyázzunk a neten terjengő rengeteg képünkkel, mert még a végén lebuzizik minket valaki.

Node menjünk szép sorban.

A kutatás azért készült, hogy végre kimondja, hogy a homoszexualitásról az ember nem tehet, az nem egy választott létforma, az nem döntés kérdése, hanem a terhesség során, hormonális szinten eldől már. Az persze egy másik kérdés, hogy attól még nem biztos, hogy valakiből meleg/leszbikus lesz, hogy a génállományában ott van valami. 

De még ezzel együtt is nagyon fontos ez, mert segíti a melegek elfogadását, elfogadtatását és adhat némi megértést a homofóboknak és a semleges döbbenteknek, s mivel a cikket a két kutató annak megjelenése előtt vezető nemzetközi LMBTQ szervezetekkel lemeózta (ez persze nem jelenti azt, hogy ezek a szervezetek kritizálhattak is), ezért teljes a felmentés.

Hát egy nagy lófaszt.

Mert:

• mi van a látens melegekkel?
• mi van azokkal, akik még nem tudják és mondjuk egész életükben nem is fogják megtudni?
• mi van a biszexekkel és egyéb másokkal?

És újra. És főleg. Ki mondja meg valakiről, hogy homoszexuális? Ő vagy én? Ha én annak gondolom, vagy a gép, akkor ő már az is lesz?

Ja, igen, és Kinsey óta, közel hetven éve tudjuk, hogy a homoszexualitás nem holmi bináris valami, hogy vagy az vagy, vagy nem vagy az, hanem egy nulla és hat közötti skála, ahol az emberek nagy része nem a tutihetero nullán vagy a tutibuzi hatoson van, hanem valahol a kettő között.

És még felmerül csomó kérdés, amiket szépen sorban fel is fogok tenni, csak ahhoz előbb rendesen el kell olvasnom a publikációjukat.

Csupán bruttó 47, nettó 33 oldalnyi tudomány angolul. Seperc és jövök.

Na, Maverick már így is késésben, és hát nekem is kicsit tovább tartott elolvasni, mégiscsak hétvége van, de már itt is vagyok.

Szóval szerintem ez az egész egy nagy kamu.

Műtermék úgymond.

Mert azt csinálták, hogy fogtak egy amerikai (USA) randioldalt, onnan letöltöttek 35.326 képet, amikből egy gép tényleg elég komoly megbízhatósággal megmondta, hogy melyik meleg és melyik nem.

Nade most komolyan. Ha én csajozni akarnék egy randioldalon, akkor nyilván olyan képet tennék fel magamról, amin a legvonzóbb vagyok, méghozzá szexuális orientációmnak megfelelően a nők számára. És bizonyára így tesz egy meleg vagy leszbikus ember is.

És bár a gép kizárta a hátteret és a fejtartást, azért ne szórakozzunk már, na!

De persze nem csak ez a baj. Hanem az is, hogy csak 18 és 40 közötti, csak amerikai (USA) és csak a kaukázusi rasszba tartozókat nézte. Az is baj, hogy csak heterokkal, melegekkel és leszbikusokkal foglalkozott a rendszer, ami maga a DNN, a deep neural network, azaz a mély neurális hálózat, vagyis MNH. Ez egy bevett és elég jól működő eszköz például arcfelismerésre és bőrrák diagnosztizálására. 

De a homoszexualitás vizsgálatára mindeddig nem használták, de miért is tették volna?!

Hát olyan eszközt ad a homofóbok, a radikál-heteronormatívok kezébe, amilyet sosem kaptak korábban. És persze ez elő is kerül a tanulmány végén, be is vannak szarva az értelmi szerzők, exkuzálják is magukat sűrűn, hogy a különbségek bizony aprók, amik emberi szem számára nem is észrevehetőek, meg így, meg úgy, szóval nehogy félreértsünk bármit is, de tényleg, nehogy!

De akkor komolyan, miért volt szükség erre a kutatásra?!

Mindehhez elméleti hátteret az úgynevezett Prenatal Hormone Theory (PHT, Prenatális Hormonelmélet, PHE) adja, amiről ugyan korábban nem hallottam, de az interneten sem sokat találtam róla, de ez még mindig nem jelent semmit, szóval akár az is lehet, hogy elhiszem, hogy ilyen van, igazolt, valid és mindenkire egyaránt érvényes.

Eszerint a melegeknek több nőies, a leszbikusoknak pedig több férfias arckifejezésük van. A melegek tehát gender-atipikusak. Mégpedig azért, mondja a PHE, mert a homoszexualitást a fiú magzat alacsony, illetőleg a lány magzat túlzott férfi-hormonnak való kitettsége okozza. Ez a hormonális különbség megjelenik az arcon, viselkedésben és persze preferenciákban. De nemcsak ezekben, hanem a melegeknek kisebb állkapcsuk és álluk van, vékonyabb a szemöldökül, hosszabb orruk van és magasabb homlokuk. Leszbikusoknak - természetesen - épp ellenkezőleg.

Óhatatlanul bevillan a talán korábbi bejegyzésekben már idézett Nagy Lajos Képtelen természetrajz című csodás munkája, amiben a zsidót így írja le:

"A zsidó termete hosszúkás és kerek, magassága egy méter és ötven centi és egy méter és kilencven centi között váltakozik, már aszerint, amint a kis Kohnról, vagy a dromedár Jakabról van szó. Szélessége néha ennél is több. A zsidó válla csapott, fülei elágazók, lábai karikásak, amelyiké nem, az csal."

Nade mindegy, menjünk csak tovább, és ugorjunk el azon tény mellett is, hogy alig van állam, elég hosszú orrom van és ahogy kopaszodom, úgy a homlokom is egyre hosszabb, és nézzük újra a tanulmányt. Ami egyébként ezen a ponton, ha eddig nem tette volna, teljesen elveszíti szinte minden komolyságát, nem is szemezgetnék túl sokat, elég csak annyi, hogy a legbénább sztereotípiákat tekinti igaznak: előkerül leszbikusokon a baseball-sapka, a sötétebb haj és a kevesebb mosoly, a melegek meg szőrtelenek, ilyenek.

De most komolyan!

Tényleg csak arra tudok gondolni, hogy a szerzők azért kicsit homofóbok.

Mert soroljam a rengeteg kivételt? A szőrös Zoliról és a csinosmosolygós Lottiról? Ők ugyanis nem kivételek, hanem ők maguk a szabály. Bizony, a homoszexualitást épp olyan sokfélén lehet ki- és megélni, ahogy a heteroszexualitást.

Szóval tényleg mi a frásznak kellett ezt kutatni?

És ha már kutatták, akkor miért így? Mit ad ez nekünk? Mire megyünk vele? Mit kezdjek vele szülőként, felnőttként, pszichológusként, bárkiként?

És nem arról van szó, hogy ne hinném el azt, hogy a homoszexualitás hormonális vagy akár genetikai szinten meghatározott (bár tanulmányok egyiket sem igazolják). De adjuk már meg azt a szabadságot mindenkinek, hogy ezt hormonális hatást szabadon megélhesse! Ez nem azt jelenti, hogy mégis egyéni döntés lenne a homoszexualitás, hanem pusztán azt, hogy attól, hogy valakire jellemzőek bizonyos, akár hormon-szintű homoszexuális jegyek, még nem biztos, hogy az lesz.

Vagy akkor most mégis higgyek a sztereotípiáknak? Hogy minden meleg nőies lenne? És minden leszbikus férfias?

Ilyenkor annyira örülök, hogy nincs mesterséges intelligenciám. De talán nem is baj, így aztán, természetes butaságomnak köszönhetően maradhatok annál a nyugodt állapotnál, amikor csak úgy simán megyek az utcán, és nem aszerint szkennelem az embereket, hogy melyik meleg és melyik nem.

Mert leszarom.

Ha akarja, elmondja. Onnantól majd nem szarom le. De akkor is épp akkora jelentősége lesz, mint amekkorát ő tulajdonít neki a velem való kapcsolatában.

És ez általában semekkora.

(kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Még egyszer a nemi különbségekről

Pár hete volt a XXI. Pszinapszis, ami Magyarország legnagyobb, pszichológushallgatók által szervezett konferenciája, három napos, csomó előadó, műhely, filmklub, minden, mi szemnek-szájnak-léleknek ingere. A pszichológusok Szigete ez, a Nagyszínpadon minden évben fellép Iggy Pop és Bagdy Emőke.

Ezúttal sem volt ez másképp, csak most kerekasztalnak hívták, ott ült még teljes nevén Prof. Dr. Bagdy Emőkén kívül a lánya, bizonyos Dr. Császár-Nagy Noémi, PhD, Csabai Krisztina, Professor Emeritus Bányai Éva és Dr. Szabó Mónika. Gondolom, általában mindegyiküket a keresztnevükön szólítják, itt azonban az idő komoly részét az vette el, hogy és Ön, professzordoktortanszékvezetőpéhádéasszony?, illetve az, hogy rendre és türelmesen megvártuk, amíg a magát mesterkommunikátornak nevező Szűcs Gergely ki nem keveredett az alanyok és állítmányok bonyolult halmazából.

Nagy kár, hogy a témához - XXI. századi szerepek - a modern nő - egyáltalán nem értett, de ennél még nagyobb kár volt, hogy az öt nő közül is csak Szabó Mónika volt szakértőként jelen, a többiek zömmel úgy érintettek a témában, hogy maguk is, mitagadás, nők.

Komoly szakemberek persze mind, BE-ről már írtam, sőt, bő egy éve úgy alakult, hogy még a tévébe is bejutottunk a princípium-gate kapcsán, de azt talán nem hangsúlyoztam eléggé, hogy mennyire fontos, nemes és szakmailag is messzemenőkig le a kalappal előtte (tényleg!), amiért lemondott igazságügyi szakértői címéről azért, mert nem fogadták el a Zsanett-ügyben a szakértői véleményét.

A valóban széjjelképzett lánya is komoly szaktekintély, akit a nem pszichológus szcéna leginkább két hírnek köszönhetően ismerhet, egyrészt ő az, aki szinte az összes szakmai érvvel szembemenve a végsőkig képviselte a Pszichológuskamara létrejöttét, amit azóta egyébként még és már a kormány is elengedett, másrészt ő az, aki az emberek esetében szinte ismeretlen (nem véletlenül) szuperfötáció, azaz a ráfoganás eredményeképp jött világra, mutatom.

Csabai Krisztináról nem sokat tudok, zömmel fejlődéspszichológiával kapcsolatos kurzusokat tart a Pázmányon, ebből a szempontból pedig teljesen adekvát is lehetett volna a jelenléte, de épp a két nem esetében megfigyelhető eltérő szocializációs közeg hangsúlyozása maradt ki az érvkészletéből.

Bányai Éva pedig, aki a hazai és nemzetközi hipnóziskutatás és -oktatás koronázott királya és királynője egy személyében, doktori iskolát vezet, tanszéket igazgatott, rengeteg hazai és nemzetközi tisztséget először töltött be nőként, elismert szakember mind a mai napig, de sajnos ő sem nőkutató, genderkutató és még csak nem is szociálpszichológus. Ami általában nem baj, csak itt.

És bár Bányai Éva is rendre hozta a progresszív XXI. századot, de az igazi döféseket (hogy ilyen macsó kifejezéssel éljek) az egyetlen releváns szakember Szabó Mónika vitte be azzal, hogy úgynevezett vizsgálatokra hivatkozva úgynevezett tudományos és úgynevezett tényeket sorakoztatott fel, de amikor Bagdy Emőke azzal a mondattal zárta a férfiak és a nők komplementerfunkcióiról és a nemek biológiailag elrendelt szerepéről szóló, a lánya által heves bólogatással kísért gondolatfutamát, hogy márpedig nekem ez a véleményem, akkor bizony úgy tűnt, hogy a tudományos igényről az asztal bal fele lemondott. Innentől pedig a beszélgetés unalmas játszótéri beszélgetéssé punnyadt.

Hál' istennek, nem tudom ugyanis, hova kerekedett volna a közönség soraiban ülő hallgatók tekintete, ha BE tovább tolja ezt a tempót.

És most bocsánat, de muszáj megosztanom ezt a képet, amit az Apapara facebook-oldalára fotózott valaki még tavaly márciusban az ELTE-PPK Kazinczy utcai épületének aulájában.

Minderről egyáltalán nem írtam volna, ha nem jön ki a Kolozsváros egy isteni cikkel, ami úgy teszi helyre a gender-vitát, ahogy kell. Tűpontos fájdalommal mutatja meg, hogy mekkora szocializációs kiképzésen megy keresztül a lány ahhoz, hogy nő, a fiú ahhoz, hogy férfi lehessen. Korunk beavatási szertartásain keresztül megtanuljuk, hogy hol a helyünk a világban, mikor sírhatunk, mivel játszhatunk, hogyan viselkedjünk a munkahelyeinken és így tovább.

Tehát valóban van egy elrendelt szerepünk, de csak azért, mert a társadalom ezt így akarja. Szóval a fiúk és a lányok között valóban vannak neurológiai különbségek, de azoknak se minőségében, se mennyiségében nincs szinte semmi közük azokhoz a különbségekhez, amik egy nő és egy férfi között vannak.

És akkor itt kell bevezetnem azt a kifejezést, amit bár Szabó Mónika a kerekasztalnál is használt, de amire senki sem reagált, és amit én mindeddig egyáltalán nem mertem használni, de most mégis felbátorodom.

Részben azért nem villantottam eddig ezt a szót, mert még amikor leírom, akkor is pöszének érzem magam, pedig egész más beszédhibáim vannak, de főleg azért nem, mert bár elég sok dolgot szinte alig értek a világból, az agy és a neurológia a legmagasabb két csúcs - ikertornyok mondhatni - az überhomály hegységében.

Szóval van egy olyan, hogy neuroplaszticitás.

Ami azt jelenti, hogy az agyunk rugalmas. Ami meg azt jelenti, hogy hiába vagyunk elvileg viszonylag ugyanolyan neurológiai rendszerrel megáldva, attól, hogy már a kezdetektől egészen különböző ingereknek és szociális, kulturális, pszichológiai, gazdasági és még ki tudja, milyen impulzusoknak vagyunk kitéve, ezért felnőtt korunkra bizony az agyunk is elég más lesz.

Addigra biztosan, amikor a tudomány nekilát felmérni az agyi különbségeket.

Mindez tehát végtelenül egyszerű. De talán még egyszerűbb lesz megérteni az ide vonatkozó vicc segítségével:

Ha valaki rosszabbul lát, akkor jobban hall, ha rosszul hall, akkor jobban szagol és ha az egyik lába rövidebb, akkor a másik hosszabb.

Ami mindössze annyit jelent e cikk szempontjából, hogy azok az idegi kapcsolatok lesznek erősek, amik folyamatos megerősítést kapnak, amik pedig nem, azok vagy nem épülnek ki vagy egyszerűen elgyengülnek.

Érdekes, hogy amikor nem a nemi szerepekről van szó, akkor jóval érthetőbbé válik az agy rugalmassága. Például ha én most valamiért megvakulnék, akkor jó eséllyel elég hamar elkezdenék jobban hallani. S ez a változás a hallókérgemben is megjelenne. Több és aktívabb neuronális kapcsolatot mutatna ki mondjuk egy CT.

Miért nem hisszük el, hogy ez a nemi cuccokkal kapcsolatban is éppen így van?

De amíg a témával kapcsolatban az egyik fél tényeket és vizsgálati adatokat, a másik fél pedig véleményeket és vágyakat formál, addig teljesen esélytelen, végre tényleg helyére kerüljenek a dolgok ebben a témában.

Ha viszont még tudományos szinten sem lehet erről beszélni, akkor ne lepődjünk meg azon, hogy

1. a FICSAK (Fiatal Családosok Klubjának Egyesülete) kijön egy olyan anyák napi videóval, ami még a felső középosztály számára is bicskanyitogató gazdagságot mutat, s ami úgy képzeli el a világot, hogy abban a szülőség=anyaság, és amiben a nő egyetlen valódi kiteljesedési útja az, hogy anyává válhasson.
2. a szakgimnáziumokban a pedagógia szakirányt választók a mintaérettségi megoldókulcsában olyan szintű bullshitekkel találkozhatnak, amiket ha komolyan vennénk, akkor a családok erős kezű vezetői, jobb esetben az apák kényszerítéssel, büntetéssel és fenyegetéssel érnék el azt, amit kell
3. egy újbudai rendezvényéről kirángatják a 444 tudósítóját (aki mellesleg éppen egy nő), és utána még el is hazudják az egészet.
4. rendre inthet az Országgyűlés alelnöke egy képviselőnőt azzal, hogy a sok bekiabálás árnyalja a szépségét.

És akkor csak az elmúlt két-három hét genderfejleményeiről írtam.

Szóval akkor újra.

Lehet biológiai elrendeltségről, kiegészítő funkciókról, oltalmazásról, védelemről és az élet értelméről beszélni, de ezek mind olyan legitimáló mítoszok, amik nem csak életben tartják a társadalmi egyenlőtlenséget, de még fel is erősítik azokat.

És akkor, hogy komolyan vegyem magamat, boldog anyák napja helyett holnapra boldog szülők napját kívánok!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

All inclusive - avagy mese a befogadó társadalmakról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy frissen egybekelt házaspár, akik nászútjuk céljául az érthetetlen Skandináviát választották. Ott aztán csak ámultak-bámultak a gyönyörű tájakon, a horrorisztikus árakon, a kedves és végtelenül puritán embereken, no meg a szokatlanra nőtt társadalmi egyenlőségen.

És akkor itt most álljunk is meg egy kicsit. Szeretném rögtön hangsúlyozni, hogy főleg az utóbbit igazán semmi sem indokolta, hiszen még csak 2011 volt.

Ennek ellenére főhőseink egy koppenhágai designkiállítás egyik teremben gyógyászati segédeszközökben gyönyörködhettek, melyeknek éppen nem az volt a célja, hogy elrejtse és ezzel rendellenességé, hiányossággá degradálja az adott ember helyzetét, nem. Épp ellenkezőleg, divatcikket csinált ezekből. Türkiz hallókészülék, okkerben rikító mankó, formatervezett járókeret, pink műgyomor.

Néhány nappal később hőseink már a svédországi Stockholmban jártak, ahol a metrón ülve örömmel látták, ahogy a megállóban egy kedves szociális munkás útjára indít hat mentálisan sérült fiatalt, akik utána leültek, majd telefonoztak, zenét hallgattak, röhögtek, szóval éppen úgy viselkedtek, mint bármelyik kortársuk, az utasok pedig épp úgy viselkedtek velük, ahogy bárki mással viselkedtek volna. Sehogy.

A modern, inkluzív társadalom ugyanis nem akar kínos titkolózásba burkolózni, nem akarja a máshogy élőket máshol éltetni, hanem meg akarja mutatni, hogy együtt lehet velük is élni. Azokkal is, akik nem olyan szerencsések, mint azok, akiknek mindenük van.

Minden társadalomban, minden országban élnek olyan emberek, akik valamiben mások, mint a többiek. Ebben tehát nincs különbség. És hát furcsa módon abban sincs különbség, hogy melyik ország mennyit tesz, mekkora energiát tol a "probléma" kezelésébe, mert mindkettő rengeteget. Az egyik szegregál, a másik integrál, az egyik külön intézményrendszert épít ki és tart fenn, a másik a meglévő hálózat fejlesztésébe és a képzésbe fektet, az egyik megbélyegez és egy életre ellehetetlenít, a másik feloldoz és egy életet könnyít, az egyik módfelett drága, a másik is nagyon, de csak rövid távon, az egyik nem tudom, mit nyújt, a másik szolgáltatásokat.

Szóval minden ország sokféle, csak vannak országok, ahol a sokfélék külön, sokszor láthatatlanul élnek, míg máshol jól láthatóan, a többiekkel együtt. A jövő tehát, illetve a kanadai jelen az inkluzivitásban, nem pedig az exkluzivitásban rejlik!

A mi jelenünkben, a magyar 2015-ben viszont sajnos még bőven előfordulhat, hogy valaki masszív antiszemitizmusba csúszó homofóbiába és masszív homofóbiába csúszó antiszemitizmusba fullad, amikor meghallja annak akár csak a lehetőségét is, hogy technikailag akár az is megoldható lenne, hogy a férfi szoptasson. Nem perverzió, nem undorító, nem pedofília, nem homoszexualitás, hanem lehetőség azoknak a családoknak, ahol nincs anya vagy nincs anyatej.

Mert ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi szép és mi ronda, mi esztétikus és mi nem az, mi elfogadható és mi elfogadhatatlan?!

(Kép forrása: http://www.babble.com/baby/the-shocking-words-that-inspired-the-breastfeeding-dads-photo-series/)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Nem(i) egyenlőség

Először is egy-két axióma:

1. Női egyenjogúság-párti vagyok, rosszul vagyok az üvegplafon-effektustól és attól, hogy ugyanabban a beosztásban nő és férfi nem ugyanannyit keresnek.
2. Hányingerem van azoktól a férfiaktól, akik azt hiszik, hogy kidudálhatnak a kocsiból egy jó segg láttán, vagy hogy megítélhetnek egy nőt bokaátmérő alapján, azokról nem is beszélve, akik úgy köszönnek egy nőnek, hogy sziasztok.
3. Felháborít, hogy egyáltalán nincs megoldva Magyarországon a részmunkaidő, a férfiak gyesre menése nem elterjedt (bár épp tegnap este beszéltük meg, hogy a következő gyerekünkkel én megyek gyesre), és a nők szülés utáni munkaerő-piaci reintegrációja is erősen bénázik. (Íme egy ezzel a témával foglalkozó, egész friss tanulmány).
4. Nem akarok képmutató lenni, valóban sokkal kényelmesebb a tablettás fogamzásgátlás, mint bármi más, de ezzel együtt nem értem, hogy miért a nők korlátozott számú petesejtjét kell lebénítani, amikor ott van a mi végtelen számú spermánk. Amint lesz elérhető és kényelmes férfi-fogamzásgátlás, hát állok elébe.

És egy kérdés:

1. Hogy lehet úgy megírni egy hetero bejegyzést, hogy abban azért egyértelmű legyen, hogy közben  átjöjjön: ugyanolyan fontosnak tartom az örökbefogadó, az LMBTQ-, a hetero és a lombik-, illetve az egyedül nevelő szülők gender- és szülőséggel kapcsolatos problémáit.

És akkor:

Azt gondolom, hogy alapvetően a fenti axiómákkal kellene foglalkozni, néhány emancipált férfi nyafogása marginál ahhoz az elnyomáshoz képest, amit a nők kénytelenek átélni minden nap. És az már egész jó, ha átéli, reflektál. Mert az elnyomásnál talán még ijesztőbb, amikor egy nő azonosul is a rá osztott konzervatív szerepekkel. (Erről is készült két elég jó tanulmány, az egyiket már egy korábbi bejegyzésbe is belinkeltem, annak továbbra is a 14-18. oldala releváns, a másiknak érdemes a 171-174. oldalak táblázataiban és grafikonjaiban elmerülni.)

De azért ezzel együtt néha kiakaszt a férfiaknak és apáknak szánt szerep, most újra írok róla, megihletett ugyanis Cziglán Karolina cikke a divany.hu-n.

Merthogy alapból persze én is az egyenjogúság híve vagyok, mert én nem segítek otthon a háztartásban és nem segítek a gyereknevelésben, nem. Ezeket együtt csináljuk, és ez nem kis különbség. De nem könnyű. Nem azért, mert émelygek, ha olyat csinálok, amit az evolúció nem nekem szánt. Hanem azért, mert rettenetesen könnyen belecsúszik az ember bizonyos szerepekbe, mégpedig azokba a szerepekbe, amiket a társadalomnak, illetve a helyzetnek köszönhetően bizonyos esetekben én is magamévá teszek. Merthogy nem annyira könnyű emancipált férfinak és apának lenni. Mert mondjuk a terhesség alatt nem léteztem. No meg a legtöbb tudományos és kevésbé tudományos fejlődéspszichológiai (kézi)könyv, ha egyáltalán, akkor is csak mellékesen említi az apukákat. És hát az is van, hogy a munkahelyemen minden alkalommal, amikor otthonról hozok kaját, meglepődnek, hogy jé, te főzöl?! 

Egyenjogúság ide, egyenjogúság oda, észre sem vettem, és már nem is biztos, hogy szeretnék változtatni azokon a rögzült helyzeten, amikben mi, emancipált párként benne vagyunk. Az etetés például - bár én főzök többször - valahogy a feleségemé lett. Persze már alig kell etetni, de az egész projekt kommunikációs része kicsúszott a kezeim közül. Persze, ha egyedül vagyok a fiammal otthon, akkor sem marad éhen a gyermek, elfogadja tőlem is a kaját, és azt hiszem, ízlik is neki, amit főzök, sőt, a hétvégi tükörtojásaim fehérjét rendszeresen megeszi előlem. A körömvágást simán elfelejtem, és ha rajtam múlna, bizonyára nem mindig lenne pótpelenka, vagy váltásruha a babakocsiban. És fordítva: amikor kölcsönkérjük az anyósomék autóját, általában én vezetek. Persze, mindenki épségben eléri célját nélkülem is, de mégis, így lett. Pedig mielőtt megszületett volna a gyerekünk, nagyjából ugyanannyit vezettünk. Aztán ott vannak a betegségek körüli remek elfoglaltságok: orrszívás, különböző kemikáliák orális és nazális bevitele, a pontosság jegyében anális lázmérés, ezeket rendre én csinálom, nem mintha a feleségem erre zsigerileg képtelen lenne, és nem mintha nekem viszont az orrcseppes pipetta lenne az átmeneti tárgyam.

Szóval nem könnyű kitartóan emancipáltnak lenni, de azért érdemes megpróbálni. Még akkor is, ha testileg alkalmatlanok is vagyunk a terhességre, szülésre és a szoptatásra. De jelen lenni lehet. Ott is, ahonnan nem csak a fizika, hanem még a divat is kitúr minket, illetve ahol csak részben van ránk szükség. Az igény szerinti szoptatás egyik - számunka - kevésbé előnyös hozadéka például, hogy egész sokáig kimaradunk az etetés és a megnyugtatás élményéből.

Ha pedig csak a női WC-hez adnak pelenkázót, hát menjünk be. Én mondjuk akkor is a nőibe megyek, amikor férfi gusztustalan és/vagy nincs benne szappan. Amikor pedig az orvos kitartóan a feleségemnek magyaráz, az én kérdéseimet pedig meg se hallja, hát kitartóan kérdezek és nézek, hátha idővel a hallóreceptorai a mélyebb frekvenciákra is érzékennyé válnak, netalántán véletlenül összetalálkozik a csak a nőt (el)ismerő szakember tekintete az enyémmel. Ebben a folyamatban az is sokat segít, hogy majdnem mindig ott vagyok és mutatom, hogy úgy viszonylag képben vagyok a gyerekem életét illetően.

De akad ám anyai oldalról is bőven mit tenni. Például lehet figyelni a feladatok egyenlő elosztására. Lehet bízni az apában, sőt, el lehet fogadni, ha esetleg hibázik a másik. Be lehet vonni a férjet abba, amitől az esetleg ódzkodik, vagy abba, amiről esetleg a feleség azt gondolja, hogy csak ő érthet hozzá. Olyan ugyanis nincs. Egy apának is lehet véleménye a szoptatásról, a gátmetszésről, sőt, akár az abortuszról is, és ők is, mi is fel tudunk öltöztetni egy gyereket.

Persze nem az a cél, hogy mindenki ugyanolyan legyen. Igenis vannak különbségek a szülők között, az egyik szigorúbb, a másik engedékenyebb, az egyik jobban szeret kirakózni, a másik állatokkal játszik inkább, az egyik alacsonyabb, a másik magasabb, de ezek nem a nemiség függvényei.

Tehát.

Kedves macsó, hímsoviniszta, vasárnaponként teátrálisan focizó, a fiókok között eltévedő, gyereke méreteit tévesztő, mosogatástól száradó kezű, pelenkázni képtelen szexéhes apukák és kedves gyereknevelést kisajátító, a férfiakra, kizárólag mint sperma- és pénzdonor sofőrökre tekintő, a szexet csak gyereknemzésre használó, az apukák általi öltöztetést kontrolláló, a munkaerőpiacról önként kiugró anyukák!

Minden külső ellenállás és belső idiotizmus ellenére tessék szépen emancipálódni és emancipálódni hagyni!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A mese bűvölete és a bontakozó apai lélek - 2. rész

Mint beígértem, a mesediák kategorizációja után ím szállítom a mesekönyvekét. Illetve nem is a mesekönyv a lényeg, hanem a rongyosra olvasás. Így aztán a felsoroltak között lesz egész kicsi babáknak és nagyobb gyerekeknek, sőt, felnőtteknek szóló, egyáltalán nem mesekönyv is, vadiúj és múlt század közepi,  bugyuta és mély, rövid és hosszú, szép és ronda, magyar és külföldi. A fiam minderre fittyet hányva, ugyanolyan fékeveszetten lapozza mindet. Reggel, délben, este, amikor már nincs jobb ötletünk, hajnalban, egyedül, velünk, a nyakamban, babakocsiban, gyalog, a kocsiban, buszon, villamoson, hajón, repülőn, s ha még kendőznénk/manducáznánk, bizonyára ott is olvasna.

(Mostanában mondjuk az egyik kezében a Micimackó van, a másikban meg egy lapát, ezért se enni, se inni, se olvasni, se játszani nem tud már, de bízunk az állapot átmenetiségében.)

Figyelem! Képünk illusztráció, a felsorolás nem teljeskörű!

I. KATEGÓRIA: Pszichedelikus mesék

• Satoshi Kitamura: Bárányaltató

Nyomasztás, magány, inszomnia, kialakulóban lévő depresszió, hallucinációk (beszélő mókusok és repülő csészealjak) és csillapíthatatlan éhség. Ezek nyomják Gyapjas, a szintén bárány életét. A Félelem és reszketés Las Vegasban képkockáira emlékeztető road-movie ez a javából, hogy Gyapjas egyeztetett-e Duke-kal, nem lehet tudni, de kemény tripen lehet ő is, nem vagyok nagy nagy szakértő, de egy biztos: egy kemikáliától ennyire beállni nem lehet. Viszont itt is minden jóra fordul, Gyapjas a sok parától, fiam a számolástól (merthogy ez egy számolós könyv) a könyv végére bealszik.

• László Varvasovszky: Honki Árnyországban

"- No de Honki! A fák törzse barna, a levelek pedig zöldek!
- Én is tudom, haha..."
Mondja Honki, a kisfiú, miközben épp kékre festi a fa törzsét, lilára a leveleit.

Ki tudja, Jimi Hendrix hogy játszotta volna a Hey Joe-t, vagy, hogy mi kerekedett volna a Lennon-McCartney szerzőpáros Lucy in the Sky with Diamonds-jából, ha azt tolják, amit Varvasovszky tolt, miközben ezt a mesét írta, rajzolta. Egy biztos, a hippi Paul akkora drogtripre invitálja a teljes zenekart, az Árnyország összes lakóját és a főhőst, Honkit magát, hogy én magam is beállok, miközben olvasom.

II. KATEGÓRIA: Pszichotriller mesék

• Bruckner&Bruckner: Moritz!

Bullying, galerik, kiközösítés, magány és egy gigantikus medve a H&M gondozásában. Szöveg nincs, csak a depresszív képek: a születésnapját magányosan ünneplő Moritz bárány, az őt kiröhögő "barátai",  a gonosz tekintetű macska és az őt fegyverhordozóként követő egér és az egyre közeledő, ordító medve. A végére persze minden jóra fordul, a medve megbékél, Moritz lesz a példakép a két másik állat számára és még a szülő hátán is megbékél a szőr.

• Macskássy Kati, Fekete Anna: Mi mondtuk... Apuról

Az 1989-ben megjelent könyv igazából szociográfia. Gyerekrajzokkal és tőlük független leírásokkal ad képet a 80-as évek végi családok mindennapjairól. Ez tehát nem mesekönyv, de ez nem jelenti azt, hogy ne felelne meg a bevezetőben írt kritériumoknak. (Macskássy neve egyébként ismerős lehet, részben az ő apja rajzolta a Kismalac meg a farkasok című mesét.)

Gyerekkorom óta megvan, van rajta matrica is a nevemmel, a béna, másodikos írásommal, de biztosan sosem olvastam. Hisz', ha olvastam volna, felmerült volna néhány kérdés az apukámmal kapcsolatban. Hogy mit titkol előlem? Hogy nem fog-e megverni, nincsenek-e csajai, nem iszik-e, nem kéne-e hatalmas tenyerekkel, vagy nagyra nyitott szájjal rajzolnom őt? Közben nem, az apukámnak átlagos méretű tenyere és szája volt, mindkettőt kizárólag rendeltetésszerűen használt, nem csajozott és nem is ivott, a devianciája talán csak a cigizés volt. Itt viszont, néhány egészséges családot leszámítva zömmel a horror kerülgeti az apukájukat megrajzoló és róluk beszélő gyerekeket, a képeket mutogató apukát pedig a nyugalom, hogy majd, amint megtanul olvasni, azonnal elégeti a könyvet.

III. KATEGÓRIA: Pszichológiai érzékenységet megpiszkáló mesék

• Julia Donaldson - Axel Scheffler: A legcsinosabb óriás

A munkamegosztás a következő: a workaholic Julia Donaldson ontja magából a jobbnál és meghatóbbnál jobb és meghatóbb könyveket, amiket Axel Scheffler tökéletes érzékkel illusztrál, hogy aztán - némi spéttel - Papp Gábor Zsigmond lefordítsa nekünk magyarra, hogy aztán mi röhöghessünk az isteni rímeken, könnyekig hatódhassunk a sztorikon. Eddig hét könyvünk van tőlük, de jelen bejegyzésbe csak egy fér bele. Az pedig a legjobb és szerintem az első olyan sztori a gyerekirodalomban, amely ötvözi az LGBTQ-problematikát, az elesettek és kirekesztettek iránti szolidarátást és a személyiségfejlődést. Gyuri, a főhös ugyanis női ruhában éli kissé boldogtalan életét, míg rá nem jön, hogy a ruha teszi az embert, bevásárol tehát, fess fiatalemberként hirtelen rettenetes boldogság keríti hatalmába. Dudorászás közben viszont szerencsétlen állatokba botlik, akik egyrészt simán metaforái a hazai társadalompolitikai eseményeknek, másrészt Gyuri, lelkes szocmunkásként újonnan vásárolt ruháival segít rajtuk, ami igencsak megható, de azért fontos leszögezni, hogy messze átlépte a kereteit. Hősunk, útja és a mese végén, atlétában, boxerban, fél pár cipőben már érzi szakmaiatlanságát, no meg az időjárás viszontagságait. Újra boldogtalan tehát, de akkor hirtelen, szinte a semmiből előkerülnek női ruhái és akkor, Gyuri megvilágosodik: mégicsak nőnek öltözve igazán boldog.

• Paulovkin Boglárka: A katicabogár elveszett pöttyei

Mese, mely szintén a külsőségek önmeghatározásra gyakorolt hatásáról szól. Ahogy Gyuri mit sem ér női ruha nélkül, úgy a katica pöttyök nélkül csak egy vacak bogár. (Ez némiképp megmagyarázza, hogy más kultúrákban miért érdektelen és értelmetlen rovar a katica.) És ennek ő teljes mértékben tudatában is van, nem véletlenül hajtja ezerrel a tó mélyén elvesztett pöttyeit. Arra viszont már nem futja a katicának, hogy túllásson saját sztereotípiáin, miszerint attól, hogy a harcsa ronda, még lehet jófej. Így aztán végsősoron a katica ugyanolyan előítéletes, mint amilyen előítélettől - pöttyeit elvesztvén - ő maga is tart, mit sem tanul tehát a katica a mese során, amitől az egyébként toleráns szülő számára csak kevessé lesz szimpatikus ez a kis szaros bogár.

• Eric Carle: Tien kleine rubbereendjes

Megtörtént eseményeket feldolgozó történet a toleranciáról, egyenlő bánásmódról, esélyegyenlőségről és az akkulturációról. Első lépésben megismerhetjük a gumikacsa-iparban lelkesen dolgozó, legkülönbözőbb bőrszínű munkásokat, majd - egy katasztrófa révén - bepillantást nyerhetünk a gumikacsák túlélési technikáiba. A 10 játékkacsából 9 sorsát csak rövid ideig követhetjük nyomon, ők ugyanis hamar és gond nélkül beilleszkedtek az állatvilágba. A 10. viszont pont egy igazi kacsacsaládba - némi képzavar - botlott, akik, ahogy az tőlük már csak megszokott kwak-oltak mindenfélét, amivel eleinte hősünk nem tudott lépést tartani. Úgy érezte, bár a többi társa közül éppen ő van a legközelebb önmagához, mégis, ez az objektív közelség hatalmas pszichológiai távolsággá nőtte ki magát, mígnem - a következő oldalon - ő is és fogadott családja is rájött: semmi különbség nincs az új rokon peep-je és a régiek kwak-ja között. Ennél szebben és érthetőbben az egyetemen sem voltak képesek érzékeltetni az integráció, az asszimiláció és az akkulturáció közötti különbségeket.

• Rotraut Susanne Berner: Böngészők

Gyengébbek kedvéért: minden évszakhoz jár egy böngésző, és minden évszakban van sok-sok önálló sztori, amit ki kell böngészni, akinek pedig megvan a teljes évad, az további összefüggéseket fedezhet fel. Tiszta Barátok közt. Az Éjszakaiban pedig - ráadésként - még a betörő is meglesz. De nem is ez a lényeg. Egyrészt  a nagy és színes könyvek vastag, szinte kikezdhetetlenül vastag oldalakból állnak, amik a foggal tépésen kívül minden agresszív cselekedetnek ellenállnak. Másrészt - és ez a lényeg - a sorozat politikai korrektségre, empátiára, nyitott gondolkodásra nevel gyerekeket és felnőttet egyaránt. Mert: van benne bevándorló, betörő, kifelé hordozó anyuka, női buszsofőr, vidám apácák pingvin formájú lampionokkal, egy-két DSM-IV-kategóriát kimerítő János, egyfolytában olvasó Petra, eltűnt, majd megkerülő papagáj, az év végére felépülő óvoda, Vilmát teherbe ejtő Géza.

• Schmal Róza: Budapesti böngésző

Az elv hasonló, mint a külföldi böngészők esetében, csak ez a miénk. A rajzok meghatóbbak, a vékony oldalak viszont a szakítópróbán csúfosan elvéreztek és a politikai korrektség is döcög. Itt vannak sztereotip indiánok és ősemberek, de ebben az utopisztikus világban a betörő rendőrkézre kerül és a Malév is létezik, a reptéren megszökött majmok pedig maguktól visszatalálnak az állatkertbe. Minden oldalon más és más budapesti helyszínt kell felismerni a szülőknek, lehet röhögni a Duna mélyén a tankon, biciklin, búvárokon, metrón, a gyerekek ezalatt minden oldalon megkereshetik a megszökött majmokat, a betörőt és két mókust. A fiam a feladatot hibátlanul és rekordsebességgel oldja meg. Hiába, ekkora szemekkel.

• Greg Hicks - Robert Foster: Kié a Márta?

Témájában tökéletesen illeszkedik az előzőhöz, de minthogy erről a könyvről már írtam, ezért itt most csak a kontextus miatt szerepel.

 IV. KATEGÓRIA: Életre nevelő mesék

• Guido Wandrey: Ki vár a várban?

Ha a gyereked még másfél éves korában is abban a tévhitben él, hogy a lovagok élete csupa romantika, öröm és boldogság, akkor mindenképpen ez a könyv javasolt. A naivitásban élő gyerekek szemei előtt szempillantás alatt lehull a lepel: a véres lovagi tornák és háborúk, a részeg, hatalmas zabálások, a megaláztatás és az állatkínzás, ezek tölti ki a lovagok valódi életét. De persze a három éves kortól ajánlott könyv célja nem ez, hanem hogy bebizonyítsa a szülőknek, hogy a gyerekek síkbeli orientációja és memóriája egyáltalán nem úgy működik, ahogy a felnőtteké, Gurgula, a vár ura egyetlen gyerekszemet sem kerülhet el, és mire a szülők felocsudnak, a kis poronytok már meg is találták a lovagok életének egy-egy színterén jól megbúvó kis zöld alient.

• Grimm testvérek: Hetet egy csapásra

Készült egy kutatás, ami azt vizsgálta, hogy Magyarországon a meggazdagodás mely formái elfogadottak. Sajnos meglehetősen meleg volt az akadémiai székfoglalón, ezért olykor elaludtam, de azt hiszem, az eredmény szerint a lottófőnyeremény legitim, minden más csakis lopás eredménye lehet. Ennek megfelelően a szegény szabó élete igazi magyar történet is lehetne: hazudj, hogy boldogulj! Álmodj nagyot, de ne dolgozz meg érte! Igazi példaértékű mese!

RÁADÁS KATEGÓRIA: Terápiás könyv

• Elwyn Hartley Edwards: Lovak

A Lovak a nyakukban patkószeget hordó kamaszok bibliája, nézegethetik benne a cuki pónikat, ámulhatnak a csodaszép pejeken, azonosíthatják vágyott társaikat, de megismerhetik kedvenceik eredetét és fajtáit, kritikai érzék esetén pedig röhöghetnek a kissé náci leírásokon ("a törzshöz jól illesztet elülső végtagok tökéletes mozgásszabadságot biztosítanak"), no meg a teljesen értelmetleneken ("intelligens, de néha kissé «lófejű»"). De mindez senkit ne tévesszen meg! A Lovak ugyanis komoly terápiás eszközzé lépett elő. Ehhez persze az kellett, hogy 17 és 19 hónapos kora között, amikor a ló még jó volt, a fiam éjjel-nappal ezen a könyvön lógott. Olyan volt, mint egy koraérett hip-hopper, yo-yo-yo mondta minden oldalon sokszor. Most, kétévesen viszont, a fiam az állatok láttán a legmélyebb hisztériáiból nyugszik meg, könnyei  azonnal elpárolognak, nyugodt légzés mellett kérdezi a lovak neveit, alig várja, hogy mutathassa a zebrát, amit az unokatestvérétől tanult, mutatja a dámanyeregben ülő dámát, a lovak jármódjait. A 15. ló körül már mi is megnyugszunk, további 30 ló után pedig már újra vesszük magunknak a bátorságot, hogy folytathassuk az altatást. Figyelem! A Lovak terápiás értékéből gyakori használat mellett sokat veszít, ezért használata csak végső esetben javasolt.

Ennyi fért ebbe a viszonylag esetleges felsorolásba. Köszönjük a megtisztelő figyelmet, meserovattal legközelebb két év múlva jelentkezünk!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Toleranciára nevelés

Tanmese következik.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. És volt neki egy apukája. (Meg egy anyukája és testvére, de ők ebben a mesében nem szerepelnek.) Jól kijöttek egymással, nagyon szerették egymást. Mindenük megvolt, amit csak szerettek volna, de sosem estek túlzásba, és a kisfiúnak sem voltak kielégíthetetlen vagy fölösleges vágyai. Viszont egy olyan cipőt, amilyen Jack-nek (ez most off, de egyszer felriadtam álmomból, felültem az ágyban, tisztán és érthetően megkérdeztem, hogy de ki az a Jack?!, majd visszaaludtam), óvodai jóbarátjának is volt, olyat nagyon szeretett volna. Az apuka a legnagyobb örömmel teljesítette volna fia kérését, de sajnos (csakúgy mint én) nem tudta, ki az a Jack. A kisfiú pedig csak mondta a jellemzőit, hogy ilyen a nadrágja, meg olyan a szeme, meg amolyan a táskája, úgy tud focizni. De mivel az apuka csak nem jött rá, ezért arra kérte a kis trónörököst, hogy másnap mutassa meg az óvodában. Így is lett. S mint kiderült - most jön a lényeg és a tanmese vége -, Jack volt az egyetlen feketebőrű az óvodában.

És ennek az ellenkezője:

Az előző munkahelyemen (nevelési tanácsadó) rendszeresen jártunk óvodákba megnézni a gyerekeket. Egyszer az óvónő, jelezve, hogy mennyire multikulti kis csoportja van, odahívta az egyik kislányt, rámutatott, hogy ő például néger.

A kérdés tehát a következő: hogyan kell toleranciára nevelni? Mi a helyes út? Van egyáltalán helyes út? Mikor fontos és mikor mindegy, hogy ki honnan jött, milyen a bőrszíne, hogy állnak a szemei, kivel él együtt, igaziak-e a mellei, büdös-e, mi van rajta?

Van egy mesekönyvünk, bizonyos Kié a Márta? A történet nem túl izgalmas - a Márta egy csónak, ami, amíg két fiú fel nem újítja, nem kell senkinek, akkor viszont mindenkinek -, a rajzok kicsit felnőttesek, a rímek bosszantóak, szóval nem a világ legjobb könyv ez, pláne nem egy kisgyereknek, viszont mégis megszólít egy fontos dolgot.

Mégpedig: A két fiú, akik felújítják a ladikot, feltehetően melegek. A bugyuta, San Fransiscoban játszódó történetben viszont - ami a felszínen arról akar szólni, hogy a csónakot, bár az összes szereplő magának szeretné, az valójában mindenkié - éppen az a szép/jó, hogy a homoszexualitás semmilyen módon sincs tematizálva. Semmilyen buta sztereotípia sem kerül elő. Sőt. Nem is tudjuk, hogy a két fiú valóban az-e. (A fülszövegből csak annyi derül ki, hogy a történet valós és így a két főszereplő is, akik a csónakfestés mellett szervezetfejlesztenek.)

Cserébe az összes többi szereplő végtelenül ki van karikírozva. A sznob Zsanett a fazonra nyírt kutyájával, az összes osztrák sztereotípiát megtestesítő, Apfelstrudelt sütő Hanzi, a kopasz, peace-jel totoválásos Rivera és felesége Riveráné, aki krónikus tengeribetegsége ellenére követeli magának a csónakot, valamint ikerunokáik, Terka és Sári. Aztán ott van még Darnell, a jamaikai raszta, Yuki, a távolkeleti futó, akinek a helyben kocogás a minimum és végül  Rémes Miki, akiről semmi rémes nem derül ki, csak annyi, hogy nem borotválkozik naponta, és akit a teljes társaság Márta eltűnésével gyanúsít.

Persze nem ő volt, és persze a csónak is megkerül.

A történet lényege, legalábbis nekem, hogy a homoszexualitás mindegy. Nem tartozik senkire sem. És míg a sznobság, a futás, a modorosság, az akaratosság szerzett tulajdonságok, addig a származás és a szexuális orientáció nem. És itt most nem mennék bele az etnikai identitás és etnikai személyiség közötti különségekbe és kapcsolódási pontjaiba, ami viszont fontos, hogy a könyv csak a szerzetteket cikizi. Az más kérdés, hogy az olvasó könnyen összekapcsolhatja őket néhol a származással (ld. Hanzi).

A könyv éppen abban jó, hogy nem nyúl azokhoz a tulajdonságokhoz, amikről az ember nem tehet. A többit viszont nem kíméli.

És ebben mi is ilyenek vagyunk. Merthogy fikázni jó és szerintem lehet is, de ami eleve látszik, meg amiről nem tehet, az nálunk nem téma. Látja a fiunk is, nem kell arra ráerősíteni. Persze tabusítani sem kell semmit, de azt hiszem, hogy csak akkor kell valamilyen örökölt vonást - nem, a szexuális orientáció, vagy a tulajdonhoz fűződő viszony nem azok - kiemelni, ha annak valamiért van jelentősége, mondjuk azért, mert az illető számára fontos. Ha nincs és nem, akkor mindegy.

Politikailag korrektnek lenni, ennek megfelelően beszélni és úgy is tenni tehát jó dolog, azt meg egyébként sem árt megtanulni, hogy nichtvordemkind, mert mindent ért, mindenre figyel és főleg ott is lát összefüggéseket, ahol nincsenek is.

Mindezzel együtt és ettől függetlenül, ha San Fransiscoba mész, tegyél virágot a hajadba!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: