Legalább nem valami buzi ez is

Jövök le a Budai Tanácsadóból a második emeletről, egy 70-es férfi és a 40-es lánya beszélgetnek az újabban egyre divatosabb leleplező szexvideókról. Nem pontosan derül ki, hogy a nő milyen állásponton van, kicsit mintha provokálná az apját, aki nem egyértelmű, hogy érti-e a provokációt.

Az is lehet, hogy mindketten engem provokáltak, de akkor meg én nem értek valamit, mindenesetre a férfi aztán azt találta mondani, hogy

Legalább nem valami buzi ez is.

Közben tartottam nekik a bejárati ajtót, kicsit lassan jöttek, én meg kicsit elgondolkodtam.

Egyrészt azért, hogy miért nem szólok be, másrészt pedig azon, hogy mégis tényleg hogy a francba lehet az, hogy sokan tényleg úgy gondolják, hogy az ember lehet bármi, olyan is, amiről tehet és olyan is, amiről nem, lophat, csalhat, hazudhat éjjel és nappal, lehet gyilkos, lehet kerekesszékes, lehet tanár és jogász, hentes és hajléktalan, bármi, csak buzi ne legyen.

Közben már kiszabadítottam a robogómat, rajtam a bukósisak, de még mindig ezen kattogok. Beindítom a motort, felbőg mind a két lóerő, eltekerem a markolatot, a gép elindul, hamar átkapcsol az automata váltó kettesbe, én pedig pillanatok alatt elérem a maximális sebességet, hasít a 49 km/h. Közben meg ott a gondolat bennem, hogy mégis mi a baj a melegekkel?

De komolyan!

Hallom az érveket, tudom a sztereotípiákat, ismerem az előítéleteket, olvastam a projekcióról, értem a homofóbia pszichológiáját, de azért az újra és újra meglep, hogy a homoszexualitás tényleg rengeteg ember fejében tényleg a legalja.

Közben meg arra is gondolok, mikor már megérkeztem a lakásunkhoz és kitámasztottam a gépet, hogy végül is, egész jó lehet a homofóboknak, hiszen minden olyan jó az ő életükben. Mert mindenre ott egy legalább.

Betörtek hozzánk? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.
Meghalt az apukám? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.
Megvakultam a fél szememre? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.
Kiestem az ablakon? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.
Perforált a vakbelem? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.
Közpénzen kurváztam? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.

De újra: komolyan?!

Ezt talán már írtam, de egyszerűen nem lehet elégszer.

Egyszer állítólag a következő párbeszéd zajlott le:

Riporter: És mondja, mit üzen azoknak, akik szerint ő megtestesült ördög, a sátán és az antikrisztus egy személyben?

Marilyn Manson: Semmit.

Hát valahogy ezért nem mondtam semmit annak az idős férfinak ott az ajtóban állva.
Persze ha igazán komolyan venném MM intelmét, akkor ezt az egész bejegyzést sem írtam volna meg.

Na de most már nem törlöm ki, inkább csak berakok egy gifet.

GIPHY

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Megint menni kéne!

Mellettünk egy üres telek volt, rajta csodálatos, árnyas, gyümölcsös fákkal, a fiam imádott rajtuk mászkálni.

Azt mondták viszont, hogy ki fogják ezeket a fákat vágni, mert új vasútvonalat építenek. Nálunk, ahol korábban még busz sem járt. Szomorú lett persze a fiam, de azért én próbáltam megnyugtatni, hogy úgysem lesz ebből semmi, mindenfélét terveztek, abból sem lett semmi.

De aztán munkagépek érkeztek, az emberek is azt mondták, hogy igen, ki fogják őket vágni, tehervonalat építenek.

Mivel a közelben és távolban sincs semmi, ahol ki lehetne termelni valamit vagy ahova vinni lehetne a valahol kitermelt valamit, ezért zömmel csak röhögtünk a fiammal.

Most pedig ott szorongunk a marhavagonokban sokadmagunkkal, állítólag dolgozni visznek minket.

------------------- xxx -------------------

Tegnap reggelre a Figyelőben megjelent egy "cikk" egy listával, rajta élő és halott emberekkel, akik Soros György zsoldosai.

A hét elején pedig írtam egy bejegyzést arról, hogy milyen céljaik vannak a szülőknek, bárhol is élnek a világon.

Aki nem olvasta, annak gyorsan leírom, hogy arra vágynak a szülők, hogy a gyerekeik produktívak legyenek a munka világában, legyenek alkalmasak intim, stabil kapcsolatok létrehozására, illetve hogy úgy egyáltalán normálisak legyenek.

Nyilván a legnagyobb kérdés az, hogy mit jelent a normális. Mondjuk úgy nagyjából azt, hogy az adott kultúra keretei között úgy éljen, hogy az neki és másoknak is jó legyen, illetve hogy neki és másoknak ne legyen nagyon rossz.

Namost akkor szeretném egyrészt leszögezni, hogy ez nem egy politikai bejegyzés. Illetve dehogynem, csak nem pártpolitikai. Szóval ez továbbra is egy apablog, továbbra is egy szülőblog, csak hát mit tegyek, ha érdekel a körülöttünk lévő világ? A politikai irányultságom pedig, azt hiszem és remélem, talán már korábbi posztokból is kiderült.

Másrészt viszont - az előző bekezdéssel szoros összefüggésben - azt is gondolom, hogy egy olyan országban, ahol listáznak, ahol fákat vágnak ki, ahol rohad az egészségügy és az oktatás, ahol egekben az áfa, ahol ürességtől kongó stadionok nőnek ki a földből és üresen zakatoló vonatok zakatolnak a miniszterelnök kertjének két vége között, ahol úgy folyik el a közpénz, hogy már te szégyelled magad, ahol iszonyú bonyolult és drága vállalkozást indítani és vezetni, ahol főváros és vidék között egy egész világ terül el, ahol a Magyországot önként kikerülő menekültektől félünk, ahol elcsalják a választásokat (mármint nem konkrétan a választáson, hanem az azt megelőző nyolv évben a média monopolizálásával, a választókörök önkényes átszabásával, a választási törvény átszabásával, a folyamatos uszítással, az ellenzék kiherélésével, a véleménykülönbségek nevetségessé tételével, az ellenfelek elkussoltatásával és így tovább), ahol a miniszterelnök "viccesen" provokálhatja az őt elmeszelő Nemzeti Választási Bizottság elnökét és még be se akarja magát kötni a kocsiban, ahol kriminalizálják a romákat, a hajléktalanokat, a drogfüggőket, ahonnan kinézik a szegényeket, ahol lenézik a nőket, ahol még a szegényeken is meggazdagodnak, ahol újságok szűnnek meg, ahol a hatalom kénye-kedve szerint baszogathatja a civileket, ahol tüntetőket bírságolnak meg és így tovább, ott hogy a francba, de tényleg hogy a francba válhat bárki is normálissá?

Sőt.

Hogyan maradhatunk egyáltalán mi normálisak?

És ki mondta, hogy mi egyáltalán normálisak vagyunk?

Mert dehogy vagyunk normálisak.

Hát folyton csak hiszünk és hiszünk, miközben a szemünk előtt épül ki az a rendszer, ami ellenünk van. Nyomon követjük, kísérjük, asszisztáljuk, egyengetjük a rendszer útját, néha kicsit hőbörgünk ugyan, de azért nagyon nem, mert hát azért nagy baj, ugye nincs. Majd lesz, de most még nincs.

Hát dehogy nincs.

Lesz nagyobb is, efelől ne legyen kétség, de most is nagy a baj.

Mert nemhogy itt hever az életünk körül egy fegyver, ami el fog sülni, hanem már el is sült és még mindig tele van a tár.

Csak idő kérdése, hogy eltaláljon minket vagy a gyerekeinket a golyó.

Szóval mit kezdjünk szülőként egy ilyen helyzettel?

Egyrészt azt gondolom, hogy nagyon nagy baj lenne, ha átpakolnánk a gyerekeinkbe a mi érzéseinket a politikával, a közélettel kapcsolatban, másrészt viszont fogalmam sincs, hogy mindez hogyan illeszthető össze azokkal az elvekkel, amiket fontosnak tartok: a hitelességgel és az illeszkedéssel. Előbbivel azért, mert mondanám, utóbbival meg azért, mert a fiam kérdezi. Persze, sejtem a választ. Emelkedjek felül.

------------------- xxx -------------------

Közel négy éve írtam egy bejegyzés Menni kéne? címmel arról, hogy most már aztán tényleg érdemes lenne megfontolni, hogy hátha mégsem Magyarországon kéne élni. Azóta eltelt közel négy év és mi még mindig Magyarországon élünk.

Mert, nagy szerencse ez, a lokális életünk - és ezt igyekszem arrogancia nélkül írni - egyre jobb. De a mi kis mikroklímánkat leszámítva minden csak rosszabb és rosszabb és rosszabb és rosszabb, és semmi kétségem afelől, hogy egy idő után minket is elér a rossz.

És olyan jó lenne ha ez mégsem jönne el, vagy ha mégis, akkor jó lenne, ha nem a marhavagonokban csodálkoznánk rá arra, hogy ja, eljött.

(Kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Menni kéne?

Budapesten lakunk, a módfelett kiterjedt szociális hálóval rendelkező gőgös és arrogáns középosztály részeként a saját tulajdonú lakásunkban. Nem keressük szét magunkat, de egyelőre közel olyan életet tudunk élni, amilyet szeretnénk. Belefér a koktélparadicsom, a bébiszitter, a külföldi út, néha egy-egy étterem, olykor új ruhák, koncertek, színház és mozi, ha pedig valamiért bajba jutunk, családi kapcsolatok révén a legjobb orvosokhoz jutunk.

De mindehhez egyre nagyobb utat kell megtennünk, ezt az életet fenntartani egyre drágább, egyre több időbe és lelki energiába telik, egyre inkább egy rezervátumban élünk, bezárkózunk a Budapest belső kerületeibe elszórt oázisainkba. A biztonságos zóna szűkül, határait egyre jobban meg kell vastagítani. Vakulunk, nehogy meghibbanjunk a szociális érzékenységünktől. Arról nem is beszélve, hogy hiába barikádozzuk el magunkat, a rendszer működésének sajnálatos, de szükséges velejárója, hogy egy idő után a mi életünkbe is beleissza magát. Nem csak azért, mert olvasunk, hallunk és látunk, hanem azért is, mert egy idő után, valamilyen formában óhatatlanul szükség lesz arra, amink van: adózott fizetés, ingóságok, ingatlan.

A három éves fiunk szeptemberben kezdi az óvodát. Ott lesz minden nap 4-ig, 5-ig. Reméljük, jó kezekben lesz, messzemenőkig bízunk a bölcsődében is, reméljük, messzemenőkig bízni fogunk az óvodában is. Megnehezíti a dolgot, hogy itt már nevelni is fognak, nem csak őrizni, terelni. A nevelést, illetve a mikéntjét törvény és naponta változó szabályok írják elő. Olyanok, amelyekkel nem mindig, de legalábbis semmiképp se ebben a formában értünk egyet.

Az elvek, a morál bekúszik a köztudatba, a közbeszédbe, leszivárog minden szintre, s ezt már közvetlenül is érinteni fog minket, főleg a fiunkat. Otthon persze helyre lehet rakni a dolgokat, el lehet mondani, hogy nem úgy van ám az, ahogy a tanítónéni mondta, sírhatsz te is, neked is szabad babákkal játszanod, senki se mondta, hogy a rózsaszín lányos szín és az sem biztos, hogy azért nem dolgozik valaki, mert nem akar. Fel tudjuk majd hívni a figyelmét a mélyebb összefüggésekre, megmagyarázhatunk mindent, csak éppen nem biztos, hogy mindent el fog nekünk mondani, hiszen miért kételkedne mindenben, amit hallott.

Persze. Vihetjük magánóvodába, kiköhöghetjük a havi 50+ ezer forintot, és majd iskolába is mehet az alapítványiba, messze mindentől és mindenkitől. Lehet tehát elefántcsonttornyokba költözni, csak hát az ellentmondana az integrációnak, amit amúgy eléggé szeretünk, de legalábbis másoktól elvárjuk, hogy szeresse. Mi persze be nem tennék egy vacak iskolába a fiunkat.

És akkor mi lenne az áhított Berlinben, Koppenhágában, Amszterdamban, esetleg Bécsben?

Olcsóbb a koktélparadicsom, sőt, 200 féle, jobbnál jobb joghurt közül válogathatnánk és a sarki közértben is hozzájuthatnánk minden olyan termékhez, ami Budapesten csak valamilyen exkluzív helyen kapható. Az iskolában már alsóban nagy hangsúlyt fektetnének azokra a dolgokra, ami ugyan Magyarországon része a rejtett tantervnek, de valójában semmi energia nincs az oktatásukra: demokratikus értékrend, környezettudatosság, vita- és köszönéskultúra, együttműködés, odafigyelés a másikra, a másik véleményének elfogadása, tolerancia, jogok és kötelezettségek a szabadsággal kapcsolatban.

Mindeközben meg búcsút kéne intenünk az igényelt és jól megszokott szociális beágyazottságunknak, a kiterjedt rokonságunknak, főleg szüleinknek, akik itthon nagyon sokat segítenek, és akik bár nagyon jól tartják magukat, egy idő után már a mi segítségünkre lesznek szorulva. A Mariahilferen nem ismernénk senkit sem és bár hamar felfedeznénk a cool kreuzbergi kávézókat, de komoly helyi barátokat aligha tudnánk találni. Arról nem is beszélve, hogy azért tényleg van annak súlya, hogy a feleségem is, én is, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de azért mégiscsak eltöltöttünk itthon 32-33 évet, ő egy budapesti egyetemen kezdett el dolgozni, tanítani, kicsit ismerik, én itthon lettem pszichológus, a hazai szakmai kört legalább valamennyire ismerem, ezt a nyelvet beszéljük mind a ketten a legjobban, szóval akkor most mi?

Éltem már külföldön, tudom, mit jelent gyerekként, 10-12 éves fejjel, s most, hogy felnőtt vagyok, sejtem, mit jelenthetett az a két év a szüleimnek. A dolog nem egyértelmű, sok szenvedéssel járt (ezek részben elkerülhetőek lehettek volna, részben elkerülhetetlenek voltak), azt viszont közben is tudtuk, most meg pláne tudom, hogy megérte.

A dilemma ezzel együtt létezik, s bizonyára nem is csak minket érint. Látjuk ezt a gyerekes és gyerektelen, munkás és munkanélküli, szociálisan beágyazott és nem beágyazott barátainkon. A döntés meghozatala egyáltalán nem egyszerű, még akkor sem, ha a döntésnek nem kell véglegesnek lenni. El lehet menni, vissza lehet jönni. De ha elmegyünk, mikor jövünk vissza? Ha már néhány év múlva, akkor még ugyanez lesz itt. Ha viszont több időre megyünk, akkor annál nehezebb lesz a visszaszokás. És ki mondja, hogy ugyanott, ugyanolyan jó állása lesz mindkettőnknek? És mikor hagyhatjuk itt a családunkat, mikor lesz nekik ránk szüksége?

Épp most töltöttem ki egy online hülyeséget, az jött ki, hogy Bécsben kellene élnünk.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: