Mikulás

Nincs reprezentatív mintám, nettó blöff, megélés, megérzés és kicsit agresszív és normatív, ami most következik.

Mégpedig az, hogy ez az egész Mikulás-ügy túl van kicsit tolva.

De nem?

És nem csak azért, mert szerda estére az összes boltból elfogytak a limited-edition-focikártya-csomagok, konkrétan hat boltban voltam és három helyre telefonáltam, sehol semmi, tehát mindenki, literally mindenki Mikulás-lázban kell, hogy égjen, de azért is, mert valahogy irreálisan szorongunk attól, hogy a gyerekünk - vigyázat, spoiler-alert - rájön, hogy nincs Mikulás.

És akkor mi van?

Semmi. Nem lesz attól vége a gyerekkorának, nem dől be a szülői hitelességünk, semmi sem lesz.

Egyébként pedig az egész csoda-dolog nem is tart olyan sokáig, hiszen nyilván egy ideig pont leszarja a gyerek, nem csak azt, hogy hogyan jön a Mikulás, hanem azt is, hogy egyáltalán jön. A szülők babrálnak valamivel nagy mosolyogva, ő persze egy szót sem ért, hiszen maximum egy éves lehet az első csizmapucoláskor, de a gyerekek zöme azért ennél kevesebb szokott lenni. Tehát ebből is épp annyit ért, mint minden másból: semmit.

Itt tehát még a szülőknek fontos.

Aztán második Mikulásra már megérti a cuccot és az áhítatot, elkezd hinni a csodákban, higgyen is bennük, tök oké ez, sőt, tök fontos is ez, igényünk is van arra, hogy higgyünk csodákban. És hát tényleg csomó csodálatos dolog van az életben, amiknek egy részére egyébként mi magunk sem tudjuk a magyarázatot (ilyen például a soha el nem múló szerelem vagy az a tény, hogy kijutott Magyarország a legutóbbi foci EB-re), egy másik része igazából nem csoda, csak elhitetjük a gyerekünkkel, hogy az (például amikor apró, vicces tárgyakat varázsolok elő a fiam füle mögül, vagy hát igen, ilyen a Mikulás is), egy harmadik részére pedig tudnánk magyarázatot adni, de nem adunk (ilyet most pont nem is tudok, de biztos volna rá csomó példa).

Egy idő után pedig, kinél mikor, eljön az idő, amikor már nem lesz csoda, hanem először csak a kérdések jönnek, aztán a kétségek, aztán pedig már csak rajtunk múlik, hogy brutális csalódást okozunk-e vagy valami kényelmes megértést, összekacsintást, játékot.

Kicsit tehát olyan, mintha azt a csodát szeretnénk mi, felnőttek minél tovább fenntartani, hogy a gyerekünk gyerek maradjon.

De az a szemét gyerek nem akar gyerek lenni, hanem nőni akar, mint a dudva. Akármi is az.

És feltesz kérdéseket.

Nem bonyolultakat egyébként.

Hogy kerül bele a csizmába a cucc?
De hogyhogy nem ébredek fel?
De honnan tudja, hogy itt lakom?

Ilyenek.

Meg csomó egyéb.

És akkor jön a para, hogy ezekre hogyan kéne válaszolni úgy, hogy ne leplezzük le a csodát.

De hát csomó egyéb, ezeknél jóval bonyolultabb kérdés is fel szokott, amire nem könnyű válaszolni.

Miért üvöltözik folyton az apu?
Mama, az apu miért nem jön haza már egy hete?
Mama, ki ez a férfi, aki itt aludt?

Itt van hát a kényes kérdések megválaszolásával kapcsolatos legfontosabb videó:

Szóval hogy túlbonyolítjuk a dolgot.
Azzal, hogy a kérdések megválaszolásakor nem a gyerekünkből, hanem saját magunkból indulunk ki.

És innentől tök mindegy, hogy az extraszűz olivaolajról, a Mikulásról vagy a szülők közötti veszekedésekről van szó. A lényeg, hogy el kell találni azt, hogy a gyerek hol tarthat a témában, mi, milyen mélységben és miért érdekelheti.

A Mikulásnál viszont - szemben a többi témával - a dolog elég egyszerű, nem is bonyolítanám túl a dolgot. Ha nem jön be az első kísérlet a hazugság csoda fenntartására, hát elengedem, nem?

Gyerek: Apu, de igazából te raktad be a csizmámba a csokit, igaz?
Szülő: Hogy én? De hát én is csak most látom, hogy mit kaptál, aludtam, meg minden. 
Gyerek: Ja, az mondjuk igaz.

Ennyi. Nyert ügyünk van.

Ha viszont az van, hogy

Gyerek: Apu, de igazából te raktad be a csizmámba a csokit, igaz?
Szülő: Hogy én? De hát én is csak most látom, hogy mit kaptál, aludtam, meg minden.
Gyerek: De hát hogy rakta volna a Mikulás be? Gondold meg, hány gyerek van a világon.
Szülő: Ja, mondjuk igaz.

Akkor is nyert ügyünk van, csak éppen máshogy.

Mert attól még, hogy megértette, hogy mi pakoljuk a csizmájába a földimogyorót (tényleg, azt miért?), attól még jövőre ugyanolyan lelkes lesz, mert egyrészt kap ajándékot, másrészt kis varázslat azért mégiscsak van benne, mert addig még simán évek telnek el, amíg rájön, hogy mikor is pakoljuk meg a csizmát.

És hát nyilván csak akkor engedjük leleplezni a cuccot, ha tényleg azt látjuk a tekintetében, hogy ő már nem átverhető. Az pedig elég jól látszik.

Játszani pedig aztán is lehet még.

Játszani mindig lehet.

Pláne, ha van egy kistestvér is, aki még hisz. Így pedig megtaníthatjuk a csoda továbbvitelére.

A parát pedig tartogassuk az igazán para kérdésekre.

A Mikulás pedig nem para, hanem egy lehetőség arra, hogy szülő és gyereke kicsit máshogy is közel kerüljenek egymáshoz. Függetlenül attól, hogy létezik-e vagy sem.

Mármint a Mikulás.

Szóval boldog Mikulást mindenkinek, aki hisz és mindenkinek, aki nem.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A függetlenség napja

Rettenetesen büszke voltam magamra, hogy hét és fél évesen, első általános második félévétől egyedül jártam iskolába, pedig majdnem fél órára volt az iskola. Aztán arra is büszke voltam, hogy hetedik végén Attila barátommal több, mint egy hetet kettesben nyaralhattunk a siófoki házukban. Hosszú heteken keresztül kellett rábeszélnem a szüleimet, de végül sikerült. Életem egyik legjobb milánóiját csináltuk löncshúsból és sűrített paradicsomból, a kész pépre temérdek sajtot reszeltünk, és még ma is érzem a számban a briós ízét, amit a közeli pékségben vettünk reggelire. Egyik reggel ő vásárolt be, másik reggel én.

A szüleim önállóságra neveltek, én pedig alig vártam, hogy ezekben a dolgokban önálló legyek, és azt hiszem, nem elég, hogy soha nem éltem vissza a szüleim bizalmával, de azt hiszem, soha nem is akartam olyanban önálló lenni, amiben ők még nem akartak nekem önállóságot adni.

via GIPHY

De hát '89 és '94 nem ma volt, én pedig nem a szüleim vagyok, most nagyobb és gyorsabb a forgalom, több az ember és a veszély, kevesebb a bizalom az emberekben és magamban is, tudja hát a franc, mikor, hova és mire engedhetem egyedül el a gyerekemet.

Az viszont, hogy én nem tudom, nem jelenti azt, hogy ezzel a többiek is így vannak. Az NN Biztosító reprezentatív kutatásában arra a kérdésre, hogy milyen korban engednék el nyugodt szívvel egyedül a gyereket iskolába és onnan haza, a szülők többsége – közel 60 százalék – a 8-11 éves kort jelölte meg ideálisnak. Nyilván nem mindegy, hogy hol van az az iskola, át kell-e szállni, megközelíthető-e egyáltalán tömegközlekedve vagy kocsi kell hozzá, esetleg a szomszéd faluban van, kocsi pedig nincs. A fiam iskolája 242 gyereklépésre van, sokszor csak lekísérjük a kapuig, utána már el merjük egyedül engedni. Feltéve, hogy ő is szeretné.

Érdemes persze azon is elgondolkodni, hogy a nem elengedés vagy nem megengedés miről is szól. A gyerekünkben nem bízunk, magunkban vagy a társadalomban? Még ha nem is tudunk egyértelműen ezekre a kérdésekre válaszolni, akkor is érdemes rajtuk kicsit elgondolkodni.

Mert valakiben nem bízunk, az biztos, végsősoron pedig bármikor vissza lehet oda jutni, hogy tulajdonképpen magunkban nem bízunk. Akkor ugyanis, amikor nem engedjük el valahova a gyerekünket, akkor miért is tesszük ezt? Ha benne nem bízunk, akkor azt csak azért tehetjük, mert nem hisszük el, hogy korábban akár jól is csinálhattunk valamit. Hogy sikeresen építettük ki a gyerekeink felettes énjét, illetve hogy a gyerekünk olyan felettes ént épített ki magában, ami nekünk is tetszetős. Szóval, hogy az alapokat jól fektettük le. Ha pedig a társadalomban nem bízunk, akkor szintén felmerül a kérdés, hogy mit tettünk mindaddig, ami miatt azt hisszük, hogy a gyerekünk máshogy cselekszik nélkülünk, mint velünk.

Ez persze nem azt jelenti, hogy sötét sikátorokba kellene leküldeni az éppen szobatisztává vált gyerekünket, hogy ugyanmár, hozzon egy doboz cigit. Viszont általában az a tapasztalat, hogy a gyerekek csomó mindenben sokkal önállóbbak, mint azt hisszük, sőt, a gyerekek igénylik is az önállóságot, nekünk csak az a feladatunk, hogy eldöntsük, hogy az, amire igényük van, adekvát-e.

Az már egy következő kérdés, hogy nem biztos, hogy a gyerekünk ugyanabban és ugyanúgy szeretne önállósodni, mint ahogy azt mi elképzeltük. Simán előfordulhat tehát, hogy elsős gyerekünk már egyedül szeretne iskolába menni, esetleg lemenni a boltba, mi viszont már azzal is elégedett lennénk, ha beágyazna maga után, vagy, ha a fürdés előtt levett ruháit nem a földre hajítaná, hanem a szennyesbe. Ő viszont erről, mi meg, hát, az előbbiről nem nagyon szeretnénk hallani – bár ez nyilván leginkább az iskola és a bolt közelségén múlik.

Amiről viszont sokszor megfeledkezünk, hogy ezekről a dolgokról bizony lehet egymással beszélgetni is. Hogy ő miért szeretné már, mi miért nem szeretnénk még, no meg persze mi miért szeretnénk már, ő viszont miért nem szeretné még .

Ha pedig elég jó az illeszkedés szülő és gyereke között, és ha még egy kis szerencséjük is van, akkor még akár az is lehet, hogy a szülői és a gyereki alrendszer összeérnek és nagyjából ugyanabban, ugyanakkor és ugyanúgy akarják a függetlenséget.

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Sebkörnyéki gyógyítás

Rágja a gyerek a körmét? Lakkozd be méreggel az ujjait!

Az óvodában katatón veri a fejét a falba? Gumiszobásításra fel!

Tépi a haját? Nullásgép rulez!

Falcol? Dobd ki a lakás összes kését, ollóját!

A legtöbben, ha elakadunk a gyerekünkkel kapcsolatban, az elakadással foglalkozunk.

Nyilván.

Mi mással foglalkoznánk?

Teljesen egyértelmű, hogy azon kell változtatni, ami nem jó, ami nem jól működik.

Csakhogy gimnáziumi osztálytársamtól közel húsz éve tudom tudom, hogy ha be van dagadva a bokacsontom, akkor a síbakancsba bújás előtt nem a bokát kell kenegetni, bekötözni, hanem a körülötte kell a bőrt úgy befáslizni, hogy a síbakancs okozta nyomást egyenletesen oszlassuk el, mintegy a csontot tehermentesítve.

Visszatérve a lélekhez tehát - jövök rá közel húsz évvel később -, épphogy nem azzal kell foglalkozni, ami nem úgy működik, ahogy szeretnénk. Hanem minden mással.

Persze, ha életveszélyben van egy gyerek, akkor azt meg kell szüntetni, ez evidens.

De azért ezzel együtt fontos tudni, hogy a fenti listán szereplő kicsit rossz és nagyon rossz dolgok csak tünetek, ha azokat elkezdjük módszeresen tiltani, büntetni, ellehetetleníteni, hát az okos gyerek majd talál magának valami más eszközt arra, hogy kifejezze, hogy valami nem jó neki. Tünetet vált, úgymond.

Csak hát tényleg mi máshoz is nyúlna a kudarcot megélő szülő? Mi az, hogy minden máshoz? És ami ennél még fontosabb, ha épp a tünettel nem foglalkozunk, akkor honnan fogja tudni a gyerekünk, hogy észrevettük a problémát, sőt, megpróbálunk rajta változtatni.

Hát onnan, hogy a fenti és az ahhoz hasonló tünetek esetén nem csak úgy óvatosan változtatgatni kell, hanem strukturális, az egész rendszert érintő változásokat kell bevezetni. Mire ugyanis egy gyerek eljut az autoagresszióig, már jó eséllyel ezer más kommunikációs eszközt kipróbált - úgy tűnik, sikertelenül.

Komolyan kell tehát venni a gyerekek igényeit.

De persze a legjobb szándék és odafigyelés mellett is előfordul, még az elég jó szülők esetében is, hogy a szülők és a gyerek nem illeszkedik egymáshoz elég jól. Mindennapos helyzet is lehet ez, csak hát vannak a mindennapos helyzetek között banálisak és kevésbé banálisak. Nyilván, amire a gyerek körömrágással, esetleg visszatérő éjszakai bepisiléssel reagál, az kevésbé banális illeszkedési hibára utal.

Valamit tehát minőségileg, következetesen és elképesztően tudatosan másképp kell csinálni.

Ehhez érdemes lehet végigmenni egy átlagos napon az alábbi kérdések mentén:

• milyenek az otthoni kommunikációs normák?
• hogy néznek ki a közös étkezések, közös játékok, közös programok
• mennyit és hogyan van egyedül el
• hogy indul el a család otthonról?
• milyen döntési köre van a gyerekeknek?
• milyen eszközei vannak a szülőknek a tiltásra?
• milyen eszközei vannak a gyereknek az ellentmondásra?
• mennyire adekvátak az otthoni elvárások?
• milyen szabályok vannak otthon? biztos, hogy mindre szükség van?
• hol ragaszkodik a szülő értelmetlen mértékben valamilyen szabályhoz, kitételhez?
• milyen büntetési, fegyelmezési eszközök vannak otthon?
• mekkora a verbális, esetleg a fizikai terror otthon? - és itt nem csak a szélsőségek érdekesek, hanem egy karszorítás, kisebb-nagyobb rángatás, üvöltözés, ilyenek
• mikor és milyen megerősítéseket kap a gyerek?
• milyen verbális, nonverbális és metakommunikatív módjai vannak otthon a szeretet kinyilvánításának?

Érdemes tehát kicsit kívülről és távolról, madártávlatból ránézni a család és önmagunk működésmódjára. Ha pedig tényleg sikerül a fenti kérdéseket rendszerszinten végiggondolni és a szükséges változtatásokat sikerül rendszerszinten véghezvinni, akkor a gyerek már egész hamar rettenetesen hálás lesz, és idővel tényleg fel fog hagyni autoagresszív cselekedetével.

A helyzetet persze fokozza, hogy egy gyerek nem csak a családi rendszerben van ám jelen, hanem mondjuk egy óvodai vagy iskolaiban is, ahol már nehezebb belelátni a folyamatokba és sajnos még nehezebb kontrollálni a dolgokat.

De az otthoni rendszer biztonsága elsődleges, az ugyanis a bázis, amihez viszonyítva lesz jelen a gyerekünk abban az intézményben, amibe éppen jár, abban az életben, amiben él.

Hagyjuk tehát a sebek nyalogatását!
Sokkal izgalmasabb, ami körülötte van!

(kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Spock kapitány és Pikler hadnagy

"I hope the Russians love their chilrden too"

Sting: Russians, 1985

Ez itt a magát már quadrológiává kinőtt posztsor harmadik része. Az első a kötődésről, a második a kötődő nevelésről szólt, ez pedig - az előző bejegyzésre érkezett kommentelő hatására - a Spock-kal és Piklerrel kapcsolatos mítoszok, legendák, misztifikálások, tévedések bejegyzése lesz.

Hogy képbe kerüljünk, érdemes először a google képkeresőbe beírni a két szakember nevét. Rögtön megértünk mindent. A gonosz minden attribútuma megjelenik a két képen. Benjamin Spock és Pikler Emmi (igazából a képen nem ő van, hanem valaki az általa alapított intézetből•) generációkárosító munka közben.

• A jobb oldali képet az Emmi Pikler Stichting Nederland (http://pikler.nl/) bocsátotta az apapara.hu rendelkezésére

Mazochisták következő lépése a Csecsemőgondozás, gyermeknevelés bő 700 oldalas és a majdnem 400 oldalas Anyák könyve című könyvének átfutása. Az elolvasás már csak azoknak javasolt, akik garantálják, hogy nem akarnak gyereket. Akárhogy is, érdemes lenne szólni a párizsi polgármesternek, hogy nevezze már át a Pikler Emmi teret valami másra.

Nem véletlen, hogy az olyan alap pszichológiai munkák, mint a Mérei- és Binét-féle Gyermeklélektan vagy a Cole házaspár által írt Fejlődéslélektan egyszer sem, az Atkinson-féle Pszichológia is csak egyszer említi a Spockot, de akkor is csak egy kósza mondat erejéig. Pikler neve szerencsére egyikben sem kerül elő.

Node félre a tréfát.

A miheztartás végett előre szólok: tudtunk nélkül akkora spockiánusok vagyunk, mint ide Lacháza.

1945-ben, amikor a Csecsemőgondozás, gyermeknevelés első kiadása megjelent, hatalmasat robbant. Spock ugyanis olyat emelt a nevelési gyakorlatba, ami addig hiányzott, és amit a már említett kommentelő és rengeteg kötődően nevelő is hiányol a mai gyerekorvosok, intézmények hozzáállásából. Persze, csomó minden már viccesnek hangzik így majdnem 70 év távlatából. A higiéniai javaslatok, vagy az apukák szerepe például. "Kirekesztettség érzése különösen akkor jelentkezik, amikor az anya a kórházban van az első babával [...] Hirtelen egészen magára marad, munkaidő után nem tud mihez kezdeni [...] Nem csoda, ha ilyenkor a férfi megiszik egy-két pohárral [...] Ha az apa az első két évben mindent a feleségére hagy, akkor csak az asszony ért majd a gyerekhez és később is ő dönt majd mindenben, ami a gyerekkel kapcsolatos [...] Ez persze nem jelenti azt, hogy az apa is annyiszor etesse és pelenkázza a kicsit, mint a mama [...] Vasárnap ő lehet a soros a táplálék elkészítésében."

Az alapkoncepció viszont valóban progresszív és korszakalkotó volt. Spock ugyanis egyszerre találta fel a kompetens szülőt és a kompetens gyereket, ami merőben új színt vitt az addigi szemléletbe. Ezzel ugyanis visszaadta a szülőknek (najó, az anyáknak) azt, ami nekik jár és ami mindaddig inkább az orvostudomány kezében volt. A gyermeknevelést. Arra biztatta őket, hogy bízzanak magukban, ösztöneikben és ne kövessék vakon az orvos utasításait. Megszünteti, illetve értelmetlenné teszi a gyermeknevelés egyértelműségét. A könyv kiválóan mutat rá a valódi igény szerinti táplálásra, szembemenve mind az addigi merev táplálási rendszerrel, mind pedig az igény szerinti táplálás félreértett verziójával, amely minden sírásra mellet javasol. És ami még nagyon rokonszenves, hogy ezzel kapcsolatban nincs semmiféle bűntudatkeltés: "Tegyük fel, hogy valaki szeretne szoptatni, de nem tud. Megsínyli-e a kisbaba akár fizikailag, akár érzelmileg? Nem, ezt nem mondhatjuk [...] Ha arról olvasnak, amit a pszichológusok és a pszichiáterek írnak a szoptatás fontosságáról, egyes édesanyákban az a hamis elképzelés alakul ki, hogy a mesterségesen táplált kisbaba nem olyan boldog, mint amelyik anyatejen nő fel. Ezt azonban még senki sem bizonyította be." Zene füleimnek.

És akkor az is van, hogy szó sincs benne hosszan tartó sírni hagyásról, hideg nevelési kultúráról, vagy a túl sok érintés káros hatásáról. Ami pedig talán még ennél fontosabb, hogy nem teszi a szépet. "A gyereknevelés rengeteg fáradtsággal jár", de ez - írja Spock - egyáltalán nem azt jelenti, hogy mártírkodni kell, viszont érdemes felismerni és belátni, hogy a szülőknek is lehetnek és vannak is igényeik a gyerekekkel szemben, megemlít például egy olyan szempontot, amiről nagyon ritkán lehet olvasni, hallani, ez pedig a szülők igénye a pihenésre. Szóval Spock a gyereknevelést alapvetően egy kölcsönös kompromisszumokkal járó folyamatnak látja, amibe még az is belefér, ha a szülő olykor dühös a gyerekére.

Na, és akkor ez úgy nagyjából a könyv hetedét teszi ki. A maradék 6/7-be csak bele-belenéztem - teljesen elvetemült én sem vagyok -, de ott is csak megnyugtató dolgokat találtam. Nem sulykol, nem kelt bűntudatot, nem ír elő, maximum ajánl, felmerülhető kérdésekre próbál különböző alternatívákat, megoldási módokat (nem csak egyet) kínálni.

Ez persze csak az én olvasatom, biztos lehet őt is, könyvét is kritizálni, félreérteni, esetleg belemagyarázni valami egészen mást. Vakon követni viszont elég nehéz, mert nagyon kevés radikál kijelentést tesz. Ügyes tehát az, aki Spockban a mumust látja, előbb ajánlom őt bárkinek, mint Searst.

Az Anyák könyve kicsit több lehetőséget ad a félreértésekre. Pikler 1972-ben megjelent könyve előír, magyaráz, utat mutat. Szó szerint mindenre van egy helyes megoldási javaslata a fésűfogástól, a mellbimbó és környéke tisztán tartásán, a szabályos evőeszköz-tartáson és az időhöz kötött szoptatás közbeni a liptaütegetésen keresztül egészen a ruházkodás kényszeres pontosságú leírásáig. És mindezt fantasztikus rajzokkal illusztrálja.

No de ez nem holmi maradi attitűd, abban a korban mindez rendkívül progresszívnak hatott, így e tekintetben nem marad el amerikai társától, csak éppen mindent, amit leírt, érdemes  a egyrészt magyar kontextus (történeti, szociológia), másrészt Pikler életútjának ismeretében olvasni, értelmezni, alkalmazni. Fontos ugyanis, hogy Pikler, az általa működtetett gyermekotthoni tapasztalatait írta le, ahol a fegyelem, a rendszeresség, a tudatosság és a tisztaság - amire könyvében több, mint 50 oldalt szánt - elengedhetetlen volt. Hozzáállásával és metodikájával elérte, hogy az ott lakó gyerekek nem hospitalizálódtak, ami azért nem kis dolog.

És persze a mai fejjel elképesztően merev mondatok között ott lapul a megengedés, a szeretet, a figyelem, a rugalmasság, a baba igényeinek figyelembe vétele. Etess alapvetően három óránként, de ha egy kicsivel korábban lesz éhes, ne hagyd sírni, ha pedig átaludna egy etetést, ne keltsd fel. De azért felhívja a figyelmet arra, hogy ha a szoptatás után fél órával újra sír a gyerek, akkor azért nem árt az okot keresni és nem egyből szoptatni.

Aztán.

Hangsúlyozza az érintés és a közelség fontosságát, de egyúttal felhívja a figyelmet a fokozatos önállóságra nevelésre. Többek között ennek is köszönheti franciaországi népszerűségét. Alapvető és kölcsönös bizalomra építi a gyereknevelést, amiben mindkét fél igényei fontosak. Az apák a könyvben nem annyira szerepelnek. És aztán a sok oldalon keresztül leírt szabályok után megfogalmazza számomra a lényeget: mindennek csak akkor van értelme, ha mindezt a szeretet táplálja. Egyre giccsesebb vagyok, érzem. Tehát lehet valakit éjjel-nappal szoptatni, ha közben hiányzik a mosoly. Lehet valakit sokat ölben tartani, ha mindez csak fizikai közelséget jelent. Így tökéletes szőranyák leszünk, de nem olyan anyák, mint amire John Lennon is vágyott volna.

Alapvetően tehát Pikler minden okot megad arra, hogy dogmatikusan lehessen, sőt, kelljen őt követni, de a szándéka bizonyára nem ez volt, hanem egy tudatos, kiegyensúlyozott, szeretetteljes gyereknevelési attitűd támogatása. Tanácsait egy korszak anyái - többek között az én anyukám is - fogadták meg, ki tudatosan, ki tudattalanul, ki minden gondolkodás nélkül, ki némi árnyalással. Nincs mese, a 70-es 80-as évek nevelési elveit Magyarországon ő határozta meg (nem pedig Spock), és hát ezek a generációk is felnőttek valahogy. Ki boldogan, ki boldogtalanul, ki kiegyensúlyozottan, ki kiegyensúlyozatlanul, valaki drogos lett, valaki orvos, valaki ács.

És ezzel pont egy dolgot akar ez a quadrológia hangsúlyozni. Mégpedig azt, hogy az, hogy kiből milyen ember lesz, nem egy könyvben leírtakon múlik, nem azon, hogy mennyit hordozzuk, meddig szoptatjuk, hol alszik, mennyit van egyedül, hanem a körítésen. Azt pedig nem lehet megtanulni.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: