Heidi Murkoff.
Fogalom.
Ha a neve nem is, a könyvei igen.
Amiből egyébként nincs olyan sok, de amit írt, azt annyian vették meg, hogy csuda. Az eredetileg 1984-es What to Expect, When You're Expecting például 2008-ig 14,5 millió példányban fogyott, most pedig a magyar nyelven Az a 9 hónap címmel megjelent könyvet Murkoff most teljesen átdolgozta, az Alexandra Könyvesház pedig újra kiadta, itt meg is lehet rendelni, én pedig hétfőn a Gerbeaud Kávéház mélyvörös bőrfoteljében pszeudo-Neóként ihattam Heidi Morpheus szavait, aki most volt először ebben a régióban.
A berendezés tényleg kísértetiesen hasonlított a Matrix piros és kék pirulás jelenetéhez, és hát azt hiszem, Heidi is az igazságot kínálta. Amit víz helyett diktafonnal vettem magamhoz. Sajnos viszont ezzel a filmes analógiámmal egyedül maradtam, ugyanis Heidi nem látta filmet.
No de mindegy, a lényeg, hogy a beszélgetés során a válaszok egyáltalán nem megmondósan, előírósan, normatívan érkeztek Heiditől, ő ugyanis lehetőségeket kínál, kérdéseket tesz fel, elgondolkodtat. És figyel.
A berendezés tényleg kísértetiesen hasonlított a Matrix piros és kék pirulás jelenetéhez, és hát azt hiszem, Heidi is az igazságot kínálta. Amit víz helyett diktafonnal vettem magamhoz. Sajnos viszont ezzel a filmes analógiámmal egyedül maradtam, ugyanis Heidi nem látta filmet.
No de mindegy, a lényeg, hogy a beszélgetés során a válaszok egyáltalán nem megmondósan, előírósan, normatívan érkeztek Heiditől, ő ugyanis lehetőségeket kínál, kérdéseket tesz fel, elgondolkodtat. És figyel.
De leginkább megenged.
És válaszol. Az összes felmerülő kérdésre.
Legyen szó a terhességről, a szülésről, vagy az első évről.
Élőben éppúgy, ahogy a könyveiben.
Mi sajnos az Az a 9 hónapról nem tudtunk, de a folytatását, Az első 12 hónapot megkaptuk ajándékba, az is vaskos darab, onnantól pedig az volt, hogy valami volt a fiunkkal, fellapoztuk a könyvet és hopp, ott voltak a magyarázatok, ott voltak a lehetőségek. És bár már nem aktuális, de légyszi, az, akinek kölcsönadtuk, adja vissza. Köszi.
Vissza viszont a beszélgetéshez.
Amiben Heidi elmondta, hogy hisz abban, hogy az embereknek van választásuk. Hisz abban, hogy a dolgokat meg lehet változtatni. De a változást, változtatást el kell kezdeni, illetve - mivel csomó minden nemhogy elkezdődött, hanem már meg is változott, apák például már bent lehetnek a szülésen - folytatni kell a már megkezdett változást. Esetleg kicsit fel lehetne a dolgokat gyorsítani. Legjobb rögtön az elején, kisgyerekkorban. Meg lehet engedni fiúknak is, hogy sírjanak vagy hogy megvigasztaljanak valakit, aki sír. Szóval hogy férfiak is érezhetnek.
És mondta ezt úgy, hogy nem csak felső-középosztálybeli fehér anyákat és apákat lát, hanem nehéz sorsú embereket a világ minden tájáról. Dél-Szudán, Banglades, Egyiptom, nem is sorolom.
És fantasztikus volt, hogy épp azokat a mondatokat mondta, amiket én is gondolok, sőt, olykor mondok is, előítéletmentes gondolkodása minden mondatában ott villogott, az egyetlen különbség talán, hogy ő nem tartja magát feministának, hanem parentistának, ami egyébként nem is rossz szó.
Azt leszámítva, hogy szerintem ő igenis feminista is, iszonyú sokat foglalkozik a nők, anyák felszabadításával, a nők és az anyák esélyegyenlőségével, hisz a férfi és a női egyenjogúságában és ő is úgy gondolja, hogy a terhességen, a szülésen és a szoptatáson kívül nincsenek férfiak és nők között különbségek, hogy szülői feladatok vannak és nem anyai és apai szerepek, meg hogy az apa nem csak spermadonor.
Oké, ezt nem pont ezekkel a szavakkal mondta, de nagyon erősen erre utaltak a gondolatai.
És hát ő is vallja, hogy a férfiak és a nők éppúgy nem arra születnek, hogy szülők legyenek, hanem a terhesség, a szülés vagy első évek valamelyik időszakában válnak azzá. Elmesélte, hogy neki sem ment egyből az anyaság, neki is azonosulnia kellett az új szerepkörével, sőt, a férje még meg is előzte őt ebben. No nem mintha verseny lenne, de milyen jó volt, hogy a férje (aki szintén ott volt a Gerbeaud-ban, csak kicsit hátrébb) tudott neki segíteni. És milyen jó lenne, ha minél több férfi venne részt a gyerekek gondozásában. És akkor itt elkezdett arról beszélni, hogy milyen jó és fontos is, amit csinálok, amitől azért eléggé zavarba jöttem, gyorsan le is állítottam.
Ezzel együtt abban maradtunk, hogy ő nem feminista, hanem parentista.
Ám legyen.
Íme hát egy parentista, egy szülőpárti, nyakában a lánya gyerekkori rajzából készült nyaklánccal.
Mielőtt találkoztunk volna, persze nem csak a gigantikus könyvét néztem át, hanem megnéztem néhány vele készült interjút is, amikben elég sok szó esik az anyai halálozási arányokkal, amik meglepő módon az USA-ban iszonyú magasak.
De hol magasak még vajon?
Na hol?
Hát Magyarországon.
Beszélgettünk kicsit erről is, én borzadtam, ő nem annyira, hisz járt már súlyos helyeken, Dél-Szudán, Banglades, Egyiptom, nem is sorolom. És persze, Magyarország nem egyenlő Dél-Szudánnal, az anyai halálozásokat tekintve sem, de hogy ebben is az unió utolsó hányadában kullogunk, az azért eléggé meglep.
Több forrást is találtam, ezek némiképp ellentmondtak egymásnak, de úgy döntöttem, hogy a CIA adatainak azért merhetek hinni, ez alapján pedig 100.000 élveszülésre 12 anyai halál jutott itthon, míg mondjuk Norvégiában vagy Lengyelországban csak 2.
Szóval van egy ország, aminek a vezetői azt propagálják, hogy szüljenek az anyák sok-sok gyereket, mondjuk legalább hármat. Azt már tudjuk, írtam is erről már többször, hogy azzal már ugyanezek a vezetők nem különösebben foglalkoznak, hogy ezekkel a megszülető gyerekekkel mi is lesz, miután megszületnek, most pedig azt is megtudtam, hogy már azzal sem foglalkoznak, hogy az anyákkal mi lesz a terhesség vagy a szülés közben.
Csak jelzem, tényleg csak mellékesen, nem tudom, ez az összefüggés összeáll-e ezen vezetők fejében, hogy a terhességgel vagy a szüléssel összefüggve meghaló nő nemhogy teherbe esni nem tud többet, de új gyereket sem tud szülni, és a rendszerben csalódott anya is elgondolkodik azon, hogy essen-e még egyszer teherbe.
Node ezekről, meg úgy egyáltalán politikáról nem nagyon beszélgettünk, de arról igen, hogy miért lehetnek ilyen magasak ezek a számok. Murkoff szerint azért, mert a csomó helyen az alapvető infrastrukturális és higiéniai feltételek nincsenek meg, de azért is, mert egyszerűen nem figyelnek oda az orvosok a nőkre. Még akkor sem, ha képzettek, de ha képzetlenek, akkor még kevésbé. Vagy ha nem fehér a bőrük.
Miközben meg a képzett, értelmiségi réteg is teljesen tájékozatlan, emlékszem az első gyerekünk születése után mindkettőnket meglepett, hogy még a méhlepényt is meg kell szülni. Pedig a feleségem járt szülésfelkészítésre, jártunk orvosokhoz, jött hozzánk a védőnő, a szokásos.
Ezzel kontrasztban meg ott van a tény, hogy arról meg szó sincs, hogy ne lenne elegendő információnk. Mindenhonnan ömlik az információ. Annyi információnk van már, hogy azt sem tudjuk, melyiknek higgyünk.
És ha valaki tényleg azt érzi, hogy túl sok az információ, akkor nincs más dolga, mint beszerezni Heidi Murkoff valamelyik könyvét, mert az épp elég lesz a terhességre és az első évre. Mellé még vegye meg a Nem harap a spenót címűt, és jól is lesz.
A beszélgetés végén csináltunk még egy közös képet, mert az úgy dukál, aztán ő ment a következő interjújára, amiről most már tudom, hogy a WMN-re készült.
És hát mivel azért ez kicsit azért egy reklámbejegyzés is, ezért fel kell tüntetnem ezt-azt
És válaszol. Az összes felmerülő kérdésre.
Legyen szó a terhességről, a szülésről, vagy az első évről.
Élőben éppúgy, ahogy a könyveiben.
Mi sajnos az Az a 9 hónapról nem tudtunk, de a folytatását, Az első 12 hónapot megkaptuk ajándékba, az is vaskos darab, onnantól pedig az volt, hogy valami volt a fiunkkal, fellapoztuk a könyvet és hopp, ott voltak a magyarázatok, ott voltak a lehetőségek. És bár már nem aktuális, de légyszi, az, akinek kölcsönadtuk, adja vissza. Köszi.
Vissza viszont a beszélgetéshez.
Amiben Heidi elmondta, hogy hisz abban, hogy az embereknek van választásuk. Hisz abban, hogy a dolgokat meg lehet változtatni. De a változást, változtatást el kell kezdeni, illetve - mivel csomó minden nemhogy elkezdődött, hanem már meg is változott, apák például már bent lehetnek a szülésen - folytatni kell a már megkezdett változást. Esetleg kicsit fel lehetne a dolgokat gyorsítani. Legjobb rögtön az elején, kisgyerekkorban. Meg lehet engedni fiúknak is, hogy sírjanak vagy hogy megvigasztaljanak valakit, aki sír. Szóval hogy férfiak is érezhetnek.
És mondta ezt úgy, hogy nem csak felső-középosztálybeli fehér anyákat és apákat lát, hanem nehéz sorsú embereket a világ minden tájáról. Dél-Szudán, Banglades, Egyiptom, nem is sorolom.
És fantasztikus volt, hogy épp azokat a mondatokat mondta, amiket én is gondolok, sőt, olykor mondok is, előítéletmentes gondolkodása minden mondatában ott villogott, az egyetlen különbség talán, hogy ő nem tartja magát feministának, hanem parentistának, ami egyébként nem is rossz szó.
Azt leszámítva, hogy szerintem ő igenis feminista is, iszonyú sokat foglalkozik a nők, anyák felszabadításával, a nők és az anyák esélyegyenlőségével, hisz a férfi és a női egyenjogúságában és ő is úgy gondolja, hogy a terhességen, a szülésen és a szoptatáson kívül nincsenek férfiak és nők között különbségek, hogy szülői feladatok vannak és nem anyai és apai szerepek, meg hogy az apa nem csak spermadonor.
Oké, ezt nem pont ezekkel a szavakkal mondta, de nagyon erősen erre utaltak a gondolatai.
És hát ő is vallja, hogy a férfiak és a nők éppúgy nem arra születnek, hogy szülők legyenek, hanem a terhesség, a szülés vagy első évek valamelyik időszakában válnak azzá. Elmesélte, hogy neki sem ment egyből az anyaság, neki is azonosulnia kellett az új szerepkörével, sőt, a férje még meg is előzte őt ebben. No nem mintha verseny lenne, de milyen jó volt, hogy a férje (aki szintén ott volt a Gerbeaud-ban, csak kicsit hátrébb) tudott neki segíteni. És milyen jó lenne, ha minél több férfi venne részt a gyerekek gondozásában. És akkor itt elkezdett arról beszélni, hogy milyen jó és fontos is, amit csinálok, amitől azért eléggé zavarba jöttem, gyorsan le is állítottam.
Ezzel együtt abban maradtunk, hogy ő nem feminista, hanem parentista.
Ám legyen.
Íme hát egy parentista, egy szülőpárti, nyakában a lánya gyerekkori rajzából készült nyaklánccal.
Mielőtt találkoztunk volna, persze nem csak a gigantikus könyvét néztem át, hanem megnéztem néhány vele készült interjút is, amikben elég sok szó esik az anyai halálozási arányokkal, amik meglepő módon az USA-ban iszonyú magasak.
De hol magasak még vajon?
Na hol?
Hát Magyarországon.
Beszélgettünk kicsit erről is, én borzadtam, ő nem annyira, hisz járt már súlyos helyeken, Dél-Szudán, Banglades, Egyiptom, nem is sorolom. És persze, Magyarország nem egyenlő Dél-Szudánnal, az anyai halálozásokat tekintve sem, de hogy ebben is az unió utolsó hányadában kullogunk, az azért eléggé meglep.
Több forrást is találtam, ezek némiképp ellentmondtak egymásnak, de úgy döntöttem, hogy a CIA adatainak azért merhetek hinni, ez alapján pedig 100.000 élveszülésre 12 anyai halál jutott itthon, míg mondjuk Norvégiában vagy Lengyelországban csak 2.
Szóval van egy ország, aminek a vezetői azt propagálják, hogy szüljenek az anyák sok-sok gyereket, mondjuk legalább hármat. Azt már tudjuk, írtam is erről már többször, hogy azzal már ugyanezek a vezetők nem különösebben foglalkoznak, hogy ezekkel a megszülető gyerekekkel mi is lesz, miután megszületnek, most pedig azt is megtudtam, hogy már azzal sem foglalkoznak, hogy az anyákkal mi lesz a terhesség vagy a szülés közben.
Csak jelzem, tényleg csak mellékesen, nem tudom, ez az összefüggés összeáll-e ezen vezetők fejében, hogy a terhességgel vagy a szüléssel összefüggve meghaló nő nemhogy teherbe esni nem tud többet, de új gyereket sem tud szülni, és a rendszerben csalódott anya is elgondolkodik azon, hogy essen-e még egyszer teherbe.
Node ezekről, meg úgy egyáltalán politikáról nem nagyon beszélgettünk, de arról igen, hogy miért lehetnek ilyen magasak ezek a számok. Murkoff szerint azért, mert a csomó helyen az alapvető infrastrukturális és higiéniai feltételek nincsenek meg, de azért is, mert egyszerűen nem figyelnek oda az orvosok a nőkre. Még akkor sem, ha képzettek, de ha képzetlenek, akkor még kevésbé. Vagy ha nem fehér a bőrük.
Miközben meg a képzett, értelmiségi réteg is teljesen tájékozatlan, emlékszem az első gyerekünk születése után mindkettőnket meglepett, hogy még a méhlepényt is meg kell szülni. Pedig a feleségem járt szülésfelkészítésre, jártunk orvosokhoz, jött hozzánk a védőnő, a szokásos.
Ezzel kontrasztban meg ott van a tény, hogy arról meg szó sincs, hogy ne lenne elegendő információnk. Mindenhonnan ömlik az információ. Annyi információnk van már, hogy azt sem tudjuk, melyiknek higgyünk.
És ha valaki tényleg azt érzi, hogy túl sok az információ, akkor nincs más dolga, mint beszerezni Heidi Murkoff valamelyik könyvét, mert az épp elég lesz a terhességre és az első évre. Mellé még vegye meg a Nem harap a spenót címűt, és jól is lesz.
A beszélgetés végén csináltunk még egy közös képet, mert az úgy dukál, aztán ő ment a következő interjújára, amiről most már tudom, hogy a WMN-re készült.
És hát mivel azért ez kicsit azért egy reklámbejegyzés is, ezért fel kell tüntetnem ezt-azt
