Persze erről is lecsúsztam.
No, mindegy, talán még nem késő arról írni, hogy két napja volt a lányok világnapja.
Amiről egyébként valószínűleg nem írnék, ha nem lenne lányunk, de hát van, szóval írok. Mégpedig első körben azt, hogy családi szinten, ahogy, gondolom, mindenki más, mi is pont leszarjuk, hogy mikor van a lányok nemzetközi napja, van neki elég hétköznapja, és nekünk, szülőkként épp ezeken a mindennapokon kell jól vele lennünk.
És ezeken a hétköznapokon kell azzal foglalkoznunk, hogy később már ne kelljen nemzetközi napot tartani neki. Ha ugyanis végignézzük, hogy mi mindennek van nemzetközi napja, akkor jól láthatjuk, hogy mondjuk a fiúknak nincsen, férfiaknak nincsen, férfi tudósoknak nincsek, jogaikban nem csorbulóknak nincsenek, lányoknak, női tudósoknak viszont van pedig kétszer is, tehát az ő jogaik - ezek sajnos tények - tényleg többet csorbulnak.
Szóval mondjuk ki újra: a lányok, nők Magyarországon hátrányos helyzetű csoportot alkotnak.
Nem csak a lányok nemzetközi napján, hanem ma, két nappal utána, sőt, mindig.
Mármint persze nem aktívan alkotják ezt a csoportot, nem akarják ők ezt, de mégis így van.
Illetve sajnos ez nem teljesen pontos így, mert ha nem is akarják, ha nem is akarjuk, az ambivalens szexizmus révén sajnos mégis mind a férfiak, mind a nők érdekeltek abban, hogy a két nem közötti egyenlőtlenség megmaradjon. Erről szól az ambivalens szexizmus, aminek aktív működését és a gyakorlatban való lecsapódását mi sem igazolja jobban, mint a Global Gender Gap index, amiben évről évre egyre csak rosszabb eredményt érünk el.
Írtam erről már ide is sokat, a Lelki betevőre is és majd még fogok is, de ez a poszt nem pont erről szól.
Hanem arról, hogy apaként mennyire rettegek attól, hogy a lányomnak majd milyen lesz kiskamasznak, nagykamasznak, fiatal felnőttnek, felnőttnek, középkorúnak és idősnek lenni. Őket ugyanis minden életkorban komoly megkülönböztetés fogja érni, body shaming, ageizmus, szexizmus, kapni fognak minden korban mindenféle szemétséget, arrogancia nélkül próbálom mondani, hogy néha tényleg rosszul tudok lenni a férfiak tekinteteit nézegetve.
Szóval mondjuk ki újra: a lányok, nők Magyarországon hátrányos helyzetű csoportot alkotnak.
Nem csak a lányok nemzetközi napján, hanem ma, két nappal utána, sőt, mindig.
Mármint persze nem aktívan alkotják ezt a csoportot, nem akarják ők ezt, de mégis így van.
Illetve sajnos ez nem teljesen pontos így, mert ha nem is akarják, ha nem is akarjuk, az ambivalens szexizmus révén sajnos mégis mind a férfiak, mind a nők érdekeltek abban, hogy a két nem közötti egyenlőtlenség megmaradjon. Erről szól az ambivalens szexizmus, aminek aktív működését és a gyakorlatban való lecsapódását mi sem igazolja jobban, mint a Global Gender Gap index, amiben évről évre egyre csak rosszabb eredményt érünk el.
Írtam erről már ide is sokat, a Lelki betevőre is és majd még fogok is, de ez a poszt nem pont erről szól.
Hanem arról, hogy apaként mennyire rettegek attól, hogy a lányomnak majd milyen lesz kiskamasznak, nagykamasznak, fiatal felnőttnek, felnőttnek, középkorúnak és idősnek lenni. Őket ugyanis minden életkorban komoly megkülönböztetés fogja érni, body shaming, ageizmus, szexizmus, kapni fognak minden korban mindenféle szemétséget, arrogancia nélkül próbálom mondani, hogy néha tényleg rosszul tudok lenni a férfiak tekinteteit nézegetve.
Elmegy mellettem az utcán egy lány biciklivel, és már lehet is látni a letekert ablakú autók kormányai mögött üldögélő férfiakat, ahogy tolják le a napszemüvegüket az orrukon, hogy ezt a szokatlan (?) látványt (?) megcsodálhassák (?). És persze ugyanez igaz akkor is, ha ezek a nők gyalog mennek, buszon ülnek, kiflit vesznek, babakocsit tolnak, szoptatnak, céget vezetnek, orvoshoz mennek vagy éppen orvosok, esetleg főznek, orrot fújnak, futnak, állásinterjúra mennek, zoknit vagy éppen betétet vásárolnak.
Ugyanezt a stírölést nők nem csinálják.
Vagy nem veszem észre.
A férfiak viszont igen. Azt észreveszem.
Meg is énekli a Kiscsillag az Állnak a férfiak című dalukban, ami nagyjából arról szól, hogy állnak a férfiak és akárhogy is néznek ki, akármit is csinálnak, akármi is van rajtuk, akárhol is vannak, azt nézik, hogy kit dughatnak meg.
Nagyjából így:
Nagyjából így:
Ott állnak a férfiak, rozsdásvas-szagúak
Állnak a férfiak, állnak a férfiak
Nézik, kit lehet megdugni
Sohasem fogják megunni
Állnak férfiak, nézik a csajokat.
...
Ott állnak férfiak, sör- meg borszagúak
Állnak a férfiak, állnak a férfiak
Nézik, kit lehet megdugni, sohasem fogják megunni
„Azt nézd, milyen!” – mondják, és
oldalba basszák akkor egymást.
Szóval én ettől féltem a gyerekem.
Igazából mindkettőt. Az egyiket attól, hogy ne azt nézze, hogy kit lehet megdugni, a másikat meg attól, hogy ne nézzék, hogy milyen.
És hiába terelgetjük mindkét gyerekünket az ellenkező irányba, mármint a szerintünk megfelelő irányba, a társadalom attól még nagyon erős nyomás és ennek a társadalomnak szerves részei vagyunk mi magunk is, mi van tehát, ha implicit módon mi is potenciális elkövetőket és potenciális áldozatokat nevelünk a gyerekünkből?
Mondjuk, épp úgy, ahogy azt Clint Edwards is illusztrálja saját példáján keresztül a No Idea What I’m Doing: A Daddy Blog című blogjában, illetve a This Is Why We Can't Have Nice Things: (Parenting. Marriage. Madness) című könyvében, amiből egy részt kicsit meghúzva lefordítottam, és bele is tettem a Túl a paránba.
És most beteszem ide is.
A kontextusról elég annyi, hogy Edwards négy éves lányát Norah-nak, hat éves fiát Tristannak, feleségét pedig Melnek hívják. A helyzet pedig a következőképpen néz ki:
Hát így.
Szóval tegnapelőtt volt a lányok nemzetközi világnapja.
Ma pedig, két nappal a lányok nemzetközi világnapja után is tök jó lenne, ha végre felismernénk azokat a folyamatokat, amik mentén újra újra kitermeljük a nemek közötti egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat.
Hogy idővel tényleg kikophasson a nemzetközi napok közül a lányok napja.
Szóval édes, kedves, okos, vicces, kreatív, odabújós, szép, kitartó, céltudatos, boldog lányom! Azt kívánom neked, hogy mindig, mindenkor önmagad legyél, bízz magadban, állj ki magadért, másokért és az igazságért, és próbáld meg nem annyira nagyon komolyan és/vagy magadra venni ennek a fura, szexista, macsó társadalomnak az elvárásait!
Igazából mindkettőt. Az egyiket attól, hogy ne azt nézze, hogy kit lehet megdugni, a másikat meg attól, hogy ne nézzék, hogy milyen.
És hiába terelgetjük mindkét gyerekünket az ellenkező irányba, mármint a szerintünk megfelelő irányba, a társadalom attól még nagyon erős nyomás és ennek a társadalomnak szerves részei vagyunk mi magunk is, mi van tehát, ha implicit módon mi is potenciális elkövetőket és potenciális áldozatokat nevelünk a gyerekünkből?
Mondjuk, épp úgy, ahogy azt Clint Edwards is illusztrálja saját példáján keresztül a No Idea What I’m Doing: A Daddy Blog című blogjában, illetve a This Is Why We Can't Have Nice Things: (Parenting. Marriage. Madness) című könyvében, amiből egy részt kicsit meghúzva lefordítottam, és bele is tettem a Túl a paránba.
És most beteszem ide is.
A kontextusról elég annyi, hogy Edwards négy éves lányát Norah-nak, hat éves fiát Tristannak, feleségét pedig Melnek hívják. A helyzet pedig a következőképpen néz ki:
"Azt mondtam neki, hogy van valami a szájában.
– Mi az? – kérdezte.
– Nem vagyok benne biztos. Nyisd ki nagyobbra.
Kinyitotta a száját.
– Hmmmmm, ez bizony egy fiúszörny.
Ijedten nézett rám, én pedig közelebb hajoltam hozzá.
– Bizony. Egészen biztos, hogy egy fiúszörny. Tudod, mi a furcsa a fiúszörnyekben? Hogy nem érzed őket. Nem is tudod, hogy a szádban vannak. De elriasztják a fiúkat.
Ritkán érzem magam ilyen okosnak, amikor biztos vagyok abban, hogy ez a valaha volt legjobb ötletem. Azt mondtam, hogy a fiúszörnyek a legfantasztikusabb dolgok közé tartoznak, és hogy mennyire örülhet annak, hogy neki van ilyenje.
– Vedd ki! – mondta Norah.
– Nem tudom. – mondtam.
A megfelelő életkoron gondolkodtam. Egy életkoron, amikor már elég idősnek lesz. Elég érettnek. Egy életkoron, amikor azt mondhatom: Igen, Norah kész van már arra, hogy randizzon.
– Ott kell maradnia egészen 28 éves korodig.
Én ekkor 31 éves voltam, és 22 évesen házasodtam össze Mellel.
Norah kiabált, hosszan, és olyan magas hangon, amilyet még sosem hallottam tőle. Megijesztett. Melt is megijeszthette, ugyanis berohant a szobába megnézni, hogy minden rendben van-e.
– Minden rendben – mondtam –, aggodalomra semmi ok. Csak meséltem Norah-nak a szájában lévő fiúszörnyről. Semmiség.
Ahogy kimondtam a szörny szót, Norah sírni kezdett. Megkérte Melt, hogy vegye ki az szájából. Elmeséltem neki, hogy miről van szó.
– Hát nem fantasztikus? – kérdeztem. Már a gondolattól is büszkeség ült az arcomra. Norah a földön fetrengve próbálta a mutató- és a hüvelykujjával kipiszkálni a szörnyet, Mel pedig leesett állal nézett rám. Aztán odafordult Norah-hoz, benyúlt a szájába, pukkanó hangot hallatott, majd azt mondta:
– Megvan!
Norah megkönnyebbült, én pedig frusztráltan morogtam.
Később este, amikor mosogattam, Mel felhozta a témát. Emlékeztetett arra, amikor Tristant, a fiunkat nagyjából két hete megpuszilta egy lány.
– Emlékszel, mit csináltál, amikor elmeséltem, hogy mi történt?
Nem akartam válaszolni, mert tudtam, hová akar kilyukadni.
– Ó, nem emlékszel? Akkor elmesélem. Adtál neki egy ötöst, és csődörnek nevezted. Nem értem a különbséget – mondta Mel. – Tristan kap egy puszit, és te örülsz neki, Norah megcsókol egy fiút, és te kiakadsz.
Megpróbáltam megvédeni magamat:
– De Tristan fiú... Norah lány... A fiúk csak...
Még mielőtt befejeztem volna, tudtam, hogy nincs értelme annak, amit mondok. Rájöttem, hogy Norah-t meg akartam védeni a ragadozóktól, miközben Tristant éppen ragadozóvá tettem.
– Mi az? – kérdezte.
– Nem vagyok benne biztos. Nyisd ki nagyobbra.
Kinyitotta a száját.
– Hmmmmm, ez bizony egy fiúszörny.
Ijedten nézett rám, én pedig közelebb hajoltam hozzá.
– Bizony. Egészen biztos, hogy egy fiúszörny. Tudod, mi a furcsa a fiúszörnyekben? Hogy nem érzed őket. Nem is tudod, hogy a szádban vannak. De elriasztják a fiúkat.
Ritkán érzem magam ilyen okosnak, amikor biztos vagyok abban, hogy ez a valaha volt legjobb ötletem. Azt mondtam, hogy a fiúszörnyek a legfantasztikusabb dolgok közé tartoznak, és hogy mennyire örülhet annak, hogy neki van ilyenje.
– Vedd ki! – mondta Norah.
– Nem tudom. – mondtam.
A megfelelő életkoron gondolkodtam. Egy életkoron, amikor már elég idősnek lesz. Elég érettnek. Egy életkoron, amikor azt mondhatom: Igen, Norah kész van már arra, hogy randizzon.
– Ott kell maradnia egészen 28 éves korodig.
Én ekkor 31 éves voltam, és 22 évesen házasodtam össze Mellel.
Norah kiabált, hosszan, és olyan magas hangon, amilyet még sosem hallottam tőle. Megijesztett. Melt is megijeszthette, ugyanis berohant a szobába megnézni, hogy minden rendben van-e.
– Minden rendben – mondtam –, aggodalomra semmi ok. Csak meséltem Norah-nak a szájában lévő fiúszörnyről. Semmiség.
Ahogy kimondtam a szörny szót, Norah sírni kezdett. Megkérte Melt, hogy vegye ki az szájából. Elmeséltem neki, hogy miről van szó.
– Hát nem fantasztikus? – kérdeztem. Már a gondolattól is büszkeség ült az arcomra. Norah a földön fetrengve próbálta a mutató- és a hüvelykujjával kipiszkálni a szörnyet, Mel pedig leesett állal nézett rám. Aztán odafordult Norah-hoz, benyúlt a szájába, pukkanó hangot hallatott, majd azt mondta:
– Megvan!
Norah megkönnyebbült, én pedig frusztráltan morogtam.
Később este, amikor mosogattam, Mel felhozta a témát. Emlékeztetett arra, amikor Tristant, a fiunkat nagyjából két hete megpuszilta egy lány.
– Emlékszel, mit csináltál, amikor elmeséltem, hogy mi történt?
Nem akartam válaszolni, mert tudtam, hová akar kilyukadni.
– Ó, nem emlékszel? Akkor elmesélem. Adtál neki egy ötöst, és csődörnek nevezted. Nem értem a különbséget – mondta Mel. – Tristan kap egy puszit, és te örülsz neki, Norah megcsókol egy fiút, és te kiakadsz.
Megpróbáltam megvédeni magamat:
– De Tristan fiú... Norah lány... A fiúk csak...
Még mielőtt befejeztem volna, tudtam, hogy nincs értelme annak, amit mondok. Rájöttem, hogy Norah-t meg akartam védeni a ragadozóktól, miközben Tristant éppen ragadozóvá tettem.
Hát így.
Szóval tegnapelőtt volt a lányok nemzetközi világnapja.
Ma pedig, két nappal a lányok nemzetközi világnapja után is tök jó lenne, ha végre felismernénk azokat a folyamatokat, amik mentén újra újra kitermeljük a nemek közötti egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat.
Hogy idővel tényleg kikophasson a nemzetközi napok közül a lányok napja.
Szóval édes, kedves, okos, vicces, kreatív, odabújós, szép, kitartó, céltudatos, boldog lányom! Azt kívánom neked, hogy mindig, mindenkor önmagad legyél, bízz magadban, állj ki magadért, másokért és az igazságért, és próbáld meg nem annyira nagyon komolyan és/vagy magadra venni ennek a fura, szexista, macsó társadalomnak az elvárásait!
