>
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: empátia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: empátia. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. november 14., szombat

All inclusive - avagy mese a befogadó társadalmakról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy frissen egybekelt házaspár, akik nászútjuk céljául az érthetetlen Skandináviát választották. Ott aztán csak ámultak-bámultak a gyönyörű tájakon, a horrorisztikus árakon, a kedves és végtelenül puritán embereken, no meg a szokatlanra nőtt társadalmi egyenlőségen.

És akkor itt most álljunk is meg egy kicsit. Szeretném rögtön hangsúlyozni, hogy főleg az utóbbit igazán semmi sem indokolta, hiszen még csak 2011 volt.


Ennek ellenére főhőseink egy koppenhágai designkiállítás egyik teremben gyógyászati segédeszközökben gyönyörködhettek, melyeknek éppen nem az volt a célja, hogy elrejtse és ezzel rendellenességé, hiányossággá degradálja az adott ember helyzetét, nem. Épp ellenkezőleg, divatcikket csinált ezekből. Türkiz hallókészülék, okkerben rikító mankó, formatervezett járókeret, pink műgyomor.

Néhány nappal később hőseink már a svédországi Stockholmban jártak, ahol a metrón ülve örömmel látták, ahogy a megállóban egy kedves szociális munkás útjára indít hat mentálisan sérült fiatalt, akik utána leültek, majd telefonoztak, zenét hallgattak, röhögtek, szóval éppen úgy viselkedtek, mint bármelyik kortársuk, az utasok pedig épp úgy viselkedtek velük, ahogy bárki mással viselkedtek volna. Sehogy.

A modern, inkluzív társadalom ugyanis nem akar kínos titkolózásba burkolózni, nem akarja a máshogy élőket máshol éltetni, hanem meg akarja mutatni, hogy együtt lehet velük is élni. Azokkal is, akik nem olyan szerencsések, mint azok, akiknek mindenük van.

Minden társadalomban, minden országban élnek olyan emberek, akik valamiben mások, mint a többiek. Ebben tehát nincs különbség. És hát furcsa módon abban sincs különbség, hogy melyik ország mennyit tesz, mekkora energiát tol a "probléma" kezelésébe, mert mindkettő rengeteget. Az egyik szegregál, a másik integrál, az egyik külön intézményrendszert épít ki és tart fenn, a másik a meglévő hálózat fejlesztésébe és a képzésbe fektet, az egyik megbélyegez és egy életre ellehetetlenít, a másik feloldoz és egy életet könnyít, az egyik módfelett drága, a másik is nagyon, de csak rövid távon, az egyik nem tudom, mit nyújt, a másik szolgáltatásokat.

Szóval minden ország sokféle, csak vannak országok, ahol a sokfélék külön, sokszor láthatatlanul élnek, míg máshol jól láthatóan, a többiekkel együtt. A jövő tehát, illetve a kanadai jelen az inkluzivitásban, nem pedig az exkluzivitásban rejlik!

A mi jelenünkben, a magyar 2015-ben viszont sajnos még bőven előfordulhat, hogy valaki masszív antiszemitizmusba csúszó homofóbiába és masszív homofóbiába csúszó antiszemitizmusba fullad, amikor meghallja annak akár csak a lehetőségét is, hogy technikailag akár az is megoldható lenne, hogy a férfi szoptasson. Nem perverzió, nem undorító, nem pedofília, nem homoszexualitás, hanem lehetőség azoknak a családoknak, ahol nincs anya vagy nincs anyatej.


Mert ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi szép és mi ronda, mi esztétikus és mi nem az, mi elfogadható és mi elfogadhatatlan?!

(Kép forrása: http://www.babble.com/baby/the-shocking-words-that-inspired-the-breastfeeding-dads-photo-series/)
Tovább

2015. június 21., vasárnap

Konténerfunkció

Egyre több olyan pszichológiai szakkifejezés van, amit elkezdtem nem csak érteni, de használni is, ami egyszerre négy dolgot is jelent(het):
  1. Teljesen éretlen voltam, amikor egyetemre jártam.
  2. Nagyon rossz a képzés.
  3. (Mégis) van értelme a pszichológiának.
  4. Egész belátó, rugalmas vagyok.
Pánikra semmi ok, azért még mindig csomó dolgot értelmetlennek tartok, ami egyszerre két dolgot is jelent(het):
  1. Nem csak éretlen, de még arrogáns is vagyok.
  2. Nagyon rossz a képzés.
Nade örüljünk az első lista 3-as és 4-es pontjainak, ugyanis eljutottam oda, hogy kiújuló idegzsába helyett egy kellemes lebegés-érzés tölt el, amikor a nyelvemen ízlelgetem a tartalmazás kifejezést. 

Persze nemhiába kaptam frászt ettől a szótól, a szakképzésen olyan maró gúnnyal csúszott ki az okos, de egyébként elég cinikus és szarkasztikus Lisznyai Sanyi szájából, hogy azt komolyan venni, a kifejezésnek értelmet tulajdonítani aligha lehetett. Amikor pedig már röhögve mondta, hogy to contain, érted, tartalmazod, mint egy konténer, akkor rájöttél, hogy jegyzetelned is értelmetlen.



Aztán teltek-múltak az évek, és valahogy a korábban használt empátia elkezdett kevésnek tűnni, majd a kevésbé közhelyesnek tűnő mentalizáció is erre a sorsra jutott. És akkor, valahonnan, valamilyen paranormális véletlennek köszönhetően beugrottak Sanyi szavai, de ezúttal cinizmus nélkül, így aztán nem maradt más, mint a nyers tudomány, az értelem maga, én pedig megvilágosodtam. Szóval köszi, Sanyi!

S bár egyelőre még kicsit ügyetlenül, de ma már be tudom építeni a mondataimba is:
  • Nem tudom őt tartalmazni.
  • Nagyon fontos, hogy tartalmazzátok egymást.
  • Azt érzem, hogy amíg nem tartalmazzátok egymást, addig nem tudtok A-ból B-be jutni.(nopersze ilyet sose mondanék)
  • Eddig tartalmaztam, amit mondtál, de most túlcsordult a tartályom. (remek példa arra, hogy hogyan kell rosszul használni a kifejezést)
Szóval a tartalmazni az empátia és a mentalizáció összege körül lehet valahol, valami olyasmit jelent, vagy legalábbis én valami olyasmire használom, amikor tényleg értjük a másikat. Nem csak azt, amit nekünk jelent, hanem amit neki, miközben kimondta az érzését.

És akkor itt jutunk el a bejegyzés lényegéhez, amin mostanában egész sokat gondolkodom.

Miszerint fogalmam sincs, fogalmunk sincs arról, hogy a gyerekeink számára mit jelentünk. Ami nem jelent mást, minthogy nem tudjuk őket tartalmazniPersze, látjuk, hogy a fiam kiakad, ha nem vagyunk eléggé ott, szomorú, sőt, akár meg is ijed, ha mérgesek vagyunk, örül, ha megdicsérjük, jelen vagyunk, programozunk.

De hogy valóban mit érez, mire gondol, mit jelent neki egy búcsú, egy újratalálkozás, egy nélkülünk eltöltött hétvége, egy ajándék, egy puszi, egy hosszabbra nyújtott mese, amikor éjszaka felkelt minket, hogy pisilnie kell, amikor huszadszorra kéri, hogy vegyem fel a nyakamba, de én nem veszem fel, amikor rászólok, hogy legyen halkabb, ha alszik a húga, mamája, én.

És persze ő se tudja, hogy én ilyenkor mit érzek, hogy mit jelent nekem, amikor a nyakamba ugrik, amikor bosszant, amikor meseolvasás közben megpuszil, amikor ízlik neki, amit főzök, amikor nem ízlik neki, amit főzök, merthogy ő sem tartalmaz engem.

Amit pedig végképp sosem fogunk tartalmazni, hogy a két gyerek egymásnak mit jelent. Hogy milyen nekik egymás testvéreinek lenni, hogy milyen a mi gyerekeinknek lenni.

Szóval az van, hogy empatikusak még lehetünk, mentalizálni is képesek lehetünk, gondolkozhatunk azon, hogy milyen dolog apának lenni, de valójában, a szó szoros értelmében - már ha van neki olyan - sosem fogjuk a gyerekeinkkel egymást tartalmazni.

(Kép forrása: http://www.sitt-lom.hu/kont%C3%A9neres-sittsz%C3%A1ll%C3%ADt%C3%A1s)
Tovább
Üzemeltető: Blogger.