Óvodai nemek és igenek

Vegyünk egy képzeletbeli gyereket, mondjuk Nórit. Nóri négy éves, középsős. Szeret óvodába járni. A fizikai-fiziológiai, kognitív és pszichológiai fejlődésben úgy nagyjából ott tart, ahol a négy éves gyerekek szoktak, tehát úgy nagyjából egy méter magas, sokat és elég édesen beszél, sokat játszik, a játékaiban egyre több szimbólum jelenik meg, a gondolkodását az úgynevezett gyermeki vagy mágikus realizmus jellemzi, no meg az egocentrizmus. A világ, legalábbis úgy érzi, körülötte és érte, miatta, neki forog.

Vagy hát, izé, nem csak úgy érzi, mert kicsit azért ebben igaza van, tényleg körülötte forog, de ez egy másik téma.

Ami a bejegyzés szempontjából fontos, hogy Nóri már nagyon is különbséget tesz fiúk és lányok között, tudja, hogy ő lány, több lány barátja van, kezd egyre inkább igazodni a saját nemiségéhez, azaz kezd masszívan kiépülni benne annak a képe, hogy milyenek is a lányok, milyen elvárások vannak a lányokkal szemben.

Közben persze azt is gondolja (bár ezt sosem kérdezte meg tőle senki sem, hiszen Nórit csak kitalálom), hogy egy lovat át lehet műteni zebrává, viszont azt már nem gondolja, hogy ha fiús ruhába öltözne (mármint ő, nem a ló), akkor fiúvá is válna.

Mindez pedig teljesen természetes.

Mert ez az életkor, amikor kialakul, kezd kialakulni a nemi identitás és a nemkonstancia .

És így történik ez a fiktív Nórival is.

Halad tehát az önismeret rögös és rögtelen útján, kitartóan, mindenféle tudatos erőfeszítés nélkül. Az impulzusok pedig tudattalanul beépülnek. Akár tudatosan küldjük őket, akár tudattalanul.

Éppen ezért fontos Nóri számára, hogy milyen mintákat kap, milyen viselkedést erősítenek meg a szülei, közeli rokonai, a kortárs kapcsolatai (bár óvodás korban ez kevésbé szempont még), a média és persze az óvodapedagógusok, akikkel a gyerekek az ébren töltött idejük nagy részét töltik.

Szóval nagyon nem mindegy, hogy mennyi "fiús" és mennyi "lányos játék van az óvodában, hogy lehet-e az ellenkező nemű gyereknek szánt játékkal játszani, hogy kinek szabad sírni és kinek ciki, hogy kivel szemben elvárás, hogy nyugtassa meg magát és ki az, akit inkább megnyugtatnak, hogy kitől elvárás, hogy építse meg szépen újra, ami véletlenül ledőlt és kinek mondják azt, hogy édes bogárkám, semmi baj, biztos nehéz volt, gyere, játsszunk valami könnyebbel.  

És ne legyenek illúziói senkinek sem, a fiúk azok, akiknek nem szabad sírniuk, mert katonadolog, mert ebcsontbeforr és mert ugyanmár, a fiúk azok, akik kevés megnyugtatást kapnak és igen, a fúk azok, akiktől elvárás, hogy próbálkozzanak csak újra, a lányok viszont nyugodtan belekezdhetnek valami másba. Valami könnyebbe.

És ne legyenek illúziói senkinek sem, többek között ezek a dolgok, amik miatt a fiúk nem tudnak az érzéseikkel mit kezdeni, ezért is lesznek erőszakosabbak, és ezek miatt is lesznek a lányok kevésbé motiváltak, emiatt is lesznek kevésbé tele ambícióval.

Illetve hát az egész folyamat itt indul el. Épp azért, mert itt alakul ki a nemi identitás.

Ami pedig még iszonyú fontos, hogy ha ennyire más reakciókat kapnak a lányok és a fiúk. Hiszen ha ennyire másképp látják ők magukat és a másikat, akkor miért csodálkozunk azon, hogy nem tudnak együttműködni egymással a különböző nemű gyerekek?

Hát többek között mindazért, amik az óvodában elindulnak, illetve nem indulnak el.

(kép forrása)

Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Kés a vajba

Néha, amikor egyedül vagyok, és mondjuk vajas kenyeret eszem, ki szoktam próbálni, hogy bele tudom-e úgy szúrni a vajba a kést, hogy nem akad meg a mozdulat. Nyilván minél keményebb a vaj, ez annál nehezebb. És persze minél keményebb a vaj, annál hülyébben nézhetek ki kívülről, amint gyakorlom a megakadás nélküli vajba döfést. De hát nem véletlenül szoktam én ezt akkor csinálni, amikor egyedül vagyok. És akkor is csak ritkán.

Persze a dolog egyáltalán nem olyan könnyű, mint gondolnánk. Ahhoz ugyanis, hogy a kemény vaj ne akassza meg a mozdulatot, illetve a kést, vagy nagyon gyorsan kell csinálnunk a dolgot, vagy nagyon erősen kell szorítani a kést. És még akkor is ki kell kapcsolni a tudatot, hogy tényleg azt érezzük, hogy a mozdulat folytonos.

És mivel ennek az egésznek még relevanciája is van, ezért most nem az jön, hogy

and now for something completely different,

hanem épphogy ugyanaz jön.

Mégpedig.

Elnézegetve a lányom mozdulatait, azt látom, hogy neki ez egyáltalán nem lenne gond. Persze nem adunk kést a kezébe, de ha még ha adnánk is, mivel fogalma sem lenne a kés, a keze és a vaj tulajdonságairól, ezért aztán nemhogy a mozdulat, de a tudata sem akadna meg.

És akkor most és ezzel egy újabb, az egyetem alatt hülyeségnek tartott kifejezés, sőt, modell kúszott be az értelmesek közé, mégpedig a vizuális-poszturális testmodell. Személyiségpszichológia szigorlattétel volt, s most éppúgy megbuknék belőle, mint ahogy másodév végén is tettem, ugyanis most is épp annyit tudok erről a modellről, mint tudtam akkor, csak most végre látom a gyakorlatban működni.

Nyilván az is sokat dobott volna a dolgon, ha a., rendesen készülök, b., Marton Magda érthetőbben ír és c., oda teszik a modellt, ahova való, mégpedig bele a fejlődéspszichológiába.

Nade mindegy, ha már egyszer eszembe jutott a bő 10 évvel ezelőtti sérelmem, akkor most végre egyszer (először) elolvastam rendesen, hogy miről is van szó. Más is megteheti, remek elfoglaltság lesz, garantálom, csupán 12 besárgult oldal a Magyar Pszichológiai Szemle 1970-es évfolyamából.

A cikk első bő nyolc oldala embereken és állatokon végzett végtelenül etikátlan kísérletek leírását tartalmazza, ez nyugodtan átugorható, de azért villantok párat. Kegyetlenségi sorrendtől függetlenül van itt szó irtásos vizsgálatokról (ez az, amikor egyszerűen szétroncsolják állatok bizonyos agyi területeit), aztán székben ülve nevelt, végtagjaik mozgásának látványától megfosztott majmokról, mintázott fénytől megvontan nevelt állatokról és emberekről, akikbe a kísérlet során "olyan szert fecskendeztek (flaxedyl, curare), amely megszakítja a kapcsolatot a motoros neuronok és a vázizomzat között; hatása alatt a vázizomzat közel teljesen béna, míg érzéstelenítő hatása a szernek nincs. A befecskendezés után mintegy 100 másodpercre fellépő kínos légzészavar után a személyek olyan állapotba jutottak, amelyben érzékeltek, de mozogni nem tudtak.) 

Nade az 5. ponttól jön a valódi izgalom, magának a vizuális-poszturális testmodellnek leírása. Aminek a megértéséhez persze szükség van az amerikai, svájci és szovjet orvosok és pszichológusok által elvégzett vizsgálatokhoz, ugyanis ezek révén jöttek rá arra, hogy az ön-indította mozgásnak, a mozgásos tapasztalatnak elengedhetetlen szerepe van abban, hogy tudjuk, hogyan kell a tárgyakhoz nyúlni. De a tárgylokalizációhoz nem elég az aktív testmozgás, arról idegrendszerileg is tudnunk kell és az se árt, ha látjuk is magunkat e mozgás közben. Arról van tehát szó, hogy a mozgásunk nem önmagában a tapasztalattól fejlődik, hanem attól, hogy a tapasztalás közben nézzük is magunkat, ezért aztán egy idő után anticipálunk is.

És ami még talán ennél is fontosabb, hogy mindez közrejátszik az én-tudat kialakulásában.

A logika tehát a következő: látjuk, ahogy mozgunk, kialakul a testtudat, a testtudat meg részben maga az én-tudat.

Így aztán amikor a lányom ellenállás, a mozgás megakadása nélkül gyűr össze bármit, zúz szét értékes és értéktelen tárgyakat, amikor látszólag véletlenül akad meg valami az ujjai között, akkor az mind azt jelzi, hogy bár még egyáltalán nem működik a vizuális-poszturális testmodellje, igénye azért lenne rá. Épp ezért zúz.

És amint megérti a mozgás, a látás és a tárgyak tulajdonságai (keménység, súly, szilárdság, zuhanási mutatók, karcolhatósági együttható, távolság, súlypont, veszély, stb.) közötti összefüggést, onnantól ő sem fogja tudni ellenállás nélkül beledöfni a kést a vajba.

De hogy ehhez tényleg szét kellett-e roncsolni néhány majom agyát, abban nem vagyok biztos.

(Kép forrása: http://gizmodo.com/5825041/ailing-man-repairs-hernia-with-butter-knife)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Hány éves a négyéves?

Perszepersze.

Matematikailag, vagy kronológiailag a kérdés elég könnyen megválaszolható, de pszichológiailag a dolog jóval összetettebb.

Mert valójában fogalmunk sincs, hogy hány éves is egy négyéves.

Mit tud?

Mit lehet tőle elvárni?

Miben lehet rá számítani?

Mire emlékszik?

Mi érdekli?

Mire figyel?

És ha aznap tudja, megteszi, lehet rá számítani, megjegyzi, érdekli és figyel, akkor az másnap is menni fog?

És öt perccel később?

Szóval csalóka dolog ez az életkor.

Illetve talán nem is az életkor, hanem az érettség. Az életkor ugyanis egy lineárisan és kiszámíthatóan növekvő valami, az érettség viszont összevissza inog. Arról nem is beszélve, hogy csomó féle érettség van, szerintem legalább négy, amikkel meg az a baj, hogy sem ok-okozati kapcsolat nincs közöttük, sem pedig valamilyen buta, jól követhető sorrendiség.

Mutatom, miért.

Van a jogi érettség, ez nem olyan bonyolult, alapesetben 18 alatt az ember kiskorú, felette nagykorú. Van még a fiatalkorúság is, de az már büntetőjogi kategória.

Aztán van a fizikai/fiziológiai érettség, egy négy éves esetében itt máris összekavarodnak a dolgok, mert nyilván meg tud fogni egy ceruzát, finommotorikailag erre képes, de a vonalban is maradni már nem érettség, hanem gyakorlás, az pedig idő, energia és óvoda kérdése.

Aztán ott van a pszichológiai, a lelki érettség, ez még összetettebb. Lemondani egy vágyott dologról, késleltetni egy vágyat, belemenni kompromisszumokba, ilyenek. Vajon ezek tényleg elvárhatóak már egy négy éves gyerektől? Azt hinnénk, hogy igen, hiszen érti a szavakat, felfogja a mondatok jelentését, de azért a másikat valóban tartalmazni még nem tudja.

És hát ott van a társadalmi érettség is, de erről inkább majd akkor írok, ha már legalább kamaszok lesznek a gyerekeim, az egész érettség úgyis leginkább akkor kérdéses, hiszen akkor válik el egymástól a legjobban a négyféle szint.

De azért most is az van, hogy a legtöbb konfliktus leginkább azért szokott lenni, mert összecsúsznak a fejünkben a különböző érettségi szintek.

Merthogy a konfliktusok legtöbbször a szülők fejében válnak azzá, a gyerek nyilván nem akar konfliktust generálni, ő csak működik az életkorának megfelelően.

A mi feladatunk tehát az, hogy eldöntsük, hogy mennyire szeretnénk messzire helyezni a gyerekünk érettségi szintjeinek eredőjétől azt, amit diktálunk, legyen szó programról, ételről, időpontok betartatásáról, öltözködésről, döntésekről.

Egyszerűbben kifejezve mindössze el kell döntenünk, hogy kit nevelünk. Egy elképzelt négyévest, vagy a saját gyerekünket.

A dolog - leírva legalábbis - nem olyan bonyolult: minél messzebb vannak az elveink a gyerekünktől, annál több lesz a konfliktus. Kis távolság persze kell, különben a végén még a kelleténél is jobban elkényeztetjük a gyerekünket. Minden családnak ki kell tehát tapasztalni azt az optimumot, ahol sem a gyerek(ek), sem a szülő(k) nem gebed(nek) meg az elvárások kavalkádjában.

A gyakorlatban viszont az van, hogy legalább annyiszor makacsoljuk meg mi magunkat, mint a gyerekeink magukat. És akkor már csakazértis ragaszkodunk ahhoz, amit kigondoltunk, és akkor kezdődik az Eddmegnekedfőztem! Öltözzfel! Siessmár! Aludjmárel! Nemigazhogynemfigyelszmármegint! Mondtammárhogynem! Tegnapisezvolt! Mostakkormicsináljakveled?! Háromigszámolok! 1-2-3! Kerdezdmeganyádatnekemelegemvan!


Kép forrása: https://ipon.hu/_userfiles/Image/Jools/2013/dec16-22/agingface.jpg

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Szobatisztaság

A gyereknevelési szakzsargon virtuóz a szóalkotásokat tekintve.

Ízlelgessük csak egy kicsit a következő kifejezést!

Szobatisztaság

És most nézzük szótagolva.

Szo - ba - tisz - ta - ság

És most helyzetben.

És, a kicsi szobatiszta már? - kérdi az anyuka, miközben bulátát tol igény szerint táplálkozó gyereke szájába

Hogy állunk a szobatisztasággal? - néz fel a védőnő a papírjai közül

Nos, szobatisztaság megy már? - von kérdőre a nadrágját ütközésig felhúzó elképzelt barátunk, miközben egyszerre dobbant lakkcipőjével és pörget egyet ujja körül a brifkójával.

Mindenkinek köszönjük a kérdést, gyermekünk születése óta szobatiszta, mert fürdetjük, pelenkázzuk, és ha leeszi magát, hát ügyesen megtöröljük a száját, kezét, ha meg bekakil, hát a fenekét. Így megy ez.

De nem csak a szakzsargonokat tekintve vagyunk bravúrosak, hanem a nevelési tippek terén is:

• Ha a bilibe kakilsz, megnézhetsz egy mesét a TV-ben/kapsz kekszet/jópontot!
• Ha nem kakilsz a bilibe, nem mehetsz délután az állatkertbe!
• Addig ülsz a blilin, amíg nem kakilsz bele!
• Nincs bili, nincs csoki!
• Na mit kapok ma az én legédesebb kisfiamtól? Megajándékozod a mamát egy kakival? Nagyon boldoggá tennéd a mamát, ha kakit kapna az ő legokosabb és ügyesebb fiacskájától.
• Megint bekakiltál? Szégyelld magad! Veszem neked drágán a wc-szűkítőt, erre te összepiszkítod nekem a vadonatúj bugyidat?!
• Ügyes baba vagy, jajjjdenagyon ügyes.

Hát így.

Következetlenséggel, agresszióval, indokolatlan kiabálással vagy esetleg türelmetlenséggel sok mindent el lehet rontani egy gyerek nevelése közben, és ebben a szobatisztaság sem kivétel persze, de itt vannak egyéb izgalmak is.

Miszerint az úgynevezett akarat.

Amit a gyerek gyakorol.

Méghozzá elég kitartóan és feszülten. A szó szoros és átvitt értelmében elenged és tart.

Kevés dolgot értek igazán a pszichológiából, de azt mindenképp, hogy a test és a lélek izmai valamennyire összefüggenek. Márpedig az ánusz izmait meg kell tanulni elengedni, ahhoz, hogy az ember kényelmesen tudjon kakilni. Ezzel ellentétben viszont ahhoz, hogy ne kakiljunk bármikor, nem árt össze is zárni a kijáratot. És valami ilyesmi szükséges az egyéb akaratok érvényesítéséhez is. Ez pedig egy nagyon fontos pszichológiai képességgel, a késleltetéssel függ össze; a majd, a várj, a mindjárt és a nemsokára szavak, illetve a nemlátodhogytelefonálok mondat megértésével és interiorizálásával.

Nemhiába esik egybe ez az időszak a dackorszakkal. A cél közös: a gyerek ebben az életkorban válik autonóm lénnyé. Ő irányít. No persze nem mindent, de bizonyos dolgokat maga körül igen. Nem jutalomért, nem a félelem elkerülése érdekében, nem azért, mert cuki delfinek vannak a bilin, hanem önmagáért.

Így aztán annak a gyereknek, akinek a kakilás körül görcsök, esetleg bűntudat alakul ki, annak egyéb problémái is lehetnek akaratának szabályozásával. Persze az ok-okozat nem egyértelmű, de együttjárás mindenképpen van. Éppen ezért érdemes észnél lenni a szobatisztasággal. Például semmiképp se szidjuk le az akaratát éppen gyakorló gyerekünket, ha esetleg bepisil, bekakil, mert a végén még meglátja a fegyvert ebben a készségében.

És hát azt se felejtsük el, hogy a pelenka kényelmes, puha és meleg, így aztán a mai gyerekeknek semmi okuk arra, hogy ne abba kakiljanak, pisiljenek. 

Egy egészséges izomzattal rendelkező gyerek idővel ugyanúgy, ahogy járni, úgy szabályozni is megtanulja magát. Méghozzá viszonylag magától. Mondani fogja, hogy kakilt, vagy pisilt, ilyenkor le lehet venni róla a pelenkát, bele lehet együtt dobni a wc-be a kakát, meg nézni, hogy milyen, meg lehet számolni a bogyókat (már ha éppen bogyókból áll), s mivel ezt követően jó eséllyel egy darabig nem fog újra üríteni, ezért meg lehet kérdezni, hogy akkor most ki akarja-e pelenka nélkül próbálni. És nem baj, ha nem. Nyáron pedig lehet meztelenkedni, akkor még jobban érzi és még jobban látja tettei következményét.

Mindehhez persze az nagyon fontos, hogy ne beszéljünk mellé, hanem nevezzük szépen a dolgokat a nevén! Arról nem is beszélve, hogy semmiképp se hívjuk a bekakilást, bepisilést balesetnek!

Nem kell tehát semmit sem erőltetni, siettetni. Mindent a maga tempójában. Samu, a Bilikönyv hőse is először a pelenkába kakilt, aztán a bili mellé, aztán csak ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült és ült a bilin és senki, egy árva szót sem szólt. Aztán egyszer csak sikerült belekakilnia. Aztán együtt lehúzták a wc-n.

És ennyi.

Ettől persze még bizonyos szokásokat érdemes bevezetni. A lefekvés és a bábszínházi előadás előtti pisilés például egész hasznos rítusnak bizonyul és persze érdemes leszokni (még jobb rá sem szokni) a lefekvés előtti iddogálásról is.

Minden más, a percenkénti megpisiltetés, a folyamatos szagolgatás, rákérdezés, vagy a wc felé vezető út dunakaviccsal való felszórása csak a jutalmazás-büntetés dimenzióba helyez egy attól teljesen független, természetes dolgot.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Önállóságra nevelés

Szóval Crush, a teknős, simán hagyja Squirt-et, a nagyszemű fiát kiesni a Kelet-Ausztrál áramlat sodrásából, de pánikra semmi ok, simán visszatalál ő egyedül is. Annál pedig nincs büszkébb érzés. És mivel Crush keni-vágja az ösztöntant, Marlinnak, a bohóchalnak nincs oka szorongásra. Persze őt is meg lehet érteni, Coralt, a feleségét és egy kivételével összes ikrájukat felzabálta egy barrakuda, egyetlen életben maradt fiát, Nemót pedig elrabolta egy idióta fogorvos.

Az élet tehát nem csak játék és mese, tudják ezt a Nagy-korallzátonyon és tudják ezt egy nyüzsgő nagyváros lakói is, csak hát valahogy az utóbbi - innen nézve - kicsit összetettebbnek tűnik.

Így aztán sosem tudhatjuk, hogy mikor vannak a gyerekeink készen arra, hogy

• ne lépjenek le az úttestre
• a wc-be és ne a szőnyegre, bugyiba pisiljenek, kakiljanak
• a szájába találjon a kajával

De közben meg minél tovább nem tudjuk, hogy készen vannak-e már (és ezért inkább jó szorosan tartjuk őket), annál kevésbé lesz alkalmuk kipróbálni magukat, a szülők bizalmatlansága és bizonytalansága pedig elég hamar beteljesíti magát.

A kérdés éppen ezért az, hogy a gyerekek fizikai, illetve fiziológiai fejlődése bevárja-e a mentális, illetve érzelmi fejlődést, illetve mindezek hogyan viszonyulnak a szülők igényeihez. Egyáltalán nem egyértelmű ugyanis, hogy minden fej-fej mellett zajlik. Persze az evolúció sem tökéletes, így aztán a test néha előreszalad: a 10 hónaposan már totyogó gyerek például garantáltan nem fogja érteni a Ne! és az Állj meg! tőmondatokat és hát a fordítottjára is van bőven példa, mondjuk amikor kézügyes gyerekünk rajza kifut a lapról a frissen kárpitozott fotelra, vagy amikor evés címen a fülét is paradicsomos.

Csakhogy míg előbbi tényleg szívás, addig az utóbbi inkább a szülők türelmetlenségének következménye szokott lenni. Attól ugyanis, hogy egy gyerek már ki tudja nyújtani a nyelvét, még nem kell neki fagyit venni és attól, hogy 12 hónaposan pont akkor berregett a szájával, amikor bekakilt, még nem kell büszkeségtől repedezve eladni a korábban drágán vásárolt biopelenkáinkat, hogy aztán a befolyó összegből szobatisztaságra nevelő kézikönyveket és különböző színű biliket, wc-szűkítőket vásárolhassunk. Arról nem is beszélve, hogy nincs még egy ennyire érzékeny terület (talán a nemi szervet leszámítva, de erről majd máskor), mint a szobatisztaság. Igazi, mély és csak komoly munkával kiirtható szorongások alapjait lehet 2 és 4 éves kor között lefektetni.

Nincs mese, vissza kell magunkat fogni, el kell fogadni, hogy a gyerek drága és időigényes dolog, pelenkába kakálni pedig kényelmes, a szarban ülni meg puha, meleg érzés. Legtöbb esetben viszont megtérül a sok befektetett energia és visszafogottság, no meg persze sosem fogjuk megtudni, hogy azért beszél-e tisztábban a gyerekünk, mert már az első mámmmmámmám kimondásától megerősítjük őt abban, hogy beszél, vagy azért, mert tényleg jó verbális képességei vannak. Merthogy a kettő között - akármilyen kellemetlen is ennek beismerése - nem sok ok-okozati összefüggés van. Simán lehet ugyanis, hogy a korán megerősített gyerek később beszédhibás lesz, mint ahogy az is, hogy a már két és fél éves, de csak két szót ismételgető gyerek egyszer csak folyékonyan és hibátlanul kezd el beszélni.

Valami olyasmi képesség birtokában kell tehát lenni, amivel elvileg a pszichológus is bír, ez pedig a lebegő figyelem. Nem kell mindig mindenre odafigyelni, visszakérdezni, nem kell mindig mindent elmagyarázni, nem kell a fingás utáni mosolyt szobatisztaságnak, a villa utáni nyúlást önállóan evésnek, a bilabiális hangok gyakorlását pedig beszédnek gondolni. Nem kell tehát sztárolni a gyereket, viszont érdemes jelen lenni, a valódi sikereket a helyén kezelve értékelni, hogy ő is tudja, hogy mi a siker és mi nem.

Ettől persze simán lehet, hogy a gyerekünk ki fog lépni az úttestre, akkor is, ha igazából tudja, hogy a kocsi gyors és kemény, viszont nem baj, ha nem gondolja, hogy ő gyorsabb és keményebb. Egyébként meg igenis fogjuk a kezét a járdán is, átkeléskor meg aztán pláne, előbbivel négy-öt éves korig semmi baj sincs, utóbbi pedig még 8-10 évesen is bőven belefér. Egyrészt mert finom érzés, másrészt mert szinte bármi mással kapcsolatban támogatandó a tapasztalati tanulás, de talán az autó tényleg lehet kivétel.

Mindenre kiterjedő, tökéletesen és bármikor alkalmazható jó tanács tehát itt sincs, marad tehát a szokásos: légy egyszerre laza, rugalmas, érzékeny és empatikus.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: