Semmi baj

Elképesztően sokszor mondjuk gyerekeinknek, hogy semmi baj, mert hát tényleg semmi baj.

- Apu, picit összegyűrödőtt a rajzlapom!

- Semmi baj, add ide, kiegyengetem.

- Apu, eldőlt a torony, amit építettem, s most eléggé frusztrált vagyok!

- Semmi baj, építünk újat. 

- Apu, véletlenül kiöntöttem a vizet az asztalra!

- Semmi baj, ez csak víz, gyere, kérsz még egy pohárral?

Aztán nagyon sokszor mondjuk a gyerekeinknek, hogy semmi baj, pedig közben baj van.

- Apu, ráharaptam az ujjamra, nagyom fáj!

- Ugyanmár, nevermind, semmi baj!

- Apu, felhorzsoltam a combomon egy közel egy négyzetcentiméternyi bőrfelületen a bőrt, őrült égető érzés!

- Ez nem is fájhat, nézd, nekem mekkora sebem van, oszt? Sírok? Látod? Nincs is semmi baj!

- Apu, leestem az ágyról, és a legó belefúródott a tarkómba!

- Mutasd csak! Nem látok semmit, semmi baj!

Végül vannak olyan esetek is, amikor azért nem mondjuk, hogy semmi baj, mert tényleg rettenetesen nagy a baj és mi rettenetesen meg is ijedtünk, de közben bár mondanánk, hogy semmi baj, mert akkor a gyerekünk talán nem ijedne meg olyan még annál is jobban, mint amennyire magától megijedne.

- Apu, nézd csak, véreset köhögök!

- Tejóégúristenmutasdcsakdrágámhívdazorvost! 

- Apu, lezuhantam a játszótéren a mászóka tetejéről, nem kapok levegőt, beszélni is alig tudok!

- Aztakurvaéletmostmiaszartcsináljak? 

- Apu, hoppácska, kiáll a tüdőmből egy biciklikormány!

- Hogymibasszamegténylegottastucnitejóégmindjártelájulok.

Szóval van, hogy mondjuk, mert kell, van, hogy mondjuk, pedig nem kell és van, hogy nem mondjuk, pedig kellene.

Van tehát bármi közünk is a gyerekeinkhez? Értjük mi, hogy mi a stájsz?

Mert hát miről is szól a semmi baj?

Arról, hogy helyére tesszük a dolgokat.

Elhelyezzük a világot a jó-e/baj-e dimenzióban.

De a fenti, közel életszerű példákat tekintve, erre, úgy látszik, nem vagyunk képesek.

Ha ugyanis képesek lennénk rá, akkor a három kategóriából nem csak az egyik esetében járnánk el helyesen.

Merthogy a második csoportnál a gyerekünk pont nem az objektív valóságra kíváncsi, tehát nem is arra, hanem az ő szubjektív megélésére kell reagálnunk. Ha pedig innen nézzük, akkor egy ráharapott ujj vagy egy fájdalmas legó is lehet komoly probléma. Persze, azért kötszert nem kell elővenni, de ésszel azért lehet empatizálni. Mert arra van szüksége a gyerekünknek.

A harmadik esetben pedig, amikor tényleg komoly a baj, és mi ijedségünkben azt se tudjuk, hová legyünk, akkor közben azért fontos lenne nem elfeledkezni arról, hogy van egy olyan, hogy szociális referencia, miszerint a gyerekünk a mi reakciónkat veszi alapul. S ez egy bizonyos szintű fájdalom/sérülés esetén akár a sírástól és a fájdalom/sérülés realizálásától is megmentheti a helyzetet. Egy bizonyos szinten túl viszont a gyerekünk magától is éppen eléggé megijed, nem kell még a mi reakciónkat is átültetni belé. Felülemelkedve tehát a saját ijedtségünkön, legjobb ilyenkor, ha inkább megpróbáljuk megnyugtatni a gyerekünket, vagy ha ez abban a pillanatban nem is lehetséges, akkor úgy mellette lenni, hogy legalább ne legyen rosszabb neki, mint eleve volt.

Tehát vagy akkor mondjuk, hogy semmi baj, ha tényleg nincs semmi baj, vagy akkor, ha nagyon nagy. A köztes esetekre a megoldás az empátia, de erről bővebben a következő bejegyzésben írok.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Egyke-e vagy!

Minden elsőszülött egy ideig egyke.

Ez az állapot ikrek esetében viszonylag rövid ideig tart csak, testvér nélkülieknél valamivel tovább, de a legtöbb család esetében legalább a következő terhesség láthatóbb részeitől kezdve, a kistestvér születésétől számítva meg aztán pláne, garantáltan vége a paradicsomi életnek.

Ami persze egyáltalán nem paradicsomi, a szülőknek a legkevésbé, mi legalábbis egyre inkább azt érezzük, hogy úgy csúszunk bele egy igazi egyke gyerek nevelésébe, mint kés a vajba. Olvasztottba. Kényeztetünk, következetlenkedünk, bénázunk, félrenevelünk, mindent engedünk, majd semmit se engedünk, hogy aztán mégis mindent engedjünk.

És mindezt a dackorszak vészes közeledtével.

A fiunk meg ennek - és életkorának - megfelelően mindent azonnal szeretne akar, követel. Olyan, mint amilyenek a kereskedelmi tévék voltak az indulásuk körüli tíz évben, csak itt, csak most, csak tőlünk, csak mi. Csak remélni tudjuk, hogy a fiunknál ez kevesebb ideig fog tartani.

Szóval tombol az egocentrikus világképe, és szíve szerint mindenféle Galileiket elevenen elégetne, akik arról próbálják meggyőzni, hogy nem ő a Világegyetem közepe. S minthogy nekünk tényleg nincs más dolgunk, amikor vele vagyunk, minthogy vele legyünk, így aztán csomó olyan kérését is teljesítjük, amikről korábban el sem tudtuk volna képzelni.

Íme egy összetettebb, de teljesen értelmetlen, viszont annál jellemzőbb beszélgetés:

- Kirakózzunk!
- Jó, gyere!
(kiönti az egyébként négy éveseknek való, már rongyosra játszott, 45 darabos puzzle-t a szőnyegre, amit egyébként gond nélkül kirak, leülök mellé.)
- Hallgassunk lemezt!
- De hát most mondtad, hogy kirakózzunk!
- Most mondtam, hogy lemezt hallgassunk!
- Jó, beteszek valamit, de aztán befejezzük a kirakót, jó? Mit hallgassunk?
- Nem tudom.
- Micimackó jó lesz?
- Ne a Micimackót hallgassuk, az uncsi!
- A Regélő?
- Azt a  M A - M Á - V A L  szoktuk!
- Akkor mondd meg te, hogy mit hallgassunk.
- Nem tudom.
- De én se, amit meg mondok, az nem tetszik. Tudod, mit, beteszem a Süsüt és befejezzük a kirakót, jó?
Beteszem, folytatja a kirakót, majd
- A Micimackót hallgassuk!
- De hát az előbb azt mondtad, hogy az unalmas, most vegyem ki a Süsüt?
- Most mondom, hogy a Micimackót hallgassuk!
- Jó, akkor beteszem a Micimackót!
- Kirakózzunk!

Persze. Köthetnénk az ebet a karóhoz, lehetnénk ügyesebbek és következetesebbek, de közben meg azt gondolom, hogy néhány dolgon aztán tényleg nem múlik semmi. Majdnem 40%-kal idősebbeknek szóló játékot vígan kirak, közben fejből tudja az összes mese- és gyereklemezünket, akkor meg miért ne lehetne a kedvébe járni, és ezzel néhány hisztit megelőzni?

Csakhát a gyermeki agy nem így működik.

Hanem úgy, hogy egy-egy engedésből végzetes és olykor téves következtetésekre jut. Hiszen, ha egyszer egész kiflit kapott, akkor miért ne kaphatna máskor is egy egészet? Hogy nincs otthon, csak egy fél? Hát az kit érdekel. Az ő fejében az van, hogy ő azt, akkor, ott, abból és úgy ehet, ahogy akar. Meg úgy és akkor mehet ki az utcára, ahogy csak szeretne. Meg akkor, azt és annyi ideig nézhet a számítógépen, ameddig csak akar.

Szóval nem annyira tudja a dolgokat az érthető-nem érthető, teljesíthető-nem teljesíthető és a bármikor-soha dimenziókban elhelyezni, hiszen mi magunk sem mindig tudjuk. A dolog tényleg nem egyszerű, mutatom:

• érthető, és bizonyos esetekben akár teljesíthető is lenne, de azért inkább nem
• keljen fel hozzá a mamája is,
• másik pohárból szeretne inni,
• vegyem nyakba, amikor egyébként tele van a kezem
• érthető és szinte bármikor teljesíthető, de közben néha mégsem
• játszani szeretne
• üljek mellé
• meg akarja nézni a bokámon a gyógyuló sebet (ugyanolyan átéléssel mondja, hogy milyen szép, mint amikor megmutatom neki, ahogy kicsontozom a nyers csirkecombot),
• enni vagy inni szeretne
• nem érthető, de akár teljesíthető is lehetne, de azért főleg nem
• csak egész kiflit hajlandó enni,
• az összes kukoricát töltsük ki a tányérjába
• a könyvet, amiből mesélek, ne a gerincénél, hanem két kézzel fogjam
• nem érthető (ő sem látja okát, de azért akarja) és teljesíthetetlen
• a másik irányba menjünk
• meg akarja enni a porcicát
• érthető, de teljesíthetetlen
• vezeti akarja az autót, motort (de persze a leállított kocsi/motor kormányához odaülhet, miért ne?)
• vegyem nyakba a liftben
• nem akar sálat venni
• ne menjünk széllel szemben
• bele akar sétálni a kora tavaszi Dunába
• konnektor, tűz, stb.

És akkor most várjuk el a gyerekeinktől, hogy ezt megértse? Hát ne! A rendszertelenség éppen arra van, hogy eltévedjünk benne, ez nem is kérdés, az, hogy kitalálunk-e belőle, az már inkább kétséges, az meg még inkább, hogy a gyerekünket mennyire hagyjuk magára a kuplerájban.

Ha szerencsénk van, akkor a gyerekkor első harmadára, de legkésőbb felére azért csak összeáll valamiféle rendszer. De mivel szabályt erősítő kivételek mindig lesznek, ezért szó sincs arról, hogy bármi is sokkal egyértelműbb lenne. Inkább csak kialakul az elfogadás, a megértés, a mentalizáció és a késleltetés képessége.

A másik, ami sokat segít, az a testvér születése. A dimenziókban akkor sem lesz könnyebb eligazodni, sőt, traumák sora fogja érni szegény gyereket. A szülőknek viszont jóval kevesebb idejük lesz arra, hogy elvesszenek a káoszban, ami sok fenti problémára automatikus megoldást jelent.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Gyereknevelési do's and don'ts

A pszichológiával kapcsolatban előfordulnak olyan kritikák, hogy mindent és annak az ellentétét is meg tud magyarázni, no meg persze, hogy valójában semmit sem magyaráz meg. Éppen ezért ezúttal bátor leszek, és életből vett példák alapján elmondom, hogy szerintem mit lehet és mit nem a gyereknevelésben. Pedig mennyivel egyszerűbb általánosságokban beszélni...

Node akkor íme, a kézzelfogható, instant, de azért talán nem bulvár tanácsok:

Olyat kér/követel a boltban, amit te nem akarsz megvenni

Ha nem élelmiszerboltban vagy, akkor lehetőleg ne vedd meg, amit kér, hiszen nagy általánosságban úgyis te tudod jobban, hogy mire van szüksége. Élelmiszerboltban azért kicsit bonyolultabb a helyzet, hiszen lehet, hogy tényleg éhes a kis fenevad, lehet, hogy addig nem tudta, de ott, a túrórudi-pult előtt hirtelen rájött, hogy az. Ez még akkor is előfordulhat, a bolt előtt vadul visszautasította az otthon előre meghámozott almaszeletkéket, bekészített bulátákat. Egy kisgyerekre tényleg rohamszerűen tör rá az éhség, késleltetni meg azért úgy a gyerekek óvoda közepéig nem annyira tudnak. Tehát érdemes mérlegelni, hogy megéri-e. Alapvetően persze nem jó hozzászoktatni a gyerekeket ahhoz, hogy mindig kapjanak valamit, de hát én is mindig veszek magamnak minimum egy melbakockát.

Ettől függetlenül DON'T
- menj bele játszmákba!
- változtasd meg három de után a véleményedet.
- próbáld meg kézen fogva elvinni onnan, mert annak földön csúszás/húzás lesz a vége.

- mondd, hogy Gyere el onnan most! Nem, nem veszek! Ne kérj hülyeségeket! Sssssssssst, hát már mindenki téged/minket néz! Gyere, nézd csak milyen édes ez a plüssfigura, fogd csak meg, milyen puha! Viselkedj már úgy, mint egy rendes gyerek! Rossz vagy!

Viszont DO
- találj ki értelmes indokot, ami van olyan erős, hogy nem tágítasz mellőle!

- magyarázd el, hogy miért nem.
- gyere el attól a polctól.
- vedd ölbe a gyerekedet és úgy gyertek el onnan.
- mutass alternatívát. Mondd el, hogy majd otthon kap/már van ilyen/drága!
- legyél kreatív, egy-egy jól irányzott mondat csodákra képes
- mondd, hogy Gyere, segíts húzni a kosarat! vagy Nézd csak, milyen édes kutya/gyerek megy ott!

Bár már elég jól beszél, most mégis artikulálatlanul és egyre ingerültebben mutogat valamire

DON'T

- próbáld meg kideríteni, hogy azt a szót, amit nem artikulál, mert az nem egy szó!

- ismételgesd egyre ingerültebben, hogy nem érted!

- próbálj meg úgy tenni, mintha nem figyelnél oda!

DO

- próbáld ki, hogy humoránál van-e még, ha igen, akkor egész könnyen menthető a dolog!

- sorolj fel mindent, ami abba az irányba van, amerre mutat, ha nem jön be, akkor olyanokat, amik garantáltan nincsenek arra, az ugyanis egyrészt vicces, másrészt meg hátha a hatására kizökken!

- hagyd abba, amit addig csináltál, mert az bizonyára nem tetszett neki!

A számítógépen/TV-n/mobilon akar nézni valamit, szerinted viszont épp túl van már rajta

DON'T

- tiltsd meg neki örökre az adott eszköz használatát!

- fenyegetőzz!

- alkudozz!
- add fel!

- mondd, hogy Jó, de akkor ma már nincs több! Jó, de csak pár percet!

DO
- döntsd el előre, hogy mit akarsz te!
- magyarázz, mutass alternatívát!
- vállald a konfliktust! (Ez talán a legnehezebb, de bizonyos esetekben érdemes végigvinni a csatát. Mi már kerültünk masszív és egészen kitartó, ziháló zokogásba, mert nem nézhetett meg még egy népmesét a számítógépen, de kitartás meghozta a gyümölcsét, most, amikor a madarak újra beröppennek a képernyőre, még kicsit "nézem a betűket", de aztán magától becsukja a gépet, még akkor is, ha mi másik szobában vagyunk.)
- ülj mellette, amíg nézi a gépet/TV-t/mobilt. Egyrészt akkor nem törli akkurátusan a mobilodról a fontos, nem lementett képeket, másrészt kontroll alatt van, amit néz, tudsz magyarázni, harmadrészt - és e bejegyzés szempontjából talán a legfontosabb - tudod közben trenírozni arra, hogy a paradicsomi állapotnak előbb-utóbb vége lesz.

Verekszik, harap, rúg

Na, ez igazán nehéz probléma, mert

DO

- fogadd el, hogy kismértékben sajnos tényleg belefér a rendszerbe, egy bizonyos életkorig simán része a gyakorlásnak, az önismeretnek, a mentalizáció folyamatának - annak, hogy megtanuljon a másik szemszögéből is tekinteni a helyzetre -, a dolog nem bonyolult, a gyereknek meg kell tanulnia használni az erejét, testét, és meg kell tanulnia azt is, hogy előfordul, hogy egy ponton túl a másiknak fáj. 

- igyekezz a helyén kezelni a dolgot, játékba belefér ám

- mutass rá a következményekre (vérző seb a válladon, síró/visszaütő kortárs, kiabáló másik anyuka/apuka)!

- tégy különbséget szándékosság mentén!

- próbálj meg észnél maradni még akkor is, ha tényleg fáj

- próbáld meg kitalálni, hogy mi lehet az agresszió oka, ha megvan, szüntesd meg a helyzetet.

DON'T

- szólj rá más gyerekére, viszont a sajátodat hozd el onnan

- büntess egy bizonyos életkorig. Belátás ugyanis óvoda elejéig-közepéig aligha van. Addig meg csak megerősítő jelleggel bír. A gyerek - ha nem is pont ezekkel a szavakkal - arra fog gondolni, hogy hoppá, ha ez ilyen rossz volt neki, akkor, ha nekem rossz lesz, újra alkalmazni fogom!

Nem akar enni/mást akar enni, mint ami otthon van/mint amit rendeltél neki az étteremben

Főszabály egy: pontosan tudod, hogy mi az, amit szeret a gyereked és mi az, amit nem, plusz nagyjából tudod, hogy mire és mikor van szüksége.

Főszabály kettő: lehet, hogy nem éhes a gyereked. Éhen halni nem fog, az biztos. A kedvencéből pedig mindig érdemes otthon tartani valamennyit. Egyébként meg:

DON'T

- menj le a boltba megvenni azt, amit kér/ne rendelj mást az étteremben, esetleg kínáld meg a te kajádból

- kiabálj, attól nem fog enni

- erőltesd, attól nem fogja megszeretni, viszont megutálni annál inkább, ha sikeres a projekt, akkor akár személyre is kiterjesztheti a gyereked az undorát.

DO

- próbáld megmutatni, hogy milyen finom a cucc

- mutasd meg, hogy te is azt eszed

- juss el a gyereked szájáig a plüssállatok feneketlen étvágyán keresztül

- várj pár percet, lehet, hogy csak rossz az időzítés

Nem akar sétálni/beülni a babakocsiba, azt akarja, hogy vedd ölbe/nyakba

ha babakocsival vagytok, akkor

- nincs mese, bel kell ülni, mert egy kézzel nagyon nehéz tolni.

- legyen nálad könyv, kaja, elterelő hadművelet, no meg érvek hada a babakocsi mellett

ha nincs, csak rá akarod venni, hogy sétáljon, akkor

- csomó sétálós mondóka van (úúúúgy megyünk, mint az óóóóóóóriááááááááások, úgymegyünkmintakicsitörpék, és ezt aztán lehet fokozni a legkülönbözőbb rokonok, ismerősök, barátok furcsa járási szokásaival, engem rettenetesen szórakoztat, no meg persze sétálunk-sétálunk-egy-kis-dombra-lecsücsülünk-csüccs) és lehet váltogatni a járástempót is, az se rossz

- mutasd meg, hogy csak meddig kell elmenni

- ha ezek nem jönnek be, akkor ne szórakozz, vedd fel a nyakadba/öledbe, ezen nem fog semmi sem múlni

Nem akar aludni

Erre nehezebben válaszolok konkrétumokkal, az alvást aztán igazán nem lehet erőltetni, maximum elősegíteni, eddigi tapasztalatok alapján általánosságokban az alábbi dolgok segítenek/az alábbi dolgok nem segítenek:

- következetesség

- esti rutinok betartása

- csend és nyugalom

- altatási stratégiák egységesítése

Tehát összességében kövesd a fenti illusztráció utasításait: tilts, de csak, ha tényleg szükséges, mutass rá a kézzelfogható következményekre és kínálj alternatívát! Minél vonzóbb az utóbbi, annál kevésbé kell az előbbiekhez folyamodni.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Az elég rossz szülő

Épületek összedőlnek, emberek meghalnak, perek elvesztődnek, gyerekek nem tanulnak meg számolni, mégis esik az eső, nem működik az app, lezuhan a repülő. Az emberek hibáznak. Kivéve a pszichológus. Ő nem. Minden vágyam és ész érv ellenére a visszajelzések maximálisan azt erősítették meg, hogy a legritkább esetben tévedtem (dehogy!), mindent okkal csináltam (dehogy!), ha mégsem, hát a kliens nem volt elég kooperatív, motivált a terápián való részvételhez (aha, de ki nem tette együttműködővé, motiválttá?). Úgy kell neki!

Szerintem ebből a kognitív disszonanciaredukciós koncepcióból nőtte ki magát az az ötlet is, hogy nem kell tökéletes szülőnek lenni, elég, ha az ember épp csak elég jó (vö.: Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő)

De ez félreértésre ad okot. Nem azért nem kell ugyanis tökéletesnek lenni, mert az rossz, vagy hülyeség, hanem azért, mert nem lehet. Idegesek leszünk, csapkodunk, kiabálunk, következetlenek vagyunk. Nincs tehát másról szó, mint arról, hogy el kell fogadni, előre kell tudni, hogy még a pszichológus szülő is hibázik olykor. De nem ettől lesz valaki elég jó.

Hanem azt hiszem, de tényleg csak hiszem, hogy attól, hogy a szülő, amikor a gyerekével van, akkor tényleg vele van. Nem akar közben mást csinálni, nem letudni akarja a gyerekkel töltött órákat, hanem valóban vele akar lenni. Szó sincs persze arról, hogy gügyögni kell, és arról sem, hogy egy telefont se lehet felvenni. Egyszerűen csak rá kell hangolódni a gyerekre, ha az ember már egyszer vele van.

Ez persze könnyű akkor, ha a szülő csak nyaral a gyerekével. Annak a szülőnek, aki csak hétvégén teljesít. Akkor könnyű lemondani minden másról. Akkor könnyű kreatívnak és rugalmasnak lenni. A másik szülőnek viszont, aki a hét maradék részét tolja végig a gyerekével, annak már kevésbé jó látni, hogy neki messze több szar jut. Akkor az ember már kevésbé tud tiszta lappal reboot-olni egy-egy markánsabb hiszti után.

És itt jön a következő probléma, mert oké, a hisztinek előbb-utóbb vége van, ott már fel lehet lélegezni. Az igazán izgalmas kérdés, hogy mi van a hiszti előtt. De mivel a tudomány ezzel a kérdéssel kapcsolatban egyelőre nem igazán akar elmozdulni az elméletek adta biztonságos mezőből, ezért én is csak az alatta-kérdéssel foglalkozom.

Nyilvánvaló, hogy csak a türelem és a sziklaszilárd idegrendszerrel végigvitt reframing, no meg az idő múlása képesek véget vetni egy hisztériának, de minthogy a türelem a hisztik előrehaladtával egyre szűkösebb jószág, az idegrendszer meg egyre lazábban omlik össze, ezért az ember alternatív megoldásokra gondol. És tényleg, mennyivel egyszerűbb lenne már odacsapni egyet. Hát érti az a gyerek a szót, nem? Belátja már a dolgok következményeit, nem? Simán tud várni pár percet, nem? Ő is megérti már, hogy koszos kézzel nem piszkálja a száját, hát két héttel korábban is azért lett az aftája, nem?

Hát az a baj, hogy nem. Ha már értené, belátná, tudna, megértené, emlékezne, akkor nem csinálná. De ugyanúgy próbálgatja magát, ahogy a szülő is, aki pedig - figyelem! semmi feltételes mód - pontosan tudja, hogy azzal, hogy idegesen ismételget, csapkod, kiabál, esetleg tényleg odacsap, semmit sem old meg, viszont megvan rá az esély hogy a.) elhúzza a hisztit és/vagy b) ezzel újabb hisztit okoz és/vagy c) olyan mintát közvetít, amit aztán igazán nem akart volna. Ennek ellenére ilyenkor nem foglalkozunk az olyan utópisztikusnak tűnő tényezőkkel, mint például, hogy mennyire lesznek jófejek a gyerekeink felnőtt korukra, pedig a hisztire való szülői reakció elég meghatározó lehet a fejlődés további menetében, ugyanis ilyenkor érti meg a határokat, a szabályokat, a normákat, a kereteket, és hát nincs mese, a düh dühöt, a kiabálás meg kiabálást szül, minden újabb kiabálással megerősítjük a gyerekünket abban, hogy kiabálni lehet, a kiabálás normális, a viselkedésrepertoár szerves része.

És ami még igazán szomorú, hogy abban sincs különbség szülő és gyereke között, hogy mindkettő pont ugyanannyira veszíti el az önmonitorozás képességét, illetve akkor már egyiknek sem lesz fontos, hogy a társas közeg pozitívan ítélje meg őket. Ezek persze egy bő két éves gyereknél elég kezdetleges funkciók, de azért azt egy ennyi idős gyerek is pontosan tudja már, hogy mikor cuki, mikor vicces, a felnőtt meg aztán pláne pontosan tudja, mikor az, sőt. Ő még azt is tudja, mikor nem.

A hiszti mindent felülír. Akkor hirtelen mindkét oldalon megszűnik a nárcizmus. S bár a hiszti hosszúra nyúló pillanataiban a szülő meg van győződve az ok-okozati folyamat fordítottjáról, az elég rossz szülő ilyenkor létrehozza az elég rossz gyereket.

A hiszti kell, része a gyerekfejlődésnek és része a szülőfejlődésnek. A mi feladatunk, hogy a reakciónk által mederbe tereljük a gyerekeinket. Az ijesztő a dologban, hogy a meder pont olyan lesz, mint amilyenre mi ássuk, ezért csak óvatosan azzal a lapáttal!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Nem!

A pszichológia - és azon belül talán a pszichoanalízis leginkább - tényleg fantasztikus dolgokra képes. Többek között arra, hogy a nyelv mindenhatóságát folyamatosan hangsúlyozva essen hanyatt saját magától. Ott van például Freud és az egyik alapműve, a Traumdeutung, ami tükörfordításban nagyjából Álomértelmezés lenne, de a fordító inkább az Álomfejtés mellett döntött.

Egy bizonyos Hollós István pont azon elmélkedett, hogy ez nem lehet véletlen, rá is jött, hogy milyen ügyes, kreatív és leleményes is a magyar, hogy ezt a szót megtalálta, kitermelte magának, „Igy valósággal pszihoanalitikai megértésre vall a fejtés szónak alkalmazása e szó frappans sűrítettségénél fogva.”, írta 1929-ben Nemzeti géniusz és pszihoanalízis címmel a Nyugat elnevezésű folyóiratba az akkori helyesírásnak megfelelően. Ennél szebben nem is veregethette volna meg Hollós a fordító vállát, aki - mit tesz isten - ő maga.

(Csak zárójelben, a jegyzőkönyv kedvéért, posztumusz üzenem Hollósnak, hogy bizonyára Freud is képes volt megérteni az értelmezés és a fejtés közötti szolid különbséget, sőt, talán még ismerte is a Lösöng, lösen szavakat, azt is megkockáztatom, hogy nem véletlenül döntött a Deutung mellett.)

Azért ne legyünk telhetetlenek, Hollós ugyanis tényleg jól reagált a pszichoanalízis üzenetére, annak nyelvfüggőségére, tele is van a könyv olyan álomfejtésekkel, amik a német nyelv ismerete nélkül értelmezhetetlenek. Az a baj, hogy kicsit még azzal együtt is. Ott van például egy fölösleges (überflüssig) álom, amiben túlcsordul (überfliesst) a víz a falakon, vagy egy másik - ez talán még szebb -, amit egy idős nő egy Blasel nevű színészről álmodik, ebből Freud egyből rávágta, hogy a nőnek hólyag- (Blase) bántalmai  vannak. És hát van magyar álompélda is, Virág Teréz nyolcéves páciense rendre egy pokolbéli oroszlánnal álmodik, amiből a nagymamám rögtön megmondta, hogy az a kislány maga, azon dilemmázva, hogy rossz lány legyen-e, vagy sem. Az én értelmezésemben - beemelve a történeti kontextust is - a pokolban akár az oroszok is megjelenhettek volna, amit a kislány álmában egy ijesztő állattá formált, node mindegy, engem senki sem kérdezett.

És hát ott van Jacques Lacan, aki aztán tényleg a szavak embere lett, nem is tett mást, mint elolvasott mindent, amit Freud írt, majd a szavakon lovagolva újraértelmezte a pszichoanalízist. Apróságnak tűnik, ő is ezt az imidzset képviselte, de ezzel azért némiképp ellentmond, hogy Lacan maradandót alkotott a pszichoanalízisben. És nem csak azért, mert bírt az olvasás képességével, hanem mert valóban olyanokat olvasott ki az életműből, amik ugyan ott voltak, de Freud nem vette őket észre.

Anélkül, hogy mélyen belemennék a lacaniánus pszichoanalízis rejtelmeibe (ha akarnék, se tudnék), e bejegyzés és a blog egésze szempontjából is nagyon fontos vele is foglalkozni. Mégpedig azért, mert Lacan észrevett minket, az apukákat. Ott voltunk mindig, nem csak azért, hogy donorok legyünk, a nyelv ennél jóval több szerepet szánt nekünk, csak észre kellett volna venni! Hallgassuk csak, ahogy a francia kimondja az apa nevét!

le nom du père

És hallgassuk csak, ahogy kimondja az apa nem-ét!

le non du père

Alig tér el, igaz? Hát ez a mi szerepünk. A nem kimondása. Mi vagyunk a tiltó funkció, ezért vagyunk! Ennek fényében érdemes minket megítélni, használni, bevonni, ennek fényében érdemes készülni az apaságra és a párválasztásra, no meg persze ennek fényében kell újraolvasni az előző bejegyzést!

(A szakmai korrektség azért megköveteli annak tisztázását, hogy itt nem az igazi és nem is az imaginárius apa, hanem - akármit is jelentsen ez - a szimbolikus apa nem-éről van szó.)

Szóval nem, nem, nem!

Egy probléma van csak! Hogy ezek a fránya liberálisan nevelt gyerekek

• visszakérdeznek
• magyarázatot igényelnek
• ellenállnak
• mégis megteszik
• újra megteszik
• ha elvesszük őket onnan, akkor is
• feszegetik a határokat
• lázadnak

Pedig megmondta a villamosmegállóban a random hapi, az ő gyerekkorában nem beszélgettek a gyerekekkel csak reggel és este. Az volt, amit a szülő mondott. "Ha a gyerek lebaszta magát a földre hiszti közben, hát úgy maradt." Az ő szülei bizonyára Lacan-n nevelkedtek, mi viszont már ebben a fura demokráciában éltük le életünk nagyobb részét, hát most szívjuk a levét.

Merthogy mennyivel egyszerűbb lenne azt mondani, hogy nem, és kész. Nincs kérdés. De tényleg, miért kell nekem elmagyaráznom, hogy

• miért nem mehet egyedül a robogómmal
• a kismotorjával miért nem mehet le egy emeletnyi lépcsőn
• a játék-locsolókannával nem a lakást öntözzük
• ha az ajtón kilépve jobbra indulunk el, akkor csak nagyon sokára érünk a bölcsődébe
• nem tud a nyakamba jönni, amikor az egyik kezemben a motorja, a másikban három zacskónyi áru van
• éjszaka aludni kell, nem Süsüt nézni, vagy a feleségem haját babrálni, vagy meginni három pohár vizet
• a lift nem a miénk
• pizsama nélkül fázna éjjel

Mi viszont rendre csak magyarázunk, ismétlünk, kreatívkodunk, alternatívákat mutatunk fel, ahelyett, hogy bevezetnénk a punktum elvét. Az van, amit mondunk, ha nincs, akkor is. Nem akarsz felöltözni? De! Csak hát ez sajnos nem működik. Így aztán egereket kell keresgélni a nadrágszárban, fogócskázni kell a lakásban fürdés előtt, olvasni kell evés közben, figyelni kell arra, hogy a Micimackó nehogy kiessen az ernyedő kezéből alvás közben, fárasztó dolog szülőnek lenni, na.

És az is van a nem szócskával, hogy nem árt vele nagyon óvatosan bánni. Csak akkor érdemes használni, amikor biztos vagy benne, hogy végig is tudod vinni. Csak úgy dobálózni vele nem szabad, mert akkor elveszíti az erejét. De persze túl hosszan ragaszkodni sem szabad hozzá, mert akkor meg értelmetlenül hosszúra nyúlik a helyzet, ami egyrészt gondosan elkerülendő játszmák melegágya, másrészt sosem fogtok otthonról elindulni. Íme néhány ellenpélda, amiket játszótereket, boltokat, buszokat járva-kelve hallottam, de természetesen sosem alkalmaztam:

• Gyere reggelizni. Nem, nincs több Süsü! Nem, nincs. Most néztél egyet! ... Jó, de csak pár percet. De aztán tényleg reggeli.
• Nem veszlek fel! Tele van a kezem, nézd csak! ... Jó, gyere a nyakamba!
• Most nincs kifli, ott a kezedben a banán, edd meg azt. ... De akkor kérem a banánt!

Tehát bár Lacan észrevett minket, azért én azt gondolom, hogy ennél egyszerre többre és kevesebbre vagyunk hivatottak. Az én nem-em ugyanis mit sem ér, ha nincs mellette magyarázat. És nem azért kell a sok tiltás-magyarázat kombó, mert a kis vacak nem érti, amit mondok. Hanem azért, mert pontosan akarja érteni. Érti, hogy nem lehet benyúlni a konnektorba, nem hülye. Node hüvelykujjal sem? És mutatóval? És a másikkal? És pulcsin keresztül? És játékkal? És villával? Szóval nem a határokat feszegetik a gyerekek, nem szívatnak, hanem csak érteni akarnak. De nagyon pontosan. Bármelyik kényszerbeteg jogász elsüllyedhet szégyenében.

Azt hiszem tehát, teljesen szembemenve Lacan-nal, a sorrend a következő:

• Legrosszabb a tiltás.
• Eggyel jobb, sőt, egész jó, ha úgy tiltunk, hogy mellé magyarázunk is.
• De még jobb, ha átmegyünk radikálba, és ki se ejtjük a szánkon a nem szót, és inkább arra koncentrálunk, hogy mi az, amit lehet! Persze vannak objektív nem-ek, zebra, autók, tűz, konnektor, rája, Kancsendzönga, de azon belül valójában szinte mindent lehet. (A témában ajánlom az Anyátlanok című filmet!)

Szóval csak rá kell feelingelni!

És akkor a dolog működni is fog! Annyira, hogy néha-néha már azt is érzem, hogy a fiam által új és vágyott, viszont általam kevésbé vágyott dologról is le tudom beszélni értelmezhető időtartományon belül, úgy hogy a nem helyett az igen felől közelítek.

A rossz nevelési elvek ugyanis elég hamar megbosszulják magukat. Nincs mellébeszélés, hazudozás, titkolózás, fölösleges (überflüssig) tiltás, egyrészt nem leszel hiteles, másrészt mert a gyereked úgyis mindent megjegyez, és másnap, vagy éppen hetekkel később eljátssza a játékaival. Méghozzá előtted, neked. És ha hülyén csináltad, hát azt elég kellemetlen viszontlátni.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: