2013. október 6., vasárnap

For today I am a man

Van a pszichológiában egy teszt, amiben felírjuk egymás alá, mondjuk hétszer, hogy pontpontpont vagyok, így: 

  1. …………………………………… vagyok. 
  2. …………………………………… vagyok. 
  3. …………………………………… vagyok. 
  4. …………………………………… vagyok. 
  5. …………………………………… vagyok. 
  6. …………………………………… vagyok. 
  7. …………………………………… vagyok. 

A lista fantázia és persze énkomplexitás függvényében növekedhet, a feladat, hogy a kliens magára vonatkoztatva valahogy kitöltse. Bármit írhat, ami eszébe jut, ami fontos neki. Aztán, amikor készen van, pontoznia kell egy és öt között az egyes tulajdonságokat, hogy létrejöjjön egy egymáshoz képesti sorrend. Érdekes teszt, nem is azért, mert képet ad az emberről, dehogy ad. Arra viszont jó, hogy megtudjuk azt, hogy ő mit gondol saját magáról, no meg azt, hogy kiderüljön, milyen képben szeretne a pszichológus előtt feltűnni. Egyiknek se kell, hogy sok köze legyen a valósághoz.

Ha e blog eddigi bejegyzéseit egy narratív szövegelemzésnek vetnénk alá, akkor azt hiszem, sorrendben nagyjából a következők lennék: 

  1. Apu 
  2. Cinikus-szarkasztikus 
  3. Pszichológus 
  4. Társadalmi egyenlőségre érzékeny 
  5. Kategorizáló 
  6. Zeneszerető 
  7. Talán szellemes is 

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy én tényleg ilyen vagyok. Azt viszont igen, hogy ebben a blogban valami ilyesmi szeretnék lenni. De annyira azért mégsem jó a self managementem, feltűnt ugyanis, hogy valami hiányzik.

Fiammal a nyakamban megyek valahova, apa vagyok, ez egyértelmű. De amikor este elmegyek valahova, akkor is apa vagyok, sőt, amikor munkaidőben kimegyek a kedvenc pékségembe, akkor is, most pedig épp egy konferencián ülök és egészen meg vagyok lepve, hogy még csak egy vadidegennek mondtam el, hogy van egy fiam.

Persze nem idióta vagyok, egyszerűen úgy alakulnak ezek a smalltalk-ok, hogy egyszercsak, valami furcsa, érthetetlen véletlennek köszönhetően egész hamar a gyerek-téma felé terelődik a beszélgetés. Csak jól kell irányítani, terelgetni a dolgokat.

Nincs mese, naná, hogy nincs!, rettenetesen fontos, hogy van egy fiam, és az is, hogy apa vagyok. Nade – és ezt mindenféle macsoizmus és gendering nélkül – azért férfi is vagyok ám. Ez nem azt jelenti, hogy csöcsöknek köszönök, fenekeket stírölök. Viszont kezdem észrevenni, hogy elsősorban apaként vagyok nyilván- és számontartva, és ahogy én sem tudok már magamra csak férfiként tekinteni, úgy mások is előbb látják meg bennem az apát.

Amikor még csak terhes volt a feleségem, sőt, már jóval előtte is, néztem - előfordul az ilyesmi - a legkülönbözőbb férfiakat, volt köztük cool, oldalzsebes-nadrágos, vagány trikós, trendi táskás, napszemüveges, no meg szandálzoknis, hónaljig felhúzott nadrágos, betűrt flanelinges, akik mellett ha, akkor csak később vettem észre, hogy gyerekük is van.

Mindegy, miket hordok, apa vagyok, innentől mindig az is leszek, élvezem is, csak valahogy azt érzem, hogy az én esetemben az azonosítás egyértelműen és szinte mindig apaférfi és csak nagyon ritkán férfiapa.





Bejegyzések a témában

2 megjegyzés:

  1. Testvér, hát nagy örömmel látom, hogy végre egy férfi is érzékeli azt, amiről minden, azaz MINDEN általam ismert nőanya (höhöhö) beszél egymás közt FOLYTON.

    VálaszTörlés
  2. És még gyorsan hozzáteszem, legfrissebb tapasztalataim alapján, hogy bizony az általam ismert mentális keresőkben a 20+os nők bizony sokkal magasabbra optimalizálják az apaférfiakat, mint a férfiapákat, nem is beszélve, basszus, a sima kis férfiakról. (Lásd még: a játszótéri csajozás az új kutyás csajozás.)

    Ugyanez fordítva cseppet sem igaz, az egyedülálló nő gyereke még mindig kis testi hiba, míg a kisgyerekes apa már javában űberszexinek számít.

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.