2015. április 16., csütörtök

Testvérféltékenység




Kérem a Tisztelt Olvasót, hogy válassza ki a testvér érkezésével kapcsolatban leginkább elhangzó mondatot az alábbi, kételemű listából.
  1. Mama, tök jó volt, hogy eddig velünk volt a húgom, de most már igazán visszavihetnéd oda, ahonnan hoztad!
  2. Jajj, olyan édes vagy, annyira szeretlek, mint a mamát. Apu, téged is annyira szeretlek, csak a mamát jobban.
Akármekkora giccs, a fiam az első mondatot még nem mondta, a másodikat viszont, vagy annak valamilyen variánsát naponta akár többször is.

Ez persze póz is, tudjuk mi ezt, de attól még jó hallani és jó látni, hogy tényleg nagyon szereti a testvérét, simogatja, puszilgatja, szól, hogy mikor vegyük fel, sejti, hogy mikor éhes vagy álmos, kihangosítja az egyébként elég hangosan artikulált véleményét.

A lányom meg hatalmasra tárt szemekkel bámulja a bátyját, tekintetével minden mozdulatát leköveti, mosolyog rá, kommunikál vele.

Mi meg persze örülünk, hogy ezt is hibátlanul megoldottuk.

Aztán pár perccel később érthetetlenül állunk egy-egy hiszti előtt: a zsömle nem elég puha, a víz nem elég hideg, a pohár nem ott van, ahol lennie kellene, a tészta nem elég sok a tányérban, el szeretnénk indulni, otthon szeretnénk maradni.

A normál szülők ilyenkor a helyzetre reagálnak, pszichológiailag túlműveltek a megsejtett mögöttes tartalomra.

Nézzük őket két fiktív példán keresztül:

- Nem akarok vacsorázni, nem vagyok éhes, nem, nem nem, utálom a tésztát, nem akarok vacsorázni, menjetek innen, játszani akarok, soha többet nem eszem. Semmit.
- Szerintem azért inkább egyél, jó? Éhes is vagy, meg ilyenek.
- Nem vagyok. Menj innen.
- Egyrészt mi nem szoktunk így beszélni, másrészt közel négy órája nem ettél semmit, akkor is csak egy darab korpovitot, harmadrészt meg kihül a kajád.
- Nem eszem, nem, utálom a tésztát!
- Najó, félrerakom, aztán majd gyere enni, ha úgy gondolod, hogy tudsz velünk rendesen beszélni. Csak aztán tudod, fürdésalvás, utána pedig nincs kaja. (dehogyis nincs!)

- Nem akarok vacsorázni, nem vagyok éhes, nem, nem nem, utálom a tésztát, nem akarok vacsorázni, menjetek innen, játszani akarok, soha többet nem eszem. Semmit.
- Jajj, édesem, nagyon szeretünk téged, tudjuk - ugye tudjuk (ezt a részt összeszorított fogaink között kell kipréselni) -, hogy most nagyon nehéz neked, hidd el, nekünk is, de tudnod kell, hogy a kis Zebubaba nagyon szeret téged, csak most többet kell vele foglalkozni, de téged is szeretünk, ezért is főztük neked a kedvencedet, tésztát.
- De én utálom a tésztát. És téged is utállak!
- Gyere ide, kicsim, adok egy puszit, tudom, hogy most csak az egyszerű üzenetek mennek át, tudod, drágám (ez most a pszichológiailag nem képzett férjnek szól), a kis Zefírke testvérféltékeny.

A gyerekünk persze nem azért fogja megenni a tésztát, mert olyan remek stratégiát használtunk a testvérféltékenysége kezelésére, hanem mert egy idő után tényleg éhes lesz. Ha egyébként van mit enni, akkor a gyerekek nem is nagyon szoktak éhen halni, ennyi ösztön azért van bennük. Az igazi kérdés éppen ezért inkább az, hogy mennyire akarunk magunkból hülyét csinálni. A második esetben azért erre - lássuk be - egész sok esély van. 

Persze, még mindig jobb, ha magunkból csinálunk hülyét, mint ha a gyerekünkből és az se baj, ha felénk jön ki a szenny, és nem a testvér felé. Még ha választhattunk volna, akkor is kértük volna, hogy így legyen. Itt persze felszisszennek a pszichológusok, hogy a valódi érzelmeknek kell kijönniük, nem jó rejtegetni, elfojtani, sőt, lehet arról is beszélni, hogy biztos csak a szigorú elvárásainknak akar szegény gyerekünk megfelelni, és azért olyan jófej a húgával.

Akármi is van a gyerekünk fejében, arra aligha beszélhetem rá, hogy a bejegyzés elején olvasható feladvány mondatai közül inkább az elsőt mondja. Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy tényleg szereti a húgát, ránk viszont olykor, amikor ellene mondunk, vagy éppen mert pont azt főztük neki, amit kért, haragszik. Szabad neki.

És persze nincsenek illúzióink, lesz majd olyan is, hogy a húga fog szívni és nem mi. Fognak majd veszekedni, lesznek majd árulkodások, szemétkedések, apró gonoszságok és néha verekedések, mi meg majd eldönthetjük, hogy rendet szeretnénk-e, vagy igazságot. Állást foglalunk-e, kíváncsiak leszük-e a részletekre, vagy egyszerűen csak leállítjuk a konfliktust.

Egy a lényeg, a testvérviszony kezelésére fel kell készülni. A gyerekeinket ugyanis nem kérdezte meg senki, ők nem választották a helyzetüket, mi toljuk le a torkukon az új settinget, hát akkor miért ne lehetne olykor a helyzetből vagy a másikból elegük?

És nem csak az van, hogy fel kell rá készülni, hanem fel is lehet. No persze nem az elsőszülöttet, felé érdemes úgy kezelni a helyzetet, mint ami a legtermészetesebb dolog a világon. Mert az is. Ellenkező esetben még idejekorán megijed.

Szóval csak magunkat készíthetjük fel rá. Mégpedig úgy, hogy ez egy olyan issue lesz, ami újra és örökre megváltoztatja az egész családi berendezkedést.

Az alvást, az evéseket, az anyagi helyzet, a türelmet, a mosást, a mosogatást, a takarítást, a felelősségérzetet és -tudatot, a hedonizmust, a napi ritmust, a magánéletet, a csendet, a zenehallgatást, a szabadidőt, az ajándékozást, az olvasást, a kakilást, a fingást, a fürdést, a meztelenkedést, a prioritásokat, a giccshez való hozzáállást, az elérzékenyüléseket és a túlburjánzó cukisághoz való viszonyt.

És amikor már azt hinnénk, hogy mindenre jól felkészültünk, akkor a fiunk egyszer csak átkarolja a húgát, és lágyan azt mondja neki, hogy összetartozunk.


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.