2015. szeptember 3., csütörtök

Bűntudat

Tegnap este, amikor már épp készültem kikapcsolni a gépet, ezt a képet dobta elő a Facebook. 


Az első gondolatom az volt, hogy na ez azért már túl sok, ezt én nem akarom látni. Etikátlannak, személyiségi jogokat sértőnek, kicsit hatásvadásznak is tartottam ezt a képet, de legfőképpen rosszul lettem, rémálmokat vizionáltam magamnak éjszakára.


Nehezen aludtam el a 180x200-as, optimális keménységűre gyártatott matracunkon. A szomszéd szobában alvó fiamra gondoltam, aki csak egy évvel idősebb Aylannál, a king size ágyunk melletti kiságyban szuszogó lányomra, aki még csak kilenc hónapos, no meg persze a feleségemre, ugyanis nem csak Aylan, de bátyja és anyja is belefulladt a tengerbe, miközben Szíriából próbáltak elmenekülni.


Aztán rájöttem, hogy nekem ezt a képet igenis látnom kell. Ezt a képet mindenkinek látnia kell. Ahogy látni kell az auschwitzi képeket és a teherautóban meghalt hetvenegy ember képét, úgy látni kell ezt is. Borzasztó, rettenetes, ijesztő, de attól még ez az egyre közeledő valóság.

Persze velünk ilyen nem történhet meg, gondoltam, majd elaludtam.

Nem voltak rémálmaim.

Rettenetes bűntudatom viszont van.

Mert miközben az a szűk világ, amiben élünk, mintha pszichológiailag egyre messzebb kerülne attól, ami a tágabb környezetünkben van, addig fizikailag, földrajzilag a távolság egyre csak csökken, és én nem teszek semmit. Mi nem teszünk semmit.

Persze, a nem hordott ruháinkat elvisszük a Dankó utcába, esetleg egyéb gyűjtésekre, tegnap reggel és ma este pedig a feleségem vitt kaját, pelenkát, c-vitamint a Keletibe és hát vadul posztolgatjuk felháborodásunkat a Facebook-ra, követjük a Migration Aid  csoport elképesztő erőfeszítéseiket, hogy megpróbálják azt megadni az üldözötteknek, ami járna nekik.

De mindez kevés.

Szó sincs persze arról, hogy lebecsülném a Migration Aid, vagy bármelyik önkéntes segítő munkáját. Sőt. El sem tudom képzelni, milyen helyzet állna elő, ha ők nem lennének.

Szóval ez kell, de valami más is kell.


Tudom, hogy semmi értelme az összehasonlításoknak. Történelmietlen és nem is vezet sehova, de most mégis úgy érzem magam, ahogy az érzékenyebb nemzsidók érezhették magukat, miközben a rokonaimat megölték/gettóba/vonatokra pakolták 71 évvel ezelőtt.



Persze, ők éppúgy magyarok voltak, a menekültek meg nem azok, és ez egy fontos különbség, de a közöny, a távolság megélése ugyanaz.


Nem vagyok sem jogász, sem politikus, nem értek a menekültügyhöz, a törvényalkotáshoz és a törvényalkalmazáshoz, de az emberekhez egy egész kicsit igen. Nem azért, mert pszichológus vagyok és nem is azért, mert apa.

Hanem azért, mert ember.

Ezeket az embereket pedig, a zömüket otthon éppúgy a halál fenyegeti, mint 71 évvel ezelőtt a zsidókat, melegeket, cigányokat, akik még nem biztos, hogy megmenekültek attól, hogy a gettóban kaját adtak nekik.

Rajtuk az segített, ha bújtatták őket és/vagy ha hamis papírokat kaptak és/vagy ha valaki kijuttatta őket az országból.


Holnap persze én is kimegyek a Keletibe vagy a Délibe, hogy legalább egy kicsit enyhítsek a bűntudatomon.

Bár azért ebben a bejegyzésben is bőven ott az apaság, a továbbiakban újra hangsúlyosabb lesz apatematika és kevesebb a politika.

(Kép forrása: http://steelerslounge.com/2015/09/father-of-drowned-migrant-toddler-aylan-kurdi-speaks-out/2253/)


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.