2015. szeptember 17., csütörtök

Napom

Több, mint két hónappal ezelőtt írtam egy képzelt, gyeden töltött napomról.

Jöjjön hát a valóság, az elmúlt három hét egyfajta eredője.

Szóval.

Ájult ébredés a hat és fél nyolc közötti időintervallumban valahogy egyre inkább a hat felé közeledve, amikor a fiam, a maga módján néma csendben, a mi értelmezési keretünkben hangos és gyors trappolásokkal átnyargal a saját szobájából a miénkbe azzal viszonylag elfogadható ürüggyel, hogy pisilnie kell. Kikísérem, majd attól függően, hogy milyen közel vagyunk a hajnali hathoz, megpróbálom rávenni, hogy a maga módján halkan még ne feküdjön be közénk, hanem inkább a saját ágyába menjen. Ez zömmel sikeres is, de az ő fejében 15 perc alatt évek telnek el, szóval van, hogy negyed 7-kor felkelek vele, bekapcsolok neki a számítógépen egy mesét, ami ha engem is érdekel, akkor vele nézem (ez, furcsa mód független attól, hogy mennyire vagyok álmos), ma pont Vili, a veréb volt a kérés, utólag - ahogy mesélt róla - kicsit meg is bántam, hogy visszafeküdtem.

Aztán a lányunk is felkel, ő viszonylag stabilan hétkor, gyorsan kimenekítem a szobánkból, hogy a feleségem még tudjon egy kicsit aludni. Az ő fejében 5 perc alatt is évek telnek el, szóval hamar csatlakozik hozzánk, főleg azért, hogy én még kicsit vissza tudjak feküdni aludni, a gyerekek ezalatt egymással giccseskednek, miközben én az ágyból üvöltök, hogy halkabbanmár!, aztán feladom, a lányom próbál a bátyja minden tevékenységében részt venni, aki ezt engedi is, ha az adott tevékenység nem a picilego, vagy a picilegósújság. Nevetgélés, játszás, lassú ébredés, jahaajjdecukikvagytok, neilyendurván, éniskérekegypuszit, nagyertekreggelizni!

Fiam szalámis kenyeret tol, lányom rusztikusra pürésített gyümölcsöket zabpehellyel, keksszel, a feleségem avokádós szendvicset, én pedig, mikor hogy. Ma épp semmit, tegnap sonkás tükörtojást sült paradicsommal, grillezett haloumi-val.

Ha nagyon magamnál vagyok, akkor már reggeli alatt előkészítem a lányom kajáját, ha nem, akkor csak a délelőtti alvása alatt. Ha akkor sem, akkor marad a gyári cucc. Mindkettőt bírja, én persze egyiket se mertem megkóstolni. A saját ebédemhez a húst van, hogy már előző este kiveszem a mélyhűtőből, van, hogy csak reggeltől izgulok, hogy felenged-e, ha ennyi eszem sincs, akkor marad valamelyik közeli kifőzde. Ma utóbbi, tegnap szójaszószban pácolódott, lisztbe forgatott, aranybarnára pirított csirkemellcsíkokat készítettem oregánóval és sajttal megszórt, szárított és sült paradicsommal forgatott tejszínes maccheronival.

Közben a feleségem útrakészre varázsolja a fiamat, felöltözteti a lányomat, majd a fiam hosszas könyv és alvójáték keresését követően elindulnak itthonról. Lányom a kezemben, becsukom az ajtót, elmentek, mondom, hőőőő mondja, bemegyünk a szobába. Ott én még mindig ájultan, lefekszem a szőnyegre, ő pedig pakolászik, mászkál, álldogál rajtam, kapaszkodik a bőrömbe, hajamba, borostámba, karomon a szőrbe, ssssssssszhzdefáj, beleejti a fejét a nyakamba, mellém fekszik, belebúg a hasamba, arcomnak préseli az arcát, cuppog és újabban éppúgy röhög, amikor a nyakába puszilok, ahogy a bátyja. Néha eldől, sír, beüti magát, sír, a plüss állatoktól megijed, sír, majd újra mosolyog, és akkor megint kezdődik az egész elölről. A lényeg, hogy egy deciméternél többet ne távolodjunk egymástól.

Mindez nem is lenne probléma, ha mondjuk lennék annyira előrelátó és önszabályozó, hogy kizárólag alvásidőben főzzek, pakoljak, takarítsak, teregessek, menjek kakilni vagy zuhanyozni, illetve ha mondjuk nem akarnék néha blogot írni, esetleg híreken hőbörögni.

Néha déletőtt is kimegyünk giccseskedni a közeli álomzöld fűbe, hogy ott aztán pokrócon folytatódjék mindaz, ami otthon, a szőnyegen elkezdődött, megspékelve azzal, hogy needdmegafüvet! mivanaszádban? jajjjneharagudj, dehátnemehetszkövet!, néha csak délután.

Ebéd leginkább itthon kettesben, vagy a feleségem munkahelyén, ahol azért egy kicsit giccsbe borul a menza, amikor felénk biccent az egyetem ex-dékánja. Etetésben egyre ügyesebb vagyok, a jó buláta mindig kisegít, esetleg az a kaja, amit én is eszem. Partedli nem érdekel, inkább átöltöztetem, csak ne felejteném el mindig kigombolni a nyaknál lévő patentokat. Kenyérhéjba sajnos belefullad, pedig azt is nagyon szereti. Igazából nem most akartam erről írni, de most annyira adja magát, miszerint.

Szerintem a gyerekek ennyi idősen (kilenc hónap) egyáltalán nem tudják, hogy mi a kaja és mi nem, csak valami vagy elfogy a szájukban, vagy nem, de ez még mindig független az ennivaló mivoltjuktól. A fiam ennyi idősen hosszasan csócsált egy üvegszilánkon, a lányom zsonglőr módjára kavicsokat forgat a nyelve alatt, miközben a gondosan turmixolt rizsesrépásbabossajtos pépet magabiztosan kitüsszenti.

A napi ritmust figyelni isteni érzés, olyan, mint amikor a Mátrixban a számokból összeáll a kép. Két nap után pontosan tudtam, hogy melyik a fájdalom-, melyik az éhség-, melyik a hiány- és melyik az álmosságsírás. Utóbbi esetben felveszem, pelenkacheck, lehalkítom a Pink Floydot, beviszem a szobánkba, rácsoságy fölött megpuszilom a feje búbját, jó pihenést, beteszem az ágyba, betakargatom, kimegyek, becsukom az ajtót, kész, nemsír, alszik.

Édesen kel, uzsonna, zömmel natúr joghurt, a harmadik kanál után már nem is fintorog, mosolyogva habzsolja, majd újabb játék itthon vagy a fűbenpokrócon (ma a rózsaszínbe öltöztetett lányom gondosan kipakolta a pénztárcámat, nézegette a colstokot, fontoskodott egy versenyautóval, nyalogatta a telefonom), vagy magamra kötöm/babakocsiba teszem, és elmegyünk együtt a bátyjáért az óvodába, vagy találkozunk az ideális időben végző feleségemmel mondjuk a Capa in Color kiállításon.

Hát így.

Van az úristenidénmártízéves Kiscsillagnak a Ha én lennék című elég cinikus dalában (van belőle egy lötyögős és egy lelkes verzió is, előbbi szerintem jobb) egy rész, amit én már akkor is félrehallottam, amikor még nem is voltak gyerekeim, csak szerelmeim, de szerintem sokkal jobb így, félrehallva, ezért eleve így idézem (a kezdősorban a Lovasitól oly megszokott, már-már unalmasan bosszantó enjambement van, azért kisbetűs tehát a ha, mert az igazából már a sor közepe):

"ha én a
Szerelmed lennék
Mindig máshogy neveznélek
Termések állatok kis izék
Magamban most is becézlek."

Persze a lányom nem a szerelmem, de hát ez van, magamban egyfolytában becézem.

-------- xxx -------- 



Nem, mindez nem reprezentatív, nem iránymutatás, nem bűntudatkeltés, a kép pedig csak illusztráció.

Ez az én/mi életünk, az én gyedes napjaim eredője, nem így alakult, mi akartuk ilyenné tenni és hát rettenetesen szerencsések vagyunk, hogy ilyenné is tudtuk tenni.

És tudom, hogy majd lesznek a gyerekek betegek, nem csak külön, hanem majd egyszerre is, esetleg velem együtt, miközben a feleségem épp külföldön lesz egy konferencián, az idő majd lesz nyirkos is, meg hideg, el fog menni az áram, esetleg elromlik a bojler, de egyelőre kisebb megfázásokat leszámítva mindenki egészséges, az idő szép, van áram és a bojler is működik.

A gyed tehát kipróbálásra érdemes. Ajánlom tehát mindenkinek, aki teheti.

Aki pedig teheti/tehetné és apa, de nem teszi, annak úgy kell!
Aki pedig teheti/tehetné és anya, de mindettől megfosztja az apát, annak is.

(Külön tisztelet a gyerekeit egyedül nevelő/elvált szülőknek.)

PS.: A szövegben van pár utalás a képzelt riportos bejegyzésre. Tessék mindet megtalálni!

(Kép forrása: https://walkalongthenarrowpath.wordpress.com/2014/01/28/the-matrix/)


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.