2016. március 30., szerda

Sebkörnyéki gyógyítás

Rágja a gyerek a körmét? Lakkozd be méreggel az ujjait!
Az óvodában katatón veri a fejét a falba? Gumiszobásításra fel!
Tépi a haját? Nullásgép rulez!
Falcol? Dobd ki a lakás összes kését, ollóját!

A legtöbben, ha elakadunk a gyerekünkkel kapcsolatban, az elakadással foglalkozunk.
Nyilván.
Mi mással foglalkoznánk?
Teljesen egyértelmű, hogy azon kell változtatni, ami nem jó, ami nem jól működik.


Csakhogy gimnáziumi osztálytársamtól közel húsz éve tudom tudom, hogy ha be van dagadva a bokacsontom, akkor a síbakancsba bújás előtt nem a bokát kell kenegetni, bekötözni, hanem a körülötte kell a bőrt úgy befáslizni, hogy a síbakancs okozta nyomást egyenletesen oszlassuk el, mintegy a csontot tehermentesítve.

Visszatérve a lélekhez tehát - jövök rá közel húsz évvel később -, épphogy nem azzal kell foglalkozni, ami nem úgy működik, ahogy szeretnénk. Hanem minden mással.

Persze, ha életveszélyben van egy gyerek, akkor azt meg kell szüntetni, ez evidens.

De azért ezzel együtt fontos tudni, hogy a fenti listán szereplő kicsit rossz és nagyon rossz dolgok csak tünetek, ha azokat elkezdjük módszeresen tiltani, büntetni, ellehetetleníteni, hát az okos gyerek majd talál magának valami más eszközt arra, hogy kifejezze, hogy valami nem jó neki. Tünetet vált, úgymond.

Csak hát tényleg mi máshoz is nyúlna a kudarcot megélő szülő? Mi az, hogy minden máshoz? És ami ennél még fontosabb, ha épp a tünettel nem foglalkozunk, akkor honnan fogja tudni a gyerekünk, hogy észrevettük a problémát, sőt, megpróbálunk rajta változtatni.

Hát onnan, hogy a fenti és az ahhoz hasonló tünetek esetén nem csak úgy óvatosan változtatgatni kell, hanem strukturális, az egész rendszert érintő változásokat kell bevezetni. Mire ugyanis egy gyerek eljut az autoagresszióig, már jó eséllyel ezer más kommunikációs eszközt kipróbált - úgy tűnik, sikertelenül.

Komolyan kell tehát venni a gyerekek igényeit.

De persze a legjobb szándék és odafigyelés mellett is előfordul, még az elég jó szülők esetében is, hogy a szülők és a gyerek nem illeszkedik egymáshoz elég jól. Mindennapos helyzet is lehet ez, csak hát vannak a mindennapos helyzetek között banálisak és kevésbé banálisak. Nyilván, amire a gyerek körömrágással, esetleg visszatérő éjszakai bepisiléssel reagál, az kevésbé banális illeszkedési hibára utal.

Valamit tehát minőségileg, következetesen és elképesztően tudatosan másképp kell csinálni.

Ehhez érdemes lehet végigmenni egy átlagos napon az alábbi kérdések mentén:

  • milyenek az otthoni kommunikációs normák?
  • hogy néznek ki a közös étkezések, közös játékok, közös programok
  • mennyit és hogyan van egyedül el
  • hogy indul el a család otthonról?
  • milyen döntési köre van a gyerekeknek?
  • milyen eszközei vannak a szülőknek a tiltásra?
  • milyen eszközei vannak a gyereknek az ellentmondásra?
  • mennyire adekvátak az otthoni elvárások?
  • milyen szabályok vannak otthon? biztos, hogy mindre szükség van?
  • hol ragaszkodik a szülő értelmetlen mértékben valamilyen szabályhoz, kitételhez?
  • milyen büntetési, fegyelmezési eszközök vannak otthon?
  • mekkora a verbális, esetleg a fizikai terror otthon? - és itt nem csak a szélsőségek érdekesek, hanem egy karszorítás, kisebb-nagyobb rángatás, üvöltözés, ilyenek
  • mikor és milyen megerősítéseket kap a gyerek?
  • milyen verbális, nonverbális és metakommunikatív módjai vannak otthon a szeretet kinyilvánításának?

Érdemes tehát kicsit kívülről és távolról, madártávlatból ránézni a család és önmagunk működésmódjára. Ha pedig tényleg sikerül a fenti kérdéseket rendszerszinten végiggondolni és a szükséges változtatásokat sikerül rendszerszinten véghezvinni, akkor a gyerek már egész hamar rettenetesen hálás lesz, és idővel tényleg fel fog hagyni autoagresszív cselekedetével.

A helyzetet persze fokozza, hogy egy gyerek nem csak a családi rendszerben van ám jelen, hanem mondjuk egy óvodai vagy iskolaiban is, ahol már nehezebb belelátni a folyamatokba és sajnos még nehezebb kontrollálni a dolgokat.

De az otthoni rendszer biztonsága elsődleges, az ugyanis a bázis, amihez viszonyítva lesz jelen a gyerekünk abban az intézményben, amibe éppen jár, abban az életben, amiben él.

Hagyjuk tehát a sebek nyalogatását!
Sokkal izgalmasabb, ami körülötte van!

(kép forrása)


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.