2016. június 29., szerda

Falrahánytborsó

Gyere, indulunk, öltözz fel, ne, most már nincs idő játékra, tessék, itt a pulcsid, vedd fel, hol a cimke?, na, akkor úgy is vedd fel, nem, az az ujja, na, gyere, fogd a könyved, menjük, jó?, navégre, ne csoszogj, nézz körül, gyere, itt a busz, kapaszkodj, ülj le, egyél, ne csámcsogj, igyál, ne böfögj, kapcsold ki, kapcsold le, figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok? vigyázz, ne fuss ki a vonalból, most van vacsora, gyere ki, maradj csöndben és inkább rakj rendet, nyomás a kádba, gyere ki a kádból, azt mondtam most, najó, háromig számolok, egykettőháromnégy, köszönj szépen, megköszönted?, finom volt? nem ízlett? elköszöntél? nézz rám, ha hozzád beszélek, ne kiabálj, hangosabban, nem hallom, aludj, kelj fel, ne aludj most, majd otthon, na, csak elaludtál.

És akkor most, hogy elolvastad, olvasd el újra. És újra. És ha nincs meg, akkor újra!

Na, most már biztos megvan, hogy mennyire értelmetlen ez az egész gyereknevelés.

llletve nem, természetesen a gyerekneveléssel az ég világon semmi baj sincs, csak éppen nem ez a gyereknevelés. Ha ugyanis ez lenne, akkor egyrészt mindenki glatt elmebeteg lenne, másrészt senkivel sem lenne semmi probléma, hiszen mindenki tenné, amit tennie kell. Szakítsunk tehát azzal a gondolattal, hogy a gyereknevelés valami explicit, jól kézzelfogható dolog lenne, jöjjünk inkább össze azzal, hogy sokkal többet számít a hogyan, mint a mit, de ez ma már akkora közhely, hogy nem is értem, minek írom le.

Az viszont talán kevésbé egyértelmű, de legalábbis nehezebben megvalósítható, hogy

lazítsunk.

Nem kell mindig nevelni, nem kell mindig utasítgatni, nem kell mindent kontroll alatt tartani, akkor pláne nem, ha azt, amit kérünk, úgysem csinálja meg rajtunk kívül senki sem. Ha tehát úgyis tudjuk, már akár az elején, hogy a huszadik kérés után végül mi fogjuk megcsinálni azt a valamit, akkor inkább álljunk le a harmadik kérésnél, amikor még nyugodtak vagyunk. Esetleg csináljuk meg egyből mi.

Nem ettől lesz elkényeztetve egy gyerek. Viszont látni fogja, hogy azt, amit kérünk, azt hogyan kellene megcsinálni. Így aztán, amikor majd annyi idős lesz már, hogy meg is fogja tudni csinálni, akkor már majd nem kell hússzor kérni. Meg fogja csinálni magától.

Szóval egyrészt van a hogyan hogyan csinálás, ami ugye a nevelés maga, másrészt a mikor kérés. Rendre benézzük ugyanis gyerekeink életkorát. Önmagában is, relatíve meg aztán pláne. Az első gyereket idősebbnek, a másodikat fiatalabbnak kezeljük annál, mint amik igazából. Amivel a probléma egyedül az, hogy a regrediáltatást sokkal könnyebben kezeli - legalábbis egy ideig - egy gyerek, mint a parentifikálást. Azaz könnyebben fognak megfelelni a kevesebb, mint a több elvárásnak. Legalábbis rövid távon.

De ne legyenek illúzióink, ha hosszú távon a gyerekeink életkorát kitartóan benéző attitűd mellett nevelünk, az jóval komolyabb problémákat eredményezhet, mint az, ha kicsit még segítünk öltözködni, hagyjuk, hogy üvöltsön a buszon vagy esetleg elpakolunk utánuk a szobában.

Legalábbis addig, amíg az adekvát.


A kép nem hányás, hanem gasztronómia


Bejegyzések a témában

2 megjegyzés:

  1. Értem én a rációt abban amit írsz, de felsejlik előttem a húszéves nagyfiú, akinek anya melegíti a húslevest, és mossa szennyest. Illetve ha már életkor szerint képes a gyerek felvenni a cipőjét, akkor biztos jó, ha én csinálom? Nincs már opció, csak a mantra, vagy
    a helyette felhúzás?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Talán az lehet a kulcs, hogy amikor viszont meg akar csinálni valamit magától, akkor azt hagyjuk, akármeddig is tart. Szerintem nem úgy lesz lusta, ha segítünk, amikor kell, vagy kéri, hanem ha mondjuk türelmetlenség miatt elvesszük a kedvét, amikor önállósodni akar. Ha nem vesszük észre,hogy önállósodni akar. Mert szerintem mindegyik akar, az én anyafüggő háromévesem is, de van, aki hangosabban, van aki meg halkabban... talán.

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.