>

2020. február 23., vasárnap

Together we stand, divided we fall

Cseh Tamás 1979-ben írta meg a Ten Years After című dalát, amiben ugye azt énekli, hogy tíz év múlva majd már ne úgy legyen, ahogy akkor volt. 1995-ben, ami hát nem tíz évvel lett azután, még mindig eléggé ugyanúgy volt minden, vagy a franc tudja, talán úgyabbul, 1979 nagyon nem olyan volt, mint 1995, sok minden sokkal rosszabb volt, sok minden meg jobb, mindenesetre Cseh Tamás 52 lett, és ezen alkalomból csomóan megünnepelték őt a Merlin Színházban. Többek között az Ando Drom is, a Ten Years Afterbe pedig belekombinálták a Zöld az erdő című Bari Károly versből lett Cigány himnuszt is.

Elég megható.


Azóta eltelt 25 év.

Nem ten years az, hanem twentyfive.

És cigánynak lenni - legalábbis azt hiszem - nem lett jobb.

Most legalábbis, ha egyelőre még csak szóban is, de megteremtődött az intézményesült rasszizmus lehetősége. Eddig is volt neki sajnos tere, de soha ennyire kimondva a magyar demokrácia 30 éves történetében még nem volt.

És én most igazán kivagyok.

Olyan, mintha a 30-as években élnék.

De nem a 30-as években élünk, hanem 90 évvel később, amikor már bőven van EU, abban benne is vagyunk egy ideje, túl vagyunk egy holokauszton, egy Srebrenicán, egy Darfuron, egy Ruandán, meg még ki tudja, hány genocídiumon, de ebből nem tanultunk semmit.

Tizenegy évvel vagyunk túl a romák ellen elkövetett gyilkosságsorozaton. És nem tanultunk semmit abból sem.


Ahogy korábban, most is ugyanazok a szereplők. Vannak az elkövetők, vannak az áldozatok és vannak a szemlélők. No meg vannak az ellenállók, a lázadók is.

Most pedig eljött az ideje annak, hogy válasszak.

Áldozat aligha lehetek, hiszen nem vagyok cigány. Elkövető szintén nem nagyon lehetek, mert finoman szólva sem értek egyet azzal, ami történik, passzív szemlélő meg nem tudok lenni, de hát mégis az vagyok, azzá válok.

Marad hát a lázadás, ellenállás, de azt meg nem tudom, hogyan kell csinálni. Fogalmam sincs, mit tehetnék.

Így aztán passzív elkövető és passzív szemlélő is leszek, természetesen annak ellenére, hogy nem vagyok roma, áldozat is vagyok, minden szándékom ellenére épp az nem vagyok, aki lenni szeretnék: ellenálló. 

És azt sem tudom, hogy ezt az egészet hogyan magyarázzam el a gyerekeimnek. Akik kérdeznek, akik érteni akarnak, akik érezhetően egy egyenlő és igazságos világban akarnak élni. Mert az ő olvasatukban a dolog annyira egyszerű. Nekik a bőrszín tényleg semmi mást nem jelent, mint egy embernek a bőrének a színét. Nem bír információval.


Azt persze ők is értik, hogy van szegénység, meg van éhezés, meg van félelem és rettegés, de hogy mindez miért és hogyan függ össze a bőr színével, azt nem értik, mert azt mi sem értjük.

Mert még ha következetlen szülők is vagyunk, arra azért eléggé figyelünk, hogy bármi is történik velük, velünk vagy a tágabb környezetünkben, akkor igyekszünk megnézni a tágabb kontextust is.

Mert a dolgok csak úgy válnak érthetővé és teljessé.

De ez kevés.

Mert a baj ennél most jóval nagyobb.

Mert itt most nem csak a hazai cigányságról van szó (akik nem mellesleg magyarok is), hanem arról is, hogy ha ezek az emberek nem kapják meg a független magyar bíróság által megítélt kárpótlást, akkor vége, akkor tényleg vége a demokráciának Magyarországon.

És azt aztán tényleg nagyon nehéz lesz megmagyarázni a gyerekeimnek.

Magunknak meg aztán pláne.

(A kép a gyerekeim által gyártott transzparensről készült. Ma ugyanis volt egy tüntetés a szabad bíróságokért és a szabad Gyöngyöspatáért, amire családilag elmentünk. A gyerekek kitalálták, hogy készítenek egy plakátot, a koncepció és a dizájn a fiamé volt, amit aztán a lányom megrajzolt.)


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.