>

2020. december 7., hétfő

Rekonstruktív emlékezet

Egy gyerek nőjön fel minél nagyobb közösségben. Egy gyereknek az első két-három évben az anyja mellett a helye. Ha elsőre nem is érződik az ellentmondás a két mondat között, másodszorra bizonyára igen. A kettő ugyanis nem nagyon megy együtt, még akkor sem, ha nagyon szeretnénk. De miért is szeretnénk mind a kettőt és mit mutatnak a történeti, illetve pszichológiai tapasztalatok, de leginkább arra próbálunk választ keresni, vajon ténylegesen mire van szüksége egy gyereknek? 

Válaszunk a fenti kérdésekre legalább annyira egyszerű, mint amennyire kétségbeejtő.

Ugyanis fogalmunk sincs.

Persze ez így nem igaz. Sejtéseink azért vannak, de az biztos, hogy egész más kell egy Magyarországon élő gyereknek, mint egy Kínában élőnek, és egész más kell egy gyereknek ma, mint kellett mondjuk 100 éve. Arról nem is beszélve, hogy az adott térben és időben is hatalmas eltérések vannak társadalmi, kulturális és anyagi tekintetben, ezek a tényezők pedig már önmagukban is meghatározzák azt, hogyan vélekedünk a gyerekeinkről, családról, családi szerepekről.

A gyerekkor és a gyereknevelés, mint megannyi más ügy, amit kőbe vésettnek hiszünk, szociális konstrukció: mi, szülők, mi, a társadalom és persze mi, gyerekek találjuk ki, hogy mi a jó és mi nem. Itt azonban rögtön fel is merül néhány kérdés. Mit jelent az, hogy jó? És ha jó, akkor kinek jó? És mi van, ha egy ideig nem jó, de aztán meg, hosszú távon mégis igen? És mi van akkor, ha az, ami a gyereknek jó, nem jó a szülőnek, vagy az, ami a családnak jó, nem jó a társadalomnak? Éppen ezek azok a tényezők, amelyek mentén igencsak nehéz összehasonlítani különböző korok és különböző társadalmak családi berendezkedéseit, gyerekkorról alkotott elképzeléseiket.

Egy hipotetikus utazás erejéig játsszuk azt, hogy elhisszük, hogy régen tényleg minden jobb volt. Mondjuk azt, hogy a 20. század elején a gyerekek boldogan szaladgáltak sok-sok rokonuk között, egy-egy háztartás csak úgy hemzsegett az egymást szerető, több generációnyi, egészséges, kiegyensúlyozott, emancipált, boldog és várhatóan hosszú élettartamú embertől, akik békében és harmóniában élték mindennapjaikat. Ha pedig a kis Gizi mégis sírt, hát felvette a nővére, megszoptatta a szintén kismama nagynénje, játszott vele a nagypapa, az édesanyának pedig nem volt más dolga, mint azon szomorkodni, hogy milyen kár, hogy ezt az idilli pillanatot nem tudja egy jó kis szelfivel kimerevíteni, megörökíteni.

Elég jól hangzik, nem? Csakhogy mindez sosem volt így.


Ilyen időszak ugyanis nem volt soha Magyarországon (és jó eséllyel Nyugat-Európában sem), úgy, hogy minden elemében igaz legyen, legalábbis biztosan nem. És nemcsak a szelfi miatt. A kétgenerációs és nukleáris családok ugyanis nem a 20. század elején, de még csak nem is az iparosodással terjedtek el, hanem annál is jóval korábban. De, még ha nem is merjük lebontani az ezzel kapcsolatos sztereotípiáinkat, még ha azt is akarjuk hinni, hogy tényleg több generáció élt együtt még a múlt század elején is, akkor sem lehetett ez így túl sokáig, mert a csecsemőhalandóság magas volt, az átlagéletkor pedig alacsony. Sokat és sokan voltak betegek, a férfiak sokat voltak távol, amikor pedig otthon voltak, uralkodtak. A magasabb társadalmi körökben szoptatósdajkákhoz adták a gyerekeket, az alacsonyabb társadalmi státuszúak pedig elvitték munkába a gyereküket, abban pedig aligha volt sok köszönet. A mai értelemben vett kötődésről és érzelmekről pedig aztán végképp nem beszélhettünk a száz évvel ezelőtti gyermeklét esetében.

A gyereknevelést illetően egyetlen közös elem van az elmúlt 100 évben, társadalmi hovatartozástól függetlenül: a családok Nyugat-Európában és Magyarországon is egyre nagyobb autonómiát adnak gyerekeiknek. Ennek egyenes következménye, hogy mire a gyerekekből felnőttek lesznek, addigra bizony individualisták lesznek, s ez azt is jelenti, hogy a sokemberes együttélés egyre komolyabb kihívásokat jelent.

Mindeközben viszont újra (?) nagy szükség lenne a többi generáció jelenlétére, ugyanis az individualizmus és az önmegvalósítás kéz a kézben járnak, ha tehát a szülők néha el akarnak menni este, ha az édesanya nem szeretné kitölteni mind a háromévnyi otthonmaradási lehetőséget, és a gyerek olykor beteg, akkor bizony rokonra vagy bébiszitterre van szükség. Előbbit viszont épp az individualizmus, no meg a jobb egészségügyi feltételek miatt nehéz elérni (dolgozik, önmegvalósít), ha pedig ráér, akkor szintén az individualizmus miatt néha nehéz elviselni, utóbbi meg sok pénzbe kerül.

Szembetalálkozunk tehát azzal a szomorú társadalmi nehézséggel, hogy a kemény munkával kivívott nukleáris családmodell finoman szólva sem tökéletes. Illetve a modell még talán egész jó is lehetne, ha idomulna hozzá a munka világa, és a nők és férfiak között legalább egy kicsivel nagyobb lenne az egyenlőség. De nem idomul és szó sincs egyenlőségről.


Így mindössze egy folyamat betonbiztos: az anyaság fetisizálódik. Hiába akarna az apa otthon maradni, közösen viselni a terhek mellett az örömöket is, anyagilag a családok zöme sajnos nem engedheti meg magának, hogy a férfi maradjon otthon. Hiába dolgoznak sokan olyan munkát, ami otthonról is vagy kötetlen munkaidőben elvégezhető lenne, a rendszer túl merev ehhez, munkaidőben bizony bent kell lenni. Sőt, sokszor utána is. Hiába lenne akár hatékonyabb a részmunkaidőben végzett munka, ilyen álláspályázatok szinte egyáltalán nincsenek. Pedig egy részben dolgozó, részben otthon maradó szülő mindkét helyen jobban teljesít, nincs drasztikus váltás, nincs kiesés, nincs kiégés. Mindez pedig elég  hamar megtérül a családi és a társadalmi kassza számára is.

De mivel mindez nincs, a nyomás továbbra is leginkább a nőkön van. Szüljenek, maradjanak otthon és lehetőleg még vágjanak is mindehhez jó pofát. Hogy van-e kedvük ehhez, az mindegy. Illetve nem mindegy, mert ha nem vagy mindehhez boldog, akkor bizony rossz anya vagy, sőt, még az is lehet, hogy nő sem vagy. Mindez pedig társadalmi szinten őrült káros.

Nem sírnám vissza a 20. század elejére festett, nemlétező képet. Még a sokszor baljós benyomást keltő jelen, a maga kegyetlen társadalmi igazságtalanságaival együtt is sokkal boldogabb, biztonságosabb, egészségesebb, szabadabb, mint az élet bármikor volt a történelem során. (Emlékeztető: a cikket akkor írtam, amikor még hírből sem hallottunk a COVID-ról.) De azért sem sírom vissza, mert szerintem nem önmagában a nukleáris családmodellel van baj, hanem a körülötte lévő intézmény- és gondolatrendszerrel.

A nemi egyenlőségre törekvés, a bérkülönbségek csökkentése, a részmunkaidős lehetőségek, a munkahelyi kizsigerelés csökkentése, a bölcsődei és óvodai férőhelyek és ezen intézmények elérhetőségének növelése, korszerűsítése, népszerűsítése, az egyes csoportlétszámok csökkentése, a pedagógusképzés átalakítása és a pedagógusok általános megbecsültségének növelése, az egészséges életmód és a rendszeres sportolás propagálása független a nukleáris családmodelltől. De ezek mind olyan tényezők, melyek közvetlenül és már rövidtávon is befolyásolják a gyerekek és a családok boldogságát.

Mi kell tehát ahhoz, hogy egy gyerek jól legyen? Boldog, kiegyensúlyozott, kompetens és hiteles szülők, ingerdús környezet, no meg jó és mindenki számára hozzáférhető ellátórendszer. És jó persze az is, ha sok rokon van elérhető távolságban van, de ez messze nem feltétel.

(A fenti cikk eredeti változata a HVG Extra A nő 2017. őszi számában jelent meg. A cikkből a lap főszerkesztőjének, Szörnyi Krisztának és szerkesztőjének, Papp Bojánának a hozzájárulásával csináltam blogbejegyzést. A szövegen csak a piros színű szavak, a kép és a klip beszúrásával változtattam.)


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.