>

2019. november 21., csütörtök

Önismeret

Megnéztem Orvos-Tóth Noémit az Elviszlek magammal című műsorban, amiben előkerült az önismeret kifejezés is, azzal kapcsolatban pedig az, hogy na, az nem nagyon van. Nem alakul ki, nincs idő vagy pénz arra, hogy az ember foglalkozzon vele, pedig elég lenne csak naponta annyit gondolkodni és reflektálni naponta magára, mint amennyit fogmosással töltünk.

Az nem kerül elő a beszélgetésben, hogy sokan nem mosnak fogat, nemhogy napi kétszer, de napi egyszer sem, de ettől még persze tényleg elég lenne annyit foglalkoznia a fogainkkal, mint amennyit magunkkal, a fogak a lélek tükre, de lehet, hogy az a szem, mindegy is, napi 2x2x2 perc nem a világ vége, és az önmagunkkal való foglalkozáshoz még külön eszköz sem kell, utazni sem kell hozzá, így tehát az maximálisan helyi, környezettudatos és fenntartható.

Arról nem is beszélve, hogy hosszú távon azért az önismeret elég jól megtérül.

Így aztán már csak két dolgot kell kitalálni, az egyik, hogy mikortól érdemes ezt a dolgot, mármint az önismeretet elkezdeni, a másik, hogy mit is jelent az önismeret.

Az első kérdésre a válasz elég könnyű. Azonnal. És egyből.

De vehetem kicsit bonyolultabbra is, a pszichológiai énünk úgy nagyjából három év alatt születik meg, legalábbis a magyar származású Margaret Mahler szerint, akiről teljesen véletlenül néhány bejegyzéssel ezelőtt egy teljesen másik kontextusban már írtam. A Schönberger Margit néven született pszichológus szerint a folyamat pedig összesen hat állomáson keresztül ér révbe, az egyes szakaszoknak pedig fantasztikus nevei vannak, ilyeneket kell elképzelni, hogy autisztikus fázis, meg szimbiotikus fázis, aztán a folyamat az individualitás megszilárdulása és az emocionális tárgyállandóság kezdetei szakasszal ér véget.

Akkor megszületik a pszichológiai énünk.

Amivel két dolog is egybeesik.

Az egyik, hogy a gyerekek akkor kezdenek el óvodába járni, a másik pedig, hogy a mentalizáció képessége, az, hogy el tudjuk képzelni, hogy a másik mit miért tesz, szintén nagyjából ekkor kezd kialakulni.

Na, és akkor érdemes belevágni az önismeretbe, illetve annak fejlesztésébe.

Nyilván addig se remeteként él az a gyerek, szóval szocializáció, meg ilyenek addig is történnek vele, de ő, mint önálló individuum, vagy mint önálló szubjektum, esetleg objektum, aki nem egyenlő sem testileg, sem érzelmileg, sem kognitív vagy viselkedéses szinten az anyukájával (és/vagy apukájával, de mi, ugye, azért zömmel kimaradunk a fejlődéspszichológiai tananyagból), s aki ennek a tudásnak azért valamelyest még birtokában is van (ha tudatában nem is mindig), addig nem nagyon létezik.

Három éves korára tehát megszilárdul a gyerek individualitása és kezdetét veszi emocionális tárgykonstanciája. Az elég bonyolult megfogalmazás mögött mindössze annyi van, hogy eddigre már viszonylag stabil elképzelése van az anyjáról és talán az apjáról és saját magáról is.

Így.

Most pedig akkor nézzük szépen azt a napi négy percnyi önismeretet, amit a családi rendszerben lehet használni, s amit egyébként az intézményrendszer is vígan használhat(na).

Kezdjük azzal, hogy van néhány kérdés és szülői jelenlét, amit mindig, minden korcsoportban, még (!) csecsemőkorban (!) is lehet használni. Ezek az alábbiak:
  • Hogy érzed magad?
  • Mit érzel?
  • Sajnálom.
  • Ne haragudj.
  • Jajj, nagyon megértelek.
  • Igazad van.
  • Ölelés
  • Szeretet és elfogadás biztosítása
Aztán óvodától fölfelé jöhetnek ezek:

  • Hogy érezted magad az óvodában? Kivel játszottál délután, amikor lementetek a kertbe/udvarra? (A Milyen volt az óvodában? kérdés feltétele indifferens a gyerek számára, ennél jóval konkrétabb kérdéseket kell feltenni.)
  • Ízlett az ebéd? (Arra úgysem szoktak a gyerekek emlékezni, hogy mi volt ebédre, így azt fölösleges megkérdezni, annál is inkább, mert általában ki is szokták írni előre, hogy mi lesz reggeli-ebéd-uzsonna, kalóriával, allergénekkel)
  • Hú, nagyon hiányoztál.
  • Látom rajtad, hogy rossz kedved van, meg tudod fogalmazni, hogy miért vagy ilyen szomorú?
  • Mitől éreznéd magad jobban?
  • Szeretnéd, hogy itt maradjak veled, amíg megnyugszol?
  • Gyógypuszi?
  • Nagycsoporttól felfelé lefekvéskor be lehet vezetni azt a rutint, hogy mindenki (beleértve a szülőket is) mond három jó és három nehéz dolgot aznapról. Vissza is lehet kérdezni, hogy miért volt jó élmény a jó élmény és miért volt nehéz a nehéz élmény.
  • Ha a gyerek mesél valami rossz dolgot, akkor ne próbáld feltétlenül megoldani helyette, fogadd el az érzését, majd próbáld meg rávenni a gyerekedet arra, hogy keressen valami pozitívat abban a nehéz élményben.
  • El lehet kicsit meséltetni a gyerekekkel azt is, hogy milyen mesét néztek, mit játszottak a számítógépen, mit olvastak, de nem csak ez az érdekes, hanem az is, hogy mindezeket miért szeretik, mit jelentenek ezek az élmények nekik. Harry Potter? Oké, de mi tetszik benne? Ha a Harry az osztálytársad lenne, barátkoznál vele? Brawl Stars? Oké, de mi tetszik benne? Melyik a kedvenc karaktered? Állatkert a hátizsákban? Oké, de mi tetszik benne? Ki a jobb fej, a Martin vagy a Chris? Az? Na, azt már nem! Ki mutatta neked? Be se linkelem.
  • Ha van egy intézményi konfliktus, akkor végig lehet együtt gondolni az alternatív megoldási lehetőségeket.
És lehet gyakorolni, kis korban gyakoroltatni mindenféle, önmagunkra vonatkozó pozitív üzeneteket is.

Így.


Egyébként meg nem muszáj ám mindig beszélni, van, hogy elég a jelenlét, a tartalmazás*, az érzelmi megtartás.

Idővel és az önreflexió kialakulásával pedig jöhetnek a nehezebb feladatok, amibe már beletartozik a felelősség felvállalása is, a következmények megjóslása és mondjuk a mások elfogadásának gyakorlása. Ezeket pedig nem csak a gyereknevelésben, hanem baráti, sőt, párkapcsolatokban is lehet alkalmazni.

De egyébként meg nehogy bárki is azt higgye, hogy ezeket mi is mind csináljuk, estére mi is hullafáradtak vagyunk, a napi rutin minket is felőröl.



És akkor szóval mi is az az önismeret?


Hát az,

  • amikor ismerjük magunkat,
  • amikor tudjuk, mit miért teszünk,
  • amikor felismerjük az érzéseinket,
  • amikor elfogadjuk magunkat. Hibáinkkal együtt,
  • amikor tudjuk, miben vagyunk ügyesek és miben nem,
  • amikor meg tudjuk fogalmazni, hogy mire vágyunk. És amikor ez a vágy valamennyire azért a valósággal is kapcsolatban van,
  • amikor tudunk kompromisszumot kötni,
  • amikor tudjuk, hogy mi szól rólunk és mi nem, tehát amikor nem veszünk mindent magunkra
  • amikor értjük a családi mintázatokat,
  • amikor merjük magunkat vállalni, merünk.
Jól látszik hát, hogy az önismereti munka komplex és sokáig tart, annyira, hogy sosincs vége. Mi, emberek ugyanis olyanok vagyunk, hogy folyamatosan változunk, a megváltozott önmagunkat pedig éppúgy meg kell ismernünk, mint ahogy azt tettük a korábbi önmagunkkal.

Ez egyébként pszichoedukációs sorozatunk második része, az első rész itt olvasható.

*A belinkeléshez egy másik Apapara-poszt tartozik, ami egyébként releváns is, de a hozzá tartozó komment egészen különösen jól passzol a tartalomhoz (nem)



Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.