Icuka, csöcsök, szopóajkak

Benne vagyok egy nemzetközi projektben, még alakul, viszont meg kellett hozzá néznem 2x59 percnyi filmet, amibe vonakodva kezdtem bele, de aztán nem tudtam vele leállni, s amióta megnéztem, azt várom, hogy mikor írhatok végre róla.

Mármint, hogy mikor lesz végre rá időm.

Hát most.

Legalábbis egy kicsi van.

Szóval van egy kétrészes BBC-minisorozat, amit a rettenetesen szimpatikus Orvosok Határok Nélkül (Médecins Sans Frontières) egyik orvosa, a szintén rettenetesen szimpatikus, bár egy egész kicsit talán too much Dr. Javid Abdelmoneim vezet. A filmek arról szólnak, hogy hogyan lehet az iskolai oktatás gendermentes.

Itt az első rész:

Itt pedig a második.

És nem. Egyikben sem arról van szó, hogy az lenne a cél, hogy az iskolákban csak fiúk tanuljanak vagy csak lányok. Arról sincs szó, hogy megszüntetnék az osztályokban a biológiai nemeket vagy a biológiai különbségeket.

Arról van csak szó, hogy megértették, hogy a két nem közötti csekély (!) biológiai különbség nem indokolja a két nem közti horrorisztikus (!) mértékű társadalmi különbségeket. Viszont mivel horrorisztikusak a különbségek, ezért bizony tenni kell valamit és sőt, meg kell keresni a dolgok eredetét.

Így aztán fogta magát a magára csak Doctor Javidként utaló Dr. Javid Abdelmoneim, és elment az angliai Isle of Wight-ra egy sima, mezei, átlagos általános iskolába.

Namost azt azért elég fontos megemlíteni, hogy egyébként ez a sziget főleg nem erről az iskoláról híres, hanem az Isle of Wight fesztiválról, amin 1970-ben akkora koncertet adott a The Who, hogy beleremegett az ég. És hát itt hordta az együttes basszusgitárosa, John Entwistle azt a csontvázjelmezt, amit később, tiszteletének jeléül a Red Hot Chili Peppers Flea-je is felvett. Bár, ha így belegondolok, talán nem pont azt vette fel, csak egy olyat.

De ez csak egy kis kitérő.

Most vissza az BBC-s filmekhez.

Fogalmam sincs, miért épp az Isle of Wight egyik iskolájára esett a választás, nem tudok sokat a sziget társadalmi összetételéről, de a filmeket nézve a szülők eléggé mindenfélék. Szó sincs tehát egy méregdrága elitiskoláról, de arról sem, hogy ez egy legeldugottabb szegregátum lenne, nem. Ez egy sima, mezei, teljesen átlagos, egyenruhás általános iskola. Illetve annak egy osztálya, amibe olyan 7-8 éves gyerekek járnak. Ami talán különleges, de csak magyar fejjel, hogy ezek a gyerekek már harmadik éve osztálytársai egymásnak.

És Doctor Javid ott van és néz és jegyzetel és megfigyel és kérdez, aztán mindenféle szakértőkkel egyeztet, utána megért, hogy aztán időt, pénzt, energiát, eszközöket nem kímélve demonstráljon  és prezentáljon és kritizáljon és előremutasson és javasoljon. Mindehhez pedig bevonja az igazatót, a szülőket, mindenkit, akit csak kell.

És mindenkinek van ideje (!), pénze (!), motivációja (!), kedve (!), mindenki elfogadja (!), érti (!) és akarja (!) a projektet és annak célját, senki sem kapkod, senki sem türelmetlenkedik.

Azt most nem kívánom leírni, hogy milyen eszközöket használnak a filmben arra, hogy megmutassák, mennyi módon szocializálja mindenki a gyerekeket arra, hogy megértsék, majd jól felnagyítsák a különbséget fiúk és lányok között, mert leírva hülyén nézne ki, tessék szépen megnézni a filmeket, nagyon tanulságos.

De közben meg ki nem bírom, hogy ne írjam le, de akkor most szelektálok egy nagyot, és a sok-sok példából kiemelek kettőt.

Egy.
Már ülni tudó kisbabákat random fiúnak és lánynak öltöztetnek, majd letesznek egy játékokkal teli plédre. Odavisznek egy mit sem tudó felnőttet, hogy játsszon a kis James-szel vagy Emilyvel, aki, még egyszer, franc tudja, lehet, hogy nem is James és Emily, hanem éppen Emily és James. Vagy James és James. Esetleg mindketten Emilyk. És akkor vannak a brit gyepre fektetett pléden fiús (logikai, kemény) és lányos (puha, szőrös, színes) játékok is, pontosan lehet sejteni, hogy melyik gyereknek milyen típusú játékot és hogyan nyújtanak a felnőttek, aztán hogy döbbennek, amikor elmondja Javid a csavart, nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy ennek tényleg milyen messzemenő következményei vannak.

Nem lehetnek. Vannak.

Kettő.

Doctor Javid elmegy egy pólónyomdába, fiú- és lánytrikókat készít, amiket aztán elvisz az iskola kerítéséhez, hogy ott leállítsa a szülőket, hogy megmutassa és kikérje a véleményüket a legyártott cuki/vagány ruhadarabokról. Mivel a szülők egyáltalán nincsenek beavatva (vagy annyira jól van a film megcsinálva, hogy bedőltem), ezért, akármilyen kedvesen szólítja is őket meg a Doctor, csomó szülő egyszerűen továbbmegy.

De azért néhány mégis megáll.

És akkor jönnek a trikók. És a hegyibeszéd.

Az első lánytrikóra az van írva, hogy Forever beautiful (Örökké szép). Cuki, eskü venném. Aztán jön a következő. Looks are everything (A külső a minden). Na, erre már ingatom a fejem. A harmadik? Boys are better (A fiúk jobbak). Határozott csodálkozás. Utolsó. Made to be underpaid (Alulfizetettségre ítélve). Uh, húzom a szám. Ki a franc venne ilyen trikót a lányának?!

Aztán a fiúknak legyártott felsők. Az elsőre az van írva, hogy Here comes trouble (Egy igazi bajkeverő vagyok). Óvatos büszkeség vegyül a mosolyomba. Boys don't cry (A fiúk nem sírnak), mondja a második, a fiam emeli is a hüvelykjét, de én már sejtem, mire megy ki a játék, jelzem is a nemet a fejemmel. Aztán a harmadik: Tough guys don't talk (A kemény csávók nem beszélnek), ez már egyértelműen hülyeség, a negyedikre - Bottled up and ready to burst (Bepalackozva, és készen a robbanásra) - már oda se figyelek.

Demagógia?

Aha.
Nem.

Olyan szépen látszik, hogy egyik trikóból seperc alatt ott a másik. És annyian és annyiszor írtak már erről, de egyszerűen nem lehet megunni, mert úgy tűnik, mindig aktuális. Mert

• hiába jön elő a Gillette egy, a macsóságot elítélő reklámmal,
• hiába van a Zewának egy, a láthatatlan munka igazságtalan eloszlásáról szóló reklámja,
• hiába beszél az Amerikai Pszichológiai Társaság tanulmányokkal megerősített tényeken alapulva a maszkulin társadalmak toxikusságáról,
• hiába hisszük, hogy a tenyerünkön hordozzuk a nőket, miközben dehogy,
• hiába van #metoo
• hiába van brutál szexista reklámokat gyűjtő fotóalbum,
• hiába írt Doffek Gábor hosszan arról, hogy hogy meglepődött azon, hogy mennyi nő élt át verbálisan szexuális abúzust, 
• és bár nyilván nevetséges porszem vagyok csak a rendszerben, de hát én is írtam rengetegszer már a szexizmus káros hatásairól és nyilván a felsorolás szinte végtelen,

ha egyszer bármikor villanthat a CBA szopóajkakat, egy nyelviskola hatalmas kebleket, egy laminált padlót áruló cég domborodó női fenekeket, a bármilyen bármi bármilyen női testrészt azért, hogy eladhassa a termékét, aminek nyilvánvalóban épp a női testrészekhez van a legkevesebb köze.

Szégyellje magát minden reklámcég, aki erre vetemedik!

De ha már ennyiszer le kell írni, akkor le kell, de most akkor csak összefoglalnám.

• A jóindulatú szexizmus (Ú, de szép vagy, kapod is a virágot nőnapon, meg az ingyen belépőt a diszkóba, meg a passzív agresszióval kézen fogva majd jól megóvunk téged mindentől, te csak ne félj egy cseppet sem, amíg a közeledben vagyunk) melegágya a rosszindulatú szexizmusnak (Te rohadt picsa, csak a pénzem kell, igaz? Mi, hogy még a pénzem sem kell? Nem is vagy te nő!).
• Egy tizenkilenc országra kiterjedő reprezentatív kulturális összehasonlító vizsgálatból az derült ki, hogy minél elfogadottabb egy országban az ellenséges szexizmus, annál elfogadottabb a jóindulatú is.
• Ugyanebből a kutatásból az is kiderült, hogy minél elfogadottabb egy országban a jóindulatú szexizmus, annál nagyobb a távolság a két nem között. Magyarországon pedig igen nagy elfogadottságnak örvend a jóindulatú szexizmus. Meg is van ennek a következménye, mutatom is a következő pontban.
• Magyarország a Global Gender Gap mutató 149 lehetséges helyéből az elegáns 102. helyre került, ami épp ahhoz elég, hogy mi legyünk az utolsók az EU-ban. Érdemes egyébként különböző országokra rákeresni, hogy megértsük, mennyire gyatra pozíció ez. Oké, ez csak egy screenshot, a linkre klikkelve viszont már lehet hajkurászni a 101. helyezettet.

És akkor most képzeljük el, hogy ezeket a gondolatokat jobb vagy bal kezünk mutató- és hüvelykujja közé csippentjük, a szánkba emeljük, majd a nyelvünk közepére helyezzük, hogy aztán a gondolatokat nyelvünket megemelve egy óvatos lendülettel a szájpadlásunkhoz préseljük, majd egyenletes, körkörös mozdulatukkal szétlapítva ízlelgetjük azt a következményt, hogy a jóindulatú szexizmus éppúgy előítéletes gondolkodásra vall, mint az ellenséges.

Na?
Milyen íze van?

Keserű?
Poshadt?

(via GIPHY)

Ez a minimum.

Bizony, a dolgok összefüggenek egymással!

(Kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Lányom napja

Persze erről is lecsúsztam.

No, mindegy, talán még nem késő arról írni, hogy két napja volt a lányok világnapja. 

Amiről egyébként valószínűleg nem írnék, ha nem lenne lányunk, de hát van, szóval írok. Mégpedig első körben azt, hogy családi szinten, ahogy, gondolom, mindenki más, mi is pont leszarjuk, hogy mikor van a lányok nemzetközi napja, van neki elég hétköznapja, és nekünk, szülőkként épp ezeken a mindennapokon kell jól vele lennünk.

És ezeken a hétköznapokon kell azzal foglalkoznunk, hogy később már ne kelljen nemzetközi napot tartani neki. Ha ugyanis végignézzük, hogy mi mindennek van nemzetközi napja, akkor jól láthatjuk, hogy mondjuk a fiúknak nincsen, férfiaknak nincsen, férfi tudósoknak nincsek, jogaikban nem csorbulóknak nincsenek, lányoknak, női tudósoknak viszont van pedig kétszer is, tehát az ő jogaik - ezek sajnos tények - tényleg többet csorbulnak.

Szóval mondjuk ki újra: a lányok, nők Magyarországon hátrányos helyzetű csoportot alkotnak.

Nem csak a lányok nemzetközi napján, hanem ma, két nappal utána, sőt, mindig.

Mármint persze nem aktívan alkotják ezt a csoportot, nem akarják ők ezt, de mégis így van.

Illetve sajnos ez nem teljesen pontos így, mert ha nem is akarják, ha nem is akarjuk, az ambivalens szexizmus révén sajnos mégis mind a férfiak, mind a nők érdekeltek abban, hogy a két nem közötti egyenlőtlenség megmaradjon. Erről szól az ambivalens szexizmus, aminek aktív működését és a gyakorlatban való lecsapódását mi sem igazolja jobban, mint a Global Gender Gap index, amiben évről évre egyre csak rosszabb eredményt érünk el.

Írtam erről már ide is sokat, a Lelki betevőre is és majd még fogok is, de ez a poszt nem pont erről szól.

Hanem arról, hogy apaként mennyire rettegek attól, hogy a lányomnak majd milyen lesz kiskamasznak, nagykamasznak, fiatal felnőttnek, felnőttnek, középkorúnak és idősnek lenni. Őket ugyanis minden életkorban komoly megkülönböztetés fogja érni, body shaming, ageizmus, szexizmus, kapni fognak minden korban mindenféle szemétséget, arrogancia nélkül próbálom mondani, hogy néha tényleg rosszul tudok lenni a férfiak tekinteteit nézegetve.

Elmegy mellettem az utcán egy lány biciklivel, és már lehet is látni a letekert ablakú autók kormányai mögött üldögélő férfiakat, ahogy tolják le a napszemüvegüket az orrukon, hogy ezt a szokatlan (?) látványt (?) megcsodálhassák (?). És persze ugyanez igaz akkor is, ha ezek a nők gyalog mennek, buszon ülnek, kiflit vesznek, babakocsit tolnak, szoptatnak, céget vezetnek, orvoshoz mennek vagy éppen orvosok, esetleg főznek, orrot fújnak, futnak, állásinterjúra mennek, zoknit vagy éppen betétet vásárolnak.

Ugyanezt a stírölést nők nem csinálják.

Vagy nem veszem észre.

A férfiak viszont igen. Azt észreveszem.

Meg is énekli a Kiscsillag az Állnak a férfiak című dalukban, ami nagyjából arról szól, hogy állnak a férfiak és akárhogy is néznek ki, akármit is csinálnak, akármi is van rajtuk, akárhol is vannak, azt nézik, hogy kit dughatnak meg.

Nagyjából így:

Ott állnak a férfiak, rozsdásvas-szagúak

Állnak a férfiak, állnak a férfiak

Nézik, kit lehet megdugni

Sohasem fogják megunni

Állnak férfiak, nézik a csajokat.

...

Ott állnak férfiak, sör- meg borszagúak

Állnak a férfiak, állnak a férfiak

Nézik, kit lehet megdugni, sohasem fogják megunni

„Azt nézd, milyen!” – mondják, és

oldalba basszák akkor egymást.

Szóval én ettől féltem a gyerekem.

Igazából mindkettőt. Az egyiket attól, hogy ne azt nézze, hogy kit lehet megdugni, a másikat meg attól, hogy ne nézzék, hogy milyen.

És hiába terelgetjük mindkét gyerekünket az ellenkező irányba, mármint a szerintünk megfelelő irányba, a társadalom attól még nagyon erős nyomás és ennek a társadalomnak szerves részei vagyunk mi magunk is, mi van tehát, ha implicit módon mi is potenciális elkövetőket és potenciális áldozatokat nevelünk a gyerekünkből?

Mondjuk, épp úgy, ahogy azt Clint Edwards is illusztrálja saját példáján keresztül a No Idea What I’m Doing: A Daddy Blog című blogjában, illetve a This Is Why We Can't Have Nice Things: (Parenting. Marriage. Madness) című könyvében, amiből egy részt kicsit meghúzva lefordítottam, és bele is tettem a Túl a paránba.

És most beteszem ide is.

A kontextusról elég annyi, hogy Edwards négy éves lányát Norah-nak, hat éves fiát Tristannak, feleségét pedig Melnek hívják. A helyzet pedig a következőképpen néz ki:

"Azt mondtam neki, hogy van valami a szájában.
– Mi az? – kérdezte.
– Nem vagyok benne biztos. Nyisd ki nagyobbra.
Kinyitotta a száját.
– Hmmmmm, ez bizony egy fiúszörny.
Ijedten nézett rám, én pedig közelebb hajoltam hozzá.
– Bizony. Egészen biztos, hogy egy fiúszörny. Tudod, mi a furcsa a fiúszörnyekben? Hogy nem érzed őket. Nem is tudod, hogy a szádban vannak. De elriasztják a fiúkat.
Ritkán érzem magam ilyen okosnak, amikor biztos vagyok abban, hogy ez a valaha volt legjobb ötletem. Azt mondtam, hogy a fiúszörnyek a legfantasztikusabb dolgok közé tartoznak, és hogy mennyire örülhet annak, hogy neki van ilyenje.
– Vedd ki! – mondta Norah.
– Nem tudom. – mondtam.
A megfelelő életkoron gondolkodtam. Egy életkoron, amikor már elég idősnek lesz. Elég érettnek. Egy életkoron, amikor azt mondhatom: Igen, Norah kész van már arra, hogy randizzon.
– Ott kell maradnia egészen 28 éves korodig.
Én ekkor 31 éves voltam, és 22 évesen házasodtam össze Mellel.
Norah kiabált, hosszan, és olyan magas hangon, amilyet még sosem hallottam tőle. Megijesztett. Melt is megijeszthette, ugyanis berohant a szobába megnézni, hogy minden rendben van-e.
– Minden rendben – mondtam –, aggodalomra semmi ok. Csak meséltem Norah-nak a szájában lévő fiúszörnyről. Semmiség.
Ahogy kimondtam a szörny szót, Norah sírni kezdett. Megkérte Melt, hogy vegye ki az szájából. Elmeséltem neki, hogy miről van szó.
– Hát nem fantasztikus? – kérdeztem. Már a gondolattól is büszkeség ült az arcomra. Norah a földön fetrengve próbálta a mutató- és a hüvelykujjával kipiszkálni a szörnyet, Mel pedig leesett állal nézett rám. Aztán odafordult Norah-hoz, benyúlt a szájába, pukkanó hangot hallatott, majd azt mondta:
– Megvan!
Norah megkönnyebbült, én pedig frusztráltan morogtam.
Később este, amikor mosogattam, Mel felhozta a témát. Emlékeztetett arra, amikor Tristant, a fiunkat nagyjából két hete megpuszilta egy lány.
– Emlékszel, mit csináltál, amikor elmeséltem, hogy mi történt?
Nem akartam válaszolni, mert tudtam, hová akar kilyukadni.
– Ó, nem emlékszel? Akkor elmesélem. Adtál neki egy ötöst, és csődörnek nevezted. Nem értem a különbséget – mondta Mel. – Tristan kap egy puszit, és te örülsz neki, Norah megcsókol egy fiút, és te kiakadsz.
Megpróbáltam megvédeni magamat:
– De Tristan fiú... Norah lány... A fiúk csak...
Még mielőtt befejeztem volna, tudtam, hogy nincs értelme annak, amit mondok. Rájöttem, hogy Norah-t meg akartam védeni a ragadozóktól, miközben Tristant éppen ragadozóvá tettem.

Hát így.

Szóval tegnapelőtt volt a lányok nemzetközi világnapja.

Ma pedig, két nappal a lányok nemzetközi világnapja után is tök jó lenne, ha végre felismernénk azokat a folyamatokat, amik mentén újra újra kitermeljük a nemek közötti egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat.

Hogy idővel tényleg kikophasson a nemzetközi napok közül a lányok napja.

Szóval édes, kedves, okos, vicces, kreatív, odabújós, szép, kitartó, céltudatos, boldog lányom! Azt kívánom neked, hogy mindig, mindenkor önmagad legyél, bízz magadban, állj ki magadért, másokért és az igazságért, és próbáld meg nem annyira nagyon komolyan és/vagy magadra venni ennek a fura, szexista, macsó társadalomnak az elvárásait!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

10 kérdés, amit mindenképp tisztázni kell az első randin!

December 8-án megjelent egy cikk, amiről négy napos késéssel értesített minket a 444.hu, erre tessék, most még én is jövök.

Szó sincs viszont arról, hogy újra leközölném az eredetit, sőt még arról sincs, hogy azt szétszedném, megkritizálnám (nem is lenne miért), egyszerűen csak összeszedem azt a 10 dolgot, amit szerintem tisztázandó egy első randin. Nem csak feministáknak, nem csak metszetszemléletűeknek. Hanem mindenkinek.

Legalábbis szerintem.

Mindezt egyébként teljes kibicként, ugyanis sosem voltam első randin. 

Randin persze voltam, de ezekből sosem lett kapcsolat, így aztán az első, mint jelző (?) képtelen volt értelmét nyerni. Kapcsolatban, ha nem is túl sokban, de azért voltam, meg vagyok is egyben úgy tíz éve, de ahogy ezt, úgy a korábbi kapcsolataimat sem előzte meg első randi. Innentől viszont mindenkinek a fantáziájára bíznám a dolgot, annál is inkább, mert a bejegyzésem nem is a magánéletemről fog szólni.

Szóval akkor most nézzük azt a 10 dolgot, amit érdemes tisztázni. Vigyázat! Erősen normatív kontent következik!

1. Zéró tolerancia

Az előítélet egyik definícója úgy hangzik, hogy minden előítélet, ami a fenntartja az adott társadalmi berendezkedés (aka hierarchia) egyenlőtlenségeit. Namost akkor én, ha lenne még első randim, zéró toleranciát hirdetnék mindenféle előítélettel szemben. Ez azt jelenti, hogy a rasszizmus, a szexizmus, az antiszemitizmus, az LMBTQ-fóbia, a vallási kirekesztés és fóbia, a testi és vagy lelki betegségek és minden egyéb kirekesztés elfogadhatóságáról elég keveset tudok csak beszélni.

2. Feminista-e vagy!

A feminizmus definíciója számomra elég egyszerű és elég egyértelmű. A férfiak és a nők egyenlőek. Nem egyformák, nem ugyanolyanok, de egyenlő jogokkal rendelkeznek. Hogy ez sajnos nem így van, az tény, de lehetne így, sőt, így kellene lennie. És ehhez sokat kell tenniük a nőknek, de a férfiaknak is. Nekik, nekünk talán többet. És hogy ez nem utópia, ahhoz elég csak megnézni a GGG magyar és mondjuk svéd és mondjuk belarusz mutatóit vagy esetleg ezt a cikket.

És ha már itt tartunk, akkor fontos azt is tisztázni, hogy a biológiai és a társadalmi nem, az bizony nem ugyanaz, nem összekeverendő, nem ugyanakkora hatással bír és nem is ugyanazokra van hatással. És ha már ennyi minden tiszta, akkor legyen az is az, hogy a nemek közötti egyenlőségért egyéni szinten úgy tehetünk a legtöbbet, ha sem a jóindulatú, sem az ellenséges szexizmus alá nem adjuk a lovat, ha pedig úgy látjuk, hogy valaki épp füttyög vagy melleknek köszön, vagy, hogy nem enged egy kisfiút sírni, kislányt autót szerelni, akkor szóljunk.

3. Szubsztancia-használat

Az Apapara-univerzumban lehet inni és lehet drogozni is (és itt nem csak a cigire és a kávéra gondolok), még azzal együtt is, hogy én egyiket sem csinálom, viszont a., ne a gyerek előtt és b., ne vezess és ne is ülj be senki mellé/mögé, akiről épp tudod, hogy módosította a tudatát. Fontos szempont lehet egy kapcsolat kialakulásakor, kialakításakor.

4. Igazságos világba vetett hit

A világunk nem igazságos, mi viszont szeretnénk annak hinni, ezért aztán mindenféle, úgynevezett legitimáló mítoszokat gyártunk annak érdekében, hogy mégis annak láttassuk és higgyük. De nem, a hajléktalanok nem a saját hibájukból kerültek az utcára, a szexuális abúzusok áldozatai nem maguknak keresték a bajt és így tovább. Nem, nem és nem. Lépjünk tehát nyugodtan eggyel hátrébb, keressük onnan a bonyolult világunkat megmagyarázandó okokat. És ezt nyugodtan várjuk el potenciális partnerünktől is.

5. Szexmunkás vs. prostituált

Nem tartozik a főbb apapara-témák közé, de azért elég fontos, hogy akkor mit is gondolunk azokról az emberekről, akik a testükből élnek. Én például azt, hogy ez egy kényszermegoldás, a kiszolgáltatottság csimborasszója, horrornyomasztás. És hagyjuk, hogy a legősibb szakma, meg mesterség. Nyilván ennél a dolog sokkal bonyolultabb, de én azt hiszem, hogy ezeknek az embereknek meg kell adni minden segítséget abban, hogy egészségesek maradhassanak és abban, hogy beutat találjanak valami normális(abb) élet felé. És biztos van egy szűk réteg, akik ebből jól élnek, de ez a réteg elég szűk lehet, a többiek csoda, hogy egyáltalán életben maradnak. Papp Réka Kinga és Munk Veronika erről biztos bővebben tud beszélni és írni, akinek viszont épp nem ismerősei ők, azok nézzék meg a Lilya 4-Ever című filmet.

6. Migráció és terrorizmus

A Földet a migráció népesítette be. Emberek jöttek-mentek, jönnek-mennek és jönni-menni is fognak, akárhogy is záródtak, zárulnak és fognak záródni a határok. Amit mi tehetünk, hogy megértjük a különbséget bevándorló, vándorló, menekülő, menekült és üldözött között. Mint ahogy fontos az is, hogy megértsük, mennyire érvényes itt is white supremacy: hogy ha én Londonba megyek, akkor egy expat leszek, ha ezt egy harmadik világbeli (már a szóhasználat is rettenetes) teszi, akkor ő vendégmunkás fölé csak komoly erőfeszítések árán küzdheti magát. És ha már itt tartunk, az iszlám a vallás, a muszlim az iszlám vallású ember, az iszlamista és a terrorista pedig sem ezeknek, sem egymásnak nem szinonimái. Minderről bővebben egy-egy ígéretesnek ígérkező első randi előtt itt érdemes olvasgatni.

7. Nyugati kultúrfölény

Európa szétkolonializálta a világot, aztán kivonult, aztán csodálkozik. Hát ne csodálkozzon! És ne higgye, hogy mi fingtuk a Passzát-szelet is! Hogy milyen alapon hívjuk világzenének azt a zenét, amit nem Mozart vagy a the Beatles púzott ki magából? Persze, nem biztos, hogy rögtön az első randit ezek mentén a kérdések mentén kell széjjeltematizálni, de azért komoly attitűdbeli különbségekre lehet fényt deríteni, ha ezekről (is) diskurálunk.

8. Izrael

Oké, ez sem biztos, hogy az első és a második csók között kell, hogy előkerüljön, de nem árt beszélni arról, hogy mi a franc történik Izraelben és a Palesztin területeken. Hogy egyik izraeli útunkon az egyik meglátogatott rokonom meglátta a kezemben lévő útikönyvet, majd cinikusan megjegyezte, hogy na, ezt a könyvet nem itt vettétek. Bizony, Izraelben nem lehet olyan útikönyvet kapni, aminek az a címe, hogy Israel & the Palestinian Territories. Merthogy egy Izrael van. Hát egy fenét! 

9. 48-49, 67, 14-18, 20, 39-45, 56, 89, 06, 10-?

Sűrű másfél évszázad volt ez hazánk történelmében, amiről nem árt úgy közel azonos dolgokat gondolni. Milyen politikai ideológiát képviselt Petőfi? Jó volt-e a kiegyezés vagy sem? Mit csináltunk az első világháborúban? Mit jelent Trianon traumája ma és van-e vele dolgunk? Milyen szerepünk volt a második világháborúban? Kiknek a traumája a holokauszt és kik követték el a holokausztot? Mi történt 56-ban? Rendszerváltásról beszéljünk vagy rendszerváltozásról? Mi történt az elmúlt hét évben és mindez meddig fog még tartani? Szabad-e arról beszélni, hogy azért történtek jó kezdeményezések is, csak nem sikerült őket megvalósítani? De hogy alapvetően azért ez itt már rég nem demokrácia és még mindig itt élünk, amit meg nem is értek, miközben meg dehogynem értem.

10. Adókultúra

Na, ehhez már egyáltalán nem értek, csak annyit, hogy egy államnak alapvetően az adókból van pénze. Nincs semmi sem ingyen, mindent mi fizetünk, vagy persze az EU, de ugye az is adó. Többek között a miénk. Csak akkor kérhetünk valamit, ha fizetünk is érte, főleg adó formájában. De akkor az állam meg költse el okosan az adónkat és ne adóztasson meg mindent annyira, amennyire. És viszont a gazdagokat meg adóztassa meg jobban, mint a szegényeket, mert úgy lesz igazságos. Hogy ez hogy fér el az úristendeszépszemeidvannak és megkóstolhatomazegyikborsótextúrádat? közé, azt nem pontosan látom, de hajrá!

+1 Dekonstrukció

Igazából ez nem is plusz egy, hanem -10. Vagy mittudomén. Szóval hogy egyrészt azért ezek az értékek nem biztos, hogy az emberben 14 évesen is ott vannak már, ezek, ha egyáltalán, akkor idővel alakulnak csak ki, egy érési folyamat eredményeképpen. Szóval nehéz ezekről úgy beszélni, ha mi magunk éppen nem gondolunk róluk még semmit. Másrészt pedig nem is biztos, hogy minden párkapcsolatban benne kell, hogy legyenek, hogy mindenhol ugyanolyan fontos szempontok ezek. Szóval hogy ez és az eredeti lista is ordít a white supremacy-tól és a felsőközéposztálybeli gőgtől és normaképzéstől. Nem az egyes pontok, hanem maga a lista ténye. Hogy ezzel bazmeg akkor is foglalkoznod kell, ha India egy nyomornegyedében, Bagon a cigánysoron vagy Brazília egyik kellemetlen favelájában próbálsz éppen túlélni. 

Ettől még persze ezek a dolgok nagyon is fontosak, ezt pedig elég jól demonstrálja az alábbi videó. Érdemes megnézni újra és újra és újra és újra.

És újra.

Mert igen, azért, hogy ez a világ ne ilyen legyen, azért leginkább azok tehetnek, akik a privilégium-sor elején vannak.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Anyák és munka, nap és ünnep

Ma van május elseje és május első vasárnapja. Ritka nap az ilyen, egybeesik az, aminek egybe kell, ami ragad, az tapad.

Gyerekkoromban a munka ünnepével nem foglalkoztunk, az anyák napja viszont mindig megható volt. Az apuval titokban - már amennyire ezt egy közös háztartásban titokban lehetett tartani -, korán reggel lementünk a virágboltba, nővéremmel kiválasztottuk egy-egy virágot, apu fizetett, mi pedig, ügyesen-bénán a hátunk mögé rejtettük a csokrot, és úgy mentünk végig a magasföldszinti folyosón. Anyu az ajtóban várt már minket, mi pedig puszik közepette átadtuk tulipánjainkat, rózsáinkat, orgonáinkat, lisztjeinket, de ez utóbbi már szójáték és csak angolul működik, azt pedig akkor még aligha értettük volna.

Aztán még átmentünk a szüleink szüleihez is, hogy megünnepeljük a nagymamák napját is, de az már sokkal inkább tűnt kötelezőnek.

Az apu nem volt sem feminista, sem különösebben emancipált, legalábbis a mai értelemben biztosan nem, viszont a szexizmus és a macsoizmus bármilyen formája is hiányzott belőle, így gyerekkorom anyák napjai - szemben a nők napjával és a gyereknappal, amiket nem ünnepeltünk - tényleg tudtak olyan napok lenni, amiknél még ma, visszatekintve sem érzem, hogy a virágboltosok ünnepe lett volna, egyszerűen megünnepeltük az anyut.

Aztán a 90-es évek elején megtudtuk, hogy van apák napja is, onnantól azt is ünnepeltük, azt hiszem, marcipánburgonyával, de mivel akkor már nagyobbak voltunk a nővéremmel és mivel ezt a közoktatás már nem támogatta olyan mértékben, mint az anyák napját, ezért ez nem is tudott annyira beleépülni éves ritmusunkba.

Most, hogy én is apa vagyok, nekem is tök fontos, mert még emlékszem, nekem milyen fontos volt, hogy reggel titokban - már amennyire ezt egy közös háztartásban titokban lehet tartani - lemenjünk a virágboltba, fiam a húgával kiválasszon egy-egy virágot, fizethessek, ők pedig, ügyesen-bénán a hátuk mögé rejtsék a csokrot, és úgy jöjjenek fel a harmadik emeletre. A feleségem pedig már az ajtóban várná őket, ők pedig puszik közepette átadnák tulipánjaikat, rózsáikat, orgonáikat, lisztjeiket, de ez utóbbi már szójáték és csak angolul működik, de majd lehet, hogy elmagyarázom nekik.

És mivel tőlem is távol áll a macsoizmus és a szexizmus minden formája, sőt, én még feminista és emancipált is vagyok, legalábbis a mai értelemben mindenképpen, ezért remélem, hogy a mi életünkben is szólhat arról az anyák napja, amiről kell neki. Az anyjukról. És ezzel remélem, a legkisebb mértékben sem erősítünk fennálló rendszert és azt is, hogy nem tolunk bele senkit sem a társadalomban elfoglalt pozíciójának megfelelő szerepébe.

Ez persze az én, származási, illetve a csinált családjaim anyák napjai. Ezekkel, mint az a fentiekből kiderült, tényleg semmi bajom. Az intézményivel viszont már bőven van.

Mert mi van egy osztályban az olyan gyerekekkel, akiknek meghalt az anyukájuk, akik elváltak, akinek rossz kapcsolata van az anyjukkal, vagy akit neadjisten abúzál az anyja? Ők is dalolnak cukin?

Dalolnak hát.

Aztán, amikor át kell adni a keserédes anyának a gondosan barkácsolt valamit, akkor a lehető leghosszabb utat kiválasztva, a leglassabban teszi meg azt a távolságot, amit a többiek rohanva küzdenek le.

Láttam ilyet, rettenetesen nyomasztó volt nézni.

Adni jó, odafigyelni a másikra jó, mindkettőt meg kell tanulni, az iskola pedig mindháromban segíthet, fontos azonban tudni az egyéni különbségekről, s ahogy az üzleti életben is angolra váltanak, ahogy akár csak egy ember is van, aki nem érti az adott ország nyelvét, úgy az iskolákban is le kell mondani az anyák napjáról, ha csak egy gyerek is van, aki azt nem tudja megünnepelni.

Az empátia ugyanis mindennél fontosabb.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Nőnapi valóságok

A nők kapcsán háromféle valóságban élünk.
Legalább.

Az első valóságról a Magyarország Kormánya megbízatásából készült reklámszpot tanúskodik. Ez itt ni.

 E szerint a nőket az alábbi szavak írják le leginkább:

• szenvedély
• szeretet
• magabiztosság
• kíváncsiság
• erő
• gondoskodás
• egyediség
• tapasztalat
• tudás
• összetartás

De a film üzenete ennél összetettebb, mert azt is mondja, hogy a nők 

• boldogak
• kiegyensúlyozottak
• jó anyagi körülmények között élnek
• a bőrük színe fehér
• egészségesek
• szinte mindent egyedül csinálnak 
• zömmel egyedülállók 

Szép kis valóság ez, de mégis nagyon magányos, no meg kiegyensúlyozott világ ez, de mégis mindent egyedül kell a nőknek csinálniuk.

Végtelenül hazug tehát ez a filmecske, mert idealizál, de mégis, tele van a nyomasztó valóságunkkal is. 

Eszembe jutott az Ellen egyik adása, amiben a Bill Gatesnek kell megtippelnie alapvető élelmiszerekről, hogy mibe kerülnek. És hát, végül is számokat mond, nem hintalovakat vagy színeket, szóval nem téved akkorát, de látszik, hogy a valósághoz nem sok köze van, honnan is lehetne, hiszen idejét sem tudja annak, hogy mikor tette be utoljára boltba a lábát. Valahogy így éreztem magam a Kormány filmecskéjének nézése közben is. Tényleg nők vannak benne, nem hintalovak vagy színek, szóval nem téved akkorát, de látszik, hogy a valósághoz nem sok köze van, honnan is lehetne, hiszen idejét sem tudják annak, hogy mikor láttak utoljára valódi embereket.

Mivel viszont kedves ember ez a Bill, hát drukkolt neki nagyon a közönség, segítettek is sokat, de még úgy is jócskán hibázott, de drukkoljunk mi is a Kormánynak, hátha előbb-utóbb belefutnak egy másik valóságba is.

Első lépésként lehetne ez mondjuk a Vodafone kreatívjai által kínált valóság (ez volna a második valóság), idén ők valamit nagyon megértettek. Egyrészt felvásárolták a Nők Lapja e heti számait és Ők Lapját varázsoltak belőlük, másrészt 16 hetes fizetett szabadságot biztosítanak a szülői szabadságot igénybe vevő fél partnerének is. Ami két dolog miatt is nagyon fontos. Az egyik, hogy nem kell hozzá házasnak lenni, a másik, hogy a 16 hét az bizony nem kevés. Jelenleg ugyanis a férfi 5 nap fizetett szabadságot vehet ki a szülés után. Ez meg 16 hét.

Ez persze még mindig csak a jéghegy csúcsa, de legalább előremutató.

A következő szint az, amit néhány Fővárosi Önkormányzat, néhány budapesti kerület, a BKK és pár cég értett meg a nők helyzetéből. Ők, az Amnesty International kampánya keretében nyilvánosságra hozzák a férfiak és a nők közötti bérkülönbséget. Bátor tett ez, de az igazán bátor az lenne, ha nem lenne bérkülönbség, a non plus ultra pedig az lenne, ha a nők nem ütnék bele a fejüket az üvegplafonba, hanem inkább nekik is lenne a férfiak mellett helyük az üvegliftben.

Közben meg dehogy ez a non plus ultra, ennek kéne az alapnak lennie.

És akkor már itt is vagyunk egy harmadik valóságnál, amiről egyébként a Lelki betevőre írtam úgy nagyjából másfél éve, hogy az ambivalens szexizmus lehetővé tesz egy elképesztő mértékű és méretű kettős kommunikációt.

Hogy megy ez a maszlag, hogy a szép nők, meg minden, de közben meg úgy beszélünk róluk, mintha másodrendű állampolgárok lennének. Sőt, nem csak úgy beszélünk róluk, hanem tényleg azok is. Azzá tettük őket.

És ez már a harmadik valóság.

Az a valóság, amiben a nőket megverik, megalázzák, megerőszakolják, letapizzák, tárgyiasítják, és ebben sokan semmi kivetnivalót sem találnak, azt meg aztán végképp teljesen rendben lévőnek gondoljuk, ha kevesebb esélyt kapnak, ha kevesebb pénzt keresnek, mert hát a férfiak zöme bizony szorong, ha a nőknek valami jobban megy vagy, ha ugyanúgy keresnek. Az persze már csak hab a tortán, hogy akkor is a nők végeznek minden házimunkát, ha egyébként mindkét fél ugyanannyit dolgozik.

A negyedik valóságban meg is ölik a nőket, ez is a magyar valóság, idén is volt már csomó családirtás, egy blog pedig összeszedte, hogy 2019-ben mi minden történt ezen a téren. Sokkoló.

Ez volna tehát a szexizmus ambivalens természete, amire egyébként ez a videó is tökéletesen rámutat.

Nők napja, 2020.
Ma van.

Kezdjük hát a mai ünneplést azzal, hogy hagyjuk végre azt a maszlagot, hogy a nők a szebbik nem!  Hagyjuk a hülye virágot! Nézzük inkább meg, hogy hol és mikor lehetetlenítjük őket el, és tegyünk végre ellene!

Legyen ez a nap tényleg az egyenlőségé. Meg a holnapi, meg az azutáni összes többi is.

A koronavírustól való félelmemben nem merem teljes magabiztossággal és felelősséggel azt mondani, hogy menjen mindenki el a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene által szervezett mai rendezvényre, de tudni róla nagyon fontos, mert azt hiszem, a nőnapot a maga komplexitásában fogja megmutatni.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Kellemetlen tények

Leírom, hogy mit gondolok.

Azt gondolom, hogy én ezt az egész nemi különbséges dolgot nem értem.

De nem úgy (ál)naivan, hanem úgy igazán és őszintén nem.

Mert nézzük csak.

Vegyünk egy heteroszexuális férfit és egy heteroszexuális nőt. Megismerkednek ők ketten egymással, meg is tetszenek egymásnak, mert mindketten vonzónak, helyesnek, szépnek, okosnak és viccesnek találják a másikat. Így aztán össze is jönnek, hogy aztán majd, idővel, ahogy kell, el is vegyék egymást, meg majd legyen is gyerekük.

Lesz is.

Mondjuk először egy fiuk, aztán meg egy lányuk.

És akkor ők ketten azt akarják, hogy a fiuk legyen boldog, a lányuk meg ne?

Vagy azt akarják, hogy mindkettő boldog legyen, de azt gondolják, hogy a fiú attól lesz boldog, ha bármi lehet, a lány meg akkor, ha megmondják neki, hogy mi lehet? Ha a fiú szabadságot kap, a lány pedig korlátokat? Vagy azt gondolják, hogy a boldogság és a szabadság két, egymástól független dolog? Esetleg azt, hogy a fiú a szabadságban, a lány pedig a korlátokban éli ki magát?

via GIPHY

De ezt csináljuk.

Ez lesz a következménye társadalmi szinten a legapróbb szexizmusoknak, amik úgy mellesleg (nem mellesleg!) a legkeményebb megalázásokhoz vezetnek. A jó- és a rosszindulatú szexizmus ugyanis összefüggenek.

Szóval tehát van egy kifejezetten lejtős pálya (aka társadalom), ami, ne legyen senkiben sem félreértés, a férfiaknak lejt, a férfiaknak kedvez. A pálya persze nem magától jött létre, azt a férfiak hozták létre. A patriarchális társadalom.

Csakhogy történt egy kis hiba a tervezéskor. És a kivitelezéskor. De erre csak a legkeményebb, legszigorúbb, legkövetkezetesebb, legéberebb ellenőrök jöttek rá, őket viszont alig hallgatja meg valaki, hiszen addigra már rég létrejött a hibás alapokra megépített társadalom, aminek fenntartásában túl sokan érdekeltek.

Legalábbis azt hiszik.

A hiba pedig az, hogy a férfiak által megtervezett és megépített, majd mindkét nem által működtetett lejtős pálya a férfiaknak sem kedvez.

Egyéni szinten ugyanis a lejtős pálya azt a kellemetlen következményt hozza, hogy a férfiak nem beszélnek az érzéseikről (kutatások igazolják egyébként hogy a különbség férfiak és nők között nem abban van, hogy megélik-e az érzelmet és még csak nem is abban, hogy hogyan élik meg azokat, hanem abban, hogy kommunikálják-e az érzést), aminek szerves velejárója a sok szív-és érrendszeri megbetegedés, öngyilkosság(i kísérlet), daganatos megbetegedés, no meg mindenféle stresszbetegség és úgy általában az, hogy a férfiak korábban halnak, mint a nők, társadalmi szinten pedig ott az agresszió mindenféle formája, kezdve a sima verekedéstől és bullyingtól, abúzustól egészen a háborúkig. 

Csak hát kétségtelenül vannak bizonyos pozitív következmények is, amiről a férfiak, de a nők sem szívesen mondanak le.

Egészen addig, amíg egyéni szinten gondolkodunk.

De amint megjelenik a kapcsolati és annak mentén a társadalmi szint, akkor már nagyon más lesz a helyzet. Illetve hát más lenne a helyzet.

Mert nyilván nem kizárólag önmagamért fogok akarni lemondani a privilégiumaimról. De egyrészt tudom, hogy az előjogaimnak semmi köze sincs a teljesítményemhez vagy a kvalitásaimhoz, az előjogaim pusztán abból a tényből származnak, hogy férfi vagyok, másrészt pedig sokkal könnyebb úgy hátralépni, ha tudom, hogy akkor a másik előre tud lépni. Ha pedig az egész kölcsönös, akkor a rendszernek (családi rendszernek, társadalmi rendszernek) is jobb lesz.

Tehát néha én lépek hátrébb, néha meg a feleségem. Mert a rendszert együtt működtetjük. Mert mi a rendszert így működtetjük együtt.

Lehet persze úgy is működtetni a családi rendszereket, hogy én a karrieremet építem, a feleségem meg a családot, de akkor én kimaradok a családból, a feleségem meg a karrierből, a gyerekek meg ezt az igazságtalan rendszert öröklik meg tőlünk. 

Ösztönösen.

Tudattalanul.

Hát nem jobb, nem sokkal jobb mégis inkább együtt, közösen, egyenlően csinálni, közösen és egyenlően gondolkodni és gondoskodni?

Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Amiből kimaradunk

Eltelt egy év Magyarországon, a 2019-es, egy év, amelyikben brutálisan sok nő és gyerek esett erőszak áldozatául. Gyilkosságokról, durva és kegyetlen erőszakosságokról van szó: gyorsuló autóból kirúgott nő, üveggel betört fejű nő, húsfeldolgozóban feldarabolt nő, csikkel összenyomkodott testű nő, fakaróval halálra vert nő.

Elkezdődött egy év Magyarországon, a 2020-as, aminek második negyedévében beütött a koronavírus, a kijárási korlátozás negyedik hetében jött a hír, mi is megosztottuk: másfélszeresére nőt a családon belüli erőszak.

Mindez arról tanúskodik, hogy baj van.

Aki ezt nem akarja belátni, az vak. Esetleg idióta.

De szerintem azt, hogy baj van, mindenki látja, belátja. Azzal kapcsolatban viszont már megoszlanak a vélemények, hogy mitől van a baj.

A férfiak egy része azt mondja, hogy a nők miatt.

A nők szerintük elviselhetetlenek, kizsigerelik az erősebb nemet, folyton csak hisztiznek és zsarolnak, amiből sok férfinek nem marad más kiútja, mint az, hogy meneküljön. Ivásba, verekedésbe.

Van ennek a gondolatmenetnek egy szép kis neve a pszichológiában, úgy hívják ellenséges szexizmus.

A férfiak egy másik része azt mondja, hogy azért, mert a férfiaknak túl sokat kell dolgozniuk, ki vannak rakva a háztartásból, a családból, bele vannak erőszakolva és kényszerítve a kenyérkeresésbe, rajtuk múlik a család egzisztenciája. Ez pedig olyan elvárásokat és terheket ró a férfiakra, aminek egyenes következménye az alkoholizmus, az elhízás, a stresszbetegségek, a különböző szív- és érrendszeri megbetegedések vagy a daganatos megbetegedések. No meg persze az agresszió.

Van ennek a gondolatmenetnek is egy szép neve, igaz, nem a pszichológiában, hanem úgy egyáltalán. Úgy hívják, részigazság.

Részigazság, mert ugyanez a világrend a nőkre is nagyon komoly terheket ró (erről már rengeteget írtunk), részigazság, mert ezt a világrendet a férfiak hozták létre és részigazság, mert ezt a világrendet a férfiak és a nők közösen működtetik. A férfiak azért, mert még ezzel a rengeteg hátránnyal együtt is rengeteg a privilégiumuk, a nők pedig azért, mert bekényszerülnek egy feloldhatatlannak tűnő csapdahelyzetbe: vagy elfogadják a jóindulatú szexizmust, vagy az ellenségest kapják.

(GIPHY)

A teljes igazságot persze senki sem tudja, talán az nincs is, de vannak emberek - laikus, hétköznapi emberek, illetve szociológusok, szociálpszichológusok, gender (ejtsd: dzsender) tudósok -, akik a fenti két hiedelemnél azért jóval komplexebben gondolkozva azt mondják (már persze addig, amíg be kussoltatják őket, hiszen a gender szakokat már megszüntették), hogy pontosan: az egyenlőtlen és igazságtalan, kizsigerelő társadalmunk mindkét nemet ellehetetleníti.

Csakhogy - és itt jön a kellemetlenség - a nőket ez az igazságtalanság bizony nehezebben sújtja. Nehezebben és többször. Nehezebben, többször és keményebben. Ez tény, nem vélemény. Ezt mutatja a korábban már sokszor idézett Nőügyek 2018 című kutatás, ezt mutatja a Global Gender Gap Index, ezt mutatja az Amerikai Pszichológiai Társaság 2018-as irányelve, ezt mutatja rengeteg statisztika, tanulmány, kutatás. 

És akkor itt jön az Isztambuli Egyezmény.

Ami sokak szerint új diszkriminációt emel be az egyébként is diszkriminatív világunkba.

Mert a nőket nevesíti, a férfiakat meg nem.

Ami részben így van, részben nincs így. Azért nincs így, mert igenis nevesíti a férfiakat, és azért van így, mert a nőket tényleg gyakrabban nevesíti (17 vs. 72).

Meg mert a nőkkel szembeni erőszakkal foglalkozik csak.
Ami részben így van, részben nincs így. Azért nincs így, mert kapcsolati erőszakról is ír, és azért van így, mert a nőkkel szembeni erőszakot tényleg gyakrabban nevesíti (23 vs. 39). 

De hoppá.

Azért nevesíti többször az Isztambuli Egyezmény a nőket és a nőkkel szembeni erőszakot, mert a  preambulum abból a fel- és elismerésből indul ki, hogy a nők hátrányos helyzetű csoportot alkotnak és az erőszak különböző formáinak gyakrabban vannak kitéve.

Itt viszont érdemes kicsit elmerülni a hozzáférhető adatokban és azok elemzésében. Kiváló lehetőséget biztosítanak erre a Rendőrség bűnügyi statisztikái vagy Solt Ágnes online is elérhető Bírói ítélkezési gyakorlat a kiskorú veszélyeztetése tárgyában című esszéje.

De azért vannak zavarba ejtő statisztikák is, egy 2005-ös, sokat támadott kutatásból, illetve az arról készült interjúból ugyanis az derült ki, hogy a "családon belül elkövetett emberölések áldozatainak a 61 százaléka férfi", no meg az, hogy "a kiskorúak sérelmére elkövetett cselekmények áldozatainak kétharmada fiú". Azok viszont, akik szeretik ezt az idézetet kiemelni, egyrészt rengeteget csúsztatnak, másrészt megfeledkeznek a kutatásvezető Virág György mondatának folytatásáról: "Sajnos [...] ezt sokan úgy értelmezhették, hogy ha férfiakat ölnek, akkor azt nők teszik. Valójában e cselekmények elkövetői is túlnyomó részben férfiak."

Egyébként tényleg több nő ül börtönben a férje megölése miatt, mint fordítva, de ez nem azért van, mert a nők különösen agresszívak lennének, hanem azért, mert amikor már nem bírják az elnyomást, bántalmazást, akkor végletes/végzetes lesz a reakciójuk.

Hogy kicsit leegyszerűsítsem a dolgot, a férfiak gyakran csinálnak kisebb-nagyobb horrorokat, a nők pedig egyszer.

Szóval valami kínosan nem stimmel.

És igen, ezen segítene az Isztambuli Egyezmény.

De ezen nem sokat segít az Isztambuli Egyezmény, ha azt csak aláírjuk, de aztán hat évig nem ratifikáljuk, majd utána egy szavazással megszüntetjük a róla való bármilyen tárgyalás elvi lehetőségét is.

Na de mi is az az Isztambuli Egyezmény és miért olyan kellemetlen az íze, hogy inkább meg sem kóstoljuk.

Hát azért, mert ahhoz, hogy ratifikáljuk, azaz működésbe léptessük, egy sor intézkedést kéne eszközölni. Amiket akar a franc eszközölni.

Mert jelenleg a dolog igazán kényelmesen úgy működik, hogy az ügyekből legtöbbször nem is lesz ügy. Ahhoz ugyanis, hogy ügyből ügy legyen belőle, tudni kellene, hogy mi számít ügynek, tudni kellene, hogy azzal az üggyel kihez lehet fordulni, tudni kellene, hogy ők elérhetőek és tudni kellene azt is, hogy ők megértőek lesznek és azonnal cselekedni fognak. Méghozzá az áldozat és a tanúk védelme érdekében. De mi az áldozat és a tanúk érdeke? Ezt sem tudjuk.

Szóval az Isztambuli Egyezmény ratifikálása tényleg komoly átalakítással járna. Ezért is tartott el egy darabig, amíg az Európa Tanács 47 országából 34 ratifikálta. Mondhatnánk, hogy Magyarország azért sem ratifikálja, mert hát van nekünk mindenféle törvényünk, ami tiltja a családon belüli erőszakot. És ez igaz is. Van.

Csakhogy egy (büntető)törvény önmagában kevés. A törvényt működtetéséhez ugyanis kell egy nagyon komoly társadalmi apparátus is, ami működteti azt. Annak minden elemében.

És ezen segítene az Isztambuli Egyezmény.

Csak annak ratifikálása érdekében akarja a franc megszüntetni "mindazon előítéleteket, szokásokat, hagyományt és más gyakorlatokat, amelyek a nők alsóbbrendűségének gondolatán vagy a sztereotip női és férfi szerepeken alapulnak." Szóval akar a franc az egészhez komplexen, strukturálisan, rendszerszinten, a gender tudósokkal közösen, kutatásokkal és elemzésekkel megalapozottan hozzányúlni.

Akarja a franc növelni az ezzel kapcsolatos társadalmi tudatosságot.
Akar a franc együttműködni a civil szektorral.
Akar a franc szakembereket képezni.
Akarja a franc megérteni, hogy mikortól számít valaki áldozatnak.
Akar a franc a megelőzés és a védelem érdekében azonnal reagálni.
Akar a franc védelmet biztosítani a tanúknak. 
Akarja a franc megérteni, hogy a biológiai nem és a társadalmi nem nem ugyanaz.
Akar a franc tanulni.
Akarja a franc óvodától kezdődően átalakítani az oktatást.
Akarja a franc átgondolni és átdolgozni az érintett szakemberek titoktartási kötelezettségeit. (Sok eset ugyanis azért nem indul el, mert sem a szakembereknek, sem az áldozatoknak egyáltalán nem egyértelmű, hogy az érintett szervek hogyan működhetnek együtt, kinek milyen jogaik és kötelezettségeik vannak, no meg az sem, hogy hol vannak megfelelően képzett, az áldozati szempontokat (is) figyelembe vevő megfelelő számú szakemberek).
Akar a franc tényleg az áldozatokkal foglalkozni, nekik pszichológiai és fizikai védelmet és megértést biztosítani, hiszen arról, hogy az áldozatok áldozatok lettek, nem más tehet, mint az áldozatok.
Akar a franc nemzetközileg együttműködni és akar a franc ellenőrizve lenni.
Akarja a franc megérteni, hogy nők azért is menekülhetnek el egy országból és kereshetnek (átmeneti) menedéket a mi országunkban, mert a saját hazájában megcsonkítanák vagy már meg is csonkították, vagy mert kapcsolati erőszaknak, mondjuk kényszerházasságnak vannak kitéve.

Aztán vannak olyan mondatok is az Egyezményben, amik tényleg valami egészen más mindsetet igényelnek, amit jelenleg el sem tudunk képzelni. Mert például ahhoz valaminek nagyon, de tényleg nagyon meg kell változnia az emberek fejében, hogy a szolgáltatások nyújtása ne attól függjön, "hogy az áldozat kész-e feljelentést vagy vallomást tenni az elkövető ellen."

Mert ez bizony pénz, idő és energia, amit egyáltalán nem értünk, hogy miért lenne érdemes beáldozni. Szóval túl sok motiváció nincs. Pedig tök egyértelmű, hogy miért érné meg. Azért, mert az a rendszer, ami most van, senkinek sem jó. Egyik nemnek sem. Igaz, a férfiak több privilégiumot élveznek, és erről bizony nem egyszerű lemondani.

De akkor kérdem én, mitől érzi magát olyan erősnek az az erősebbik nem? Egy olyan pályán, ami nekik van építve? Amit saját maguknak építettek? Tényleg annak örülünk, hogy úgy nyertünk, hogy nekünk lejt a pálya és még így is sokszor mi veszítünk?

Hát mikor jövünk már végre rá, hogy ez nem verseny, hanem együttműködés?

Ezúton is szeretném megköszönni Gyurkó Szilvinek, hogy néhány adattal és azok értelmezésével segített ennek a bejegyzésnek a megírásában.

Az Isztambuli Egyezmény teljes szövege itt olvasható.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Kindergarten vs. óvoda

Magyarországon berakják a gyerekeket egy helyre, ahol megóvják őket. Német (és angol) nyelvterületen a gyerekek egy nekik készült - metaforikus - kertben töltik a napjaikat.

A különbség magáért, de még annál is inkább a gyerekekért beszél. Őket ugyanis nem kell semmitől sem megóvni, viszont annál inkább teret kell nekik biztosítani arra, hogy játszhassanak, kibontakozhassanak, úgynevezett éljenek.

Csakhogy Magyarországon az óvodás gyerekeket inkább megóvják. De hát tényleg meg kell őket óvni. No de nem azért, mert a gyerekek pont úgy viselkednek, mint a gyerekek, nem. Ennél a dolog sokkal szebb és még annál is cinikusabb. A rendszer ugyanis mintha direkt úgy épülne fel, hogy abban a gyerekek úgy viselkedjenek, hogy ne játsszanak, hanem úgy, hogy óvni kelljen őket.

A megóvást pedig az alábbi két tényező biztosítja:

1. A jó melegre felfűtött csoportszoba
2. A szabályok tengere

Előbbire nemhogy az ég világon semmi szükség sincs, de még egészségtelen is, szóval csak azt tudom elképzelni, hogy emögött csakis a gyógyszerlobbi lehet. Melegben a nátha, az influenza, a hányós-fosós vírus, a kötőhártya-gyulladás úgy terjed, mint kés a vajban.

A rengeteg szigorú és következetes szabály alkalmazása mögött viszont nem lobbi, nem összeesküvés-elmélet vagy paranoia áll, hanem

30 FŐ.

Perszepersze. A törvény egyébkén már 25 főben maximálja a csoportlétszámot (ami szintén sok), de szerencsére - a rugalmasság jegyében - ettől a számtól 20% erejéig el lehet térni. S mivel jóval több óvodai férőhely van, mint gyerek (nem!), ezért ettől a számtól a legtöbbször lefelé szoktak eltérni (nem!).

Szóval a fiam szeptember óta kiscsoportos egy nagy, huszonkilencfős csoportban.

Alig várom már a szeptember 1-et, amikortól három éves kortól kötelező lesz óvodába járni, hiszen országszerte gombamód nőnek ki a földből az újabb és újabb óvodák (nem!).

Hogy mi mindent nem lehet megcsinálni egy harmincfős csoportban, azt részben leírtam itt, a blogban, részben, kicsit jobban kifejtve benne lesz a rövidesen megjelenő könyvben is, szóval ennek most még egyszer nem futok neki.

Viszont.

Van egy aspektus, ami létszámtól független.

Ez pedig a hierarchiaféltés, a szociális dominancia orientáció. És ezzel már lent is vagyunk a szociálpszichológia egész mély bugyraiban.

Miszerint.

Van egy elképesztően központosított rendszer, ahol három óvodára jut egy vezető, és ez még a jobb eset, hiszen van olyan kerület is, ahol 8-10 intézmény fölé akarnak egy vezetőt tolni. Namost, ez az egy vezető minden döntés ura, de legtöbb esetben hölgye: mindent ő tud, mindenben övé az utolsó és az első szó, mindenki másnak kuss a neve. Gyerek, szülő, óvodapedagógus, pedagógus-asszisztens, dadus csak szépen fogja be a száját, és lesse a nagyfőnököt.

Mindez egészen addig nem probléma, amíg nincs valami rendkívüli. De amikor mondjuk terhesség okán elmegy az egyik óvónő, akkor aztán meg lehet nézni, hogy néz ki a tankönyvi kereteken túl a Sidanius és Pratto által megalkotott szociális dominancia elmélet.

Nem igazán lenne izgalmas a két szociálpszichológus személye, ha, ahogy azt megszoktuk, mindketten fehér férfiak lennének. De nem. Sidanius ugyan férfi, de olyannyira fekete, hogy tagja volt a 60-as évek végi radikális polgárjogi mozgalomnak, a Fekete Párducoknak, s Pratto ugyan fehér, de egy másik alávetett csoport tagja, mivel úgy alakult, hogy nőnek született.

Felrúgták tehát ők ketten azokat a társadalmi konvenciókat, amelyek szerint a hierarchizált társadalmakban, mint amilyen a miénk is, mindenkinek megvan a maga helye: az alávetetteknek alul, a dominánsaknak fölül. A rendszert - mondják a szerzők - ilyen igazságtalanságok mentén fogjuk igazságosnak, helyesnek gondolni, éppen ezért a rendszer a fenntartásában - szemben néhány színes bőrű politikussal, magas pozícióban dolgozó nővel, gyesre menő férfival - mindannyian és folyamatosan érdekeltek vagyunk. Ez van a rasszizmus, a szexizmus, a xenofóbia, de még a protestáns munkaetika mögött is. És ezt szolgálják az úgynevezett hierarchia-erősítő erők és legitimáló mítoszok is, mint amilyen például a rendőrség, az egyenlőtlenül érvényesített jogok, a bíróság, a politika, vagy mondjuk az oktatás. Elég ha csak megnézzük ezt a videót.

Vagy ezt:

És már el is érkeztünk az óvoda-kindergarten problematikához:

A Kindergartenben, amit nem csak a hierarchia tart össze, egy terhesség esetén például tájékoztatják a szülőket a helyzetről, mármint, hogy egy elmegy, de majd felveszünk egy másikat, a kettő közötti időszakot, ha van ilyen, okosan, szakmaian áthidaljuk. Az újat bemutatjuk a szülőknek, gyerekeknek, hiszen hadd ne soroljam.

Egy óvodában viszont a szülő nem partner, nem érdekes; az óvodában történtekhez nekünk - felsőbb utasítás híján - nincs közünk. Mi tehát a terhességet a gyerekeinktől tudjuk meg, azt pedig, hogy nem vesznek fel helyette új embert, folyosói pletykákból. És visszafelé is működik a rendszer: szülőit - felsőbb utasítás híján - nem tudunk összehívni, hiszen olyanra még  s o h a s e m  volt példa, hogy a szülőit a szülők hívták volna össze, ezért aztán hőbörögni is csak egymás között tudunk. Aztán szintén folyosói pletykákból megtudjuk, hogy mégis felvesznek valakit, de - felsőbb utasítás híján - az óvónők semmilyen információt sem adhatnak ki. Annyit is csak óvatosan, hogy két munkanap múlva kezd. Megismerjük, ha visszük a gyerekünket.

Persze ha lenne, lehetne az óvoda és köztünk párbeszéd, nem kellene mindent szétszabályozni. Akkor lenne megértés, lehetne rugalmasság, lehetne érdeklődni és nem kellene szükségszerűen óvni. Akkor írhatnánk mi is levelet az óvónőknek és nem csak ők nekünk. Akkor használhatnánk a telefont egyéb dolgokra is, mint pusztán arra, hogy lemondjuk a másnapi kaját. Akkor legálisan is megkaphatnánk az egyszerűbb, egy számjegyből álló kaputelefon-kódot, nem csak a megjegyezhetetlent.

De hát központosítás van, igazgató van, felsőbb utasítás van. Hova is lenne a rendszer, ha lennének egyéni döntési jogkörök is az egyébként kreatív és jó szemléletű óvónők kezében? Ha az egész rendszer a bizalomra és nem a szabályokra, a törvényekre és a megkérdőjelezhetetlen hierarchiára épülne.

A hierarchiaalapú, széjjelközpontosított, társadalmi dominanciára és félelemre is épülő rendszerben tehát nincsenek könnyű helyzetben az óvónők. Úgy kell ugyanis velünk szemben megértőknek lenniük, hogy közben képviseljék a hatalom diktálta, megkérdőjelezhetetlen szabályokat is.

Így aztán az érdekérvényesítés, a kommunikáció, az együttgondolkodás és -működés protokollja a következő lesz: ha szólsz, beleszólsz, ha érdeklődsz, bizalmatlankodsz, ha javasolsz, megkérdőjelezel.

Kár.
Kár érte. Kár értük. Kár értünk.

De legfőképp a gyerekeinkért kár, akik sokkal több játékot és sokkal kevesebb óvást érdemelnének.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Kritizálok, tehát vagyok

Fantasztikus utat járt be az évek, évtizedek során a nőnap.

A progresszív, emancipációpárti, munkásmozgalmi napból a virágárusok és a jóindulatú szexizmus közhelyes és üres napja lett, hogy utána a progresszív, emancipációpártiak lázadozni kezdjenek ellene.

Teljes joggal.

Szóval a cucc eljutott innen:

egészen idáig:

És most már ott tartunk, hogy nem csak egy marginalizált feminista kisebbség köhög, amikor virágot kap, hanem egyre szélesebb közönség kezdi megérteni (mondom némi arroganciával), hogy társadalmi szinten milyen káros is egy-egy szál nőnapi virág. Az egészen kiváló Laborczi Dóra nőnapi gondolatai talán nem meglepőek, de az, hogy a Forbes Magyarország online felületén és egy business coachinggal foglalkozó szervezet, a Y2Y Business Coaching blogja is foglalkozik a nőnap hamisságával, azt mutatja, hogy itt bizony komolyan el kellene kezdeni valami egészen bevettről valahogy egészen másképp gondolkodni.

Utóbbi, elég kemény hangvételű cikket egyébként 180-an like-olták és 24-en osztották tovább, ami elég rendhagyó mennyiség egy olyan téma esetében, ami azért nem közvetlenül kapcsolódik a business világához.

De közben meg hát dehogynem.

Ugyanis ez a kis szervezet (aminek mellesleg e sorok írója is tagja) Y generációsokból áll, hogy Y generációsoknak nyújtson business coaching szolgáltatásokat, ezért aztán érdemes komolyan venni nem csak a cikket magát, hanem az említett számokat is. És a business világában igenis fontos, hogy a benne dolgozók hogyan érzik magukat, milyen szolgáltatásokat kapnak, egyenlő-e benne férfi és nő.

Egyébként nem. Sem a virággal, sem a nőkkel nincs semmi bajom. Még csak azzal sem, ha egy nő kap virágot. Azzal sem, ha egy férfi.

A bajom azzal van, ha nőnapon rendszerszinten kap virágot egy nő, ahelyett, hogy azt kapná, ami jár neki. Az egyenlő bánásmódot.

A dolog egyáltalán nem bonyolult. Ha beindul mindaz, amikről a fent belinkelt emberek írnak, akkor semmi gond nem lesz a virággal sem. Megkaphatják azt a nők és férfiak bármikor, fölösleges rá március 8-ig várni.

Persze, kedves gesztus egy virággal kedveskedni a nőknek, csak éppen miért is kedveskedünk nekik?

Hát azért, hogy tudják a helyüket! Ezzel dicsérjük meg őket azért, hogy szépen, nőként viselkednek. Hogy viszik a láthatatlan munkát és az érzelmi házimunkát.

Egyedül.

De van egy nap, amikor pihenhetnek.

Majd elvégzik másnap.

Azaz ma.

Ma tehát március 9-e van, posztnőnap.

Ma pedig azt kérném a kedves férfiaktól, akik eddig segítették a nőket, hogy akár adtak virágot tegnap, akár nem, itt az ideje, hogy végre ne csak segítsenek, hanem vegyenek inkább ők is részt a láthatatlan munkában és az érzelmi házimunkában. Ma is, holnap is, mindig.

De valójában - juteszembe - nem is csak erről akartam írni ebben a bejegyzésben, hanem arról is, sőt, főleg arról, hogy attól, hogy valami adott, még nem biztos, hogy jó.

Lehet a dolgokon változtatni, a körülöttünk lévő világot ugyanis mi találjuk ki. Az pedig kifejezetten fontos, hogy egy, a business világában dolgozó ember ne csak a business világát értse, hanem a tágabb kontextust is. És merjen és tudjon is rá reflektálni.

Ahogy egy pszichológusnak is fontos kell, hogy legyen, akár megnyilvánul ezzel kapcsolatban kifelé, akár nem, hogy merjen és tudjon is a körülötte lévő valóságra reflektálni.

Ahogy egy ügyvédnek, tanárnak, orvosnak, csemegepultosnak, autószerelőnek, apának, anyának és mindenkinek, aki munkája és/vagy magánélete során emberekkel találkozik fontos, hogy reflektáljon a környezetére. Nem csak jogeset, tananyag, beteg, sonka, autó és gyerek létezik, hanem mindezek körül emberek, társadalom, kultúra.

Az igazán vagány pedig az lenne, ha a Forbes cikk végén olvasható mondat ("A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tajgai (sic!), véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.) helyett inkább, kivételesen ez szerepelne: "A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét, de ez igen. Köszönjük."

(Az egyik képet a Wikipédián, a másikat a feleségem unokatestvérének Facebook-falán találtam.)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: